Bárány László
Istenkísértés
1.
Az öregemberrel a katonák kíméletesen
bántak a hosszú úton, már ezért sem érzett félelmet,
amikor a második nap végén a prokurátor elé vezették.
Egyébként is, miért rettegett volna a fogságtól, amelyben
nem először volt része? Már régóta abban a
meggyőződésben élt, hogy e földön mindenképp börtönben
lakunk. A test börtönében, ahol a lélek, a szellem mégis
szabad lehet.
Amikor a helytartói palotában a
fogadóteremhez vezető széles lépcsőn fölértek, a kíséret
élén a százados egy villanásnyi időre megtorpant az
aranyborítások, a libanoni cédrus ajtószárnyak között,
mintha előre kívánná engedni a tiszteletet parancsoló idős
alakot. Ám gyorsan visszazökkent szerepébe, és kemény
léptekkel ment jelentést tenni. Átadta a jeruzsálemi
helyőrségparancsnok levelét, és katonás tömörséggel
összefoglalta az előző napon történteket.
A kihallgatás a kötelező formaságok után
rövidnek ígérkezett, mert az őrizetes és a helytartó is
igen fáradt volt. Az előbbit kimerítette a lovascsapattal
sietősen megtett út a fővárosból ide, a tengerparti
Caesareába, a kormányzat székhelyére. Gyalogláshoz szokott
szervezete a lovon rázkódást nehezebben tűrte. Nagy melegben
és porban jöttek, s bár az öreget az élet igazán nem
kényeztette el, most mégis fürödni vágyott volna. Egyedül a
hely szellemével tudta magának magyarázni ezt az adott
helyzetben igencsak meglepő kívánságot.
A nagy hatalmú római urat a kényelem
lankasztotta el, fiatalsága múltával egyre inkább. Jócskán
megvárakoztatta a fővárosból érkezetteket, míg rendbe
szedte magát a váratlan éjszakai intézkedéshez. Valaha
hadvezéri babérokra vágyott, s nem egy kicsiny provincián
való zsarnokoskodás volt az álma. Ahogy most hallgatta az
aszkéta külsejű embert bekísérésének előzményeiről,
némiképp irigyelte is, amiért bejárta a fél világot. Az
adatfelvétel s a ténymegállapítás végeztével tekintete
megállapodott a szakállas arcon:
– Nem csoda, hogy ilyen elcsigázott vagy,
annyi vándorlás után.
Az öreg, már amennyire gyöngülő látása
és a fáklya pisla fénye engedte, mélyen a szemébe nézett:
– Nem az utazásaim vették el az erőmet.
Inkább az, amit még nem sikerült végbevinnem. Mulasztásaink
számosabbak és súlyosabbak, mint a cselekedeteink.
A helytartó elcsodálkozott az intelemnek
beillő fogalmazáson; tényszerűbb válaszra számított. E
szavak hallatán eszébe jutottak a maga sötét tettei,
közöttük lázadások véres megtorlásai, amelyeknek
jellegzetes prokurátori pályafutását köszönhette
rabszolgaságtól a kormányzásig. Ezek emlékét gyorsan
elhessegette. Ám jólesőn engedte fölidéződni már-már
végképp eltemetett ifjúkori álmait a hódító
hadjáratokról; óvatosan éledező reménnyel gondolt egyszer
netán mégis elkövetkező győzelmi meneteire, az arcképével
ékesített diadalívre. Bölcsnek találta az öreg szavait, s
noha letörten hangzottak, önmagára nézvést halvány
biztatást vélt belőlük kicsendülni. Kezdte őszintén
érdekelni ez az ember, aki bár jóval idősebb nála, mindeddig
kitartott törekvéseiben. Igyekezett maga is barátságosabb
hangot megütni:
– Szeretném megismerni a történteket a te
előadásodban is. Hadd halljam, mit mondasz! Miért hozatott ide
az ezredes?
Az öreg egy lélegzetvételnyi csönd után
megfontoltan szólt:
– Mert Izraelnek az a törvénye, hogy
pogány nem léphet a Templom szentélyébe…
– Nem értelek – hökkent meg a prokurátor
–; te nem pogány vagy.
– Nem…
– Eszerint zsidó.
– Nem mondanám magam annak, jóllehet
farizeus volnék…
A helytartó döbbenten meredt rá:
– A farizeusok nem zsidók?!
– De azok, s engem is úgy tekintenek
némelyek. Más zsidók viszont hallani sem akarnának rólam.
Mint szentségtörőre támadtak rám. Tömegverekedés
kezdődött, s az Antonia-erődből riasztott legionáriusok
kiemeltek belőle.
A százados ekkor sértett méltósággal
előrelépett:
– Fogalmazhattál volna úgy is, hogy
kimentettünk. Mielőtt a szikárius merénylők kést döftek
volna beléd.
Az öreg bólintott:
– Igazad van. Jó szívvel mondhatom.
A helytartó hol az egyikre, hol a másikra
nézett. Széttárta karját:
– Ez nekem bonyolult. – Gondterhelten
végigsimított a homlokán, tett egynéhány lépést. – Hanem
mára elég is volt, elnehezült a fejem. Jó lesz kipihenni
magunkat. – Intett a szolgáknak. – Készítsetek szállást
a katonáknak, és helyezzétek el a foglyot!
Ismét az öreghez fordult:
– Holnap folytatjuk veled. De nem innen, ahol
most abbahagytuk. Kezdjed majd elölről. Legelölről! –
Fejét ingatta, hitetlenkedve. – Úgy látszik, hét év sem
volt elég arra, hogy kiismerjem magam rajtatok. Hiába, hogy
görög létemre a nagy Heródes unokáját vettem feleségül, s
hogy a palotájában lakom. Igaz, maga a király sem látta át
kellően választott népe szokásait, hiszen ő sem a tizenkét
törzsből való volt, csak elzsidósodott edomita, rokon
származék. Azért is volt olyan végzetesen gyanakvó. Palotát
építeni jól tudott, de kis híján az egész családját
kipusztította belőle. – Elgondolkodott. – Ámbár, ami az
edomita származást illeti… magáról Dávid királyról meg
egyenesen azt mondják, hogy moabita nőnek a leszármazottja
volt. – Várakozón pillantott az öregre. – Ezt hogyan
magyarázzátok?
– Valóban; az a bizonyos Rút egy zsidó
férfi özvegyeként úgy határozott, hogy elhagyja
szülőföldjét, Moábot, hogy szintén megözvegyült,
Betlehembe hazatérő, szeretett anyósával tartson.
Ilyenformán választott népe lett a zsidó. Új férjet talált
közöttük, s Dávid az ő fiuk unokájaként látta meg a
napvilágot.
– Hát, talán majd most – a helytartó
bizonytalan mozdulatot tett – sikerül kiigazodnom az
ügyeitekben, a te segítségeddel. Lesz rá alkalmunk bőven,
mert egy időre itt maradsz.
Így hát kényszerpihenőben leszek –
gondolta az öreg. – Legalább megtanulhatok valamit, amire
sabbatkor sem voltam képes soha: hogy örüljek a
semmittevésnek. Elleshetem egy előkelőségtől a görög
életformát, hogy mint tartsuk frissen testünket, lelkünket,
ahelyett, hogy szakadatlanul törnénk magunkat. Végre is itt az
ideje.
Tanácstalanul állt egy ideig, mintha nem
tudná, hogy vajon kérdezhet-e ő is a prokurátortól; végül
a kissé bizalmasra váltott hang hallatán mégis
megkockáztatta:
– Tehát fogságban vagyok?
– Inkább házi őrizetben. Mondjuk talán
vendégségnek.
Az öreg mérlegelte a hallottakat: vajon
mennyire vehetők komolyan? Nem akart derültséget kelteni
azzal, hogy netán egy gúnyos megjegyzésért mond sután
köszönetet. Kérdéssel felelt:
– Meddig maradok itt?
– Ki tudja? Amíg el nem dől, hogy
hivatalosan is megvádolnak-e azzal, amiért először csak
ütlegeltek.
– Ez a zsidókon áll. S ha tőled függ?
– Nekem igazán nincs ellenemre, ha
közöttetek – itt a helytartó kérdőn nézett az öregre,
majd legyintett –, mármint a zsidók között meghasonlás
van, az megkönnyíti a dolgomat. Még csak a megosztásotokon
sem kell fáradoznom. De a zavargásoknak elejét veszem. Neked
is jobb lesz, ha egynéhány hónapig nem mutatkozol
Palesztinában, amíg talán elfeledkeznek rólad. –
Helyeslésre várt, de semmiféle hatást sem tudott leolvasni az
öreg arcáról. Állt még töprengőn, majd egyetlen
mozdulattal elbocsátott mindenkit.
2.
Másnap alkonyattájt, a hőség
múltával hívatta az öreget, s a későbbiekben ez
szokásává vált. Kihozatta karszékét a szellős teraszra,
ahonnan az öbölre látott. A hullámtörő gáton, a pihenő
gályákon, a császári udvar futárhajóján járatta
tekintetét, és a kikötő pompás görög stílusú, árkádos
építményeit nézegette elégedetten, mintha legalábbis maga
tervezte volna őket, s nem Heródes. Ide, a palotához sosem
hatolt fel a parti kocsmák lármája, csak olykor a hullámok
morajlása, ha éppen erre fújt a szél. Bámulta a naplemente
vöröses fényében aranyló tengert, amelynek látványával az
évek során sem tudott betelni.
