Kontra Ferenc
Rajzos
történet Csáth Géza orvosi naplójából
Elszántságom útjába semmi sem állhat.
Ezzel a szolgálattal kell élnem az utolsó napig, és annyi
jót cselekedni, amennyit csak lehet. De emellett még egy
kötelességem van: hogy a komisz, nagyhangú, nagyképű
embereknek tükröt tartsak. Akik mindenkit a maguk céljaira
akarnak felhasználni, akikbe szemernyi részvét sem szorult,
megbánást sem mutatnak, ha vétkeznek, és folyton önmagukat
imádják – nos, ezek ellen lassú és türelmes háborút kell
viselni. Nem szabad velük udvariaskodni. Nem szabad mélyen
leemelni a kalapot, és a tiszteletadásnak minden embert
megillető formáit is kerülni kell. Ha alkalom adódik rá, meg
kell őket szégyeníteni, gazságukat el kell mondani mindenki
előtt.
Megírom az öcsémnek, hogyan történt. Mire
vége lesz, sötétek lesznek az ablakok, és soha többé nem
akarok emlékezni arra, hogyan kezdődött. Mert a lehetőség
rosszabb a fájdalomnál, együtt élek vele, a zsigereimben
áradt szét a történet, el sem veheti senki, birtoklása
mégsem jár olyan örömmel, amilyent meddő napok kialvatlan
hajnalain, farkasok óráján magamnak áhítok. Minden kezdet
első tünete olyan, mint a hirtelen elvonásé: fájdalmas
öklendezéssel jár, és ezek a görcsök nem biztos, hogy a
szöveg megírása felé visznek. Olyan érzés elkezdeni, mint
amikor a tű már a bőr alatt kéklik, a hegye sűrű
mélységek felé jár, ahová nem ér el a fájdalom. Nyomában
szélesedik a repedés, mint a gesztenye rücskös burkán
szeptemberben, kifényesedik alóla az új termés mahagóni
politúrja.
Szeptember úr meglátogatott, vagy inkább
eljött értem, amikor elcsendesedett az utca. Lépteket
hallottam, az előszobában toporgott már, levetette hasított
szarvasbőrből készült kesztyűjét, levette a kalapját.
Letörölte a címet, és a maga nevét írta fel, befurakodott
az első bekezdésbe, aztán megismételte önmagát az
utolsóban. A legelső novellám volt. Később is, váratlanul
felbukkant mögöttem, tollam sötétlila tintába mártotta, és
az én kézvonásommal írt feltáratlan bűnöket a
történetbe, ilyenkor úgy éreztem, mint akit rossz lélek
szállt meg, az időmet méri. Fel sem emeltem a fejem, aztán
elolvastam újra, és amikor elkészültem vele, felismertem az
ő mondatait. Vajon más is észreveszi majd? Sohasem volt
bátorságom hozzá, hogy kitöröljem az eredendő címet, a
legszörnyűbb dolgok az ő havában történtek, szeptemberben.
Ahogy végigmegyek az üres rendelőn, mintha magam is
sötétlila palástot húznék magam után, és fennakadnának
rajta az elhullajtott szöszmöszök, tollpihék és
emlékfoszlányok, egymásnak elsuttogott betegségek és
megcsalatások, amit nekem nem mertek elmondani: a helybeli
menyecskék közül többen összeszűrték a levet az itt
elszállásolt lengyel népfölkelőkkel, és azok, akik
fölcsinálódtak, itt összejöttek a rendelőmben, tanakodtak,
hogy milyen lesz a gyerek, mit örököl, olyan jóvágású és
magas lesz-e, amit még elintéznének valahogy egymás közt a
férjükkel, de mi lesz, ha polyákul kezdenek el gügyörészni?
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna ezeket a kételyeket,
én falusi orvos voltam.
És nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz,
hogy már meg se halljam, amit nem az én fülemnek szántak. Ne
is nézzek fel a papírról, egy ilyen kis faluban hamar híre
menne, hogy szemem fehérjéből egy foltnyi fehér sem maradt,
azért nézek hunyorogva, hogy elfedjem a vérerek bozótját,
miközben az asztal mögött szórakozottan firkálgatok.
Amikor a betegek elmentek, riadtan nézem, mi
mindent rajzoltam, ráismerek a vágyaimra. A felírt dózisok
mindig rendben vannak, megkönnyebbülést jelent konstatálni,
hogy legalább az orvosságok nevét és a kúramennyiségeket
nem vétem el.
