Petrik Béla
A harmadik út felé
Szabó
Dezső az Élet és Irodalomban
Sir
Bryan Cartledge történész, az Egyesült Királyság hajdani
budapesti nagykövete egy jelentésében az alábbiakat írta a
londoni külügyminisztériumnak: „Itt járt a varsói
nagykövet kollégám, és alig néhány órai tartózkodás
után megjegyezte, hogy a magyarok, úgymond, nem »spiritulás«
emberek. Igaza lehet. A magyarok vallása és kultúrája a
nemzettudatuk. (…) Egy nagyobb országban akár ízléstelen,
sőt aggasztó lehet a nemzeti érzés ilyen foka. De ez az
ország területét illetően egyharmada Angliának, lakossága
csak egyharmaddal több, mint Londoné. Legázolták tatárok,
törökök, osztrákok, németek és az oroszok. Az utóbbi
ötszáz évben minden háborúját elvesztette. Tehát azt, hogy
a nemzeti érzés itt ilyen erős, én nagyon dicséretesnek és
megnyerőnek találom.” 1
Szabó Dezső politikai tárgyú írásai
ma is itt kopogtatnak ajtónkon, mint egy örökbe hagyott
követelés.2 Talán – magam hajlanék rá – van
a magyar kultúrának egy olyan „belső szellemi-erkölcsi
igénye, ereje”3 , amely minduntalan elénk tereli
ezeket a megkerülhetetlen örökségeket. S hogy hetven-nyolcvan
esztendő múltával esszéi, tanulmányai őrzik
frissességüket és aktualitásukat, hogy ma ugyanazokról a
kérdésekről kell beszéljünk, önmagában igazolhatja, több
ízben utat tévesztettünk, zsákutcába jutott történelmünk.
Ha mindez nem szolgálna elegendő indokul, hogy életművével
foglalkozzunk, mutassunk rá arra a megkerülhetetlen, de
értékítéletet most fel nem állító tényre: a huszadik
századi magyar szellemi mozgalmak Szabó Dezső ismerete
nélkül nem érthetőek meg, azaz életműve bizonyos
szempontból megkerülhetetlen.
Ahogy elkezdődött
Az elvesztett világháborút, a
tanácsköztársaság terrorját követően, a trianoni ország-
és nemzetcsonkítás után Szabó Dezső szinte pillanatok alatt
kiszorult a szellemi élet partvonalára, annak ellenére, hogy
hihetetlen energiával vetette magát a közéletbe, aktivitása
vulkánszerű. Ezért szinte gondolkodás nélkül kapott a
lehetőségen, amikor Szakmári Gáspár, aki egyébiránt ezzel
a lapindítással kívánt politikai és pénzügyi sikert
kovácsolni magának korábbi sikertelen baloldali kísérletei
után, felkérte egy folyóirat szerkesztésére. Szabó Dezső a
régóta nélkülözött nyilvánosságot szerezhette ezáltal
vissza, úgy érzete, megtörheti az őt körülvevő, szinte
légmentesen záró hallgatás falát. Így vette át 1923
januárjában az Aurora című lapot, amelyből két szám jelent
csak meg, miután Szakmári kalandorként, pénz nélkül vágott
bele a lapalapításba, és ugratta be Szabó Dezsőt e
vállalkozásába. Márciusban ezért szakított a korábbi
kiadóval, s Trócsányi Zoltántól, volt kollégistatársától
átvéve lapengedélyét, Élet és Irodalom néven folytatta a
folyóirat szerkesztését,4 Rik Ödön, feltétlen
hívének anyagi támogatásával.
A szerencsétlenül végződött Aurora után
megjelenő Élet és Irodalom első számaiban Szabó Dezső
mellett mások is dolgoztak,5 az utolsó számok
azonban már majdnem kizárólag Szabó Dezső egyszemélyes
művei. A folyóirat profilja ekkorra végletesen letisztult, s
nem szolgált mást, mint hogy az új magyar ideológia
kifejtésének teret adjon. Az Élet és Irodalom főpróbája a
már ténylegesen egyedül írt Ludas Mátyás füzeteknek, s
példaképe Németh László Tanujának.
A folyóirat célját már az első számban
megfogalmazta: „Az Aurora kettős feladatot tűzött ki.
Szociálpolitikai, gazdasági, tudományos, művészi,
pedagógiai tanulmányaival egységes, modern ideológiát akar
adni a középosztálynak. Ideológiát, mely egy szabad
fejlődésű, becsületesen demokratikus, szociálisan
egészséges magyar jövő összes szellemi fegyverét
egyesíti.”6 Írásunk tulajdonképpeni tárgya
ezen egységes ideológia vázlatos áttekintése, a folyóirat
első számában induló s a kilenc számból hétben
folytatódó7 Új magyar ideológia felé
című, könyvnyi terjedelmű tanulmánysorozat legfontosabb
elemeinek felvillantása.8 Terjedelmi okokból nem
térünk ki a folyóirat másik arculatára: a politikai
publicisztika mellett közölt szépirodalmi elemzésekre.
Elsősorban tehát arra a fősodorra koncentrálunk, amelyben
összefoglalta az elmúlt évtized minden eredményét és
tanulságát, egységes szövetté szőtte az addig sokféle
műfajban – előadásokban, szépirodalmi alkotásokban,
esszékben és tanulmányokban, publicisztikában –, sok
helyütt – újságok hasábjain, előadások pódiumain –
megjelenő gondolatait. Szabó Dezső célja írásával:
pótolni azt a tátongó űrt, amelyet a tanulmányfüzér első
darabjában, a helyzetfeltárás és diagnózis körében így
fogalmazott meg: „Nem az volt a baj, hogy túl sok forradalom
volt az országban, az volt a baj, hogy az esedékes magyar
forradalmat elsikkasztották. Az volt a baj, hogy nem volt egy
széles horizontú magyar forradalmi szervezet, mely merészen az
események élére állva megépítette volna a magyar jövőt a
még füstölgő romok felett.”9
E hatalmas munka természetesen nem
előzmények nélküli, hiszen például a Virradatban megjelent
írásai hasonló méretekben és igénnyel íródtak, de ez a
látható szerves egység talán itt és most állt össze
először, amely lényegében a Szabó Dezső-i harmadik út, a
huszadik századi magyar radikalizmus ideológiai alapvetésének
tekinthető, s amely meghatározóvá vált egész későbbi
pályafutásában s a húszas évek végén induló nemzedékek
számára is. Európai horizontú logikai egységgé formálta az
új magyarság, a vesztes háború és az ország megcsonkítása
utáni új élethelyzet kihívásait. Azokat a kihívásokat,
antinómiákat, a nemzeti egység megteremtésének
alapfeltételeit, amelyeket Szekfű Gyula egy évtizeddel
később a következőképpen azonosított: 1. a föld kérdése,
azaz a földreform, a telepítés, a nagybirtokrendszer
átalakításának szükségessége, 2. a felekezeti kérdés,
azaz a katolikus–protestáns ellentét kibékítése, 3. a
zsidóság és a kapitalizmus kérdése, 4. a nemzedéki
probléma, az öregek és az állástalan fiatalok közötti
nemzedéki szakadék, 5. s végül a trianoni magyarság, a
leszakadt nemzetrészek kérdése.10 Mindezen
problémákat Szabó Dezső is hiánytalanul azonosította, és
lefektetett szempontrendszerében egy új nemzedék számára
adott minden ponton választ, amely eszmerendszer
középpontjában a parasztság állt, a földreform,
leszámolás az irredentizmussal, az antiszemita kampányokkal
és a kurzus hamis kereszténységének jelszavaival, s vezérlő
eszméje: a két terjeszkedő fasizmus között a sajátos
magyarság szuverenitásának megőrzése. „Itt lép először
színre az a Szabó Dezső, amelyik a rákövetkező nemzedékek
gondolkozására a legnagyobb hatással lesz: a politikai
gondolkozó, akiből már jórészt kiégett a tizenkilencedik
század”11 – írta Gombos Gyula, ezért e
tanulmánysorozatában megtalálhatjuk minden gondolatát, amely
munkássága további két évtizedén keresztül
végigkísérte.
Az új magyar ideológia
Az új magyar ideológia címzettje a
századforduló időszakában, a világháború égésében, a
forradalmakban nem kompromittálódott középosztály, az
egyetemi-főiskolai, értelmiségi létre készülődő ifjúság
– ideértve az egyházi és katonai pályát választókat is
–, a közhivatalnoki, közalkalmazotti kar nem korrumpálódott
része, vagyis az a réteg, amely szociológiailag a vidéki kis-
és nagyvárosok polgári és tisztviselői elitje, a falvak és
tanyák orvosai, tanárai, plébánosai és lelkészei, az
iskolák tanulói. A társadalomnak ahhoz a részéhez szólt,
amely mindenkor az ország kultúráját, erkölcsi tartását,
etikai értékrendjét és tudását, a nemzet emlékezetét
hordozza. A címzés ekkor még nem terjedhetett ki azokra a
társadalmi csoportokra, amelyek azonban az új magyar ideológia
minden értelme: a parasztság legjobbjaira és a szervezett
munkásság irányító elemeire.