Mintha éppen az imént szakították volna
félbe beszélgetésüket, nem szólt vagy kérdezett semmit,
csupán intett, hogy lehet folytatni. Egy ideig hagyta állni
vendégét, majd mintha csak most kapna észbe, hirtelen egy
székre mutatott. Közben ügyelt rá, hogy ne látsszék a
kelleténél modortalanabbnak, de szívélyesebbnek sem.
Az őrizetes eleinte kényszeredetten
keresgélte a szavakat, többször is bizonytalanul megkérdezte,
hogy vajon nem vész-e el fölösleges részletekben, de a
helytartó mindannyiszor megnyugtatóan ingatta fejét; így hát
folytatta, kénytelen-kelletlen. Tanulmányainak ecsetelése
után azonban, amikor éppen önálló életére tért volna rá,
valahonnan a gyomra tájékáról föltolult egy émelyítő
érzés, s mintha meg is szédült volna. Először úgy vélte,
hogy eredendően zárkózott természete tiltakozik a kényszerű
kitárulkozás ellen. Félt, hogy elveszíti a beszéd fonalát,
s szavai összefüggéstelenül elakadnak. Szorongása mindaddig
hatalmában tartotta, amíg egyszer csak meg nem világosodott
előtte az oka: az, hogy egy igen régi, hasonló helyzetben
tapasztalt feszengése tér vissza szinte kísértetiesen. Ekkor
rádöbbent, hogy saját életútja, amelyet már nem egyszerűen
a neveltetésének köszönhet, hanem valóban a maga művének
tudhat, azzal a bizonyos harminc év előtti fordulattal vette
kezdetét. E felismerés nyomán biztonságérzete, benső
egyensúlya lassan visszatért, s innentől fogva szinte
felszabadultan merült el emlékeiben, mintha csak a maga
kedvére szedné össze gondolatait. Szavai gördülékeny
folyammá olvadtak össze, amelynek immár nehéz lett volna
gátat vetni; hullámai hátukra vették őt, s maga is
úgyszólván csak hallgatta, a folyó csobogásaként, készen
megszülető szónoklatát. Akkor, abban az évtizedekkel
ezelőtti párbeszédben is ő vitte a szót, egyre
határozottabb lendülettel, talán csak azért, mert a zavarba
ejtőn gyér visszhang miatt abbahagynia még feszélyezőbb lett
volna. Akivel eszmecserére vágyott, lélekben mintha egészen
másutt lett volna. De a helytartó – talán csak színlelt –
távollétéhez képest még mérhetetlenül nagyobb
messzeségben…
– Te görög vagy – vette fel újra az
elejtett fonalat –, biztosan megérted, hogy az egyetemen
hallgatott filozófiai előadások sokféle tartalmai után a
farizeusi tanulmányokat idővel egysíkúaknak találtam. Annak
ellenére is, hogy oly mértékben azért mégsem voltak
egyoldalúak, mint például teológiai ellenlábasainknak, a
szadduceusoknak a nézetei, amelyekben az egyén szabadsága
elfedi a sors, a végzet szerepét; s hogy nekem igen kiváló
mesterem volt Gamaliél személyében, akinek hálával tartozom.
Minél inkább igyekeztem elmélyülni a csavaros okfejtésekben,
annál inkább súlyos tehernek éreztem, hogy bennük a
következtetés mindig eleve adott, csupán a kiinduló
tételeket bogozhatjuk másképp. Mire vezet akkor az egész?
Megújulásra semmiképpen sem. Vágytam farizeusi ismereteimet
szembesíteni más forrásokból merített érvekkel. Hiszen az
egyiptomiak, a babiloniak, a perzsák, az indiaiak s még
távolabb a magát Mennyeinek nevező birodalom tudósai is
magyarázzák a világot, mind-mind a maguk módján, másképp,
mint mi errefelé vagy mint a görög gondolkodókon iskolázott
rómaiak. Vagyon nélkül arra aligha lett volna módom, hogy
bejárjam a messzi országokat, s különben is lekéstem róla,
hogy éveket töltsek ott a bölcsek lábánál kuporogva, mert
harmincadik esztendőm táján jártam már. Hanem egyszer csak
kedvezett nekem a véletlen: fülembe jutott, hogy olyasvalaki
böjtöl a mi sivatagunkban, aki szerencsésebb volt nálam, s
egy bőkezű adomány jóvoltából kitanulta szülőföldjükön
a perzsa mágusok művészetét, a gimnoszofisták, a jógik s a
többi keleti bölcselő tanait, és betekintést nyert az
egyiptomi papok titkaiba. Elindultam, hogy fölkeressem őt a
pusztaságban.
3.
Tudtam, hogy nem egykönnyen fogok
odajutni, s még kevésbé hozzáférkőzni valakihez, aki
szándékosan elvonult a világ szeme elől. Napokig tartó
sivatagi bolyongásra készültem, s mert nem volt gyakorlatom
benne, hogyan szerezhetünk élelmet a pusztában, hát vittem
magammal némi kenyeret, sajtot, szárított halat és vizet.
Sejtettem előre, hogy fölösleges kerülőket
teszek majd a gyér bokrokkal tarkított köves fennsíkon, míg
nyomára bukkanok az oázisnak, barlangnak vagy miegyébnek,
amelyben meghúzhatják magukat az önsanyargatók. Azt azonban
nem gondoltam, hogy álló napi gyaloglás után csaknem ugyanott
lyukadok ki a kopár vidék határán, bármi eredmény nélkül,
ahol bemerészkedtem. Egy végeláthatatlan, szabályos ómega
alakját formázta volna a lábam nyoma a vöröses porban, ha el
nem kapkodja a forró szél. Megvallom, már azt fontolgattam,
hogy tervemet föladom, s indulok vissza a városba, míg kitart
bőrtömlőmben a víz. Minthogy a kenyérhez is csak módjával
nyúltam, azt hittem, az éhségtől káprázik a szemem, amikor
megláttam felbukkanni a semmiből egy fehér köpenyes alakot.
Rám nézett csodálkozó tekintettel, majd éppoly hirtelen,
ahogy megjelent, el is tűnt, én meg csak álltam
sóbálvánnyá meredten.
Ha elment, talán vissza is jön – gondoltam,
s mégis maradtam. Csak másnap ébredtem rá, hogy előző
délután nem elmenőben, hanem éppen visszatérőben láttam az
illetőt, amikor is megint elsietett előttem, de ezúttal
korábbi időben, s az ellenkező irányban. Egy jókora korsót
vettem észre a köpenye redői között; az oázis kútjáról
hozhatta, színültig teli vízzel. Megszólítottam, s intettem
neki, hogy várjon. Meg is állt, kőhajításnyira tőlem, de
amint léptem felé egyet-kettőt, ő ugyanannyit hátrált.
Veszteg maradtam hát, és fennhangon kérdeztem, hogy ismeri-e a
világjárt anakhorétát, s elvezetne-e hozzá. „Nem
vezethetlek”, válaszolta kurtán.
Megismételtem kérdésem első részét, hogy
ugyanis van-e tudomása a remete ittlétéről. „Ismerni nem
ismerem”, hangzott a dodonai felelet.
Útjára engedtem, de ekkor már eltökéltem
magamban, hogy nem tágítok addig, míg legalább egy másik
szent emberrel nem beszélhetek, legyen bár ájtatos vagy
átkozódó, nagy tudású mester, vagy csak jámbor vezeklő.
Harmadnap mintha már nem okoztam volna
meglepetést a vízhordónak; közelébb jött, s arcvonásaival
együtt ifjúi kora is kitetszett. Megmondtam a nevem, s
tudakoltam az övét. „Nathanaél vagyok”, válaszolta
hűvösen, de nyílt tekintettel. „Te itt várakozol?” –
tette fel a nyilvánvaló kérdést.
Igenlésemre hosszasan ingatta fejét. Majd
gondolt egyet: „Adnál nekem vizet?”
Elcsodálkoztam: éppen a vízhordónak?
„Adnék, ha neked volna kevesebb.”
Bólogatott, mint aki mérlegeli a hallottakat.
Azután, mintha ott sem lennék, a tömlőmért nyúlt, s
tölteni készült belé a korsójából. El akartam hárítani
köszönettel a mozdulatát, de ő határozottabb volt. „Nem
tudhatjuk mindig, hogy kinek van több – mondta csöndesen. –
Az egyiknek kevesebb bora is tovább kitart, mint másiknak a
teli hordója. Végül a dúskáló fog szűkölködni.”
Töprengtem, hogy miként értendő kettőnkre
a példázat. Nathanaél megdicsért takarékosságomért, földi
javakban való igénytelenségemért? Vagy éppenséggel
megrótt, mert a látszat alapján ítéltem, hiszen nem
tudhatom, hogy hány szomjazó között osztja majd szét az én
tartalék vizemnél talán csak puszta ránézésre bőségesebb
terhét?
