Sipos Lajos
A megismerés új és
újabb útjai
Rába
György: Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé – Babits
és a százéves Nyugat költői
A 2008. évben kiállítások,
konferenciák, kötetek, ünnepi folyóiratszámok értelmezték
a Nyugat és az általa jelölt korszak irodalmi kezdeményeit,
az 1908 és 1941 között készült korszakos műveket. Az új
és új olvasatok, egy-egy részprobléma újszerű
megközelítése, új filozófiai és poétikai inspirációk
felmutatása, műfajelméleti és komparatisztikai
megközelítések mellett lehetett olvasni a „folyóirat
tereiről”, a feminista irodalom szempontjainak
érvényesüléséről, felmerült a Nyugat peremén volt
kismesterek némelyikének bevonása a korszak irodalmi
kánonjába. Néha azonban megalapozatlanra sikeredett az
emlékezés. Volt például, aki e korszakban Czóbel Minka
életművének felmutatását tekintette a rekanonizációs
folyamat „fontos eredményének”. Máskor és máshol pedig
elhalványulni látszott a 125 éve született Babits Mihály
jelentősége a folyóiratban és a korszak költészetében.
Rába György könyvének alcíme – Babits
és a százéves Nyugat költői – jelzi azokat a
kereteket és távlatokat, melyekben Babits monográfusa, a
korszak és az irodalom egyik legautentikusabb ismerője a
kettős évfordulót látni és láttatni kívánja.
Értelmezésében a pályakezdő Ady, Babits,
Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád eleinte „a
tapasztalat végvidékeiről” írtak. Azután látomásokat,
„a képzelet kalandjait”, olykor a fantasztikumot
tematizálták. Egyéni pályájuk második-harmadik
periódusában „a köznapi közvetlen tapasztalatokban is”
fölfedezték „a magasztost”. A folyóirat második
nemzedékének költője, Illyés Gyula „végig a
hétköznapokban kereste a költészetre méltó tárgyat”. A
harmadik nemzedék egyes képviselői „a mindennapok fölemelő
ihletéhez” fordultak, mint Jékely Zoltán és Hajnal Anna,
ezzel egy időben Weöres és Kálnoky költészetében
megfordult „az ihlet iránya”. Ez a majd fél századot
felölelő keret két dolgot feltétlenül jelez. Egyrészt azt,
hogy a Nyugat alkotói és egymást követő nemzedékei még
egyénenként sem azonosak önmagukkal, ha – életművük
egészére gondolva – költészettanukról van szó, a
nemzedékek között pedig – amint Babits írta az általa
szerkesztett Új antológia előszavában – nincs
poétikai folytonosság, hiszen a második és harmadik nemzedék
személyes, kulturális és költészettani tapasztalata más és
más. Másrészt kívánatos olyan fogódzót találni a
világirodalom folyamatában és a folyóirat történetében,
ahonnan tekintve az egész leírható vagy legalábbis
áttekinthető.
Ez a világirodalmi horizont a 19–20.
században egymást váltó, a magyar irodalomba késéssel vagy
egy időben elérkező művészi törekvéseket jelenti. A
Baudelaire-rel kezdődő, Mallarméval végződő szimbolizmust,
a „dekadentizmust”, a német-osztrák Jugendstilt, a
szecessziót és az avantgárdot. Rába György bizonyítja, hogy
az 1920-as évekig beszélhetünk a világlírával összhangban
álló, a Nyugatot általában jellemző költészettanról,
utána pedig csak a minden változást
minősítő-differenciáló „egyéni ars poeticákról” eshet
szó.
Ebben az összefüggésben vannak szembetűnő
közös vonások.
Ilyen az esztétikai értékek csúcsán álló
tragikum Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó
Zoltán egyes verseiben. Babits költészetében a
tragikumfölfogás tárgyi ösztönzője meghatározóan az
antikvitás nietzscheánus változata. Tóth Árpád esetében a
szépség, Juhász Gyula világában a művészet jelenti a
tragikum ellensúlyát. Ady és Babits ugyanakkor a tragikum
kiegyenlítésére is törekszik. A nyugatosok poétikai
sajátossága a rendkívüli témaválasztás. Kosztolányi a
lét határhelyzeteit tematizálja, Ady a tapasztalati
élményekből a rendkívülit emeli a költészet rangjára.
Babits a rendkívülit keresi a fantasztikumban. A kismesterek
közül Kemény Simon és Turcsányi Elek a „sorsváltó
szituációkat” teszik költői tárggyá, mások, köztük
Tóth Árpád, Juhász Gyula, Nagy Zoltán, a szecesszió tipikus
mozzanatát, a tánc élményét vonják be az alkotásba.