Távol tartom másoktól az orvosi naplót,
mert meglátnák benne a foltokat. Egyre elővigyázatlanabb
vagyok, és ha a tűről csak egy csepp is a papírra kerül, azt
biztosan szétkenem. Már nem adhatom senki kezébe, még ha
valaki helyettesíteni jönne, akkor sem kerülhet a kezébe,
mert rájönne. És a rajzok miatt sem adhatnám senkinek, mert
abból is rájönnének. A titoktartás, úgy éreztem, jó ideje
csak rólam szól. Mintha titkolnom kellett volna bármit is.
Holott a rendelés tartotta bennem a lelket. Ha rossz orvos
lettem volna, elkerültek volna az emberek.
Párhuzamosan itt sorakoznak az ábrák,
utólag nem mindig tudom, mit miért rajzoltam le, csak mozgott a
kezem, aztán megörökítettem egy arcot, egy mozdulatot, egy
nevet vagy egy betegséget. A rajzokon könnyebben felidéztem
magamban a vonásokat. Különben talán arra sem emlékeztem
volna, kit mivel kezeltem előző nap. Visszalapoztam a
naplómban. Betöltötték a szétfolyt idő után hagyott űrt.
Megjelent egy nő a rendelésemen, hegyes orra
volt, mélyen ülő, világoskék szeme, pattanásos arcbőre
tág pórusokkal, széles, nagy ajkai erőltetetten aggódtak
valakiért. Felírtam a cseppeket orthostatikus albuminuria
ellen, talán örökre elfelejtem, ha nem jelenik meg hetekkel
később ugyanaz a ránc egy ismeretlen nő arcán, vagy csak
képzelem; néha még álmodom róla, és amíg az első betegek
panaszaikat sorolják, úgy teszek, mintha elmélyülnék
gyónásaikban, rajzolok, nehogy elfelejtsem, ezért terpeszkedik
a „Hétfő” fölött egy ovális tájkép, a víz felett
misét celebráló pap lebeg, mintha ennek a halott öbölnek
adná fel az utolsó kenetet. Sosem tudtam a saját álmaimat
megfejteni: mit jelent az, ha egy papnak képről képre
hiányzik a lába? Vagy csak bíbor palástja takarja el, amit
egy város utcáján húz maga után, mellette keresztet visznek
a körmenetben, nem hívei kísérik a templom felé, hanem
páncélsisakos katonák, mindezt az ablakomból látom egy
kitört szilánk nyílásán át. Pedig csak attól féltem, hogy
visszavezényelnek a sebesültek közé, repeszként feltúrni
többhetes gennyes sebeket, gyöngyöző homlokkal számtalanszor
ébredtem arra, hogy visszavisznek. Nem tudok aludni, és nincsen
semmilyen ellenszer. Aztán félálomban Olga fejét néztem,
ahogy a lábam fölé hajol, szorosan tekerte a kötést a
tályogok fölött, arca az én tekintetem tükörképe lett,
ahogy felnézett, kiült a közöny a babarózsaszínre, kontya
megremegett, ahogy felállt, kitárta az ablakot, hangfoszlányok
hallatszottak a poros főutcáról, mintha csak részleteiben
maradt volna fenn a világ, utókornak tűnt az eperfa a
medveszövők csipkemunkája nyomán, éles hangok jöttek a
kovácsműhely felől, fejfájást kaptam tőlük, leginkább a
ritmustalanság zavart, ezeknek az embereknek alig volt
érzékük a muzsikához, ráadásul sértett, sokára tudatosult
bennem, hogy az atonalitásban mi zavar, pontosan olyan érzés
fogott el, mint amikor ifjúkoromban komponáltam, az utca zajai
is kottákra ingereltek, alig vártam, hogy hazaérjek, sokszor
már a boltíves kapualjban nekifogtam, hogy lekottázzam, mert
megszólalt belül egy dallam, és rögtön szövege is lett,
mint most a kovácsműhelyből jövő kovacolásnak:
elfe-lejte-nek, elfe-lejte-nek.
Kedd volt. Úgy tűnt, hogy ezek a mélyen
ülő, világoskék szemek komolyan aggódnak valakiért, már
harmadszor igazgatta meg a mellén a fekete csipkéket, mintha
izgató domborulataira szerette volna felhívni a figyelmemet,
mégsem tűnt kacérnak, egyszerűen zavarta, hogy nem nézek
rá, tényleg nem vettem komolyan az aggódását, de amikor
határozott hangon a képembe vágta, hogy a cseppek nem
használnak, félbehagytam egy álombeli térkép rajzolását.