A középosztály feladatát így határozta
meg: „A magyarság voltaképpen a magyar falu, s a fajvédelem
legfőbb feladata éppen az, hogy a mostani romlott, heterogén,
kulturálatlan középosztály helyébe a magyar faluból
fejlesszen középosztályt.”12 S ezen
újjáépítő és integráló munkában, jól látta, egy másik
elemre, a munkásságra is támaszkodnia kell: „Alkalmam volt
teljesen megbizonyító képet kapni arról, hogy a
szociáldemokrata munkásság éppen oly végzetes sodródással
volt benne az események rohanásában, mint a középosztály
vagy bármely más rétege a lakosságnak, és szenvedett is
annyit tőlük. De meg kell mondani azt is, bármilyen vádat is
kockáztassunk: a szociáldemokráciába szervezett munkásság a
földmívelő nép után a legértékesebb eleme az ország
lakosságának. Helyesebben és kötelező őszinteséggel: csak
ez a két elem egészséges és életre képes rétege a magyar
jövőnek. Ez a munkásság csodálatosan fegyelmezett,
intelligens, tanulni vágyó és ami a fő: van életalkotó hite
és hozzávaló heroizmusa.”13 Ez az eszmei
magvetés már a harmincas évek második felében meghozta
termését, előadásain a hagyományos középosztályon és a
fiatalságon kívül ott ültek a gyári munkások,
katonatisztek, első generációs paraszti értelmiségiek. Ha
pontosabbak kívánunk lenni, a generáció legjobbjai, mint
például Németh László, már a húszas évek végén
meghallották ezt az üzenetet: „Akik fiatalok vagyunk, máris
érezzük ennek az új, eredetében szabódezsői atmoszférának
a kialakulását, s halljuk a közeledő robbanásokat, amelyek
politikai és társadalmi életünkben talán nem lesznek
haszontalanok.”14
A kötetnyi írásfolyam első tanulmánya az
Aurorában, a Szabó Dezső írásainak szerkezetét követve s
ezt címével is hangsúlyozva – Elszámolás a múlttal és
jelennel –, helyzetértékelés és diagnózis. „Az
ország összeomlása és minden szenvedésünk két egyenlően
ható okra, két egymással szemben álló, de egyenlően bűnös
tényezőre vihetők vissza. Az egyik tényező a konzervatív
érdekkörök: az idegen uralkodóház, az arisztokrácia és a
dzsentri kezére játszó része, a magas egyházi körök és
alacsonyabb rangú vak eszközeik, s ezekhez számítandók még
a kapitalizmusnak általuk befogadott új hatalmasai. A másik
tényező: a zsidó imperializmus. Az első tényező bűne: Az
államot saját termelőgépévé tette. A magyarság nagy
tömegeit föld, anyagi javak, kulturális horizont és minden
szervezettség nélkül hagyva és tartva csak
termelőeszközeinek tekintette. És ezt a belső szervezettség
nélküli, anyagi és szellemi nyomorban lévő magyarságot
belevitte egy olyan világháborúba, amelyben a magyarság csak
veszíthetett, de semmiképpen sem nyerhetett. (…) A másik
tényező bűne: Sehol a világon nem fogadták a zsidóságot
olyan tárt karokkal, az élet annyi gazdag lehetőségével,
mint Magyarországon. Az egyenlőséggel azonban nem sokáig
elégedtek meg. Kapitalizmusukkal és egyedül uralkodó
sajtójukkal már a békében túlhatalmi, külön öncélú
zsarnoki tényezővé lettek.”15
Szabó Dezső a magyarság pusztulásának
legfontosabb okát tehát abban látta, hogy mind a forradalmak,
mind a keresztény kurzus elsikkasztotta az organikus magyar
evolúciót a szocializmus-kommunizmus nemzetközi és a
keresztény politika hazai jelszavai mögé rejtőzve, s ebben a
bűnben a politikai-gazdasági hatalomban részes valamennyi
réteget, ha szabad így fogalmaznunk, fajra, nemre és
felekezetre tekintet nélkül, felelőssé tett. A szöveg
olvastán óhatatlanul felmerülő antiszemitizmus vádjának
kioltására két momentumra is utalhatunk. Az egyik, hogy Szabó
Dezső már ekkor világosan látta és láttatta, s erre szinte
minden jelentősebb írásában kitért, hogy a mesterségesen
szított antiszemitizmus nem szolgált mást, mint hogy a
magyarság valós problémáiról a figyelmet elterelje: „De
általában az antiszemitizmust hirdető organizmusok nagy
részénél ez az antiszemitizmus nem a magyarság
felépítésének munkája. Tisztán áthárítás és
figyelemelvonás. Szidják a magyar érdekek egyik ellenségét,
hogy elvonják a figyelmet a magyar érdekek másik
ellenségének munkájától.”16 A másik fontos
mozzanat, hogy Szabó Dezső nem a zsidóság, hanem a zsidó
kapitalizmus túlhatalmáról beszélt, azaz arról az
igazságtalan és mértéktelen kizsákmányoló rétegről és
rendszerről, amelyben mindig ott szerepeltek az Eszterházyak
mellett a Weiss Manfrédék is, de sohasem kizárólagosan. Ez
nyilván, Bibó István szavait idézve, sértette mind a – ma
már tudjuk, hogy életbe vágóan érintett – zsidóság, mind
egy általános filoszemita humanizmus érdekeit, de távol állt
a fajüldözés akár német hitlerista, akár magyar nyilas
változatainak bármelyikétől is.17 E programadó
első írásában is kifejtette: olyan nemzeti politikát
kívánt megvalósítani, amely az ország egész lakosságát
akarta egy nagy kultúregységbe szervezni, mindenki számára
biztosítva az érvényesülés lehetőségét. S meghirdette a
két világháború egyik legnagyobb hatású mondandóját azt,
hogy minden politika és lehetőség középpontjába a
társadalom legnagyobb, még érintetlen és addig elnyomott,
megújulást ígérő rétegét, a parasztságot kell állítani:
„De mikor liberálisok vagyunk velük szemben, nem vonjuk meg
ezt a liberalizmust a magyarság legnagyobb egységétől. (…)
Mindenekelőtt intézményesen biztosítjuk, hogy a magyar
paraszt olyan politikai, gazdasági és kulturális súlyt és
érvényesülést kapjon a magyar államban, amilyent száma és
munkája megérdemel. Biztosítjuk, hogy arravaló eleme
megfelelő arányban fejlődjék középosztállyá.”18
Az Új magyar ideológia felé
tanulmánysorozat következő darabja már az új folyóiratban,
az Élet és Irodalom második számában látott napvilágot,19
amelyben az arisztokráciával és a papsággal foglalkozott, az
írás más részeivel összehasonlítva viszonylag szűk
terjedelemben. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az
arisztokráciában csak a magyarság tehertételét, betegségét
és destrukcióját látta, amelynek azonban mégis olyan
gazdasági, szociális és politikai súlya van, amely az
„élet javainak aránytalanul nagy részét elvonja”20
a magyarság tömegeitől. Nem ígért e rétegnek mást, mint
hogy egy születendő új alkotmány az első intézkedéseivel
megszünteti kiváltságos helyzetét: „A nagybirtok teljes
megszüntetése az új alkotmány leghatalmasabb lépése lesz
ezen a téren s a magyarság legsürgetőbb lépése az élet
felé. Gazdasági súlyát ezáltal el is fogja veszteni.
Politikai téren fő teendő egy választott szenátus
felállításával a főrendiház végleges megszüntetése és
minden születési előjog gyökeres kiirtása.”21 A
papsággal és a vallással kapcsolatosan elfoglalt álláspontja
ennél lényegesen árnyaltabb, hiszen miközben rámutatott az
egyházi vezetés és hierarchia visszásságaira, a vallás
eredeti hivatását és egy megújult, a politikai hatalomtól
világosan elkülönült egyház szerepét pozitívan ítélte
meg: „Támadás-e a vallások ellen, ha ki akarjuk őket vonni
a napi érdekek, a pártszenvedélyek, a hatalmi marakodások
kavargásából, s csendes, tiszta levegőjű szigetté akarjuk
őket tenni, ahol a vigasztalás egysége öleli egybe az élet
külön hadonászóit? (…) A keresztény egyházak ez új
történelmi helyzete a krisztusi gondolat megteljesedése lesz.