A fiatal nyugatosok verseiben az élet zárt
térben jelenítődik meg. Tóth Árpád verstörténései
gyakran egy szobában, egy mulatóban vagy a természet
miniatürizált változatában: ligetben, parkban, a kert
aljában bontakoznak ki. Juhász színtere a hónapos szoba, a
kávéház, a természettől elkerített zárt tér. Kosztolányi
versei közül több „az időből kiszigetelt
szituációban”, térré változtatott életszakaszban
realizálódik. Babits képzetei is sokszor zárt térben
indulnak, ezeken a térkorlátokon azonban gyakran túllendül a
költői fantázia az esztétikai ellenpontozás vagy a bergsoni
teremtő képzelet révén. Ezenközben, eltérő mértékben
ugyan, a költők háttérbe szorítják személyes
jelenlétüket, a versek beszélője különböző szerepeket
teljesít ki. Így van ez a kezdő Kosztolányi, a későbbi
Juhász Gyula, Tóth Árpád és mások esetében. Leginkább
azonban Babitsnál és Füst Milánnál tapasztalható ez. Babits
már az első két kötetben szavakba foglalja Aliscum éjhajú
leányának, a keresztre feszített Jézus köpönyegére kockát
vető római katonának, Horatiusnak (az adott ódában
felépített) személeti-nyelvi pozícióját. Füst Milán a
„megtagadott világ helyett” egy másikat alkotott magának,
írta róla még 1935-ben Radnóti Miklós. Ezt a világot,
melyben a képzelet a személyiség meghatározó része,
nevezhetjük fiktív létnek, a verseket tekinthetjük az
önmagával sohasem azonos létező fiktív projekciójának. Az
azonban tény, hogy e költők alkotásai a vallomásos énlíra
poétikai ellenpéldái.
Az 1920 utáni periódus, melyet az avantgárd
felbukkanása, az Ady-életműhöz való viszony radikális
megfogalmazása és a háborús összeomlás tudatosulása
jellemzett, módosította a Nyugat poétikáit. Ady utolsó
korszakában a költő dikciója egyre inkább expresszionista
jegyeket mutatott. Kosztolányira az expresszionizmus werfeli
változata volt hatással. Tóth Árpád egyes verseiben,
például a Hegyi beszédek felé címűben az egyéni
fájdalom helyett a világ fájdalmát tematizálta. Babits
versbeszédében az expresszionizmust idéző zaklatottság már
a Nyugtalanság völgyében felerősödik. Az 1916-os Ma,
holnap irodalom című tanulmányában Kassák első
kötetét és A Tett megindulását követő évben pedig nem
elutasítja, hanem mérlegeli a Kassák-kör poétikáját és
irodalomfelfogását, rámutatva a magyar és világirodalmi
összefüggésekre, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az
új költészetfelfogás bizonyos elemeit áthasonítsa. Igaz ez
akkor is, ha mindez csak átmeneti jelenség a költői pályán,
ahol az expresszionista versbeszédhez közeli
jellegzetességeket később a prózai élethelyzetekből
kiinduló dikció ironikus, komikus, nyers motívumai vagy a
metafizikai, történetfilozófiai gondolatkör képei váltják
is fel.
Rába György értelmezésében, mely sok
ponton karakteresen eltér e fogalom más szerzőknél olvasható
interpretációjától, a Nyugat költőit bizonyos helyzetekben
a belső forma elemeivé vált toposzok felhasználása
minősíti. Ilyen világ- és magyar irodalmi toposz a
„híradás”, az „utazás”, a „test és a lélek
vitája”, az „Árkádia”, az eposzi mintázatú
„seregszemle”, a belső formaként működő elégia műfaj.
Mindezek, évszázadokat átfogó világirodalmi háttérben,
feltalálhatók Ady, Babits, Illyés Gyula verseiben is.
Különösen érvényesül a Nyugat költőinél a „csodálatos
utazás” toposz alakváltozása. Ebben a körben értelmezi
Rába György Ady Eltévedt lovasát, Babits Messze…
messze… című versét és az Atlantiszt,
Kassáktól A ló meghal a madarak kirepülnek,
Illyéstől a Rend a romokon és az Óda Európához,
valamint Szabó Lőrinc Reggeltől estig című
versfüzérét. Az 1920-as évek közepétől e toposz
felhasználásának újabb lehetőségeit jelzik Tóth
Árpádtól a Marson, Babits Mihálytól a Hazám!,
Kosztolányi Dezsőtől a Bologna című versek, az
1930-as évtizedben Weöres Bab el Mandeben, Jékely
Zoltán Kóborlás Itáliában, Radnóti Trisztánnal
ültem című alkotása. A „csodálatos utazás” belső
formaként való toposzműködésére példa Pilinszky Senkiföldje
és Nemes Nagy Ágnes Villamos című verse.
