Kortárs

 

Kontra Ferenc

Rajzos történet Csáth Géza orvosi naplójából

 

 

 

 

 

Elszántságom útjába semmi sem állhat. Ezzel a szolgálattal kell élnem az utolsó napig, és annyi jót cselekedni, amennyit csak lehet. De emellett még egy kötelességem van: hogy a komisz, nagyhangú, nagyképű embereknek tükröt tartsak. Akik mindenkit a maguk céljaira akarnak felhasználni, akikbe szemernyi részvét sem szorult, megbánást sem mutatnak, ha vétkeznek, és folyton önmagukat imádják – nos, ezek ellen lassú és türelmes háborút kell viselni. Nem szabad velük udvariaskodni. Nem szabad mélyen leemelni a kalapot, és a tiszteletadásnak minden embert megillető formáit is kerülni kell. Ha alkalom adódik rá, meg kell őket szégyeníteni, gazságukat el kell mondani mindenki előtt.

Megírom az öcsémnek, hogyan történt. Mire vége lesz, sötétek lesznek az ablakok, és soha többé nem akarok emlékezni arra, hogyan kezdődött. Mert a lehetőség rosszabb a fájdalomnál, együtt élek vele, a zsigereimben áradt szét a történet, el sem veheti senki, birtoklása mégsem jár olyan örömmel, amilyent meddő napok kialvatlan hajnalain, farkasok óráján magamnak áhítok. Minden kezdet első tünete olyan, mint a hirtelen elvonásé: fájdalmas öklendezéssel jár, és ezek a görcsök nem biztos, hogy a szöveg megírása felé visznek. Olyan érzés elkezdeni, mint amikor a tű már a bőr alatt kéklik, a hegye sűrű mélységek felé jár, ahová nem ér el a fájdalom. Nyomában szélesedik a repedés, mint a gesztenye rücskös burkán szeptemberben, kifényesedik alóla az új termés mahagóni politúrja.

Szeptember úr meglátogatott, vagy inkább eljött értem, amikor elcsendesedett az utca. Lépteket hallottam, az előszobában toporgott már, levetette hasított szarvasbőrből készült kesztyűjét, levette a kalapját. Letörölte a címet, és a maga nevét írta fel, befurakodott az első bekezdésbe, aztán megismételte önmagát az utolsóban. A legelső novellám volt. Később is, váratlanul felbukkant mögöttem, tollam sötétlila tintába mártotta, és az én kézvonásommal írt feltáratlan bűnöket a történetbe, ilyenkor úgy éreztem, mint akit rossz lélek szállt meg, az időmet méri. Fel sem emeltem a fejem, aztán elolvastam újra, és amikor elkészültem vele, felismertem az ő mondatait. Vajon más is észreveszi majd? Sohasem volt bátorságom hozzá, hogy kitöröljem az eredendő címet, a legszörnyűbb dolgok az ő havában történtek, szeptemberben. Ahogy végigmegyek az üres rendelőn, mintha magam is sötétlila palástot húznék magam után, és fennakadnának rajta az elhullajtott szöszmöszök, tollpihék és emlékfoszlányok, egymásnak elsuttogott betegségek és megcsalatások, amit nekem nem mertek elmondani: a helybeli menyecskék közül többen összeszűrték a levet az itt elszállásolt lengyel népfölkelőkkel, és azok, akik fölcsinálódtak, itt összejöttek a rendelőmben, tanakodtak, hogy milyen lesz a gyerek, mit örököl, olyan jóvágású és magas lesz-e, amit még elintéznének valahogy egymás közt a férjükkel, de mi lesz, ha polyákul kezdenek el gügyörészni? Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna ezeket a kételyeket, én falusi orvos voltam.

És nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy már meg se halljam, amit nem az én fülemnek szántak. Ne is nézzek fel a papírról, egy ilyen kis faluban hamar híre menne, hogy szemem fehérjéből egy foltnyi fehér sem maradt, azért nézek hunyorogva, hogy elfedjem a vérerek bozótját, miközben az asztal mögött szórakozottan firkálgatok.

Amikor a betegek elmentek, riadtan nézem, mi mindent rajzoltam, ráismerek a vágyaimra. A felírt dózisok mindig rendben vannak, megkönnyebbülést jelent konstatálni, hogy legalább az orvosságok nevét és a kúramennyiségeket nem vétem el.