Nem ijedt meg a tekintetemtől, ugyanazon a megemelt, érdes
hangszínen folytatta, amitől érdeklődésem felé irányult. A
nagybátyjáért aggódott, akinek az utóbbi hetekben sokat
romlott az állapota, negyven múlt szeptemberben, fulladásos
rohamai vannak, reggelre fogja el rendszerint a rosszullét, a
gyomrára is panaszkodik, a család szerint puszta hisztéria, ma
sikerült ágyban tartani egész nap. Megígértem neki, hogy
meglátogatom.
Talán sehol másutt nem lehet megfigyelni a
rózsaszínnek a kislibazöldbe hajlását ilyen szépen, mint a
félig érett füge nehezedő termésein, mert éppen olyanok
voltak, mint a túlterhelt cseppek, melyek épp megválni
készülnek ágaiktól. A haragoszöld bokor egy későbarokk
teraszt takart, az ablakok fölött mályvaszínű kőrózsák
rendeződtek elúszó csokrokba. Az egyik leggazdagabb regőcei
polgár házának ajtaja nyílt meg előttem. A hegyes orról
hímzett zsebkendő omlott alá egy kecses mozdulat nyomán,
eltűnt a szája sarkából az a feszültség, amely a
rendelőmben folyton ott ült. A mellette álló, hosszú
felöltőt viselő úrról megtudtam, hogy a férje. A
bemutatkozás után magunkra hagyott bennünket, mintha az, ami
ezután következik, már csak a férfiakra tartozna. A férj
alig titkolta ellenszenvét, hiszen Regőcén mindenki tudta,
hogy a doktor úr „szerezi” magát, ezért úgy gondolta,
megengedheti magának, hogy tetőtől talpig végigmérjen,
mintha csíkos nadrágomon a reggeli rántotta pecsétjei
orvosként is minősítenének. Figyelme a legapróbb
részleteket sem kerülte el, csak éppen a szemembe nem nézett,
amiből akkor még semmire sem tudtam következtetni. Jobb
karjával a folyosó felé invitált, anélkül azonban, hogy
előreengedett volna. Kétszárnyú, vaskos tölgyfa ajtó
vezetett a szobába, ahol a nagybácsi feküdt: ezt rajzoltam le
emlékezetből. A kép a tudattalanból táplálkozik, és amikor
a toll még jár a kezemben, nem tudom, a vonalak mit
örökítenek meg. De később éppen a sallangmentes rajz
mutatja meg, mi is történt abban a szobában.
Másnap reggel, miközben egy aggodalmaskodó
anya kislánya székrekedéséről és hányásáról mesélt
kimerítő részletességgel, azon kaptam magam, hogy két
tájképet rajzolok, ugyanazt az öblöt, melyet az arctalan pap
megáldott, aztán feszületet, alatta hatalmas párnán
sárguló arcot, egy ágyra támaszkodó alakot, mert az arcára
nem tudok visszaemlékezni, őt is háttal ábrázolom, de ebben
a hátban benne van az indulat: a pokolba kíván mindkettőnket.
Az örökség miatt sokféle gonosz fondorlat juthat az emberek
eszébe, és a reggeli rosszullét annyifélét jelenthet. A
hányás sötét színű, ismételte az asszony, mintha
megsejtette volna, hogy rajzolás közben nem figyelek rá.
Rutinosan nyúltam a kis üveges szekrényhez széntablettáért.
Egy kiszuperált katona volt a következő beteg, elmesélte,
hogyan menekültek két héten keresztül a keleti fronton,
elkukacosodó sebekkel, ellenséges terület volt az már, és
nem is menekülés, inkább sértődött vonulás azok miatt a
területek miatt, ahonnan el kellett jönni. Ismét a kis
szekrényhez nyúltam, és kivettem egy tégelyt pediculusra.
Ennek a pénteknek sosem lesz vége: Olga
elhelyezkedik a sarokban a kanapén, hosszan beszél, csak
hallgassam meg, mitől lettek téveszméim. Mintha a rajz
pótcselekvés lenne, jönnek sorban ugyanazok: szarvas ördög a
háromágú vasvillával, arctalan asszony krinolinban,
Szeptember úr a sétabotjával, tengerész a zsákjával,
kereskedő szamárháton, tamburmajor a bunkós pálcájával,
óriáskutya kilógó nyelvvel, tetovált légiós, tanító a
kisdiákkal, jönnek lefelé a templomlépcsőn, mellettük nem
lépdel, ugrik lefelé a béka, futár viszi a hírt, a puncsot
felszolgáló pincérnőnek gömbölyödik a hasa, a cilinderes
kulcsár egy beduinnal tárgyal, és az apródruhás után
következem én, megyünk kifelé, szélesedik a tér, dombok
nőnek a semmiből, sivataggá kopaszodik a látóhatár, egy
tucat apostolnak már csak a fele van meg, kezükkel hadonásznak
a levegőben, arra, ahova a megváltó emelkedett fel éppen
meztelen, péniszét a kereszttel takarja, baljával a
hozsannázók felé hajítja töviskoronáját.