Megtisztulva minden imperialisztikus gondolattól biztosítva
lesz számukra a megenyhítés, a vigasztalás, az emberi irgalom
múlhatatlan impériuma.”22 E téma kapcsán meg
kell jegyezzük, hogy az egyház kérdésében elfoglalt
álláspontját ma már egészen más történelmi
tapasztalatokkal ítéljük meg, hiszen mi már „gazdagabbak”
vagyunk ötvenévnyi egyházüldözés belénk égett minden
tudásával, s ezért lényegesen érzékenyebben kezeljük mind
az egyház, mind a vallás szerepéről szóló nézeteket.
A tanulmánysorozat középosztályról szóló
részének lényege nem a meglévő társadalmi réteg
ostorozása, melyről Szabó Dezsőnek nincs egy jó szava sem,
halottnak tudta azt minden betegségével együtt: „Az
eltemetett halottnak a közhit szerint még nő a haja és
szakálla. A középosztály magyar része oly alaposan halott
képlet, hogy még ennyi életjelt sem tudott produkálni. A
világháború s a két forradalom borzasztó tanulsága után
csinálta tovább azt, amit csinált a világháború előtt, a
világháború alatt s a két forradalomban: üvöltötte a
szájába adott jelszavakat, rángta a rászuggerált
mozdulatokat, tapsolt, szavazott, s volt az idegen hódítók
pandúrja, porkolábja, hóhérlegénye.”23 A
magyar középosztály, sajátos fejlődéstörténete révén,
nem tudott – s talán egy évszázad elteltével ma sem tud –
a kapitalista szabadverseny menedékévé válni, a szociális
demokrácia letéteményesévé, így a modern szabadverseny a
demokrácia minden áldását a határokon kívül hagyta, s
minden betegségét ránk hozta, a „régi rezsimnek pedig
minden betegsége megmaradt, a régi előnyök
megszűnésével”.24
Az írás lényege tehát nem is a betegségek
diagnosztizálása, sokkal inkább a középosztály azon
képének meghatározása, amivé válhat egy általa javasolt
megújulást követően. A középosztálynak, amennyiben
hivatását betölti, a történelemcsinálás, az államélet
építése a feladata. „Ez az osztály, mely folytonos
megújulással fogadja magába az egész társadalom
legkülönbözőbb elemeit, a legalkalmasabb arra, hogy a
közösség összes konzervatív és forradalmi erőit egy
alkotó szintézisben egyesítse. (…) A középosztály
tagjaiban egyesül a mély és alapos szakműveltség az
általános szellemi kultúrával, melyek együttesen megadják
azt a széles horizontot, melyet a modern államélet millió
problémája megkövetel.”25 E sorokból is jól
érzékelhető, milyen szerepet szánt Szabó Dezső egy
megújult magyar társadalomban a középosztálynak.
A megújulás egyik fontos elemének a
munkásságot tartotta, természetesen nem a kommunizmus
igézetében élő munkásságot, hanem azt, amelyik – ha az
összeomlás pillanatában nagyobb megértést tanúsított volna
a magyarság sajátosságai iránt – a szükséges magyar
forradalomhoz segíthetett volna bennünket. E bukás
tapasztalata okán kérte, hogy a munkásság, a
szociáldemokrácia nyújtson kezet, mert a középosztály
szellemi és szociális regenerálódásának a szervezett
munkásságból kell kiindulnia.26 Mert „tudatos,
rendszeres élő hite” csakis nekik van. „Hit az emberi munka
értékében, megváltó erejében, igazságot tevő
ítéletében. Hit az emberi szolidaritás, az emberi jogok
győzelmében, az egyetemes jólét, az egyetemes kultúra
lehetőségében.”27 Érdemes arra is külön
figyelmet fordítanunk, hogy a proletárdiktatúrában vállalt
szerepe miatt éppen a politikai élet árnyékos oldalán
tartózkodó szervezett munkásság jelentőségét milyen
pontosan ismerte fel, s hangsúlyozzuk a témaválasztás
bátorságát, amellyel a destrukció, a hazaárulás vádját is
fejére vonhatta Szabó Dezső.
Az Új magyar ideológia felé
legfontosabb eleméhez az utolsó előtti folytatásban ért el,
a magyar parasztság problematikájához. Ezzel az írással
teljesedett ki lényegében mondanivalója, itt szakított
egyértelműen és világosan a hagyományos baloldali,
kommunista-szocialista áramlatokkal és kora szabadversenyén
alapuló, demokratikus intézményekben és szociális
érzékenységben gyengélkedő berendezkedésével. Új
ideológiáját ugyanis arra a társadalmi rétegre alapozta,
amely a magyarság szinte egész addigi történelméből
kiszorult, helyzete révén soha nem jutott szerephez,
tulajdonképpen mindig csak a károk következményeit kellett
elviselnie, a legszélesebb és érintetlen társadalmi bázisra:
a magyar parasztságra. Megfogalmazta kora egyik legfontosabb
tételét, amely lehetővé tette és megalapozta a harmadik út
és a magyar radikalizmus eszmei kiteljesedését:
„Alaptételünk tehát: a magyar paraszt = a magyarság, a
magyar faj. Ez matematikailag pontos egyenlet, egyik fele sem
több a másiknál. Teljes azonosság.”28 S ha e
tétel igaz, a következtetés sem maradhatott el: „Itt minden
igaz építés alapja a magyar paraszt. És sírboltot épít a
magyarságnak mindenki, aki nem erre az alapra épít.”29
Kiadta hát a jelszót, amely a két világháború közötti
időszak falukutató mozgalmainak és a középosztály
legjobbjainak vezérlő elvévé vált: „Magyar tanító,
magyar író, magyar művész, magyar tudós, magyar kereskedő,
magyar gazdász, magyar ifjúság! A magyarság a magyar paraszt.
Semmi sincsen már kívüle, ami magyar, és mindenki, aki
magyar, csak általa lehet az. Menjetek szét a magyar falvakba.
Járjatok szét a magyar paraszt között. Éljétek
mindennapját, beszéljétek beszédét, figyeljétek meg élete
minden rezdületét. Szívjátok tele tüdőtöket a lelkével.
(…) Itt minden becsületes erő, minden igaz tehetség
érvényesülésének egyetlen útja van: a magyar paraszt.
Minden harcnak egy célja: visszafizetni Magyarországot a magyar
parasztnak. Az ő honfoglalása, az ő győzelme a mi munkánk
örökkévalósága.”30
Anakronisztikusan hatnak ma ezek a szavak, s
felmerülhet a kérdés: milyen aktualitásuk lehet e
tételeknek? Szabó Dezső mához is szóló üzenete pedig nem
más, mint hogy rátalálunk-e arra a társadalmi bázisra,
amelyre egy nemzet megújulását alapozhatjuk; szembe tudunk-e
menni a kor áramlataival, vállalva a korszerűtlenség
vádját, esetlegesen a nevetségessé válást vagy akár a
bírósági meghurcoltatásokat. Szabó Dezső érdeme, hogy a
húszas évek elején szinte elsőként ismerte fel a
lehetőséget a parasztság társadalomalakító szerepében, s
példátlan merészséggel építette egész gondolatrendszerét
erre az alapra. Mintha két évtizeddel korábban megelőlegezte
volna az 1945-ös koalíciós idők gondolatát, s szépírói
eszközökkel fogalmazta volna meg egy világégéssel és két
évtized társadalmi fejlődésével később kikristályosodott,
a magyar demokrácia felépítésére vonatkozó elképzelést,
amelynek értelmében Magyarország irányítását a középen
álló társadalmi és politikai erőknek kell végezniük.
A sorozat záró darabja a magyar hadseregről
szólt, arról a témáról, amellyel Szabó Dezső korábban a
Virradat hasábjain vagy később a Füzetekben is foglalkozott.
Aki nem ismeri a hadseregről vallott nézeteit, talán
csodálkozva fogadhatja témaválasztását. Mindez azonban csak
addig tart, amíg világossá nem válik, hogy Szabó Dezső
olyan hadsereg képét vázolta fel, amely a magyar kultúra, a
magyar demokrácia kiteljesedését jelenti, annak védelmét és
egyben biztosítékát. Iskola, ahol mindenki szívesen tanul,
munkahely, ahol az egyén a maga és a közösség hasznára
dolgozhat, „tűzhely, ahol minden magyar munkáskéz
összefog”. „A magyar falu, a magyar föld népének
renaissance-a ez a hadsereg. (…) Ősi arcunk
visszaszépülése, ősi erőink gazdag termése, sajátos
kultúránk szép emberi diadala ez a hadsereg.”31
Az oldalvíz
Az Élet és Irodalom első számában az Új
magyar ideológia felé sorozat nem folytatódott. A szám
azonban nem maradt programadó írás nélkül, itt jelent meg A
turanizmus és Szabó Dezső későbbi sorsát alapvetően
befolyásoló írása, a Levél a tisztviselőkérdésről. A
turanizmusról szóló írásában annak a romlott, halálra
ítélt és nyomorult középosztálynak állított tükröt,
amelyik kitalálta magának a „turáni legitimizmust, melynél
obszcénebb viccet még a középkor kaotikus irodalma sem
produkált. Gaz és kártékony csirkefogók ezek, kik egy üres
fajvédeskedő frázeologiával eltérítik a magyarság ébredő
életösztönét a helyes útjától, lejáratják a faji
szervezkedés gondolatát s közben vidáman honfoglalgatnak.