A kormányzó itt közbevetette, mintha csak
magának mondaná:
– Netán nem is egyszerűen rólatok szólt a
lecke, hanem szegényekről és gazdagokról általában.
Intett, hogy nem vár választ, lehet
továbbmenni; de a tekintete fürkésző volt. Az öreg
folytatta:
– Miközben próbáltam Nathanaél fejével
gondolkodni, ő köszönés nélkül távozott. Visszatérőben
odajött hozzám, s annyit mondott: „Várj itt”; de hogy
meddig s mire, arról nem szólt. Elment, s én vártam.
A rákövetkező napon ugyanabban az időben
megállt előttem, bólintott. Szó nélkül vállára emelte a
korsót, s elindult a puszta mélyének irányába. Mert
kifejezett biztatás híján haboztam a nyomába eredni,
visszafordult, hogy bevárjon. Némán követtem.
Nekem óráknak tűnt, míg végre megálltunk
egy rövid pihenőre. Felém fordult: „Beszélni szeretnél
valakivel, aki pedig nem kívánja szóra nyitni a száját.”
„Tanulnék tőle egy keveset.” „A pusztába vonultaktól
mindenekelőtt a csöndjüket érdemes eltanulni. Olyan a szó
is, akár a bor. Aki sűrűn veszi szájára, csak pazarolja,
mint aki gyakran veszi szájához a szőlő levét.”
Erre mást nem tehettem, csak bólintottam
hangtalanul. Mentünk tovább. Nathanaél úgy kalauzolt, hogy
senki nyugalmát se zavarjuk a sivatagban, még csak látnom sem
engedett mást. Akihez vezetett, maga is az utolsó pillanatban
tűnt szemembe, amikor elébe kerültünk egy szikla mögül. A
vízhordó háttérbe húzódott, s oly tapintatosan adott át
bennünket egymásnak, hogy mire elköszönhettem volna tőle,
már észrevétlenül tovább is állt.
4.
Letelepedtem a földre, illő
távolságban a mélységesen magába merült embertől. Nem
szemben vele, hanem kissé oldalvást ültem, hogy jelenlétemet
kevésbé érezhesse tolakodónak. Vártam, hogy talán majd
odafordul felém bátorítóan vagy csak kérdőn, netán szól
is hozzám. Fészkelődni kezdtem, részint zavaromban, részint
meg azért, hogy testem valamiképpen elfogadja a kényszerű
helyzeteket. Egy idő után lábam égni kezdett, bárhogy
illesztgettem is. Kénytelen voltam fölállni, s járni egy
kicsit. Ekkor észrevettem, hogy a férfi követ tekintetével,
és mintha kérdőn nézne rám: ilyen könnyen föladom?
Visszaültem, nehogy máris véget vessek kezdeti, bizonyára
törékeny bizalmának, amelybe fogadni látszott, s amelyről
leginkább közönyösnek tűnő egykedvűsége árulkodott.
Hiszen akár el is zavarhatott volna ingerülten. Ki akartam
köszörülni a csorbát, s hogy megmutassam állhatatosságomat,
helyben maradtam, amikor ő a leghevesebb napsütés elől egy
csenevész fügefa ritkás árnyékába húzódott. A szikla
üregét így egyikünk sem foglalta el. Hetvenkedésemet utóbb
megbántam, mert kibírhatatlanná lett a forróság, s attól
fogva igyekeztem a köpenyemből s egy botból formált
sátorféle segítségével némi árnyat keríteni magam köré.
Minél inkább sajogtak a tagjaim, annál
jobban lenyűgözött az ő rendíthetetlen nyugalma. Próbáltam
kilesni a titkát, hogy miként tud mozdulatlan maradni,
szemlátomást ernyedt izmokkal, minden erőlködés nélkül.
Keresztezett lábai rásimultak a földre, míg az én térdem
ültömben égnek meredt, s görnyedt hátammal egyensúlyoztam.
Ő szálegyenes tartással tekintett maga elé, de hogy mire, azt
más nem sejthette. Gondoltam, hogy mindez hosszas gyakorlás
nélkül nem lehetséges, de azt el sem tudtam képzelni, hogy
efféle türelemre én valaha is képes legyek. Azért némi
sejtésem adódott az ő önuralmának vagy inkább benső
hatalmának a forrásáról, amikor sötétedés után jobb
híján kénytelen voltam magam is befelé figyelni, s
rácsodálkozhattam olyasféle történésekre, amelyeket addig
nem tapasztaltam. A napszúrás keltette enyhe révület
alighanem siettette e jótékony változásokat.
A lélegzés szokatlan, végtelenül jóleső
hullámzása töltötte el bensőmet. Mellkasom a kényszerű
tétlenség alatt a korábbi zaklatottról egyenletes mozgásra
váltott. Bordáim idővel alig emelkedtek és süllyedtek,
inkább csak a hasam domborodott előre és húzódott vissza
valamelyest. Lélegzetvételeim mégsem igyekeztek szaporább
ütemmel ellensúlyozni a látszólagos felszínességet, hanem
éppen ritkábbá váltak, akár egy ivó ember kortyai, ha már
kellően oltotta szomját. Igaz, mindez nem ment végbe egyik
pillanatról a másikra. De az aszkétán láthattam a változás
végkifejletét, azt ugyanis, hogy észrevétlenné zsugorodtak a
légzései. Lecsüngő szakállának szálai meg sem rebbentek.
Az én kezdeti szerény eredményem is elegendő volt ahhoz, hogy
amikor a nap első sugarára ébredtem, üdén kelhettem föl
kettős köpenyemről, amely bár hideg éjszakákra és meleg
nappalokra egyként jól szolgál, fekvőhelynek mégsem igazán
kényelmes. Csak a lelkem volt békés, testem törődött
maradt.
Napközben számtalanszor próbáltam
visszaidézni az újonnan lelt, belülről fakadó
ruganyosságot, ám ez csak ritka percekre sikerült. Végül
megértettem, hogy a kudarcnak éppen erőlködésem az oka. De
annyit azért nyertem ez idő alatt is, hogy törzsem és
végtagjaim kezdtek megbékélni az ülőalkalmatosság
hiányával. Egyre tovább tudtam kitartani, ha a sarkamra
telepedtem.
Harmadik közös, még mindig szótlanul
töltött napunkba némi változatosságot csempészett a
vízhordó látogatása, aki ezúttal csekély harapnivalót is
hozott mindkettőnknek. Némán látott el bennünket, ezért nem
sikerült megtudnom, hogy szolgálatra szegődött-e a
magányosok mellé, vagy közéjük tartozott. De bárhogy volt
is, nyomába sem érhettem a jó példa alázatos követésében.
Az egyhangúság segített abban, hogy végre
mégis közelébe jutottam az elmélyülésnek, amit nálatok,
görögöknél talán csak az orphikusok és a püthagoreusok
ismernek. A lassult légzés tovaterjedését egész bensőmben
éreztem, s ez a szelíd térfoglalás végképp lenyűgözött,
paradox módon éppen akkor, amikor ismét szaggatottá vált.
Csakhogy most nem szeszélyesen változó időközök tagolták,
mint korábban, hanem az egyenletes ütemek között maguktól
beálló arányos megszakítások. E szünetek a célba érés
oly teljes megelégedésével töltöttek el, hogy mindannyiszor
szinte sajnáltam feladni a tökéletes mozdulatlanságot.
Vonakodásom azt eredményezte, hogy egyre hosszabbakká lettek a
szünetek. Az idő megállt. Kiszabadultam a jelen fogságából,
ledőltek a tér korlátai; úgy éreztem, hogy eggyé váltam
múlttal és jövővel s az egész tágas világegyetemmel.
Ámultan vettem észre, hogy én, a korábbi kapkodó ifjú,
lassan kezdek megérteni valamit abból a
rendíthetetlenségből, amelyen egy aszkéta odaadó
szemlélődése nyugszik.
A helytartó félig sértett, félig
fölényeskedő hangon jegyezte meg:
– Meghódítottad hát az elmélyedés
magaslatát, amelyet a görögök közül csak kevesen…
Az öreg elengedte füle mellett a gúnyt. A
másik enyhülten mondta:
– Jól van, hagylak beszélni.
– Korántsem hódítottam; távol voltam a
csúcsoktól. Egyébként a benső elvonultságról
tapasztalatokat a zsidók közül is csupán maroknyian
szereztek, homályos, titkos tanok követői, mint például a
hasszideusok. A pusztában csak megízleltem a testet-lelket
átjáró csönd élményét. Azután hosszú időre
elfelejtettem. Mégis, a sivatagi napoknak köszönhetem, hogy
évek múltával olykor váratlanul elcsitult a zaklatottságom,
ha már-már kimerített a feldúltság. S mi több: ahányszor
fogságba vetettek, magától hullott rám ez az áldás,
nyugalmat és türelmes lelkierőt adott. Mint most is.
De térjünk vissza a sivataghoz! Végül
aztán láthatta rajtam a csonttá soványodott férfi, hogy én
sem kapaszkodom görcsösen a test biztonságába, jóllétébe
egyedüli bizonyosságként. Vártam a percet, amikor végre
lelkében is maga elé bocsát. Ekkor már olyan békés
türelemmel voltam, hogy számot sem tudnék adni róla, mennyi
idő telt el addig, míg ez egyszerre csak megtörtént. Felém
fordult: „Szólj!”