Távol tartom másoktól az orvosi naplót, mert meglátnák benne a foltokat. Egyre elővigyázatlanabb vagyok, és ha a tűről csak egy csepp is a papírra kerül, azt biztosan szétkenem. Már nem adhatom senki kezébe, még ha valaki helyettesíteni jönne, akkor sem kerülhet a kezébe, mert rájönne. És a rajzok miatt sem adhatnám senkinek, mert abból is rájönnének. A titoktartás, úgy éreztem, jó ideje csak rólam szól. Mintha titkolnom kellett volna bármit is. Holott a rendelés tartotta bennem a lelket. Ha rossz orvos lettem volna, elkerültek volna az emberek.

Párhuzamosan itt sorakoznak az ábrák, utólag nem mindig tudom, mit miért rajzoltam le, csak mozgott a kezem, aztán megörökítettem egy arcot, egy mozdulatot, egy nevet vagy egy betegséget. A rajzokon könnyebben felidéztem magamban a vonásokat. Különben talán arra sem emlékeztem volna, kit mivel kezeltem előző nap. Visszalapoztam a naplómban. Betöltötték a szétfolyt idő után hagyott űrt.

Megjelent egy nő a rendelésemen, hegyes orra volt, mélyen ülő, világoskék szeme, pattanásos arcbőre tág pórusokkal, széles, nagy ajkai erőltetetten aggódtak valakiért. Felírtam a cseppeket orthostatikus albuminuria ellen, talán örökre elfelejtem, ha nem jelenik meg hetekkel később ugyanaz a ránc egy ismeretlen nő arcán, vagy csak képzelem; néha még álmodom róla, és amíg az első betegek panaszaikat sorolják, úgy teszek, mintha elmélyülnék gyónásaikban, rajzolok, nehogy elfelejtsem, ezért terpeszkedik a „Hétfő” fölött egy ovális tájkép, a víz felett misét celebráló pap lebeg, mintha ennek a halott öbölnek adná fel az utolsó kenetet. Sosem tudtam a saját álmaimat megfejteni: mit jelent az, ha egy papnak képről képre hiányzik a lába? Vagy csak bíbor palástja takarja el, amit egy város utcáján húz maga után, mellette keresztet visznek a körmenetben, nem hívei kísérik a templom felé, hanem páncélsisakos katonák, mindezt az ablakomból látom egy kitört szilánk nyílásán át. Pedig csak attól féltem, hogy visszavezényelnek a sebesültek közé, repeszként feltúrni többhetes gennyes sebeket, gyöngyöző homlokkal számtalanszor ébredtem arra, hogy visszavisznek. Nem tudok aludni, és nincsen semmilyen ellenszer. Aztán félálomban Olga fejét néztem, ahogy a lábam fölé hajol, szorosan tekerte a kötést a tályogok fölött, arca az én tekintetem tükörképe lett, ahogy felnézett, kiült a közöny a babarózsaszínre, kontya megremegett, ahogy felállt, kitárta az ablakot, hangfoszlányok hallatszottak a poros főutcáról, mintha csak részleteiben maradt volna fenn a világ, utókornak tűnt az eperfa a medveszövők csipkemunkája nyomán, éles hangok jöttek a kovácsműhely felől, fejfájást kaptam tőlük, leginkább a ritmustalanság zavart, ezeknek az embereknek alig volt érzékük a muzsikához, ráadásul sértett, sokára tudatosult bennem, hogy az atonalitásban mi zavar, pontosan olyan érzés fogott el, mint amikor ifjúkoromban komponáltam, az utca zajai is kottákra ingereltek, alig vártam, hogy hazaérjek, sokszor már a boltíves kapualjban nekifogtam, hogy lekottázzam, mert megszólalt belül egy dallam, és rögtön szövege is lett, mint most a kovácsműhelyből jövő kovacolásnak: elfe-lejte-nek, elfe-lejte-nek.

Kedd volt. Úgy tűnt, hogy ezek a mélyen ülő, világoskék szemek komolyan aggódnak valakiért, már harmadszor igazgatta meg a mellén a fekete csipkéket, mintha izgató domborulataira szerette volna felhívni a figyelmemet, mégsem tűnt kacérnak, egyszerűen zavarta, hogy nem nézek rá, tényleg nem vettem komolyan az aggódását, de amikor határozott hangon a képembe vágta, hogy a cseppek nem használnak, félbehagytam egy álombeli térkép rajzolását. Nem ijedt meg a tekintetemtől, ugyanazon a megemelt, érdes hangszínen folytatta, amitől érdeklődésem felé irányult. A nagybátyjáért aggódott, akinek az utóbbi hetekben sokat romlott az állapota, negyven múlt szeptemberben, fulladásos rohamai vannak, reggelre fogja el rendszerint a rosszullét, a gyomrára is panaszkodik, a család szerint puszta hisztéria, ma sikerült ágyban tartani egész nap. Megígértem neki, hogy meglátogatom.

