Kortárs

 

Sipos Lajos

A megismerés új és újabb útjai

Rába György: Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé – Babits és a százéves Nyugat költői

 

A 2008. évben kiállítások, konferenciák, kötetek, ünnepi folyóiratszámok értelmezték a Nyugat és az általa jelölt korszak irodalmi kezdeményeit, az 1908 és 1941 között készült korszakos műveket. Az új és új olvasatok, egy-egy részprobléma újszerű megközelítése, új filozófiai és poétikai inspirációk felmutatása, műfajelméleti és komparatisztikai megközelítések mellett lehetett olvasni a „folyóirat tereiről”, a feminista irodalom szempontjainak érvényesüléséről, felmerült a Nyugat peremén volt kismesterek némelyikének bevonása a korszak irodalmi kánonjába. Néha azonban megalapozatlanra sikeredett az emlékezés. Volt például, aki e korszakban Czóbel Minka életművének felmutatását tekintette a rekanonizációs folyamat „fontos eredményének”. Máskor és máshol pedig elhalványulni látszott a 125 éve született Babits Mihály jelentősége a folyóiratban és a korszak költészetében.

Rába György könyvének alcíme – Babits és a százéves Nyugat költői jelzi azokat a kereteket és távlatokat, melyekben Babits monográfusa, a korszak és az irodalom egyik legautentikusabb ismerője a kettős évfordulót látni és láttatni kívánja.

Értelmezésében a pályakezdő Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád eleinte „a tapasztalat végvidékeiről” írtak. Azután látomásokat, „a képzelet kalandjait”, olykor a fantasztikumot tematizálták. Egyéni pályájuk második-harmadik periódusában „a köznapi közvetlen tapasztalatokban is” fölfedezték „a magasztost”. A folyóirat második nemzedékének költője, Illyés Gyula „végig a hétköznapokban kereste a költészetre méltó tárgyat”. A harmadik nemzedék egyes képviselői „a mindennapok fölemelő ihletéhez” fordultak, mint Jékely Zoltán és Hajnal Anna, ezzel egy időben Weöres és Kálnoky költészetében megfordult „az ihlet iránya”. Ez a majd fél századot felölelő keret két dolgot feltétlenül jelez. Egyrészt azt, hogy a Nyugat alkotói és egymást követő nemzedékei még egyénenként sem azonosak önmagukkal, ha – életművük egészére gondolva – költészettanukról van szó, a nemzedékek között pedig – amint Babits írta az általa szerkesztett Új antológia előszavában – nincs poétikai folytonosság, hiszen a második és harmadik nemzedék személyes, kulturális és költészettani tapasztalata más és más. Másrészt kívánatos olyan fogódzót találni a világirodalom folyamatában és a folyóirat történetében, ahonnan tekintve az egész leírható vagy legalábbis áttekinthető.

Ez a világirodalmi horizont a 19–20. században egymást váltó, a magyar irodalomba késéssel vagy egy időben elérkező művészi törekvéseket jelenti. A Baudelaire-rel kezdődő, Mallarméval végződő szimbolizmust, a „dekadentizmust”, a német-osztrák Jugendstilt, a szecessziót és az avantgárdot. Rába György bizonyítja, hogy az 1920-as évekig beszélhetünk a világlírával összhangban álló, a Nyugatot általában jellemző költészettanról, utána pedig csak a minden változást minősítő-differenciáló „egyéni ars poeticákról” eshet szó.

Ebben az összefüggésben vannak szembetűnő közös vonások.

Ilyen az esztétikai értékek csúcsán álló tragikum Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán egyes verseiben. Babits költészetében a tragikumfölfogás tárgyi ösztönzője meghatározóan az antikvitás nietzscheánus változata. Tóth Árpád esetében a szépség, Juhász Gyula világában a művészet jelenti a tragikum ellensúlyát. Ady és Babits ugyanakkor a tragikum kiegyenlítésére is törekszik. A nyugatosok poétikai sajátossága a rendkívüli témaválasztás. Kosztolányi a lét határhelyzeteit tematizálja, Ady a tapasztalati élményekből a rendkívülit emeli a költészet rangjára. Babits a rendkívülit keresi a fantasztikumban. A kismesterek közül Kemény Simon és Turcsányi Elek a „sorsváltó szituációkat” teszik költői tárggyá, mások, köztük Tóth Árpád, Juhász Gyula, Nagy Zoltán, a szecesszió tipikus mozzanatát, a tánc élményét vonják be az alkotásba.

