|
Botár Attila
Madárijesztő monológja
Az idő tája szüli nyomait
és elveszíti aztán ugyanitt
a kérdéseinkre kurtán felel
vidéki zöngék tájszó hagyja el
az ajka félig nyitott kapuját,
Zarándokom, a gaz egyre bujább
rongyokba négy égtáj öltözteti
egy torony tál harangszót küld neki
de ha mégsem? már el se kárhozik
Jézus érte is ült szőrén csacsit
feszült feszítvén s bűntől oldozott
ilyet is aki áll esőt napot
fél lábon rongyban inkább csupaszon
tudatja: szép, csak nincs rajta haszon,
a világ szép és éld ahogy tudod
te is Zarándok nézd meg e zugot
s felejtsd hamar: a világ köldökén:
Madárijesztőn pihen meg a fény:
a tengelyen: csak bot-rongy öltözék.
Ne keresd. Máshol s máskor nincs közép.
Májusi leshely
Esik. Felhőstől esik. A május
lángoló zöldjéhez közelebb
ereszkedik, botorkál a kátyús
betonút. Az idő tekereg
tarolva, mint nyáj a hegyi rétet,
lopakodik mindegyre körénk.
De tisztul s fölcsillagzik. A képed
(itt felejtett virág poraként)
tapad késen, poháron, kenyéren,
szimatolják szent hétköznapok,
égi és eső-csend sűrűjében
a szél viaszától elhagyott
aranykori, töredezett érem.
Tudom: kiegészül. Túlragyog.
A férfi omladékán
A Sóvár utcán fölfelé. Ne hidd,
a deszka-strand, a csilleszó kivár. Még
látszanak a hóban lépteid
Somág felé s koromba fúl a nyárvég.
De nem idő, nem jellem kényszerít
életnagyságra váltani a százrét
begyűrt napok szánalmas könyveit
a föld alá dalolt dinasztiákét –
Egy kavics-szőke lobbanás. Ne féld:
szeme szemedbe pillant: visszanyerted
a konty szenének szikrájával omló
harang s gőzkürt szentelte delekért,
hogy fogad ásvány-alkonyába Komló –
a férfi omladékán pille percet.