Talán sehol másutt nem lehet megfigyelni a rózsaszínnek a kislibazöldbe hajlását ilyen szépen, mint a félig érett füge nehezedő termésein, mert éppen olyanok voltak, mint a túlterhelt cseppek, melyek épp megválni készülnek ágaiktól. A haragoszöld bokor egy későbarokk teraszt takart, az ablakok fölött mályvaszínű kőrózsák rendeződtek elúszó csokrokba. Az egyik leggazdagabb regőcei polgár házának ajtaja nyílt meg előttem. A hegyes orról hímzett zsebkendő omlott alá egy kecses mozdulat nyomán, eltűnt a szája sarkából az a feszültség, amely a rendelőmben folyton ott ült. A mellette álló, hosszú felöltőt viselő úrról megtudtam, hogy a férje. A bemutatkozás után magunkra hagyott bennünket, mintha az, ami ezután következik, már csak a férfiakra tartozna. A férj alig titkolta ellenszenvét, hiszen Regőcén mindenki tudta, hogy a doktor úr „szerezi” magát, ezért úgy gondolta, megengedheti magának, hogy tetőtől talpig végigmérjen, mintha csíkos nadrágomon a reggeli rántotta pecsétjei orvosként is minősítenének. Figyelme a legapróbb részleteket sem kerülte el, csak éppen a szemembe nem nézett, amiből akkor még semmire sem tudtam következtetni. Jobb karjával a folyosó felé invitált, anélkül azonban, hogy előreengedett volna. Kétszárnyú, vaskos tölgyfa ajtó vezetett a szobába, ahol a nagybácsi feküdt: ezt rajzoltam le emlékezetből. A kép a tudattalanból táplálkozik, és amikor a toll még jár a kezemben, nem tudom, a vonalak mit örökítenek meg. De később éppen a sallangmentes rajz mutatja meg, mi is történt abban a szobában.

Másnap reggel, miközben egy aggodalmaskodó anya kislánya székrekedéséről és hányásáról mesélt kimerítő részletességgel, azon kaptam magam, hogy két tájképet rajzolok, ugyanazt az öblöt, melyet az arctalan pap megáldott, aztán feszületet, alatta hatalmas párnán sárguló arcot, egy ágyra támaszkodó alakot, mert az arcára nem tudok visszaemlékezni, őt is háttal ábrázolom, de ebben a hátban benne van az indulat: a pokolba kíván mindkettőnket. Az örökség miatt sokféle gonosz fondorlat juthat az emberek eszébe, és a reggeli rosszullét annyifélét jelenthet. A hányás sötét színű, ismételte az asszony, mintha megsejtette volna, hogy rajzolás közben nem figyelek rá. Rutinosan nyúltam a kis üveges szekrényhez széntablettáért. Egy kiszuperált katona volt a következő beteg, elmesélte, hogyan menekültek két héten keresztül a keleti fronton, elkukacosodó sebekkel, ellenséges terület volt az már, és nem is menekülés, inkább sértődött vonulás azok miatt a területek miatt, ahonnan el kellett jönni. Ismét a kis szekrényhez nyúltam, és kivettem egy tégelyt pediculusra.

Ennek a pénteknek sosem lesz vége: Olga elhelyezkedik a sarokban a kanapén, hosszan beszél, csak hallgassam meg, mitől lettek téveszméim. Mintha a rajz pótcselekvés lenne, jönnek sorban ugyanazok: szarvas ördög a háromágú vasvillával, arctalan asszony krinolinban, Szeptember úr a sétabotjával, tengerész a zsákjával, kereskedő szamárháton, tamburmajor a bunkós pálcájával, óriáskutya kilógó nyelvvel, tetovált légiós, tanító a kisdiákkal, jönnek lefelé a templomlépcsőn, mellettük nem lépdel, ugrik lefelé a béka, futár viszi a hírt, a puncsot felszolgáló pincérnőnek gömbölyödik a hasa, a cilinderes kulcsár egy beduinnal tárgyal, és az apródruhás után következem én, megyünk kifelé, szélesedik a tér, dombok nőnek a semmiből, sivataggá kopaszodik a látóhatár, egy tucat apostolnak már csak a fele van meg, kezükkel hadonásznak a levegőben, arra, ahova a megváltó emelkedett fel éppen meztelen, péniszét a kereszttel takarja, baljával a hozsannázók felé hajítja töviskoronáját.