A fiatal nyugatosok verseiben az élet zárt térben jelenítődik meg. Tóth Árpád verstörténései gyakran egy szobában, egy mulatóban vagy a természet miniatürizált változatában: ligetben, parkban, a kert aljában bontakoznak ki. Juhász színtere a hónapos szoba, a kávéház, a természettől elkerített zárt tér. Kosztolányi versei közül több „az időből kiszigetelt szituációban”, térré változtatott életszakaszban realizálódik. Babits képzetei is sokszor zárt térben indulnak, ezeken a térkorlátokon azonban gyakran túllendül a költői fantázia az esztétikai ellenpontozás vagy a bergsoni teremtő képzelet révén. Ezenközben, eltérő mértékben ugyan, a költők háttérbe szorítják személyes jelenlétüket, a versek beszélője különböző szerepeket teljesít ki. Így van ez a kezdő Kosztolányi, a későbbi Juhász Gyula, Tóth Árpád és mások esetében. Leginkább azonban Babitsnál és Füst Milánnál tapasztalható ez. Babits már az első két kötetben szavakba foglalja Aliscum éjhajú leányának, a keresztre feszített Jézus köpönyegére kockát vető római katonának, Horatiusnak (az adott ódában felépített) személeti-nyelvi pozícióját. Füst Milán a „megtagadott világ helyett” egy másikat alkotott magának, írta róla még 1935-ben Radnóti Miklós. Ezt a világot, melyben a képzelet a személyiség meghatározó része, nevezhetjük fiktív létnek, a verseket tekinthetjük az önmagával sohasem azonos létező fiktív projekciójának. Az azonban tény, hogy e költők alkotásai a vallomásos énlíra poétikai ellenpéldái.

Az 1920 utáni periódus, melyet az avantgárd felbukkanása, az Ady-életműhöz való viszony radikális megfogalmazása és a háborús összeomlás tudatosulása jellemzett, módosította a Nyugat poétikáit. Ady utolsó korszakában a költő dikciója egyre inkább expresszionista jegyeket mutatott. Kosztolányira az expresszionizmus werfeli változata volt hatással. Tóth Árpád egyes verseiben, például a Hegyi beszédek felé címűben az egyéni fájdalom helyett a világ fájdalmát tematizálta. Babits versbeszédében az expresszionizmust idéző zaklatottság már a Nyugtalanság völgyében felerősödik. Az 1916-os Ma, holnap irodalom című tanulmányában Kassák első kötetét és A Tett megindulását követő évben pedig nem elutasítja, hanem mérlegeli a Kassák-kör poétikáját és irodalomfelfogását, rámutatva a magyar és világirodalmi összefüggésekre, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az új költészetfelfogás bizonyos elemeit áthasonítsa. Igaz ez akkor is, ha mindez csak átmeneti jelenség a költői pályán, ahol az expresszionista versbeszédhez közeli jellegzetességeket később a prózai élethelyzetekből kiinduló dikció ironikus, komikus, nyers motívumai vagy a metafizikai, történetfilozófiai gondolatkör képei váltják is fel.

Rába György értelmezésében, mely sok ponton karakteresen eltér e fogalom más szerzőknél olvasható interpretációjától, a Nyugat költőit bizonyos helyzetekben a belső forma elemeivé vált toposzok felhasználása minősíti. Ilyen világ- és magyar irodalmi toposz a „híradás”, az „utazás”, a „test és a lélek vitája”, az „Árkádia”, az eposzi mintázatú „seregszemle”, a belső formaként működő elégia műfaj. Mindezek, évszázadokat átfogó világirodalmi háttérben, feltalálhatók Ady, Babits, Illyés Gyula verseiben is. Különösen érvényesül a Nyugat költőinél a „csodálatos utazás” toposz alakváltozása. Ebben a körben értelmezi Rába György Ady Eltévedt lovasát, Babits Messze… messze… című versét és az Atlantiszt, Kassáktól A ló meghal a madarak kirepülnek, Illyéstől a Rend a romokon és az Óda Európához, valamint Szabó Lőrinc Reggeltől estig című versfüzérét. Az 1920-as évek közepétől e toposz felhasználásának újabb lehetőségeit jelzik Tóth Árpádtól a Marson, Babits Mihálytól a Hazám!, Kosztolányi Dezsőtől a Bologna című versek, az 1930-as évtizedben Weöres Bab el Mandeben, Jékely Zoltán Kóborlás Itáliában, Radnóti Trisztánnal ültem című alkotása. A „csodálatos utazás” belső formaként való toposzműködésére példa Pilinszky Senkiföldje és Nemes Nagy Ágnes Villamos című verse.