Belém szegett a szó. Arra számítottam, hogy
először kérdezni fog. De hiába néztem rá segélykérőn.
Kitartásom kezdett meginogni. Nagy lélegzetet vettem hát, és
maradék türelmemmel hozzáfogtam a beszédhez.
5.
„Nagy tisztesség nekem, hogy
meghallgatod a szavaimat – mondtam őszintén, hízelgés
nélkül –, bár mit sem tudsz rólam. De ha már vettem a
bátorságot, hogy megzavarjalak egyedüllétedben, legalább ne
raboljam fölöslegesen az idődet: rátérek egyenesen
jövetelem céljára. Azért járultam eléd, mert eljutott
hozzám a híre, hogy a keletiek bölcsességének tudós
ismerője vagy. Csak találgathatom, mennyi ideig szándékozol
böjtölni itt a kőtengerben, ezért nem halogattam, hogy
megkeresselek, és előadjam kérésemet. Nagy szerencsémnek
tartanám, ha elfogadnál tanítványodul, föltéve, hogy mások
már nem foglalták el a helyet lábadnál.”
Vártam, ám hiába, hogy választ ad
ajánlkozásomra. De miért is adott volna, míg nem
tájékoztattam legalább a múltamról, s főként céljaimról.
Nyeltem egyet, s folytattam mondandómat a rábeszélés nem
titkolt szándékával. Kezdetként összefoglaltam iskolai
éveimet, ahogy az imént neked is, és ezzel zártam: „Én sem
vagyok tanulatlan ember, láthatod. De amit az egyetemi
előadásokon meg itteni írástudó mestereimtől kaptam, annak
forrása csupa-csupa könyv, egyrészről görög és római
szerzők, másrészről a mi prófétáink írásai. Mennyire
más lehet a tapasztalásból merített ismeret, amelynek te
birtokába jutottál! Minden tőlem telhető erőfeszítést
szívesen megtennék azért, hogy a nyomdokaidba léphessek.
Azután, ha méltónak találsz majd rá, én is továbbadom a
tőled nyert tudást törekvő és alkalmas növendékeknek.”
Bíztam benne, hogy a nevelői hajlam
kinyilvánításával megnyertem a jóindulatát. De ha netán
sikerült is, azt nekem nem mutatta. Nekirugaszkodtam hát, hogy
újabb érvekkel próbáljam rábírni az igenlő válaszra.
„Ne vedd elbizakodottságnak, de úgy gondolom, hogy
ellenszolgáltatásként én is kínálhatok neked egy
lehetőséget. Magam eléggé képzett vagyok a retorikában, s
mondhatni, kellően tájékozott a filozófiában, különösen
ami a sztoikus bölcseletet illeti. Tehát szerénytelenség
nélkül állíthatom, hogy át is tudom adni azoknak az
ismereteknek a legjavát, amelyek az athéni Akadémián vagy a
pergamoni és a többi nagy könyvtárban tanulhatók. Fontold
meg, mekkora előny származnék abból mindkettőnkre nézvést,
ha kölcsönösen gazdagítanánk egymást! Te beavatnál engem
Napkelet ősi tanaiba, én pedig a Római Birodalom
tisztségviselőinek műveltségébe vezetnélek be. Ez utóbbit
aligha sajátíthattad el mondjuk a kaldeusoktól vagy a
perzsáktól. Ha összefognánk, micsoda hatalom birtokába
jutnánk!”
Rám nézett egy pillanatra, de rögtön
fordult is vissza. Az volt az érzésem, hogy a „hatalom”
szó végre érdeklődést váltott ki belőle. Ma már tudom,
hogy jobb lett volna hatóerőt vagy hatékonyságot mondanom,
azokhoz nem föltétlenül társul a fölény vagy éppen a
kényszer jelentése. De akkor fiatal voltam, s képtelen
mértéket tartani; nagy hajlandóságot éreztem, hogy mindent
akarjak. Belelendültem a jövőről formált nagyszabású
látomásom részletezésébe. Bizonyos voltam benne, hogy
érveim napnál világosabban megmutatják, mit nyerne ő maga,
ha tudásunk egyesítése közelébb segítené saját céljainak
megvalósításához is.
„Itt élünk egy óriási birodalom
közepén, amely packázik velünk, ahogy neki tetszik. Urai
fölényeskednek alattvalóikkal ama szellemi kincs birtokában,
amely nem az ő alkotásuk, mert maguk is jórészt készen
kapták a görögöktől. Talán az egyetlen, amit hozzátettek,
az a jogrendjük. A mi papjaink meg rabbijaink köldöknéző
módon az írásokba temetkeznek, s ha vetnek is olykor egy-egy
pillantást más országok szokásaira, hitére, tudományára,
csakis azért teszik, hogy gyalázhassák, átkozhassák. A
lenézés kölcsönös a rómaiak és a zsidók között. Pedig
bizonyára mindketten messzibbre jutnának, ha hajlandók
volnának tanulni egymástól. A rómaiak mindenekelőtt azt,
hogy egyetlen Örökkévaló létezik, nem számtalan
jobb-rosszabb isten; a zsidók meg azt, hogy a
szentírás-magyarázaton kívül sokféle tudomány és
művészet van még, amelyet érdemes művelni. De nem akarnak
okulni. Ellenben mi ketten, ha összefognánk, széles
látókörünkkel fölül tudnánk kerekedni mind a provinciák,
mind Róma uralkodó csoportjain. Rajtunk kívül más aligha
mondhatná el, hogy igazán érti a népek észjárását
Kelettől Nyugatig. Ha már egy impérium alávetettségében
kell élnünk, fordítsuk előnyünkre ezt a helyzetet! Mutatóba
a terített asztalnál is szüksége van a hatalomnak egynéhány
jeles alattvalóra, nem mindre csak a csizmák alatt. Nem vetem
el a sulykot, ha azt mondom, hogy egészen a császári udvarig
tudnánk emelkedni. Több egykori diáktársam megbecsült
pozícióba került a birodalom fővárosában. Megkaphatnád te
is a római polgárjogot. Lehetnénk, mondjuk, diplomaták, a
császár követei. Előbb-utóbb magunk mögé állíthatnánk
sok olyan férfit a kaldeus csillagjósoktól a hispániai
légiók tábornokaiig, akik nem szívesen viselik sorsuknak a
trónutódlásoktól függő, kiszámíthatatlan alakulását.
Egy egész világ hullana az ölünkbe! Ezt ajánlom föl
neked.”
Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy milyen
jelekből, talán egy villanásnyi időre égbe emelt
tekintetéből, arra következtettem, hogy ábrándnak látja
elgondolásomat. De nem tágítottam. „Nagy Sándor ezrével
házasított össze makedón ifjakat meg perzsa hajadonokat a
szúzai menyegzőn. A császárság, tetszik, nem tetszik, ránk
telepedett, s ez nem egyeztethető össze azzal, hogy ki-ki
bezárkózik a maga népébe, provinciájába, királyságába,
fejedelemségébe. Aki ezt teszi, magára vessen, ha úgy bánnak
vele, ahogy a kisebbel, a gyengébbel szokás. Ha mindezt el
akarod kerülni, légy erős! Hogy erős légy, legyenek
szövetségeseid! Itt élnek körülöttünk és közöttünk a
görögök. Miért kell nekünk ma is olyan ellenségként
tekintenünk rájuk, mint amikor a Ptolemaioszok voltak
Palesztinában a hódítók? Nem szíveljük, ha jó soruk van.
Hát a mi telepeseink talán szegény embernek mentek el
Kürénébe, Pontusba? Azt kellene néznünk, hogyan színesítik
és gazdagítják az életüket, mi mindennel szépítik
városaikat, milyen tervek szerint emelnek agorákat és
melléjük oszlopcsarnokokat az eszmecserék színhelyéül,
könyvtárakat, színházakat meg tornaiskolákat lelkük és
testük pallérozására. Nekik sikerült a kultúrájuk
termékenyítő magvait elhinteni egy óriási impérium
talajába. Mi, zsidók vajon mitől várjuk a próféták
szavainak teljesülését a messiási birodalom
megvalósulásáról, arról, hogy a népek mind Izraelnek és
Istenének fognak hódolni, miközben magunk legszívesebben
hátat fordítanánk a tisztátalan pogányok láttán? Nem
kellene irtóznunk a hellenizmustól, hanem átvennünk belőle,
ami javunkra válik. Természetesen nem azt kívánom, hogy
legyünk görögökké. Maradjon meg ki-ki annak, ami.
Követnünk éppen abban volna jó a helléneket, hogy
ráébredtek: a görögség nem sziget, hanem az emberiség
egybefüggő nagy szárazföldjének része. Annak ellenére vagy
talán azért látták ezt be, mert az ő poliszaik mindig is
elkülönült városállamok voltak. Még a háborúikban is
becsülni tudták a nemes ellenfelet, szánni tudták a
legyőzöttet; szemükben nem alábbvaló valaki csakis azért,
mert más vidéken ringott a bölcsője.”