Nem éreztem bűntudatot, a felkúposodó
takaróból arra következtettem, hogy erekcióm van. Olga
szíjakkal kötötte át a lábamat. Megrótt, hogy elaludtam a
rendelőben, szándékosan hagytam ízléstelen firkálmányaimat
kitárva orvosi naplómban az asztalon, hogy öregbítsem amúgy
is széltében terjedő rossz híremet a betegek körében.
Letagadta, hogy az öcsém levelet írt volna, tagadta, hogy az
éjszaka valaki kétszer kopogott hálószobánk ablakán, és az
új bársonyruhát készítette elő…
Pedig ünnep sem volt, féltékenységemben
kikönyököltem az ablakon. Mintha Szeptember urat láttam volna
közeledni. Hosszú, püspöklila palást volt rajta, felnézett
rám, és azt mondta:
– Aki innen a védett területre akar jutni,
tisztálkodnia kell a kapunál, nehogy szent földre vigyen
magával a fertőzésből. A falak körülzárják a várost, és
védik a külvilágtól, s az a kis terület az egyetlen, mely
védelmet nyújthat az embernek a sok szörnytől; az ő
birodalmuk az egész világ a kapukon kívül.
Megdörzsöltem a szemem. Olga
hanghordozásából ugyanazt a felfelé ívelő megrovást
véltem kihallani, mint a legtöbb reggelen:
– Szedd össze magad, nincs már tenyérnyi
darab sem körülötted, amit be ne véreznél, miféle
igazságokról fecsegsz?
Nem figyeltem oda nem illően elbonyolított
mondataira, amivel állandó kisebbrendűségi komplexusát
próbálta palástolni, ráadásul képes voltam szunynyadni
egyet, miközben családom más tagjai is szóba kerültek,
férfiak és kétségbeesett asszonyok, Brünnhilde és Gutrune.
Egy kottát kértem a Rózsavölgyi cégtől. Elfelejtettem egy
sort a Peer Gyntből, a kottaíráshoz hiányzik egy
rezzenéstelen, finom kéz.
Araszolt a hátamon, nem akart durván
noszogatni, hogy ébredjek fel. Különben sem aludtam. De kár
is volt magyarázkodnom, a nyálam az asztalra csorgott, egy
orvost nem találhat a betege az asztalára dőlve a rendelőben.
Megállt a tekintetem a fekete csipkén, nem volt szükségem a
világoskék, vizenyős tekintetére, hogy felismerjem. De miért
e gyászszín?
– Biztosan korán érkeztem –
mentegetőzött. – Feltétlenül beszélnem kell magával!
Pattanásos arcbőrén ki-be csukódni láttam
a pórusokat, olyan közel hajolt hozzám. Csak nem érzi meg
odvas szám bűzét? Akkor ki sem nyitom, egyébként is ő akar
valami halaszthatatlant mondani, tisztában van vele, hogy
ápolatlanságom csak látszat, csak eszköznek kellek egy
elvégzendő művelethez. A lelkiismeretes orvosra van most
szüksége. Akinek itt most szerepelnie kell, az csak ő lehet.
Nagyon messziről indított:
– Figyeltem a kapu előtt, hogy milyen
érdeklődéssel fürkészte a fügebokrot a kapunál.
Értelmesebb annál, mint amilyennek a helybeliek tartják.
Köztük a férjem is, aki úgy fogadta magát, mintha valami
fertőzéstől tartana. Engem is megpróbál elszigetelni a
külvilágtól. Nem nyújt védelmet a házban senkinek, éppen
ellenkezőleg.