Rába György közöset kereső gondolatmenete, amit kiegészít Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Weöres Sándor költészetéről szóló tanulmánya és Kosztolányi személyes sorsának „áttűnéseit” prózában és versben regisztráló írása, azt bizonyítja új és új értelmezésekkel, analógiákkal és világirodalmi példákkal, hogy a Nyugat nemzedékeit és az Újhold két költőjét az 1920-as évek elejéig összekapcsolják párhuzamos vagy folytatható, esetleg módosítva továbbírható poétikai törekvések. Ezek alapja a folyóiratban publikálók csaknem azonos világirodalmi tájékozottsága, a világlírával párhuzamos modern magyar költészet folyamatos megújításának vágya, pályájuk második szakaszában önnön líraformájuk állandó továbbépítése.

A tanulmánykönyvben különleges hely illeti meg Babits Mihályt. Babits, aki 1908 novemberében csatlakozott a folyóirathoz, de már 1904-től, deklaratíve és határozottan 1906-tól, minden kortársánál nagyobb tudatossággal készült „a modern magyar lyra” megteremtésére, hol munkatársa vagy főmunkatársa, hol szerkesztője vagy főszerkesztője volt a folyóiratnak. 1918 végétől 1920 elejéig, 1930. január 1-jétől szeptemberig (Móriczcal valóságosan, 1933-ig jelképesen), 1933-tól (Illyés Gyula és Schöpflin Aladár közreműködésével) haláláig, a lapengedély visszavonásáig meghatározó szerepe volt a folyóiratban. Nem úgy, mint az elvitathatatlan érdemű Osvátnak, aki – emlékezett rá Füst Milán és Németh László – minden költőt és írót át akart formálni, a felfedezés permanens lázában pedig, főleg 1920-tól, sokszor érdemtelenek előtt is megnyitotta a lapot. De nem is úgy, ahogyan ezt emlegették, hivatkozva például a József Attila-versek ritka előfordulására és Kassák Halálfiai-bírálatának sorsára, miszerint csak azokat volt hajlandó beengedni a folyóiratba (és részesíteni Baumgarten-díjban), akik neki „hódoltak”.

Rába György, az Újhold valamikori munkatársa, több összefoglaló tanulmány és három Babitsról szóló könyv szerzője, az életmű legpontosabb és legtávlatosabb ismerője az 1990 utáni tanulmányaiból, az 1986-ban közreadott Csönd-herceg és nikkel szamovár című kötet néhány, módosított szövegű írásából és egy eddig publikálatlan munkából állította össze a könyv Babitsról szóló részét. A munka felét alig meghaladó rész a szerző mai álláspontját közvetíti Babits életművéről. Kitüntetetten tárgyalja költészetét, esszéit, kritikáit, tanulmányait.

Nagy apparátussal dokumentálja, hogyan alakította ki Babits fiatalkori poétikai modelljét, William James, Zalai Béla, Jean Philippe, Weininger, Bergson és mások pszichológiai, ismeretelméleti, filozófiai, poétikai gondolkodását is hasznosítva. A vers ebben a folyamatban „leképezett vagy kifejezett, netán érzékeltetett mozgás” lett, olyan, amelynek ihlettörténeti meghatározó eleme a „lényeglátás”. Ez a „lényeglátás” karakteresen megkülönbözteti a Babits-verset a Nyugat többi alkotójának művétől. Babits az első időszakban a világ teljességét, a dolgok különbözését filozófiai belátással, a világ tudatban „leképzett másaként” kívánta megragadni. A schopenhaueri „tarkaságot” tekintette eszménynek azzal is, hogy versformát alig ismételt meg, beleértve a szonetteket is. Ez a gondolkodástörténeti és gondolkodáselméleti megalapozásra irányuló vágy, a közvetlen elődök és sok kortárs lírafelfogása mellett, a verset elszakította az alanyi vallomástól. Az alkotás objektív lett. Az objektivitás alapja a tudományos valóságnál objektívebb átélés, Schopenhauer eszméi a művészi objektivációról meg talán az a megerősítő tapasztalat, mely Rilke törekvéseiben bontakozott ki. Az objektív költészet variációjának tekinthető a tárgyiasított érzelmek kifejezése is, az én határait tágító portrék, helyzetdalok és életképek együttese. Ezekben a „maszkos versekben” a personák objektivált önkifejezése valósult meg (Golgotai csárda). Babits megalkotta a „térhatású lelki kép” verstípusát (Az őszi tücsökhöz), a disszociációs gondolkodásra épülő alkotást (Ádáz kutyám), Apollinaire előtt írt képverset (Vakok a hídon), szívesen élt a „kihagyásos beszéd”, a csonka mondatok, a kötetlen szavak, az élőbeszédhez közelítő szövegformálás poétikai lehetőségeivel. Az 1920-as évektől versépítését a maga ifjúkori „képszalag”-elméletét tovább finomító Bergsonnak a nézeteitől is bátorítva a „mozgóképszerűség” is jellemzi (Verses napló). Létrehozta a belenyugvást és az erkölcsi súlyú választást ütköztető szövegtípust (Vers a csirkeház mellől). Van példa alkotásai között a „születőben lévő versre” (Botozgató), az esszéisztikus versre (A felnőtt karácsony). Minden verstípusának jellegzetessége a gondos megszerkesztettség.