Ez a gondolatmenet megérintett egy húrt a
prokurátor lelkében. Noha nem ápolt közelebbi kapcsolatokat
görög emberekkel, semmiképp sem inkább, mint a római
polgárjog egyéb birtokosaival, azért még nem kevésbé
érezte hízelgőnek az iménti szavakat. Szülőföldjének
emléke s az anyanyelv édes ízei idéződtek föl benne:
– Minderről sokat tudnék én is beszélni,
sőt, fogunk beszélni mi ketten. Hellász dicséretében magam
sem vagyok rest. Bár te most igazában a sivatagi napok
témájánál horgonyoztál le, és eltéríteni nem akarnálak,
azért mégis megkérdem: nem lesz-e sok mára, nem kívánsz-e
visszavonulni. Cellád tűrhető-e, vagy keressünk neked egy
tágasabb szállást?
Az öreg csekély elégtétel érzésével s
hangjában némi büszkeséggel felelte:
– Köszönném, de fölösleges lenne.
Mostani odúmnak is csak az egyik sarkát lakom. Bőven elég. A
többi hármat felőlem akár elbonthatjátok.
A helytartó fanyarul elmosolyodott:
– Azt nem bánnád, meghiszem. Én viszont
annál inkább. Többé nem volna kivel folytatnom ezt a
dialógust, amely évek óta először kárpótol ifjúkorom
görög lakomáinak hiányáért; no nem a gyomromat dugaszoló
vacsorák, hanem a fejemet megtöltő szimpóziumok
elnélkülözéséért. Még nem tudok eleget, szükségem van
rád. Legalább gyakorolhatod diplomáciai hivatásodat, a
birodalmi adminisztrációnak azt a felvilágosítását, amelyet
egykor Rómában szerettél volna művelni. Minél hatékonyabban
élsz retorikai képzettségeddel, annál hamarább omlanak le
cellád falai. De addig várnod kell. Hogy könnyebben teljék az
idő, annak sem lesz akadálya, hogy az én konyhámról
étkezzél. Élvezd hát velem a vendégbarátságot!
6.
– Gondolkodtam hasonlatodon a
szigetekről meg a szárazföldről – mondta a helytartó a
legközelebbi alkalommal, amikor ismét leültek beszélgetni
alkonyatkor. Ekkor már kínálnivalóról is gondoskodott,
narancs levét meg keleti csemegéket tettek eléjük a szolgák.
Az öreg csak inni kért. Tűnődött:
– Ilyesmiről beszéltem volna?
– Igen, a kontinens metaforájával a népek
szoros kontaktusát, az emberiség összetartozását
érzékeltetted. Ami majdnem ugyanaz, mint a nemzetek és a
birodalom kapcsolata.
Az öreg hallgatott. A római főhatalom
megkerülhetetlen kérdését ő sem hanyagolta az előző
beszélgetéskor, s jól tudta, hogy a prokurátor nem
egyszerűen magánemberként tanúsít figyelmet iránta; de
terelgetni nem hagyta magát. A helytartó várt egy kicsit, majd
mint aki merő véletlenségből elvétette az irányt,
visszatért a kiinduláshoz:
– Amit a népek viszonyáról
általánosságban mondtál, az bármely nép és a többi nemzet
relációjára is érvényes. Ha így fogalmazok, az megfelel a
következtetés Arisztotelész állította szabályainak, igaz?
– Úgy van.
– Akkor az istenség sem tesz különbséget
a népek között.
– Hogy érted?
– A zsidók Istene sem állítja szembe
híveit és a pogányokat, bármit mondjanak is a próféták.
Az öreg töprengett.
– Jónás könyvében csakugyan nem tesz
ilyet az Úr. Ott a niniveieket, akik asszírok, s nem tartoznak
választott népéhez, ugyancsak a védelmébe veszi mint
övéit. De a buzgó törvénytartó zsidóknak ez a gondolat,
amelyről a babiloni fogság előtt sosem hallottak, új és
szokatlan.
– A görögök a kérdés szűkebb, emberi
vetületében nem vitáznak sztoikus meg cinikus bölcseikkel,
elfogadják tőlük, hogy világpolgároknak kell lennünk. Pedig
tágabb, kozmikus összefüggésben nemzedékek óta képtelenek
dűlőre vinni a kérdést, hogy a mindenség lényege egyetlen
egész voltában rejlik-e, s az egyedi létezők sokfélesége
csak látszat, ahogy Parmenidész hirdette, vagy fordítva: az
igazság a változás szakadatlanságában, a részleges
módozatok végtelenségében tárul fel, s akkor az
állandóság puszta illúzió, ahogy Hérakleitosz tanította.
Ezekről te sokkal többet tudsz nálam. Én gyakorlati ember
vagyok, nem volnék képes, és hogy őszinte legyek, nem is
akarok állást foglalni az efféle filozófusi okoskodásokban.
Csak jelezni szerettem volna neked, hogy amiről a pusztában
beszéltél, azzal egyetértek. Gyarló eszemmel úgy tartom,
hogy az egész is meg a rész is valóságos; a kettő nemhogy
kizárná, de feltételezi egymást. Amikor szolgaként
kőtömböket vonszoltam az építkezésekhez, a nagy
szerkezetnek mindössze kisebb elemeit, akkor sem vélhettem
úgy, hogy merő ábrándképekkel birkózom. Ha pedig egész
házat kellett elbontanunk, nem legyinthettem könynyedén,
mintha csak a tervrajzukat, egy képzeleti képet kellene
összetépnem. A császár helytartójaként azt mondom:
megmaradhattok zsidónak a birodalomban is, nem vagytok puszta
látszatlétre kárhoztatva. Az lenne erre a helyes válasz, hogy
zsidóként akkor hát megmaradunk békésen a birodalom
kebelében, mint a többi nép. De nem; lázadás lázadást
követ. Addig-addig, míg fordulhat úgy, hogy csakugyan nem lesz
maradásuk szülőföldjükön a zsidóknak… A te aszkétádra
hatottak az érveid?
– Nem tudtam egyértelműen megállapítani.
Sokáig szónokoltam még neki a görögökről. Csaknem olyan
lelkesen, mint Periklész Thuküdidész művében a hősi
halottak temetésekor Athénról, amikor többek között azzal
büszkélkedett, hogy városuk sohasem utasított ki idegent.
Dicsértem a római törvényeket, amelyek a rabszolgaságot
szentesítő polgári jog mellett elismerik a természetjogot is,
s abba foglaltan minden ember egyenlőségét. Végül még
győzködtem őt Euripidész szavaival: nekünk, embereknek,
fáj az idegenek baja is. Mindezt tiltakozás nélkül
hallgatta. De amikor mozgósító célzattal visszatértem
Rómával kapcsolatos elképzeléseimhez, s az események
felülről való irányíthatóságának adtam nyomatékot, akkor
ingatni kezdte a fejét. Kérve kértem, hogy fejtse is ki a
gondolatát. Ennyit mondott:
„Egyenkint kell megújulnunk, lélekben, az
változtathatja meg a világ egészét, nem a fejedelmek.”
Elhagyott a türelmem, mert beláttam, hogy ahol a legnagyobb
történetíró és egy halhatatlan tragédiaköltő kudarcot
vall, ott én hiába erőlködöm. „Lélekről lélekre
akarnál araszolni körbe a Mediterráneumban?” – kérdeztem
ingerülten.
Az öreg elhallgatott egy rövid időre. Ami
itt következett, azt nem akarta megosztani a helytartóval:
„Magam is meglepődtem tőle, hogy a hangom
mennyire gúnyos: »Tudod mit? Annyi erővel nekiállhatsz
kenyérré változtatni e köveket itt körös-körül, amerre a
szem ellát; de egyenkint ám! No, állj neki, a híres mágusi
képességeiddel!« Továbbra is rezzenéstelen arca láttán
végképp elhagyott a béketűrés. »Egyedül akarod elérni a
céljaidat? Akkor legjobb, ha miután innen visszamentél a
városba, egyenesen a legmagasabb toronyhoz tartasz, és
aláveted magad onnan, mert csak akkor lesz esélyed a hatalmi
gépezettel szemben a világban, ha a halálugrást is túl tudod
élni. Menj, és mutasd meg! Ez talán nem gond neked a
jógából fakadó isteni erőddel?!«”
Innentől fennhangon, de csöndesen folytatta:
– Mindjárt megbántam, ami kiszaladt a
számon. Szerettem volna meg nem történtté tenni, hogy ennyire
túllőttem a célon. Iszonyú erőfeszítéssel higgadtságot
erőltettem magamra. Elhatároztam, hogy bármit válaszol is,
tiltakozás nélkül fogom hallgatni, csak álljon szóba még
velem. „Most bizonyára azt gondolod – tettem hozzá
alázatos hangon –, hogy lelepleztem igazi arcomat, s csaló
szándékkal kívánnám eltanulni tőled a mágusok fogásait.