Nem éreztem bűntudatot, a felkúposodó takaróból arra következtettem, hogy erekcióm van. Olga szíjakkal kötötte át a lábamat. Megrótt, hogy elaludtam a rendelőben, szándékosan hagytam ízléstelen firkálmányaimat kitárva orvosi naplómban az asztalon, hogy öregbítsem amúgy is széltében terjedő rossz híremet a betegek körében. Letagadta, hogy az öcsém levelet írt volna, tagadta, hogy az éjszaka valaki kétszer kopogott hálószobánk ablakán, és az új bársonyruhát készítette elő…

Pedig ünnep sem volt, féltékenységemben kikönyököltem az ablakon. Mintha Szeptember urat láttam volna közeledni. Hosszú, püspöklila palást volt rajta, felnézett rám, és azt mondta:

– Aki innen a védett területre akar jutni, tisztálkodnia kell a kapunál, nehogy szent földre vigyen magával a fertőzésből. A falak körülzárják a várost, és védik a külvilágtól, s az a kis terület az egyetlen, mely védelmet nyújthat az embernek a sok szörnytől; az ő birodalmuk az egész világ a kapukon kívül.

Megdörzsöltem a szemem. Olga hanghordozásából ugyanazt a felfelé ívelő megrovást véltem kihallani, mint a legtöbb reggelen:

– Szedd össze magad, nincs már tenyérnyi darab sem körülötted, amit be ne véreznél, miféle igazságokról fecsegsz?

Nem figyeltem oda nem illően elbonyolított mondataira, amivel állandó kisebbrendűségi komplexusát próbálta palástolni, ráadásul képes voltam szunynyadni egyet, miközben családom más tagjai is szóba kerültek, férfiak és kétségbeesett asszonyok, Brünnhilde és Gutrune. Egy kottát kértem a Rózsavölgyi cégtől. Elfelejtettem egy sort a Peer Gyntből, a kottaíráshoz hiányzik egy rezzenéstelen, finom kéz.

Araszolt a hátamon, nem akart durván noszogatni, hogy ébredjek fel. Különben sem aludtam. De kár is volt magyarázkodnom, a nyálam az asztalra csorgott, egy orvost nem találhat a betege az asztalára dőlve a rendelőben. Megállt a tekintetem a fekete csipkén, nem volt szükségem a világoskék, vizenyős tekintetére, hogy felismerjem. De miért e gyászszín?

– Biztosan korán érkeztem – mentegetőzött. – Feltétlenül beszélnem kell magával!

Pattanásos arcbőrén ki-be csukódni láttam a pórusokat, olyan közel hajolt hozzám. Csak nem érzi meg odvas szám bűzét? Akkor ki sem nyitom, egyébként is ő akar valami halaszthatatlant mondani, tisztában van vele, hogy ápolatlanságom csak látszat, csak eszköznek kellek egy elvégzendő művelethez. A lelkiismeretes orvosra van most szüksége. Akinek itt most szerepelnie kell, az csak ő lehet. Nagyon messziről indított:

– Figyeltem a kapu előtt, hogy milyen érdeklődéssel fürkészte a fügebokrot a kapunál. Értelmesebb annál, mint amilyennek a helybeliek tartják. Köztük a férjem is, aki úgy fogadta magát, mintha valami fertőzéstől tartana. Engem is megpróbál elszigetelni a külvilágtól. Nem nyújt védelmet a házban senkinek, éppen ellenkezőleg.