Talán egyre mégis jók: siettetni fogják az egész
Magyarország új megvalósulását.”32 Az egyre
terjedő divatturánizmusban Szabó Dezső ugyanazt látta, mint
az éledő antiszemitizmusban: a valós problémákról
történő figyelemelterelést. Ahogyan fogalmazott: „elvonják
a figyelmet a legégetőbb követelésektől, az egyetemes
rablástól s a számonkérés történelmi feladataitól”.33
A félreértések elkerülése végett szögezzük le, nem a
turánizmus ellen foglalt állást, hiszen annak
szükségességét maga is hangsúlyozta; egy komoly,
szaktudományos eszközökkel művelt kultúrára úgy tekintett,
mint a magyarság életében pótolhatatlan funkcióra, amelyet a
magyar államnak kötelessége bőkezűen és jóakarattal
támogatnia. Az igazi turánizmust, megismételve a fő
tanulmánysorozatban kifejtett eszméit, a magyar falu, a magyar
paraszt felemelkedésében látta. „Kiemelni, megmenteni, éber
figyelemmel lesni a paraszt gyermekei közt termő minden
tehetséget, gyümölcsözésig segíteni, utat nyitni előtte,
helyet, irányítást biztosítani számára: ez az igazi
turánizmus. Megvédeni a falut a nagyvárások undorító idegen
gyári, szellemi és ipari szemeteitől: ez az igazi turánizmus.
Intézményesen védeni meg a magyar paraszt munkája
gyümölcsét, gazdasági helyzetét, könnyű utakat teremteni,
hogy arravaló tagjaiban középosztállyá fejlődjék: ez az
igazi turánizmus. Eltörölni a húsevő és ragadozó
nagybirtokot, hazát adni minden magyar paraszt lába alá: ez az
igazi turánizmus.”34
Az első számból ki kell emeljük egy
tanárhoz írott válaszlevelét is, aki azzal a kéréssel
fordult Szabó Dezsőhöz, hogy vigye nyilvánosság elé
nyomorúságos helyzetét, mindazt a szenvedést, amely
osztályrészül jutott neki és családjának, azt az anyagi és
szellemi züllést, amelyen a tanárság keresztülment. Szabó
Dezső e segélykérő levélre kíméletlenül őszinte és
szinte durva választ adott: „És mégis: én, akiből máig is
a legnaivabb ponyvamozidarab ki tud facsarni egy gyermekkönnyet,
hidegen nézem az Önök szenvedését. Írja, hogy elpusztulnak:
hát elpusztulnak. Írja, hogy elpusztul az egész magyar
lateiner társadalom: hát elpusztul. Az a sors éri Önöket,
melyet megérdemelnek.”35 Miért e harag ez
egyszerű tanáremberrel szemben? Szabó Dezső rá önti minden
indulatát, amely tulajdonképpen az egész tisztviselői kart
illette, azokat, akik lojálisak voltak a magyarságot
kizsákmányolókhoz, akik „mindenre kapható eszközei,
bálványozói, korbácsai”36 voltak a magyar
gyarmat haszonélvezőinek, akik felelősek voltak a magyar
középosztály lezülléséért: „Az Önök hazaáruló baromi
ideálizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a
magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva
idealizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia.”37
A levél előrevetítette a tanulmánysorozat egy későbbi –
fentebb ismertetett – darabja, a középosztállyal foglalkozó
rész gondolatait.
A második szám hangsúlyos írása talán nem
is az Új magyar ideológia felé aktuális része volt,
hanem egy másik írása, a Levél az ifjúsághoz című.
Bár a levél látszólag csapongó, összeszedetlen, mégis
pontos látképét adta Szabó Dezső akkori helyzetének, az
ellene megfogalmazódott vádaknak, nevezetesen, hogy kivonja
magát a most egységesülő keresztény társadalomból,
támadja annak vezető alakjait, megosztja a magyar
szervezkedéseket. Az írás részletes választ adott ezekre a
kérdésekre, amelynek jelentőségét növeli, hogy talán itt
fejtette ki első alkalommal németellenességének
mozgatórugóit: „Tapintható igazság az, hogy Németország
bekövetkezhető európai túluralma a legirtózatosabb halálunk
lenne.”38 S ebben az írásban foglalt először
állást az irredentizmussal szemben is, illetőleg részletesen
kifejtette, hogy mit is ért igazi irredentizmuson: „És mi az
az irredenta, mely most utcákon, termekben,
rézinstrumentumokban, infámis versekben rikolt, bokázik,
kardot nyel (néha díszkardot), tüzet eszik? A legpiszkosabb
üzlet, a legkönnyebb Eulenspiegelség arra, hogy a balek magyar
figyelmét elvonjuk zsebétől, melyben utolsó kenyere árát
őrzi. (…) Mi az igazi irredenta? Olyan szociális, gazdasági
és kulturális élet megteremtése, mely Magyarország minden
lakósa előtt világossá teszi, hogy élete minden csírái a
magyar levegőben fejlődhetnek ki a leggazdagabban. Önfegyelem,
szorgalom, kitartás, praktikus látás megszerzése: ez az
irredenta, hogy a bennem rejlő erők legteljesebb kifejtésével
a lehető legkiválóbb katonát adjak magamban fajomnak.”39
Szabó Dezső e levele egyébiránt nem volt más, mint egy
kétségbeesett segélykiáltás, a levél nem az ifjúságnak
szólt, hanem a teljes magyar közéletnek. Büszkesége nem
engedte, hogy kérjen, talán felesleges is lett volna, sorsa
ekkor már eldőlt, sem kegyelmet, sem szánalmat nem kaphatott
sem a jobb-, sem a baloldaltól. Bár a pereknek részben még
előtte járt, illetőleg már folytak ellene, a meghurcoltatást
nem kerülhette el. „Még egyszer a magyar társadalom elé
vittem az egész ügyet s egész tragikus, holnaptalan helyzetem.
Hátha mégis van magyar becsület, magyar akarat, magyar
szeretet, mely megmozdul az Elsodort falu szerzőjének a
védelmére. Mely nem fogja tűrni, hogy itt, a magyarok
megmarcangolt földjén, idegen svihákok pusztítsák el azt,
aki egyik nagy életigazolása a tragikus fajnak.”40
A levél védőbeszéd önmaga mellett, amelyben megpróbálta
felmutatni, hogy az ellene folyó hajsza mennyire méltatlan,
érdemeit mérlegre tette a vádakkal szemben, így próbálva
leszerelni az ellene veselkedőket. Ma már tudjuk: mindhiába.
A lap elszigetelése mindeközben folyamatosan
zajlott, s ennek egy mozzanatáról számolt be a második szám
az Aktualitások között. Groteszk karcolatban írta le
kiadó-szerkesztője kálváriáját, amikor is az a Magyar
Távirati Irodán keresztül fizetett hirdetést kívánt
közzététetni a Nép című lapban, amely még ezt a fizetett
közleményt sem jelentette meg. Az Élet és Irodalmat fogadó
első reakciók természetesen a dühödt támadások voltak
minden oldalról, a hivatalosságok éppúgy támadták, mint a
baloldali liberális-radikális vagy kommunista-szocialista
körök. Majd ez a magatartás gyorsan átalakult az elhallgatás
rendszerévé,41 s mint látjuk, nemcsak hogy kritikai
visszhangja nincs e vitára ingerlő sajtóorgánumnak, de
fizetett híradásait sem fogadják be, a lapból is lassan
elfogynak a hirdetések.42 De formálódott már
Szabó Dezső válasza, az országos méretű csíny, a
„halhatatlan pofon”.
A harmadik számban jelent meg A titkos
szervezetekről szóló írása, amelyben egy általa
károsnak ítélt társadalmi jelenséget tárt fel, s
kísérelte meg a figyelmet e veszélyre irányítani. Maga
Szabó Dezső is egy ilyen szervezeten keresztül kívánta a
középosztály hihetetlen kulturális elmaradottságát,
szellemi tájékozatlanságát és szervezetlenségét oldani
még a húszas évek legelején, ezen keresztül egységes
ideológiát adni számára, szociális, gazdasági és
kulturális kódexet. Egy olyan szervezetet kívánt létrehozni,
mint amilyen Jászi Oszkár Társadalomtudományi Társasága
volt. Az első próbálkozások után azonban megszökött terve
megvalósítása elől, mert e szervezetek nem szolgáltak más
célt, mint hogy a magyar közéletet „érdek-cimboraság”
alapján megszervezzék. „Ezekbe a titkos szervezetekbe be van
szervezve a keresztény bíróság, a keresztény ügyvédek, a
keresztény alkalmazottak legnagyobb része. Ezekbe a
szervezetekbe a felvételkor olyan esküt tesznek, mely minden
más esküt felold, mely minden más eskü fölött áll.”43
Ha azonban ez az eskü feloldja a bírói, ügyvédi hivatali
esküt, az a morális anarchia kezdetét, az állami hatalom
szakszerű és demokratikus működésének végét jelenti,
figyelmeztetett a jelenségnek az államélet alapjait megbontó
veszélyeire: „Bírói, ügyvédi hivatalos eskü csak egy van.