Lásd őszinteségemet: bevallom neked, hogy csakugyan, noha
csupán minden más módszernek a csődje után, legeslegvégső
soron a szemfényvesztés alkalmazását sem zárom ki, mert az a
véleményem, hogy a mutatványt a célja minősíti. Nemcsak
ártó célzatú fekete mágia létezik, hanem jó szándékú
kegyes csalás is van. Ilyenekkel szedte rá például
Themisztoklész az athéniakat, hogy építsenek flottát, majd
vegyék fel a harcot a perzsákkal, s így mentette meg hazáját
és Európát a barbár igától, mert mint a
történetíróknál olvashatjuk: elhagyta már a remény,
hogy a népet meggyőzheti ésszerű érvekkel, ehelyett
csodákhoz, égi jelekhez és deus ex machinához folyamodott,
mint a drámaköltők. Nem tudom, hallottál-e már erről,
de tekintsd egyetlen példának arra, hogy milyen tudnivalókkal
szeretnélek ellátni, ha engedsz rábeszélésemnek, és
társulsz velem. A jó szándék szép, de édeskevés.
Gyakorlati érvényt is kell szereznünk egy ésszerű
megfontolásnak. Ha valaki erre nem képes, márpedig egymagában
aligha lehet az bárki is, akkor jobb, ha átengedi a pályát a
sikerre esélyes vetélytársaknak. Magamat ez utóbbiakhoz
sorolom, s mégis keresem a szövetségest benned.” Ahogy
szemébe néztem, eltöltött a bizakodás, mert szelídséget
láttam benne. Csöndesen mondta: „Ne dörgölőddz hozzám,
Sátán!” Elképedtem, hiszen alig magyarázható ellentét
feszült arckifejezése és szavainak tartalma között.
Legszívesebben azonnal felálltam volna, hogy köszönés
nélkül távozzam, de foglyul ejtett a helyzet, és most már
nem akartam félig kiismerten otthagyni őt, akivel bizonyára
többé sohasem hoz össze a sors. Kitört belőlem az óriási
csalódottság: „Te talán angyal vagy? Mit akarsz a
szelídségeddel? Meglátod, hamar elhagy majd, ha visszamész a
valódi világba. Ott küzdelem van, nem megtévesztő béke,
mint itt a pusztában. De a harcba is felkészültebben
bocsátkozhatunk, ha már Hérakleitosz felnyitotta a szemünket,
és átlátjuk, elfogadjuk, hogy mindennek a viszály a
mozgatója. Az efféle józan nyugati elméletekkel
megtakaríthatnék neked sok keserves kerülőutat, míg eljutsz
az önáltató keleti harmóniától a realitás kényszerű
belátásáig. Miért utasítanál el?” Szinte suttogta:
„Csak felruházni tudnál az ismereteiddel, nem beoltani.” A
hangját most szomorúnak éreztem. Az ellentmondás szándéka
nélkül kérdeztem tőle: „Miért mondod ezt?” Válasza alig
volt hallható: „Mert a mélyre ható tanításhoz szeretetre
van szükség.”
Ismételgettem magamban a szavait. Szeretet,
szeretet… Hol van ilyesminek helye világunkban? Hát igen, az
áldott emlékű Hillél rabbi kegyes gondolataiban. Ott
csakugyan. Ám vajon mennyire verhetett gyökeret a lelkekben ez
az ige, ha nekem, aki a Hilléltől eredő farizeizmus követője
vagyok, úgy kell előbányásznom az emlékezetemből? „Szép
is a szeretet – hozakodtam elő kételyemmel –, de mit
alapozott meg eddig hathatósan az emberi társadalomban?
Légvárat építhetünk rá. Volt-e valaha igazán tekintélyes
filozófus, aki jelentékeny szerepet tulajdonított neki a
földi világban, hasonlót, mint amilyet Hérakleitosz a
viszálynak?” Nem is tudom, hogy a félig-meddig költői
kérdésre vártam-e választ. De, nagy meglepetésemre, kaptam.
Ekkor már az ő hangja is tárgyilagos volt. Mintha csak leckét
mondana föl, közönyösen ejtette ki e szavakat: „Akragaszi
Empedoklész, a görögök szemében isten fia.”
Elhűltem. Hirtelen zavaromban nem tudtam, hogy
mit kellene tennem. Kérjek tőle bocsánatot, amiért eddig nem
tételeztem fel róla többet, legfeljebb jámbor
félműveltséget? Vagy mégis igazam volt ebben, neki meg
csodás véletlen találata? Aligha. Meglepettségem
palástolásával igyekeztem kimenekülni a szorító
helyzetből: „Empedoklésznál a szeretettel egyenrangú
szereplő a gyűlölet is. Együtt kormányozzák a világot.”
„Nekünk pedig az a dolgunk, hogy kettejük közül a
philotészt segítsük protagonistává lenni – tette hozzá ő
a görög szavak palesztinai ejtésével –, a neikosz
rovására az emberek között.” De ezt mintha már nem is
nekem mondta volna.
Ha eddig az volt a gondom, hogy miként
közelíthetem meg az aszkétát, akkor innentől az
ellenkezője: mint tudnék minél természetesebben
visszavonulni. „Kérdezhetek tőled utoljára még valamit?”
Bólintott. „Ha nem találsz nagyon tolakodónak, kérlek,
mondd meg nekem, hogy mi volt mindeközben, míg itt voltam
nálad, a meditációd tárgya.” Ölében nyugvó kezébe
nézett. Lassan fölemelte jobbját, hüvelyk- és mutatóujját
kis körré illesztette össze, majd kitárta tenyerét, és így
szólt: „Szókratész miért nem alkotott könyveket; miért
mondta azt, hogy tanítását állatok bőre helyett inkább
emberek lelkébe akarja írni?”
Ekkor már nem csodálkoztam. Minden
kötekedés nélkül jegyeztem meg: „Írás híján azután
nehéz eldönteni, hogy vajon szeretetet mondott-e, amikor
nevelői hatásának a titkáról vagy céljáról beszélt.”
„Mindegy, hogy használt-e egy szót – válaszolta –, mert
daimónjának, belülről szólító, sugalmazó hangjának az
üzenete: hogy az erény gyakorlása nem vár jutalmat, hiszen az
maga a jó, mindenképpen önzetlenséget kíván az emberektől.
Az önuralom, önmagunk korlátozása mi mástól nyerné
értelmét, mint felebarátaink szeretetétől?”
„Ha kijössz a sivatagból, nem kellene
egészen magadra maradnod” – mondtam neki
búcsúzásféléül, egy élhetetlen ember iránti féltéssel,
akinek a képzelőerejét hol szárnyaszegettnek, hol túlzottan
magasröptűnek éreztem. Az ő szemében a legcsekélyebb
aggodalom sem tükröződött: „Nekem már az angyalok
szolgálnak.” Önkéntelenül körülnéztem, mintha Nathanaél
közeledtét várnám. Ő kitalálhatta gondolatomat: „Ne
keress esszénusokat. Szállj inkább magadba. Amit mondtam, azt
jelenti, hogy egészen áthatott a szent szellem; még el sem
telt negyven nap, és sikerült megszabadulnom a földi
nyűgöktől. Fordulj te is befelé, szállj magadba! Most pedig
távozz tőlem.”
Otthagytam hát. De nem ő maradt egyedül,
hanem én. Visszafelé az úton mindvégig azon tépelődtem,
hogy hiába is szerettem volna, nem találtam magam mellé
társat, maradnak hát csupán a társak. Simon, az öreg
Jonatán, Ezékiel… A jól megszokott farizeusi közösség. A
nyáj. Ragaszkodnom kell hozzájuk mindenáron. Máskülönben
könnyen úgy járhatok, mint az a csóka, aki kissé termetesebb
lévén a többinél, át kívánta nagyzolni magát a hollók
közé. Azok kivetették maguk közül, de az otthoni fészekbe
már nem fogadták vissza. Ugyanez történik azokkal az
emberekkel is, írta róla Aesopus, akik a hazájukat
elhagyják, mert inkább szeretik az idegen földet.
Közkedveltségnek ott sem örvendenek, mert jövevények, s a
honfitársaik is megorrolnak rájuk, amiért egykor lenézték
őket. Így váltam attól fogva, hogy Jeruzsálembe
visszatértem, afféle Cofárrá.
Hogy ki ő? Jób könyvében lehet találkozni
vele. A sorscsapásoktól agyonsújtott vén Jób egyik barátja.
Cofár jódolgában sohasem lázadna az Isten ellen, mint
legvégül Jób; sőt, hivalkodóan hangoztatja feltétlen
hódolatát mint valami érdemet. A hozzá hasonló cofárok
lihegve visszhangozzák az Úr akaratát, ahelyett, hogy tennék
csöndben. Beálltam én is közéjük, de nem ám egynek a
sorba, hanem mindjárt a legcsahosabbnak.
Csupán egyetlen, de annál súlyosabb részlet
kerülte el addig a figyelmemet, ha ebbe a könyvbe beleolvastam.
Amikor az Úr maga is megelégeli Jób hosszan tartó
próbatételét, a rá szabadított Sátántól való méltatlan
sanyargatását, amely ellen a vénember annyi sok tűrés után
végül is kifakadt, leszáll hozzá a menynyekből, hogy
kiengesztelje. A cofárokhoz pedig ily szavakkal szól ekkor: Haragom
feltámadt ellenetek, mert hízelegtetek, és nem az igazságot
mondtátok rólam, mint szolgám, Jób. Egy igaz farizeus
idejében megértette volna a túlbuzgóság kárhoztatását.