Rába György interpretációjában a babitsi  költészet fontos vonása a valóság átlényegítése. Erre számtalan példa hozható prózájából is, elég A gólyakalifában megjelenített fogarasi és újpesti tárgyi emlékekre hivatkozni, a Kártyavárból az Újpestet idéző regényteret emlegetni, a Timár Virgil fiából és a Halálfiaiból az alakteremtésben megtapasztalható valóságelemeket idézni. A valóság átlényegítésének filozófiáját, mechanizmusát és viszonylagosságát négy külön tanulmányban értelmezte is az indiszkréció-vitában.

A babitsi „alkotó képzeletben” a teremtőképesség és a valóság feszítőereje közti ellentét leginkább a versekben érvényesül. Az alkotó fantázia és a külső történés szembeállítása azonban eltér a pálya különböző szakaszaiban. A Régi szállodában a valóságos látvány jelenléte erősebb. Az Isten kezében a kéz pórusainak heggyé-völggyé varázslása és a gondviselés transzcendes távlatának összekapcsolása, a tételezett Isten természeti törvényekkel nem mérhető jelenségekkel való vizionálása áttételesebb. A háborúellenes verseiben „a háborús szenvedéseket amúgy is emberen túli benyomásaival tolmácsolja”. Az Elgurult napokban „a reproduktív képzelet realisztikus megfigyeléseiből indul el, és képzelegve alkotó fantázia útján emelkedik a szimbólum lényegkifejezéséig”. A Talán a vízözön „valóságeleme” a rideg telet megidéző leírás. Ebbe épül be a fagyhalál képzete, mely a vízözön utópiájába mint vágyálomba ér.

Az idézett (és nem idézett) tanulmányokban a babitsi vers egy-egy mozzanata vagy egy belső korszak vezérelve mindig világirodalmi összefüggésekben és más alkotásokkal való párhuzamokban jelenik meg.

Az induló költő a szimbolizmus „utóvédjéhez tartozik”, mint Mallarmé, a fiatal Apollinaire, Claudel, Gide, Proust. A tudományos lélektan elvezeti az objektív költészethez, költői gyakorlatában azonban Browning „drámaelvű lírájának” modelljét árnyalja tovább. Babits, akárcsak T. S. Eliot, felhasználta az autentikusnak érzett „tárgyi megfeleléseket”, miközben az angol költőtől eltérően a megismerés új és újabb útjait kereste. Nietzsche „dionüszoszi görögség”-fogalma és Swinburne „lázas, izzó” görögségképe volt rá hatással, főleg pedig Bergson életfilozófiája és ember és szerep ebből származtatható tragikus kettőssége. Babits stílusváltása a világháború előtt valósul meg. A kései szimbolizmusból átlép a maga egyéni előexpresszionizmusába, melynek egyik, nem deklarált jellegzetessége az avantgárd új szemlélet- és formakeresése. A háborúellenes versek közül a Húsvét előtt például mindezeken a retorikai formákon túl Pindarosz költészettani emlékezetét is idézi, miközben „a lírai oratóriumhoz” áll közel. Az expresszionista szemléletformák az 1920-as évek városverseiben telítődnek és halnak el. Ugyanekkor lesz meghatározó költői és emberi magatartásában a kanti etikai imperatívusz, amelyik ugyanolyan érzékenységgel reagál a politikai eseményekre, mint az oxfordi iskola költői (Holt próféta a hegyen). A versekben felerősödik a naplójelleg és a filmszerű vízió, akárcsak az olasz Montale alkotásaiban (Búcsú a nyári laktól). Kialakul a nemzetnevelői küldetéstudat és az értékmentés szerepét vállaló költő esszéisztikus verstípusa (Az Isten és ördög…).