Hatásszünetet tartott, végigsétált a
rendelő csíkos futószőnyegén, és leült a sarokba
állított székre, mintha szándékosan akarna távolságot
tartani, ebbe a távolságba fújt bele a szeptemberi szél,
sodort be magával egy rőt gesztenyelevelet, ilyenkor a
palástos látogatót véltem feltűnni magam előtt, amint
kezéről ujjanként húzza le a kesztyűjét, hogy a szertartás
minél tovább tartson. Csak sejtettem a megoldást. Lassú
mérgezésre gondoltam. Szobornak éreztem magam, amelynek
talapzata alól egyenként görgetik ki a köveket. Egy orvos
akkor sem tévedhet. Azon a betegen végül mégsem lassú,
rosszindulatú cianidadagolást fedeztem fel, hanem a valódi
kórt, a rettenetesebbet, amely szándékunktól függetlenül
futtatja szét az epe sárgáját, a máj feldolgozatlan mérgét
a szervezet agonizáló felszínén. A túlzásba vitt
lakmározás kellemetlen következménye a nyomás a
szegycsonton, alig bírja a szív, csak pumpálja a vért a
dugattyúkba, mint egy nagy préselőgépbe, amely összelapítja
a befalt szemetet, a befalt halált. Az író folyton tévedhet,
amikor olyasmit lát bele egy furcsának tetsző jelenetbe, ami
nincs is ott, csak egy külső akarat vibrál a figurák
között, erővonalakat alkotva, kívülrekedt hangokat hallva,
melyek leírható dallamot alkotnak, ami már lekottázható, és
ha nem remegne a kezem, akkor leírnám lila tintával, mint a
Tálay főhadnagyot, azóta lettem babonás. Amit nem lila
tintával írtam, az nem sikerült. Mintha mindent a szeptember
lila palástjából merítenék. Pedig csak egy kép volt, az is
bronzrámában, a falon, és lett belőle egy elbeszélés.
Aztán a papíron kialakultak a figurák. Előbb sorban
lerajzoltam őket, azután könnyebben ment. Talán most is így
lesz.
– A férje elégedettnek látszik – törtem
meg a csöndet.
– Éppen erről akartam beszélni, mert ki
másnak mondhatnám el. Itt semmi sem maradhat titokban, erről
még a családomnak sem beszélhetek.
Kiegészítettem a rajzot néhány hiányzó
részlettel, a függönnyel, melynek rejtekéből érkezésemet
figyelhette. Széles ablakot rajzoltam. Bólintottam, hogy mondja
csak tovább.
– Ha egy ilyen gazdag ember haldoklik,
ráadásul ilyen fiatalon, az gyanút kelt. Ezért egyezett bele
a férjem, hogy magát elhívjam. Látta az örömöt az arcán?
Végre biztosította magát a szóbeszéd ellen, hogy nem kellett
méreghez nyúlnia, hogy megkaparinthassa az örökséget, jön
az magától.
A mélyen ülő kék szemekbe szomorúság
költözött. Bólintottam. Tehát ezért tűnt a férje arcán
kárörömnek az, amit láttam.
– Hogyan jött rá?
Kérdése kissé kétségbeesettnek tűnt,
mintha ott a sarokban gyóntatószéken ült volna; magába
roskadt, mint akinek bűnére a pap előbb jött volna rá,
mielőtt kimondta volna. Hiszen tudja a választ, maga vezette
rá az igazságra, mert valakinek el kellett mesélnie,
különben szétfeszítette volna, mint a gesztenyét a
szeptember.
– Elárulta magát a ruhájával, ezzel a
fekete csipkével, elárulta magát az egymásnak ellentmondó
tünetekkel, aztán még oda is hívott a beteghez, hogy
győződjek meg a hazugságairól, és meglássam a férjén azt
a kárörömöt, ami a riválisnak szólt. Meggyőzött a
magabiztosság, ahogyan a legyőzött ágyának támaszkodott,
nem volt benne semmi részvét; talán még a mesés
örökségnél is nagyobb örömet szerez a vetélytárs
pusztulásának látványa, különösen akkor, ha a maga
nagybátyjáról van szó. Ki sem kell mondania, ezzel a titokkal
élete végéig zsarolhatja, különösen akkor, ha még tárgyi
bizonyítékai is vannak a vérfertőzésről, mondjuk szerelmes
levelek vagy hasonlók. Esetleg a szakácsnő is tudott róla?
– Dehogy. Volt annyi eszünk, hogy efféle
bizonyítékokat ne hagyjunk magunk után. Nem azért jöttem,
hogy meggyőzzem bárminek az ellenkezőjéről. Csak meg akartam
látogatni, mielőtt végleg elköltözöm Regőcéről. És
egyedül megyek. Ez nincs rajta a rajzon?
Egészen mélyről hallatszott a búcsúszó,
ahová nem ér el a fájdalom, a tű már a bőr alatt kéklett.
Távolodtam én is, a mutatók sürgetően kattantak a
faliórán, mint a metronóm. Az orvosi lak körül léptek
surrantak, nyomukban sercentek a kavicsok, valaki rúgta maga
előtt a gesztenyét, a koppanások egyre közeledtek.
Végül megállt az ajtóm előtt.