Ez az eskü szent és sérthetetlen. Aki egy más esküvel
bármilyen függő helyzetbe hozza magát, melyet ez az első,
hivatalos eskü nem enged meg, aki hivatalos esküje területén
bármely más hatalomtól, szervezettől, utasítástól
befolyásoltatni engedi magát, az nem hazafi, nem keresztény,
nem hős, hanem gazember, akit Justicia háza elé kell
felakasztani elrettentő például.”44
Az előző számban jelzett országos méretű
tréfa első felvonása a harmadik számban látott napvilágot,
illetőleg ha pontosak kívánunk lenni, elsőként a Világ
című lapban. Május 19-én két levelet küldött a
szerkesztőségnek azzal a kéréssel, tegyék közzé azokat. A
Világ már a másnapi, pünkösdi számában eleget tett ennek,
s közölte Fellner Sándor Szabó Dezsőhöz írott levelét és
Szabó Dezső válaszát. Fellner e levelében felajánlotta,
hogy a Szabó Dezső ellen folytatott végrehajtási
eljárásban, amelynek során az író ingóságait, bútorait
és könyveit árverezték volna el, megfizeti a követelt
összeget, mentesítve ezáltal Szabó Dezsőt az árveréstől,
melyet egyébiránt éppen május 23-ra tűztek ki, az Elsodort
falu megjelenésének napjára és az író nevenapjára.
„Ön ellenünk, zsidók ellen a legkíméletlenebbül harcolt.
Miért tette, Ön tudja, saját magával kell számolnia érte.
De én úgy érzem, hogy ez a sajátos megegyezése az árverési
napnak az Elsodort falu megjelenési napjával rám, mint
zsidó emberre, ki jó magyarnak érzi magát és mint
kultúremberre, bizonyos kötelességet ró. Anélkül, hogy
magáról az esetről ítéletet mondanék – ez nem tartozik
rám –, engedje meg, hogy felajánljam, hogy az illető
összeget kifizessem Ön helyett. Nem a politikust, nem az embert
nézem Önben, az feleljen önmaga tetteiért. Hanem az írót,
aki a Napló és Elbeszéléseket, az Elsodort falut,
a Csodálatos életet s más műveket írta, melyek
tartós értékei a magyar kultúrának és egyszersmind emberi
értékek is.”45
Szabó Dezső válaszában elfogadta a
segítséget, azzal a kikötéssel, hogy az eredetileg
névtelenséget kérőt megnevezhesse, és a leveleket
nyilvánosságra hozhassa. Levelében beismerte, hogy számára
minden esetben az általa támadott zsidóság nyújtott
segítséget: „Életemben kétszer irtózatos nyomorúságban a
végső megsemmisülés szélén álltam. Mindkét esetben csak
zsidókéz nyújtott segítséget, anélkül, hogy kértem volna,
anélkül, hogy valamit kért volna.”46
Megrendülten és meghatottan számolt be arról, hogy az a
zsidóság, amelyet oly sokszor támadott, műveit a magyarság
örök értékeinek, emberi értékeknek ismeri el. Sőt,
általános következtetéseket vont le, az egész magyar
irodalmat azonosítva személyes sorsával: „És ebben az
irtózatos pillanatban most belém döbben, hogy Ady Endre
versei, melyek múlhatatlan igazolása és örök arca lesznek a
magyarságnak, Önök nélkül soha meg nem íródtak volna. Mert
azok a keresztények és magyarkodók, akik most itt közéletet
gaztényeznek, minden szépséget külön gyűlölettel fojtottak
volna meg. És Móricz Zsigmond robusztus magyarsága sohasem
revelálódhatott volna, mert ezek a kultúr Lenin-fiúk csak
börtönbe hurcolni, csak rágalmazni tudták.”47
Ha eddig mélyen hallgattak a lapok és
folyóiratok Szabó Dezső Élet és Irodalmáról, úgy most e
két levéltől visszhangos volt valamennyi. A baloldal –
ideértve az emigrációs újságokat is – természetesen a
nagy megtérésről, az örök igazságokhoz való eljutásáról
cikkezett, arról, hogy a bűnös végül is felismerte hibáit,
s megtért. A jobboldal árulót kiáltott, akinek hangoskodása
kompromittálta a fennálló rendszert. Érdekes módon mindkét
oldal Friedrich Istvánnal mint köpönyegforgatóval vont
párhuzamot, aki ekkoriban mondott búcsút politikai
pályafutásának, s lett egy vállalat igazgatója.48
Az egyik oldal lesajnáló, a vesztes könyörgését
nagylelkűen elfogadó, a másik oldal az árulóval, a
dezertőrrel szembeni dühös kitagadással fogadta a
Fellner-ügy első felvonását.
A negyedik szám a halhatatlan pofon második
felvonásával, a nagy leleplezéssel kezdődött, Fellner
Sándor, „rögtönzött mecénás” egész oldalas
gyászjelentésével, aki „született f. év
Pünkösd-szombatján délben, a Zöldfa-vendéglő belső
szobájában, az udvarra vezető ajtótól balra álló
asztalnál”.49 A gyászjelentés kétséget sem
hagyott afelől, hogy Szabó Dezső fricskájáról, a jobb- és
baloldali köröket leckéztető „átveréséről” van szó.
A szám húsz oldalon keresztül tárgyalta a nagy leleplezést,
hiszen a leveleket ő maga írta, a végrehajtási összeget
pedig kiadója, Rik Ödön fizette ki.
Ebben az írásban foglalta össze mindazon
eseményeket, amelyek tulajdonképpen egzisztenciális
ellehetetlenüléséhez vezettek, ahhoz a később még
részletesen ismertetendő peres eljáráshoz, az úgynevezett
honoráriumperhez, melyet a tanácsköztársaság alatt felvett
írói honorárium visszafizetése iránt indított ellene az
államkincstár. Innen ismerjük azt is, hogy ekkor már 48 ezer
koronát követeltek tőle a tanácsköztársaság előtt írott,
de azalatt kiadásra leadott könyveiért (az Egyenes úton és
Tanulmányok és jegyzetek című kötetekről van szó)
felvett előlegek miatt. Teljes képtelenségnek tartotta, hogy
írói tevékenysége miatt ilyen hátrányok érhessék, hiszen
a proletárdiktatúra alatt mindenki más is dolgozott és
felvette fizetését, érthetetlen, hogy miért éppen ő volna
csak felelős ezért. Ez az érvelése kísértetiesen egybeesett
végül is a később megszületett kúriai döntéssel, amely
kimondta, hogy miután valamennyi író vett fel előleget ebben
az időszakban, akiktől az államkincstár nem követelte azt
vissza, így nem lehet kizárólagosan csak Szabó Dezsőtől
kérni. Miután áprilisi, utolsó kétségbeesett
próbálkozása – a Levél az ifjúsághoz –
visszhangtalan maradt, illetve hogy arra a májusra kitűzött
árverés formájában a hivatalos körök részéről
megérkezett a válasz, megszületett benne a terv. Rik Ödönt
megkérte, hogy a Panasz című kötetének előlegeként
fizesse ki az államkincstár által követelt összeget, ő
pedig egy ebéd közben megírta a két híressé vált levelet.
Hosszasan taglalta a levelek megjelenése után
ellene indított támadásokat, s érdemes felhívnunk a
figyelmet arra, hogy kizárólagosan a kurzus, a jobboldali
körök támadásait vette górcső alá, az úgynevezett
keresztény-nemzeti sajtóét. E támadásokban számára a
legfájdalmasabb, hogy vélt árulása miatt e körök egész
irodalmi munkásságát megtagadták, irodalmi értékét is
megtaposták. „Ezt soha zsidó nem tette. Nem, még akkor sem,
mikor a legkegyetlenebb cikkeim mozgatták meg az országot a
zsidó imperializmus ellen”50 – írta, s
lényegében valóra váltotta a Fellner-levelekben mondottakat.
Ki tehetne ugyanis szemrehányást neki, ha a dolgok egyébiránt
úgy történtek volna, ahogy azt a levelek állították? Miért
ne fogadhatta volna el a segítséget? Hiszen Adyt is zsidók
mentették meg – állította.