A Babits-versekről szóló fejezetekben Rába György ablakot nyit a 20. századi magyar költészetre is. Amikor „a mikrokozmoszként megjelenített költői világ filozófiai fölfogásának rendjét” értelmezi, utal Szabó Lőrinc Te meg a világ című művére. A versformák gazdagságáról Weöres Sándor hasonló törekvéseire asszociál. A nagyvárosi versek érzelemmel telített tárgyi jeleneteit Zelk Zoltán korai hasonló enteriőrjeiben látja folytatódni. Radnóti Himnusz a Nílushoz című verse a babitsi mintát sejteti. A „térhatású lelki kép” megvalósulását regisztrálja Takáts Gyula Az égi tigris című versében. A zaklatott világ kifejezésének babitsi módját mutatja föl Szabó Lőrinc, Rónay György és Radnóti versében is, a Mozart hallgatása közben, Az öreg költő és az Ez volna hát című alkotásokban.

Az esszék, kritikák, tanulmányok (amint a rövidesen megjelenő kritikai kiadás első kötete, Pienták Attila és Hibsch Sándor munkája látványosan dokumentálni fogja) a korszak legmagasabb szépírói és gondolkodói szintjén dolgozó költő szövegépítését, a szövegépítés stációit és a műfajelméleti sajátosságokat és átjárásokat mutatja. A versekben érvényesülő, már emlegetett „lényegszemlélet” ugyanis nemcsak közvetlenül a lírai alkotásokban objektiválódott. Előfordult, hogy az olaszországi élményeit levélbe foglaló, majd az ott látottakat a magyarországi helyzettel összevető költő vált át levélírásból versbe (Itália), vagy az ellentétes politikai és költészettani ambíciókat görgető, a Petőfi-centenáriumra készülő ország hangulatának igaztalan és álságos voltát megélő Babits, aki 1922 decemberében tartott előadást a költőről, az előadásban részletezett ellentmondásokat a líra erősebben ütköztető szövegformájába zárja (Petőfi koszorúi). Ebből a személyiségtényből nemcsak a műnemből műnembe váltás következik. Következik az „esszéisztikus vers” is, meg az is, hogy Babits életművében az esszék, kritikák, tanulmányok között semmiképpen sem lehet éles határvonalakat húzni, mint Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László és mások esetében. Rába György éppen ezért nem a műfajelméleti határok kijelölését vagy a döntően az esszé retorikai szabályait érvényesítő művek rendszerezését tartotta fontosnak. Azt mutatta föl, miként fogalmazódik meg egy-egy esszében a költőt foglalkoztató kérdésre adható válasz (Az álmok pszichológiájáról), hogyan alakul az esszékben a lappangó dialógus párbeszéddé (Petőfi és Arany), miként közeledtek ilyen típusú munkái a műfordítói „stíltanulmány” műfajához (Swinburne). Az 1920-as évek közepétől, amikor határozottan érzi társadalmi felelősségét, a babitsi esszé véleménynyilvánítás, deklaráció, általános keresés, egyéni számadás, esetleg a személyes sors, Magyarország, Európa és a világ problémáinak nagy ívű összefoglalása lesz, például az Új klasszicizmus felé, a Fogaras és a Gondolatok az ólomgömb alatt című munkákban.

Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé – Babits és a százéves Nyugat költői című munka fölmutatja a folyóirat és a 20. századi költészet kapcsolatát. A tanulmánykönyvet a legmagasabb szintű elméleti tudás, a világ- és a magyar irodalom egészének lehetséges birtoklása, a szerző korábbi megállapításaival való szembesülés és korrekciókészség, kristálytiszta gondolatvezetés és élvezetes tanulmánystílus jellemzi. A megértés és nem a kirekesztés minősíti. (Argumentum, 2008)

 

 

 



Nyitólap