Rába György közöset kereső gondolatmenete,
amit kiegészít Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
költészetéről szóló tanulmánya és Kosztolányi személyes
sorsának „áttűnéseit” prózában és versben
regisztráló írása, azt bizonyítja új és új
értelmezésekkel, analógiákkal és világirodalmi példákkal,
hogy a Nyugat nemzedékeit és az Újhold két költőjét az
1920-as évek elejéig összekapcsolják párhuzamos vagy
folytatható, esetleg módosítva továbbírható poétikai
törekvések. Ezek alapja a folyóiratban publikálók csaknem
azonos világirodalmi tájékozottsága, a világlírával
párhuzamos modern magyar költészet folyamatos
megújításának vágya, pályájuk második szakaszában
önnön líraformájuk állandó továbbépítése.
A tanulmánykönyvben különleges hely illeti
meg Babits Mihályt. Babits, aki 1908 novemberében csatlakozott
a folyóirathoz, de már 1904-től, deklaratíve és
határozottan 1906-tól, minden kortársánál nagyobb
tudatossággal készült „a modern magyar lyra”
megteremtésére, hol munkatársa vagy főmunkatársa, hol
szerkesztője vagy főszerkesztője volt a folyóiratnak. 1918
végétől 1920 elejéig, 1930. január 1-jétől szeptemberig
(Móriczcal valóságosan, 1933-ig jelképesen), 1933-tól
(Illyés Gyula és Schöpflin Aladár közreműködésével)
haláláig, a lapengedély visszavonásáig meghatározó szerepe
volt a folyóiratban. Nem úgy, mint az elvitathatatlan érdemű
Osvátnak, aki – emlékezett rá Füst Milán és Németh
László – minden költőt és írót át akart formálni, a
felfedezés permanens lázában pedig, főleg 1920-tól, sokszor
érdemtelenek előtt is megnyitotta a lapot. De nem is úgy,
ahogyan ezt emlegették, hivatkozva például a József
Attila-versek ritka előfordulására és Kassák Halálfiai-bírálatának
sorsára, miszerint csak azokat volt hajlandó beengedni a
folyóiratba (és részesíteni Baumgarten-díjban), akik neki
„hódoltak”.
Rába György, az Újhold valamikori
munkatársa, több összefoglaló tanulmány és három
Babitsról szóló könyv szerzője, az életmű legpontosabb és
legtávlatosabb ismerője az 1990 utáni tanulmányaiból, az
1986-ban közreadott Csönd-herceg és nikkel szamovár
című kötet néhány, módosított szövegű írásából és
egy eddig publikálatlan munkából állította össze a könyv
Babitsról szóló részét. A munka felét alig meghaladó rész
a szerző mai álláspontját közvetíti Babits életművéről.
Kitüntetetten tárgyalja költészetét, esszéit, kritikáit,
tanulmányait.
Nagy apparátussal dokumentálja, hogyan
alakította ki Babits fiatalkori poétikai modelljét, William
James, Zalai Béla, Jean Philippe, Weininger, Bergson és mások
pszichológiai, ismeretelméleti, filozófiai, poétikai
gondolkodását is hasznosítva. A vers ebben a folyamatban
„leképezett vagy kifejezett, netán érzékeltetett mozgás”
lett, olyan, amelynek ihlettörténeti meghatározó eleme a
„lényeglátás”. Ez a „lényeglátás” karakteresen
megkülönbözteti a Babits-verset a Nyugat többi alkotójának
művétől. Babits az első időszakban a világ teljességét, a
dolgok különbözését filozófiai belátással, a világ
tudatban „leképzett másaként” kívánta megragadni. A
schopenhaueri „tarkaságot” tekintette eszménynek azzal is,
hogy versformát alig ismételt meg, beleértve a szonetteket is.