Kosztolányi Dezsőt is védelmébe vette,
hiszen ebben az időben Kosztolányit is támadta a
keresztény-nemzeti sajtó, mivel egyéb megélhetés híján a
Pesti Hírlap munkatársává vált, amely lépését e körök
szintén árulásként értékelték. A később antiszemitának
kikiáltott Szabó Dezső itt és már most világosan bemutatta
a kurzus antiszemita kampányainak lényegét és valós
természetét: „Keresünk egy szót. Megvan: antiszemitizmus.
Ezt megtesszük tabunak. Az államélet, a magyar lét összes
problémáját erre az egyre szimplifikáljuk. Ez igen egyszerű,
és semmi szakértelem nem kell hozzá. És felette kiadós:
elvonja a figyelmet a feudális, a klerikális s az
indusztriál-kommerciális kapitalizmus nem zsidó részének
nemes játékaitól. El a földreformtól, az
alkotmányreformtól, a méltányos adórendszerről, el
mindentől és egyéni kis zsákmányainktól. El minden más
honfoglalástól.”51 Az antiszemitizmus
kérdésének reális és elfogultságoktól mentes tárgyalása,
vagyis az antiszemita eszmék feltétlen vallásának, illetőleg
egy filoszemita nézőpont feltétlen érvényesítésének
elutasítása olyan kirekesztést vont magával, amely mind a
baloldalon, mind a jobboldalon végletesen diszkreditálta e
középutas nézet hívét. Az érzékenységek és
elvakultságok kizárásával a magyar valóság olyan tényleges
problémáira mutatott rá, olyan tarthatatlan kirekesztéseket
tárt fel, amely más és más szempontok miatt, de egyik oldal
számára sem volt kívánatos. „Baloldali körökben,
nagypolgári liberálisoktól a forradalmár kommunistákig (a
magyar viszonyok visszásságából ered, hogy jó ideig mindez
együtt számított baloldalnak), a magyar zsidóság
problémája tabu volt; erről józanul beszélni, vagy csak
megállapítani, hogy ilyen probléma létezik, többnyire maga
után vonta a rejtjeles vagy nyilvános kiátkozást. Jobboldali
körökben ugyanakkor ez volt az egyetlen mindenkor
engedélyezett téma, hogy a körülötte csapott lármával
jobban elterelhessék a figyelmet a maguk tabuiról: a hazug
nacionalizmussal kendőzött társadalmi elnyomásról és a
jobbára német eredetű beolvadók ebben vitt szerepéről.”52
De Fellner Sándor mégsem halt meg Szabó
Dezső hite szerint, hiszen örök szimbólummá és múlhatatlan
tanítássá vált. Arra tanít mindenkit, hogy bármely
művész, tudós csak a tehetségének élhet, az alkotása
iránt van kizárólag kötelessége, mert ezek jelentik az
örök magyar értéket.
Az ötödik számban, a Fellner-ügy után
újabb jelentős esszé látott napvilágot, a Rokamból-romantika,
mely az eddig ismertetettekhez képest újdonsággal nem
szolgált, csak megerősítette Szabó Dezső azon
meggyőződését, miszerint a két forradalom és az azt
követő négy esztendő görénykurzusa nem két kor, hanem egy
és ugyanazon korszak két különböző fázisa. Kora három
nagy szenvedélyéről, jelszaváról, az irredentizmusról, az
antiszemitizmusról és a kereszténységről mondta el
véleményét. „Ez az irredenta egy őrült és hazug
képzelődés, mely azt hiszi, hogy a századok politikájával
mesterségesen elveszített országrészeket egy-két bőrében
nem férő Rokamból egy zavaros fejű bandával korcsmai
verekedés gyanánt rögtönzött puccsal visszamarkolhatja.”53
Az antiszemitizmust is hasonlóan világosan látta és ítélte
meg, hiszen a zsidókérdés csak egyik része a magyar
demokrácia problémájának, amelynek megoldása a munka
kizsákmányolásának intézményes megszüntetése. A
kereszténység jelszava alatt megbúvó szenvedélyeknek pedig
vajmi kevés közük volt az igazi kereszténységhez, foglalta
össze nézeteit.
A hatodik szám nagy írása a Habsburg-destrukció
és fehér bolsevizmus című tanulmánya, amely
tulajdonképpen az Élet és Irodalom utolsó nagy
lélegzetvétele, számadás az elvégzett munkáról, ahogyan
fogalmazott, szándék: elkészülni egy életből. Apropóját a
szabad-királyválasztó fajvédők és a „fajvédővé
lendült” legitimisták kiegyezése szolgáltatta, amely
alkalmat adott arra, hogy mindenféle restaurációs kísérlet
ellen határozottan állást foglaljon. Ezt a fajvédő mozgalmat
természetében bolsevizmusnak fogta fel, hiszen mind elvi
alapjaiban, eszközeiben és személyeiben az igazi
bolsevizmushoz volt hasonlatos, ezért nevezte a fennálló
rendszert fehér bolsevizmusnak. A hamis eszköznek tartott
fajvédelemmel szemben az Élet és Irodalomban itt fogalmazta
meg utoljára az igazi fajvédelem elveit és teendőit, s
foglalta politikai programját pontokba. A teendőket két
csoportra osztotta: egyfelől megszervezni a magyarság sajátos
erőit, hogy mindabban, amit a magyarság az emberi kultúrának
ad, abban benne legyenek a sajátosan magyar érdekek is.
„Megmenteni a magyar múlt ősi értékeit: a magyar
népköltészet, magyar zene, magyar népies képzőművészet
elemeit, s ezek erejével nevelni újabb termésre sajátos
pszihénket.”54 A teendők másik csoportját az a
szervezőmunka jelentette, amelynek alapján a magyarság az
állam és nemzet életében, a gazdaságban elfoglalhatja
számarányának és történelmi munkájának megfelelő
helyét. Ezek megvalósítása érdekében a legsürgősebb
teendők: elhárítani azokat az akadályokat, melyek a magyar
demokráciát veszélyeztetik, továbbá olyan reformokat
megvalósítani, amelyek e demokrácia fejlődését
előmozdítják:
1. a nagybirtok megszüntetése,
2. a telepítéssel egybekötött földreform,
3. a kiváltságok eltörlése, a főrendiház
megszüntetése,
4. az egyházak politikai szerepvállalásának
megszüntetése,
5. a közoktatás,
6. a népképviselet reformja,
7. a gazdasági élet demokratizálása.
Ez volna az elsikkasztott magyar forradalom.
A perek
A Szabó Dezső ellen folyó peres
eljárások egyike a még 1921 januárjában indult per, amelyet
a Szellemi Termékek Országos Tanácsát Felszámoló Hivatal
nevében a magyar államkincstár indított, a
tanácsköztársaság alatt felvett írói előlegek, mintegy 50
ezer korona visszafizetéséért. Jegyezzük meg, ilyen eljárás
nemcsak vele szemben indult, hiszen Babits vagy Móricz is
hasonló procedúra alá esett, de csak vele szemben folyt ilyen
hosszas alapossággal. Az elsőfokú elmarasztaló ítélet
viszonylag gyorsan, még áprilisban megszületett. A másodfok
1922 májusában helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, melyet
majd csak a Kúria változtatott meg 1923. június 19-én hozott
határozatában, ejtve a keresetet, amelynek eredményeképpen
visszakapta – korábban elkobzásra ítélt és lefoglalt –
művét, az Egyenes úton-t és ingóságait. A jogerős
ítélet meghozatala előtt ugyanis, példátlan módon, a perben
előterjesztett igény biztosítására végrehajtást rendeltek
el összes ingósága tekintetében. A végrehajtási iratból
egyébiránt tudható, hogy a követelés ekkorra már 10 ezer
koronára csökkent, ami a pénz inflálódása miatt amúgy is
jelentősen veszített értékéből. Mindenki számára
nyilvánvalóvá vált, hogy a pernek, amelyet Pekár Gyula
államtitkár személyes sértettsége mozgatott, kizárólagosan
politikai célzata volt. A Kúria felmentő ítélete
elégtételt jelentett számára, s megnyugvást abban, hogy
létezik még a magyar életben olyan szilárd pont, „hol a
magyar bíróság nagyszerű tradíciói érintetlen
tisztaságban élnek”.55
Az Aurora szerkesztője, Szabady Ernő is pert
indított Szabó Dezső és Rik Ödön ellen kártérítés
iránt, mivel állítása szerint Szabó Dezső felmondás
nélkül hagyta ott főszerkesztői állását, és indította
meg az Élet és Irodalmat, amely ráadásul jogosulatlanul az
Aurora folytatójaként tüntette fel magát, az előfizetőket
pedig átigazolásra biztatta, minek következtében az Aurora
megszűnt, ezután már csak egy száma jelent meg. Az elsőfokú
bíróság 1924 szeptemberében igazat adott Szabady Ernőnek,
és ötmillió korona tőke és járulékai megfizetésére
kötelezte Szabó Dezsőt és kiadóját. Ez az ítélet és
persze a többiek bizonyosan hozzájárultak Szabó Dezső azon
későbbi elhatározásához, hogy elhagyja az országot. Az
Ítélőtábla később megváltoztatta az elsőfokú bíróság
ítéletét, és elutasította a kártérítési igényt,
tekintettel arra, hogy Szabady szerződésszegően járt el
Szabó Dezsővel szemben, a jogerős határozat kihirdetésére
azonban már csak olaszországi útját követően, 1925. május
25-én került sor, így Szabó Dezső annak tudatában hagyta el
az országot, hogy őt jogellenes és morálisan is elítélhető
magatartásáért felelősségre vonták.56
1923 szeptemberében az ügyészség vádat
emelt a márciusi számban megjelent Levél a
tisztviselőkérdésről című írásában foglaltak miatt,
sajtó útján elkövetett izgatás és nemzetgyalázás
vádjával. Első fokon, 1923. november 21-én a budapesti
királyi büntető törvényszék Töreky tanácsa kétévi
börtönre és százezer korona megfizetésére, továbbá
ötévi hivatali és politikai jogvesztésre ítélte, izgatás
bűntette és a magyar állam s a magyar nemzet megbecsülése
ellen irányuló vétség miatt. A két háború közötti
időszak első, talán legsúlyosabb, íróval szemben
lefolytatott pere volt ez. Az ítélet ellen kizárólag
Kosztolányi Dezső emelte fel szavát, százötven tekintélyes
személy aláírásával Horthyhoz nyújtott beadványt az
ítélet visszavonását követelve, amit Szabó Dezső a
Világban köszönt meg neki. Szabó Dezső fellebbezése
folytán a másodfok 1924. február 5-én hozott határozatában
a börtönbüntetést hat hónapra szállította le, egyebekben
az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Csak a Kúria 1924.