Nekem azonban bizonyára nem a felfogóképességem volt
erőtlen; ezt az ítéletet a szívem mélyén akkor nem is
akartam megérteni.
7.
– Amikor visszaérkeztem a városba, a
múltamba tértem meg – idézte föl az öreg a következő
alkalommal sivatagi útjának elbeszélését. Tűnődött: –
Nem mindig tartunk a jövőnk felé, mint gondoljuk, akár
sietnénk elébe, akár vonakodunk. Sokszor tölt el a lemaradás
érzése. Ahogy múltak az évek, fogyott a türelmem. Akkor is,
ha sikeres kortársaimra, s akkor is, ha a már megholtakra
gondoltam, akik egyre többen lettek. Lestem az alkalmat, hogy
kitörhessek pályám korlátai közül. De a pusztai kudarcot
nem akartam volna megismételni, ezért inkább vártam, míg
majd a sors kínál föl esélyt nekem. Iparkodtam a farizeusi
szerepben jeleskedni, ám azt mások is tették; sokáig alig
volt módom kitűnni közülük. Hanem amikor a
Krisztus-követők fölemelték fejüket, akkor úgy éreztem,
eljött az én időm. Ha a törvény melletti buzgalmam nem
elegendő ahhoz, hogy számottevő tekintélyre tegyek szert,
akkor majd elég lesz őellenük, az ebjoniták ellen kifejtett
igyekezetem! Veszedelmesnek gondoltam őket, mert már puszta
elnevezésükben kérkednek a szegénységgel; ám könnyű
prédát is láttam bennük, éppen mert csupán a
nincstelenségre rátartiak. Sokan, akiket a tanács elé
hurcoltam és megvádoltam, csakis azért maradtak életben, mert
a zsidó hatóságok akkor már nem hozhattak halálos
ítéletet, annak joga rátok, rómaiakra szállt.
– Inkább ránk nehezedett – vetette közbe
a helytartó. Nyomban jelezte, hogy nem kívánja átvenni a
szót.
– Úgy is mondhatjuk – folytatta az öreg.
– Ma már hálát adok az Úrnak, hogy senkit sem juttattam
keresztfára, hogy kimaradtam az átkozott cselekményből,
amelyet jobb elszenvedni, mint elkövetni. Éppen elég teher a
lelkemen, hogy annak idején István diakónus halálában nagy
részem volt, amikor kihasználtuk a megkövezésére Pilátus
távollétét… Amúgy a közönséges rendőri érdemszerzés
alkalmait ragadtam meg, bőséggel. Ennek lehetőségét azonban
elém is csak úgy tárta a sors, ahogy mások elé, akik
szintúgy éltek vele, nem pedig egyenesen én voltam a
címzettje. Nem elégítette ki a becsvágyamat. Nemsokára
azonban személyes megszólításomra is sor került. Üzenetet
kaptam, hogy mennék a sivatagba, várnak ott. Ezúttal nem a mi
pusztánkba, a júdeaiba, hanem az arabok földjére. Induljak el
Dekapolisz felé, Iturea irányában, ők majd elém jönnek, s
bevezetnek a városba.
– Kik hívtak?
– Majd ott megtudom, ennyi állt az
üzenetben. Menjek bizalommal. Csatlakozhatom egy karavánhoz,
vihetem magammal kísérőimet, akik szavatolják biztonságomat.
Ez utóbbiból sejtettem, hogy nem titok előttük: rendőri
akciókat bonyolítok. Gondoltam, kezemre s a főtanács kezére
akarják játszani a sivatagba húzódott ebjonitákat.
Közöttük újabban már farizeusok is akadtak, vagyis a
nazarénusok…
– Álljunk meg egy pillanatra – intett a
helytartó. – Ebjoniták, nazarénusok… Nem a
keresztényekről beszélsz?
– De igen. Ma már így mondja mindenki,
ahogy az antiochiaiak, majd ti, rómaiak neveztétek el Jézus
követőit.
– Nem tartottál csapdától?
– Ha ellenem irányuló merényletre
gondolsz, arra ezt mondom: megtalálhattak volna Jeruzsálemben
is. Ha bárki elleni támadásra célzol, akkor pedig: a Boldog
Arábiából jövő kereskedelmi utakat ti már
megtisztítottátok a rablóktól. Nem éreztem, hogy félnem
kellene valamitől. Mentem hát Szíria felé egy karaván
nyomában, ötödik napja, a tűző napon. Itt-ott vézna
pálmaliget, tüskés cserjék, azok is kókadoztak. Árnyékot
csak egy-egy magányos eukaliptuszfa adott, a platánok szinte
már oázisnak hatottak. Távolabb feltűntek
gyümölcsöskertek, és mind gyakrabban jelezték megművelt
parcellák, hogy közeledünk a városhoz. Hanem a forró szél
egyetlen pillanat alatt felkapta a száraz port, nagy
kavarodással beterített mindent. Orrom-szám tele lett vele, de
még a bőröm is a lepel alatt.
– És a szemed? – kérdezte gyakorlott
kihallgató módjára a helytartó.
– Azt olyan élesen hasogatta a homok, hogy
rövidesen már ki sem tudtam nyitni. Bejuthatott a szemhéjam
alá is. Vastagon ült a fülemben, a pilláim tövén, karcolta
szemgolyómat; a pislogás kísérlete is gyötrelmes lett tőle.
A helytartó szavaiból gyanakvás szólt:
– Vajon másokat is ennyire durván ért a
szél?
– Nem adták jelét.
– Elképzelhetőnek tartod-e, hogy a
közeledben valaki felháborodásának kifejezéseként zsidó
szokás szerint port hintett a levegőbe; vagy egyenesen a
szemedbe, ahogy mondani szokás, megtévesztésül?
– Nem vélném. Habár… egy teve hátáról
mintha közvetlenül az arcomba ráztak volna valamiféle
takarót, temérdek törekkel, s attól fogva sötétült el a
világ előttem. Valósággal megvakultam egy időre. De miért
szánták volna nekem a hihetetlen mennyiségű söpredék
szemetet?
– Talán hogy ne kelljen nyíltan
kimondaniuk: onnantól csak bekötött szemmel tarthatsz velük,
nem láthatod a szállásukhoz vezető utat. Nem csodálkoznék,
ha így történt volna.
– Lehetséges éppen, hogy jó nyomon jársz.
De miből gondolod mindezt?
– Egyszerűen ilyen az észjárásom.
Kevéssé bízom az emberekben.
Az öreg kissé zavartan kutakodott az
emlékezetében:
– A lovam megrémülhetett a vihar
előérzetétől, vagy én ültem rajta egyre ügyetlenebbül,
mindenesetre fölágaskodott, és levetett magáról. Vaksin
igyekeztem mozdulatlan maradni, nehogy rám taposson. Hanyatt
fekve vártam, hogy valaki majd fölsegít. Kiabálást, futó
léptek zaját hallottam. A kegyetlen nap szinte égette sajgó
szemem, még csukottan is. Egyszerre árnyék borult rám, valaki
fölém hajolt. Csöndben mondta: „Ne mozdulj. Terapeuta
vagyok. Kimosom a szemed, s balzsamfőzetet teszek rá.”
Átadtam magam tömlője hűsítő vizének, ujjai lágy
simításának. Kínjaim enyhültek máris, csak a fényesség
benső látványa nem tágított még jó ideig.
– Az esszénusok gyógyító szektájából
való volt az embered – mondta a helytartó, mintegy csak
magának.
Az öreg a távolba révedt:
– Nem tudhattam, honnan termett ott hirtelen.
Azokkal jött, akik már vártak rám valahol a közelben?
Lehetséges. Figyelmeztette társaimat, hogy tartsák rajtam
három napig a gyógyírt s a kötést. Adott nekik egy
edénykében pótlást. Kitapogattam a tégelyt, emlékszem rá,
hogy kagyló alakú volt. De abban nem vagyok bizonyos, hogy
később is hallottam volna a terapeuta hangját. A karaván
elvonult, mi maradtunk.
– Hányan s kik? – érdeklődött a
helytartó.
– Nem számolhattam meg. Leültettek
valahová, bizonyára egy fa tövébe, míg szemem megnyugszik
némiképp a balzsam alatt. Ültem csöndben, lélegzetem
lassult, s hirtelen megfordult velem a világ. Dőltömben
megtámasztottak, de ami belül állt fejtetőre bennem, az
végérvényesen, örökre megváltozott. Belém hasított a
felismerés, hogy mennyivel különb nálam ez a gyógyító. Ő
jót tesz velem, idegennel – én pedig mennék, hogy ártsak
más ismeretleneknek. Mélységes, máig tartó szégyenérzés
töltött el. A környezet neszei mintha elhalkultak volna,
távolivá lettek hirtelen. S akkor egészen tisztán hallottam,
amint valaki megszólít: „Saul, Saul, miért üldözöl
engem?!” A hang valahonnan nagyon régről mintha ismerősen
csengett volna, de először el sem tudtam képzelni, honnan.