Hatásszünetet tartott, végigsétált a rendelő csíkos futószőnyegén, és leült a sarokba állított székre, mintha szándékosan akarna távolságot tartani, ebbe a távolságba fújt bele a szeptemberi szél, sodort be magával egy rőt gesztenyelevelet, ilyenkor a palástos látogatót véltem feltűnni magam előtt, amint kezéről ujjanként húzza le a kesztyűjét, hogy a szertartás minél tovább tartson. Csak sejtettem a megoldást. Lassú mérgezésre gondoltam. Szobornak éreztem magam, amelynek talapzata alól egyenként görgetik ki a köveket. Egy orvos akkor sem tévedhet. Azon a betegen végül mégsem lassú, rosszindulatú cianidadagolást fedeztem fel, hanem a valódi kórt, a rettenetesebbet, amely szándékunktól függetlenül futtatja szét az epe sárgáját, a máj feldolgozatlan mérgét a szervezet agonizáló felszínén. A túlzásba vitt lakmározás kellemetlen következménye a nyomás a szegycsonton, alig bírja a szív, csak pumpálja a vért a dugattyúkba, mint egy nagy préselőgépbe, amely összelapítja a befalt szemetet, a befalt halált. Az író folyton tévedhet, amikor olyasmit lát bele egy furcsának tetsző jelenetbe, ami nincs is ott, csak egy külső akarat vibrál a figurák között, erővonalakat alkotva, kívülrekedt hangokat hallva, melyek leírható dallamot alkotnak, ami már lekottázható, és ha nem remegne a kezem, akkor leírnám lila tintával, mint a Tálay főhadnagyot, azóta lettem babonás. Amit nem lila tintával írtam, az nem sikerült. Mintha mindent a szeptember lila palástjából merítenék. Pedig csak egy kép volt, az is bronzrámában, a falon, és lett belőle egy elbeszélés. Aztán a papíron kialakultak a figurák. Előbb sorban lerajzoltam őket, azután könnyebben ment. Talán most is így lesz.

– A férje elégedettnek látszik – törtem meg a csöndet.

– Éppen erről akartam beszélni, mert ki másnak mondhatnám el. Itt semmi sem maradhat titokban, erről még a családomnak sem beszélhetek.

Kiegészítettem a rajzot néhány hiányzó részlettel, a függönnyel, melynek rejtekéből érkezésemet figyelhette. Széles ablakot rajzoltam. Bólintottam, hogy mondja csak tovább.

– Ha egy ilyen gazdag ember haldoklik, ráadásul ilyen fiatalon, az gyanút kelt. Ezért egyezett bele a férjem, hogy magát elhívjam. Látta az örömöt az arcán? Végre biztosította magát a szóbeszéd ellen, hogy nem kellett méreghez nyúlnia, hogy megkaparinthassa az örökséget, jön az magától.

A mélyen ülő kék szemekbe szomorúság költözött. Bólintottam. Tehát ezért tűnt a férje arcán kárörömnek az, amit láttam.

– Hogyan jött rá?

Kérdése kissé kétségbeesettnek tűnt, mintha ott a sarokban gyóntatószéken ült volna; magába roskadt, mint akinek bűnére a pap előbb jött volna rá, mielőtt kimondta volna. Hiszen tudja a választ, maga vezette rá az igazságra, mert valakinek el kellett mesélnie, különben szétfeszítette volna, mint a gesztenyét a szeptember.

– Elárulta magát a ruhájával, ezzel a fekete csipkével, elárulta magát az egymásnak ellentmondó tünetekkel, aztán még oda is hívott a beteghez, hogy győződjek meg a hazugságairól, és meglássam a férjén azt a kárörömöt, ami a riválisnak szólt. Meggyőzött a magabiztosság, ahogyan a legyőzött ágyának támaszkodott, nem volt benne semmi részvét; talán még a mesés örökségnél is nagyobb örömet szerez a vetélytárs pusztulásának látványa, különösen akkor, ha a maga nagybátyjáról van szó. Ki sem kell mondania, ezzel a titokkal élete végéig zsarolhatja, különösen akkor, ha még tárgyi bizonyítékai is vannak a vérfertőzésről, mondjuk szerelmes levelek vagy hasonlók. Esetleg a szakácsnő is tudott róla?

– Dehogy. Volt annyi eszünk, hogy efféle bizonyítékokat ne hagyjunk magunk után. Nem azért jöttem, hogy meggyőzzem bárminek az ellenkezőjéről. Csak meg akartam látogatni, mielőtt végleg elköltözöm Regőcéről. És egyedül megyek. Ez nincs rajta a rajzon?

Egészen mélyről hallatszott a búcsúszó, ahová nem ér el a fájdalom, a tű már a bőr alatt kéklett. Távolodtam én is, a mutatók sürgetően kattantak a faliórán, mint a metronóm. Az orvosi lak körül léptek surrantak, nyomukban sercentek a kavicsok, valaki rúgta maga előtt a gesztenyét, a koppanások egyre közeledtek.

Végül megállt az ajtóm előtt.

 

 

 



Nyitólap