június 17-i jogerős ítélete mentette őt fel az izgatás
vádja alól, igaz, a magyar állam és a magyar nemzet
megbecsülése ellen elkövetett vétség miatt bűnösnek mondta
ki, de a büntetést a lehetséges minimumra szorította: egy
hónapi fogházbüntetés és 50 ezer korona megfizetésére
kötelezték, a végrehajtását azonban felfüggesztették.57
A perek, úgy gondolom, jelentősen
hozzájárultak ahhoz, hogy Szabó Dezső úgy érezze, minden
levegő elfogyott körülötte. Folyóirata csődbe jutott, nem
akadt lap, amely írásait közölte volna, kiadó, amely
könyveit kiadta volna, s bár az árveréseket elkerülte, a
perekből viszonylagos sikerrel került ki, mind egzisztenciális
helyzete – szinte nyomorgott ekkoriban –, mind
közéleti-politikai nézetei miatti elszigeteltsége okán
joggal érezhette számkivetettnek magát a hazán belül.
Felszámolta hát legendás, hatezer kötetes könyvtárát,
budapesti létének minden ingóságát, és 1924. október
18-án búcsút intett híveinek, s a Keleti pályaudvarról, a
marasztalására összegyűlt tömeg ellenére, elindult
olaszországi „emigrációjába”, ahonnan csak öt hónap
múlva tért haza.
Az Élet és Irodalom
értelme: a nemzeti radikalizmus alapjai
A folyóirattól remény nélkül
búcsúzott, a teljes elszigeteltség állapotában jól látta,
hogy bár a politikai életben egymásnak feszülő erők
gigászi harcot vívnak egymással, abban azonban mindannyian
megegyeztek, hogy a magyar demokráciát nem akarják. Azt a
demokráciát, amely „természetesen, organikusan fejlődnék
életre a természeti és történelmi adottságok csíráiból.
Mely a magyar talaj s e talajt kenyérré, kultúrává dolgozó
nép termő erőinek nagyszerű kibontakozása volna. A gyökér
nem szükségszerűbb és logikusabb alapja a fa életének, mint
a magyar falu a magyar demokráciának. Olyan földreform, olyan
gazdasági és kultúrpolitika, a népképviseletnek olyan
reformja az első legsürgősebb teendői ennek a
demokráciának, mely a falut hatalmasan megindítja az anyagi
és szellemi haladás útján, politikai súlyát munkájával
és népességszámával arányossá teszi, és intézményesen
biztosítja, hogy egy új, egészséges középosztály
fejlődjék a magyar faluból a mostani elkorhadt, beteg képlet
helyébe.”58 Jól érzete: a senki földjén áll.
A tanulmányok jelentőségét az adta, hogy
néhány évvel az ország elképzelhetetlen méretű
csonkítása, némely nemzettestek leszakítása után a huszadik
században elsőként ezekben fogalmazta meg Szabó Dezső az
évszázados, sajátos magyar fejlődésre organikusan épülő
radikalizmus eszméjét. Ahogyan Cs. Szabó László írta:
„Szabó Dezső valóban a »harmadik út« szellemi apja. A
magyar nép egyaránt visszaborzadt a fasizmus és kommunizmus
uralmától s általában minden emberáldozó, vérengző
rendszertől, amely akasztat. Megkapta a nagy védőoltást a
faji és vallási türelmetlenség ellen még a török
hódoltság közös szenvedései alatt. Katolikusok és
protestánsok jóviszonya és nyájas szomszédsága különösen
a vegyes felekezetű falukban ennek a harmadik útnak volt a
hosszú gyakorlati előkészítése a nép mindennapi lelki
életében. Szabó Dezső haláláig ellensége volt az
osztályharcnak, csavaros ideológiai nyelven szólva »magyar
integrálódás«-t akart.”59 Ennek az útnak az
eszmei alapvetése az Új magyar ideológia felé.
Ez az alapvetés megtermékenyítő hatású
volt a háború után színre lépett fiatal generációra, amely
politikai ideáiban a kétezer éves görög-római filozófiát
és gazdasági-jogi rendszert, továbbá a kétezer éves
keresztény eszmerendszert ötvözte a modern alkotmányos
berendezkedéssel, a parlamentarizmus igényével, válaszolt a
kor kihívásaira, és mindezt úgy, hogy figyelembe vette a
nemzeti hagyományokat és sajátosságokat is. Németh László
megfogalmazásában: ezek a mozgalmak a négyszáz éves magyar
radikalizmus legjobb hagyományait, a katolicizmus és
protestantizmus nemesebb magyar formáit hozták, s olyan
Magyarországot szerettek volna, amely igazságosabb, szabadabb,
emberibb, európaibb és istenesebb.60 Ezt
jelentette az Új magyar ideológia felé.
Szabó Dezső eszmerendszerét azért fogadták
mind a baloldali radikális és liberális körök, mind a kurzus
hivatalosságai teljes elutasítással, mert a bukott forradalmak
és a négy év mocsárláz után világosan megmutatkozott, hogy
az általa képviselt autonóm, nemzeti demokratikus ideológia
képes társadalomszervező erővé válni, tényleges
alternatívája lehet mind a baloldali, mind a jobboldali
programoknak, sőt képes meghaladni a két nagy, egymásnak
feszülő világrend által kínált megoldásokat. Olyan
érték- és minőségközpontú, a nemzeti hagyományokhoz
szervesen illeszkedő, a szociális értékek iránt rendkívüli
érzékenységet tanúsító világkép lépett írásai nyomán
a nyilvánosság és a nagypolitika színpadára, amelyik egyik
napról a másikra híveket, szimpatizánsokat mozgósított,
reális választási lehetőséget kínált. A magyar
mezőgazdaság kérdésében a paraszti életforma szabadságát
hirdette, amely magában foglalta a magántulajdon szabadságát
és a szövetkezés szabadságát is. Magáévá tette a teljes
parlamenti demokrácia egész követelményrendszerét, a
többpártrendszert és a független bíróságot, a sajtó-,
gyülekezési és gondolatszabadság eszményét.