Ez a gondolkodástörténeti és gondolkodáselméleti
megalapozásra irányuló vágy, a közvetlen elődök és sok
kortárs lírafelfogása mellett, a verset elszakította az
alanyi vallomástól. Az alkotás objektív lett. Az
objektivitás alapja a tudományos valóságnál objektívebb
átélés, Schopenhauer eszméi a művészi objektivációról
meg talán az a megerősítő tapasztalat, mely Rilke
törekvéseiben bontakozott ki. Az objektív költészet
variációjának tekinthető a tárgyiasított érzelmek
kifejezése is, az én határait tágító portrék, helyzetdalok
és életképek együttese. Ezekben a „maszkos versekben” a
personák objektivált önkifejezése valósult meg (Golgotai
csárda). Babits megalkotta a „térhatású lelki kép”
verstípusát (Az őszi tücsökhöz), a disszociációs
gondolkodásra épülő alkotást (Ádáz kutyám),
Apollinaire előtt írt képverset (Vakok a hídon),
szívesen élt a „kihagyásos beszéd”, a csonka mondatok, a
kötetlen szavak, az élőbeszédhez közelítő
szövegformálás poétikai lehetőségeivel. Az 1920-as
évektől versépítését a maga ifjúkori
„képszalag”-elméletét tovább finomító Bergsonnak a
nézeteitől is bátorítva a „mozgóképszerűség” is
jellemzi (Verses napló). Létrehozta a belenyugvást és
az erkölcsi súlyú választást ütköztető szövegtípust (Vers
a csirkeház mellől). Van példa alkotásai között a
„születőben lévő versre” (Botozgató), az
esszéisztikus versre (A felnőtt karácsony). Minden
verstípusának jellegzetessége a gondos megszerkesztettség.
Rába György interpretációjában a babitsi
költészet fontos vonása a valóság átlényegítése. Erre
számtalan példa hozható prózájából is, elég A
gólyakalifában megjelenített fogarasi és újpesti tárgyi
emlékekre hivatkozni, a Kártyavárból az Újpestet
idéző regényteret emlegetni, a Timár Virgil fiából
és a Halálfiaiból az alakteremtésben megtapasztalható
valóságelemeket idézni. A valóság átlényegítésének
filozófiáját, mechanizmusát és viszonylagosságát négy
külön tanulmányban értelmezte is az indiszkréció-vitában.
A babitsi „alkotó képzeletben” a
teremtőképesség és a valóság feszítőereje közti
ellentét leginkább a versekben érvényesül. Az alkotó
fantázia és a külső történés szembeállítása azonban
eltér a pálya különböző szakaszaiban. A Régi szállodában
a valóságos látvány jelenléte erősebb. Az Isten kezében
a kéz pórusainak heggyé-völggyé varázslása és a
gondviselés transzcendes távlatának összekapcsolása, a
tételezett Isten természeti törvényekkel nem mérhető
jelenségekkel való vizionálása áttételesebb. A
háborúellenes verseiben „a háborús szenvedéseket amúgy is
emberen túli benyomásaival tolmácsolja”. Az Elgurult
napokban „a reproduktív képzelet realisztikus
megfigyeléseiből indul el, és képzelegve alkotó fantázia
útján emelkedik a szimbólum lényegkifejezéséig”. A Talán
a vízözön „valóságeleme” a rideg telet megidéző
leírás. Ebbe épül be a fagyhalál képzete, mely a vízözön
utópiájába mint vágyálomba ér.
Az idézett (és nem idézett) tanulmányokban
a babitsi vers egy-egy mozzanata vagy egy belső korszak
vezérelve mindig világirodalmi összefüggésekben és más
alkotásokkal való párhuzamokban jelenik meg.
Az induló költő a szimbolizmus
„utóvédjéhez tartozik”, mint Mallarmé, a fiatal
Apollinaire, Claudel, Gide, Proust. A tudományos lélektan
elvezeti az objektív költészethez, költői gyakorlatában
azonban Browning „drámaelvű lírájának” modelljét
árnyalja tovább. Babits, akárcsak T. S. Eliot, felhasználta
az autentikusnak érzett „tárgyi megfeleléseket”, miközben
az angol költőtől eltérően a megismerés új és újabb
útjait kereste. Nietzsche „dionüszoszi görögség”-fogalma
és Swinburne „lázas, izzó” görögségképe volt rá
hatással, főleg pedig Bergson életfilozófiája és ember és
szerep ebből származtatható tragikus kettőssége. Babits
stílusváltása a világháború előtt valósul meg. A kései
szimbolizmusból átlép a maga egyéni előexpresszionizmusába,
melynek egyik, nem deklarált jellegzetessége az avantgárd új
szemlélet- és formakeresése. A háborúellenes versek közül
a Húsvét előtt például mindezeken a retorikai
formákon túl Pindarosz költészettani emlékezetét is idézi,
miközben „a lírai oratóriumhoz” áll közel. Az
expresszionista szemléletformák az 1920-as évek
városverseiben telítődnek és halnak el. Ugyanekkor lesz
meghatározó költői és emberi magatartásában a kanti etikai
imperatívusz, amelyik ugyanolyan érzékenységgel reagál a
politikai eseményekre, mint az oxfordi iskola költői (Holt
próféta a hegyen). A versekben felerősödik a naplójelleg
és a filmszerű vízió, akárcsak az olasz Montale
alkotásaiban (Búcsú a nyári laktól). Kialakul a
nemzetnevelői küldetéstudat és az értékmentés szerepét
vállaló költő esszéisztikus verstípusa (Az Isten és
ördög…).