Szabó Dezső harmadikutas nézetrendszere
rámutatott, hogy a nemzeti közösség számára idegen mind a
regnáló jobboldali hatalom, mind az ellenzékben lévő
baloldali internacionalista körök, a radikális és liberális
vagy kommunista mozgalom minden erkölcsi és etikai szabályt
felülíró politizálása, bemutatta azt a szolidaritáson és
igazságosságon alapuló évezredes rendet, amelyet igyekeztek
kitörölni emlékezetéből, s amely a társadalom többsége
számára az organikus nemzeti társadalom és gazdaság
alapeszményeit képviselte. Felmutatta a szabadság és jog
eszményét, amely szöges ellentétben állt a
tanácsköztársaság forradalmi „törvényességével” és a
kurzus tekintélyelvű s irányítható igazságszolgáltatási
rendszerével is. Ahogyan Bibó évtizedekkel később a népi
mozgalom kapcsán fogalmazott: „…olyan radikális mozgalmat
testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes
társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok
teljességének és intézményszerű teljességének a
követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába
próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes
világnézetek, amelyek mind a szabadság központi
ideológiájából vezetik le magukat, anélkül, hogy ezt a
kielégítő szintézist létre tudnák hozni.”61
Szabó Dezső már nem hitt a francia
forradalom három nagy jelszavában, mert azokat a kor
megcsúfolta, illetőleg hitt bennük, csak éppen azok eredeti
értelmében, és „nem beléjük értelmezve azokat a
torzulásokat, amelyeket azóta különböző úgynevezett
ideológiák ehhez kapcsoltak. Vagyis a szabadság jelszavához
nem kapcsolták hozzá a nagytőke és a nagyvagyon korlátlan
hatalmát mint szabadságot, az egyenlőség fogalmához nem
kapcsolták hozzá a centralizált államhatalmat, mint amelyik
majd hivatott lesz ezt az egyenlőséget biztosítani.”62
Jegyzetek
1 Idézi
Sárközi Mátyás: Temetni jöttem Kádárt, nem dicsérni.
In Mit kezdjünk vele? Kádár János 1912–1989. XX.
Század Intézet, Budapest, 2007, 98.
2 „A hatodik
kötetbe kerülne – Magyar sorskérdések címmel – az
egész politikai anyag, köztük az is, amit most nem lehet
kiadni. Ez nem is olyan nagy baj, összeállíthatom egy
kísérő tanulmánnyal politikai fejlődésem egész
történetét, ha nem is adják ki, a kész kötet kopogni fog az
ajtón mint örökbe hagyott követelés.” Németh László
1967-es naplófeljegyzéseiben írta ezeket a sorokat. I. h.:
Németh László: Napló. Tiszatáj Könyvek, 2006, 398.
3 Görömbei
András találó definíciója – G. A.: Azonosságtudat,
nemzet, irodalom – A Németh László-recepció tanulságai.
Nap Kiadó, 2008, 224.
4 Lásd erről
Gombos Gyula: Szabó Dezső. Püski, New York, 1975, 273.
5 Szakmári,
Laczkó Géza, Kende Gyula, Féja Géza, Kállay Miklós, Bodor
Aladár, Oláh Béla; utánközlésben Vörösmarty-, Petőfi-,
Ady-, Juhász Gyula-verseket közölt.
6 Szabó
Dezső: Föladataink. Aurora, 1923. január 20.
7 Csak az
első és utolsó Élet és Irodalomban nem folytatódott a
sorozat. Az elsőből nyilván az átállás miatt, az
utolsóból a befejezés csalódottsága miatt maradhatott el. Az
utolsó szám feltehetőleg már csak a túlszedések közlései.
8 A
tanulmánysorozat első egységes kiadására nyolcvan évet
kellett várni: Szabó Dezső: Új magyar ideológia felé.
Szabó Dezső Emléktársaság, Budapest, 2002.
9 Szabó
Dezső: Elszámolás a múlttal és jelennel, Az új magyar
ideológia felé. I. h.: Szabó Dezső: Új magyar
ideológia felé. Szabó Dezső Emléktársaság, Budapest,
2002, 25. – Az idézetek a továbbiakban e helyről valók,
amennyiben más hely megjelölésre nem kerül.
10 Lásd
erről Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána
következik. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n.,
416–417.
11 Gombos
Gyula: Szabó Dezső. Püski, New York, 1975, 274.
12 Szabó
Dezső: Elszámolás a múlttal és jelennel. I. h. 36.
13 Uo.
10–11.
14 Németh
László: Szabó Dezső. Erdélyi Helikon, 1928. december,
I. évfolyam 8. szám.
15 Szabó
Dezső: Elszámolás a múlttal és jelennel. 18–19.
16 Uo. 40.
17 Lásd
erről Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. In Válogatott
tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, III. kötet,
306–308.
18 Szabó
Dezső: Elszámolás… 64.
19 A
márciusban megjelenő első Élet és Irodalomban, nyilván a
kiadóváltás miatt, a sorozat nem folytatódott, bár ebben a
számban is programadó írásokat találhatunk, mint például A
turánizmus vagy a későbbi meghurcoltatásának alapját
képező Levél a tisztviselőkérdésről.
20 Szabó
Dezső: Új magyar ideológia felé. I. h. 82.
21 Uo.
22 Uo. 89.
23 Uo. 106.
24 Uo. 93.
25 Uo.
90–91.
26 Lásd uo.
125.
27 Uo. 114.
28 Uo. 128.
29 Uo. 153.
30 Uo. 153.
31 Uo. 171.
32 Szabó
Dezső: A turánizmus. Élet és Irodalom, I. évfolyam 1.
szám, 1923. március 20., 18.
33 Uo. 19.
34 Uo. 22.
35 Szabó
Dezső: Levél a tisztviselőkérdésről. Élet és
Irodalom, i. h. 28.
36 Uo.
37 Uo. 29.
38 Szabó
Dezső: Levél az ifjúsághoz. Élet és Irodalom, i. h.
30.
39 Uo. 31.
40 Szabó
Dezső: Fellner Sándor halála. Miért és hogyan született
Fellner Sándor? Élet és Irodalom, I. évfolyam 4. szám.
1923. június, 7.
41
„Agyonhallgatni. Nem bántani nyilvánosan, mert: 1. Ő
erősebb. 2. Ez felelősséget von maga után a jövőben.
Megfosztani a megnyilvánulás és kenyérkereset minden
lehetőségétől.” Szabó Dezső: Aktualitások. 3. Cinemintye!
Élet és Irodalom, 3. szám, 77.
42 Az első
számban egyáltalán nincs, a második számban három, a
harmadik számban két, a negyedikben egy, az ötödik számtól
pedig egyetlenegy hirdetés sem található.
43 Szabó
Dezső: A titkos szervezetekről. Élet és Irodalom. 3.
szám, 1923. május, 25.
44 Uo. 27.
45 Fellner
Sándor levele Szabó Dezsőhöz. Élet és Irodalom, 3.
szám, 1923. május, 31. Az idézetek a továbbiakban is e
helyről származnak.
46 Szabó
Dezső levele Fellner Sándorhoz. Uo. 32.
47 Uo. 33.
48 Lásd
erről Nagy Péter: Szabó Dezső. Akadémia Kiadó, 1979,
357–358. Az írásokkal érdemben terjedelmi okokból nem
tudunk foglalkozni, de a lényegesebbeket a teljesség igénye
nélkül itt megjelöljük: A harmadik arc. Szózat, 1923.
május 24., A költő és a zsidó. Bécsi Magyar Újság,
1923. május 23., Dánér Béla: Nyílt levél Szabó
Dezsőhöz. A Nép, 1923. május 24., Friedrich István
és Szabó Dezső. Bécsi Magyar Újság, 1923. május 23.,
Lendvai István: Halotti írás. A Nép, 1923. június
21., Milotay István: Két álarccal. Magyarság, 1923.
május 27., Szabó Dezső megtérése. A Reggel, 1923.
május 22., Szabó Dezső visszatérése. Új Nemzedék,
1923. május 23.
49 Gyászjelentés.
Élet és Irodalom, I. évfolyam 4. szám, 1923. június, 1.
50 Szabó
Dezső: Fellner Sándor halála. Uo. 9.
51 Uo. 15.
52 Gombos
Gyula: Szabó Dezső. Püski, New York, 1975, 213.
53 Szabó
Dezső: Rokamból-romantika. Élet és Irodalom, I.
évfolyam 5. szám 1923. július, 25.
54 Szabó
Dezső: Habsburg-destrukció és fehér bolsevizmus. Élet
és Irodalom, 6. szám, 1923. augusztus, 42.
55 Szabó
Dezső: Aktualitások. 1. Megnyugvás. Élet és Irodalom,
I. évfolyam 5. szám, 1923. július, 71.
56 Lásd
erről Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső ismeretlen naplója
– „Megtöröm a villámokat”. Püski – Magyar Líra
Bt., 2004, 56–57.
57 Lásd
erről Budai Balogh Sándor: i. m. 56. és Nagy Péter: i. m.
359.
58 Szabó
Dezső: Remény nélkül. 30.
59 Uo.
116–117.
60 Lásd
Németh László: Magyarok, kibékülni! – Kisebbségben.
Magyar Élet, 1942, IV. kötet, 206–207.
61 Bibó
István levele Szalai Pálhoz. Bibó Emlékkönyv,
Századvég – EPMSz, Budapest–Bern, 1991, I. kötet,
142–143.
62 Bibó István: Levél
Borbándi Gyulának – Életút dokumentumokban.
1956-os Intézet – Osiris – Századvég, 1995, 675.