A Babits-versekről szóló fejezetekben Rába
György ablakot nyit a 20. századi magyar költészetre is.
Amikor „a mikrokozmoszként megjelenített költői világ
filozófiai fölfogásának rendjét” értelmezi, utal Szabó
Lőrinc Te meg a világ című művére. A versformák
gazdagságáról Weöres Sándor hasonló törekvéseire
asszociál. A nagyvárosi versek érzelemmel telített tárgyi
jeleneteit Zelk Zoltán korai hasonló enteriőrjeiben látja
folytatódni. Radnóti Himnusz a Nílushoz című verse a
babitsi mintát sejteti. A „térhatású lelki kép”
megvalósulását regisztrálja Takáts Gyula Az égi tigris
című versében. A zaklatott világ kifejezésének babitsi
módját mutatja föl Szabó Lőrinc, Rónay György és Radnóti
versében is, a Mozart hallgatása közben, Az öreg
költő és az Ez volna hát című alkotásokban.
Az esszék, kritikák, tanulmányok (amint a
rövidesen megjelenő kritikai kiadás első kötete, Pienták
Attila és Hibsch Sándor munkája látványosan dokumentálni
fogja) a korszak legmagasabb szépírói és gondolkodói
szintjén dolgozó költő szövegépítését, a
szövegépítés stációit és a műfajelméleti
sajátosságokat és átjárásokat mutatja. A versekben
érvényesülő, már emlegetett „lényegszemlélet” ugyanis
nemcsak közvetlenül a lírai alkotásokban objektiválódott.
Előfordult, hogy az olaszországi élményeit levélbe foglaló,
majd az ott látottakat a magyarországi helyzettel összevető
költő vált át levélírásból versbe (Itália), vagy
az ellentétes politikai és költészettani ambíciókat
görgető, a Petőfi-centenáriumra készülő ország
hangulatának igaztalan és álságos voltát megélő Babits,
aki 1922 decemberében tartott előadást a költőről, az
előadásban részletezett ellentmondásokat a líra erősebben
ütköztető szövegformájába zárja (Petőfi koszorúi).
Ebből a személyiségtényből nemcsak a műnemből műnembe
váltás következik. Következik az „esszéisztikus vers”
is, meg az is, hogy Babits életművében az esszék, kritikák,
tanulmányok között semmiképpen sem lehet éles
határvonalakat húzni, mint Halász Gábor, Szerb Antal, Cs.
Szabó László és mások esetében. Rába György éppen ezért
nem a műfajelméleti határok kijelölését vagy a döntően az
esszé retorikai szabályait érvényesítő művek
rendszerezését tartotta fontosnak. Azt mutatta föl, miként
fogalmazódik meg egy-egy esszében a költőt foglalkoztató
kérdésre adható válasz (Az álmok pszichológiájáról),
hogyan alakul az esszékben a lappangó dialógus párbeszéddé (Petőfi
és Arany), miként közeledtek ilyen típusú munkái a
műfordítói „stíltanulmány” műfajához (Swinburne).
Az 1920-as évek közepétől, amikor határozottan érzi
társadalmi felelősségét, a babitsi esszé
véleménynyilvánítás, deklaráció, általános keresés,
egyéni számadás, esetleg a személyes sors, Magyarország,
Európa és a világ problémáinak nagy ívű összefoglalása
lesz, például az Új klasszicizmus felé, a Fogaras
és a Gondolatok az ólomgömb alatt című munkákban.
Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé
– Babits és a százéves Nyugat költői című munka
fölmutatja a folyóirat és a 20. századi költészet
kapcsolatát. A tanulmánykönyvet a legmagasabb szintű
elméleti tudás, a világ- és a magyar irodalom egészének
lehetséges birtoklása, a szerző korábbi megállapításaival
való szembesülés és korrekciókészség, kristálytiszta
gondolatvezetés és élvezetes tanulmánystílus jellemzi. A
megértés és nem a kirekesztés minősíti. (Argumentum,
2008)