Ahogy döbbenten ismételtem magamban a kérdést, másodszorra
vagy harmadszorra, megjelent előttem egy arc, majd lassan
kibontakozott a fényességből annak az aszkétának az alakja,
aki talán egy évtizeddel azelőtt a pusztában szóra
méltatott.
Földre sújtott a megrendülés. Lehet, hogy
az ő híveit üldözöm, sanyargatom? Ő az a Há-Nocri, vagyis
Názáreti Jézus, akinek tanait ki akarom irtani az
emlékezetből? Én, aki valaha mindent megtettem volna azért,
hogy tanítványa lehessek… Felkavarodott bennem a múlt. Egy
csapásra összeállt előttem a kép: az ő megfeszítésekor
álldogáltam a Golgota tövénél, néztem majdnem
közönyösen, csupán enyhe borzongással szörnyű
haláltusáját. Sehogy sem ismerhettem rá akkori elgyötört
állapotában a hajdani szívós gimnoszofista-testre! Sejtelmem
sem volt róla, hogy lecsüngő fejében nemcsak örökszép,
mély bölcsességű példabeszédek, hanem világraszóló
tudomány is búcsúzik e földi léttől.
– Ha valóban ő volt, s ha olyan kiváltság
ért, hogy egyedül neked engedett bepillantást tudásának
tágas mivoltába, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad
– bólintott elismerőn a helytartó.
– Tévedsz; ez a jelző csak rád illik,
nemhiába neveznek Félixnek. Én éppen hogy szerencsétlen
vagyok. Nem azért, mert szánalmas külső, betegség és
öregség sújt. Hanem mert egy élet minden fáradozása sem
elég hozzá, hogy elfeledtesse velem vétkeimet.
A helytartó megvonta vállát:
– Nekem mindig segít, ha arra gondolok, hogy
mások sem sokkal erényesebbek nálam.
Az öreg első ízben vette a bátorságot,
hogy ellentmondjon a helytartónak:
– Nem lefelé kell tekintenünk, hanem
magasabbra!
– Innen fentről, ahová én jutottam,
nemigen van hová, és nem is könnyű, Saul.
– Már régen nem hallgatok erre a névre –
vetette oda az öreg.
– Tudom, Paulus.
Pál hallgatott. Végül így szólt:
– Amiről én beszélek, ahhoz mérten e
világ legmeredekebb csúcsai is csupán homokbuckák. Attól
fogva, hogy megvilágosodott előttem: ha méltatlanul bár, de
lehettem volna a Mester személyes tanítványa, minden
törekvésem arra irányult, hogy beteljesítsem ezt a nekem
szánt szerepet. Jóvá akartam tenni süketségemet, pótolni
iparkodtam az elmulasztottakat, mindennél inkább vágytam arra,
hogy találkozhassam vele. Ha másképpen nem, hát úgy, hogy
egyszer megint szól hozzám jelenésben. Bíztam benne, hogy
ennek ígéretét rejtik búcsúzó szavai: menjek be a városba,
s ott majd megmondják nekem, mitévő legyek. Újonnan lelt
vezetőimre bíztam magam. Amikor a ragyogó fényben megjelent
nekem Jézus, ámultan kérdeztem tőlük: „Láttok valamit?”
„Igen, látunk” – felelték, a homokviharhoz szokott ember
nyugalmával.
8.
Egynéhány nap eltelt, mire Félix ismét
magához hívatta Pált, mert el kellett utaznia a másik
Caesareába. Amikor visszatért, töretlen, sőt fokozott
érdeklődést tanúsított iránta. Olyannyira, hogy Pálnak az
volt a határozott érzése: másutt járván is tudakozódott
felőle, az ő ázsiai és európai útjai felől. Tudta, hogy
hol fogadták tárt karokkal, s hol csukták be előtte a
kapukat. Tájékozott volt még Péterrel való, nem egészen
bizalomteljes viszonyukról is, pedig erről nem szívesen
beszélt volna neki; Félix tudta róla, hogy ő maga a pogányok
térítője lett, míg Péter a zsidók apostola maradt.
– Mi lett Jeruzsálemből hozott
kísérőiddel? – idézte föl Félix a legutóbb félbehagyott
beszélgetést.
– Elbocsátottam őket azzal, hogy
belátásuk szerint forduljanak vissza, vagy menjenek tovább
Damaszkuszba. Nem kétlem, hogy hamarosan visszatértek
Jeruzsálembe megzavarodásom hírével.
– Hogyan jutottál be vaksin Damaszkuszba?
– Valaki fogta a kezem, úgy terelgetett.
Lassan közelítettünk a város felé. Nemigen szóltunk. Jó
sokára érkeztünk meg. Új kísérőim kérdezték, hogy velük
tartok-e a szállásukra. „Van más választásom?” „Hacsak
azt nem kéred, hogy vigyünk a zsinagógához.” „Maradok
veletek.” Ennyi volt. Odabent már úgy fogadtak, mintha régi
ismerősük lettem volna. Halkan sürgölődtek körülöttem.
Lefektettek. Ennem-innom adtak, de hozzá sem nyúltam a tálhoz,
mintha elteltem volna a jóleső légzéssel. Csak pihenni
vágytam, s alighanem átaludtam vagy félálomban töltöttem az
egész másnapot. Jeruzsálem jelent meg álmomban, de nem úgy,
ahogy addig naponta láttam, hanem olyanként, amiképp
korábban, még a tarsusi egyetemen elképzeltem magamnak a
Templomot. Nem a húsvét forgatagában, ahogy gyerekkoromból
őriztem az emlékét, hanem elmélkedésre való csöndben. Az
oszlopcsarnokban egyedül lépdeltem, mint egykor vágyálmomban,
de most nem tágított tőlem az a nagy fényesség…
Harmadnap tűnt fel, hogy bár a belső
szobában nekem nyugalmat teremtettek, a külső helyiségekben
szinte szakadatlan volt a halk jövés-menés. Végül egyszer
hozzám is bevezettek valakit. Nem tudtam, ki ő, de amint
meghallottam a hangját, bizalom ébredt bennem. Megfontoltan
szólt, figyelmesen hallgatott, s nyíltság érződött a
szavaiból. Furcsa, hogy bár talán harminc évvel fiatalabb
lehetett, mint én most, hajdani lénye mégis úgy él bennem,
mint egy igazi presbiteré; öreg, aki nemcsak egyházi
szerepében akkor, hanem életkorát tekintve még most is
előttem jár. Pedig tíz évvel fiatalabb lehetett nálam.
– Hogy hívták?
– Anániásnak. Atyaian rám tette kezét, de
szinte egyazon mozdulattal már bontotta is szememről a
kötést. Azt gondoltam, cserélni készül a balzsamot, de nem;
csak könnyedén lepattintotta a pikkellyé száradt régit. A
fény eleinte bántó volt a félhomály ellenére is, de az
égő fájdalomnak már nyoma sem maradt. Hunyorogtam,
próbáltam kivenni Anániás vonásait. Ám a körvonalak
kirajzolódását megelőzően már nagyon mély benyomást tett
rám a nézése. Nem mintha afféle átható, vesébe látó
pillantással mért volna föl, éppen nem. Végtelenül nyugodt,
higgadt tekintetéből az sugárzott, hogy csak jelenünk és
jövőnk van; a múlt egyszerűen nyomtalanul elenyészett ennek
az embernek az arcán. Mégis, mintha már sokadszor láttam
volna, szinte ráismertem, mint valakire, akit vártam. „Jó
közöttetek” – mondtam bármiféle szándék nélkül. Csak
az őszinteség vezetett. Jézus követőinek társasága kissé
olyan volt nekem, mintha magával a Feltámadottal találkoznám.
Átragadt rám is az ő odaadó lelkesedésük: úgy beszéltek
az Úrról, mint élő személyről. Eleinte magam sem tudtam,
hogy mire számítok inkább: valóságosan fog megjelenni
egyszer előttem, hús-vér alakban, ahogy egykor
tanítványainak; vagy látomásban szólít meg újra. Mindent
megtettem volna az előbbiért. „Mi, tanítványok tanítunk is
– mondta egyszerűen Anániás. – Te a római polgárjog
birtokosaként bárhol hirdethetnéd a birodalomban az Úr nevét
a pogányok között. Akarod-e?” Engem is meglepett a válaszom
kész volta: „Akarom.” Ekkor elővett az iszákjából egy
tenyérnyi fémkapszulát, és letette az asztalra. Rám nézett,
ezúttal csakugyan metsző tekintettel. „Mire van szükség a
mélyre ható tanításhoz?” – kérdezte szelíden. Mintha
zsoltár verse áradna bennem, úgy tolultak elő
emlékezetemből a szavak: „Szeretetre. Anélkül csak
felruházni tudunk másokat tudással, de nem beoltani
igazsággal.” Anániás behívta társait a kis belső
szobába, ők körülálltak bennünket. „Hajtsd le a fejed!”
– mondta, és a kapszulából egy tálkányi medence fölött
megkeresztelt engem Jézus Krisztus nevében, a Szentlélek
ajándékával.
– Mielőtt elmerülnénk a részletekben –
szakította meg Félix a teológiába hajló emlékezést
érezhető türelmetlenséggel –, azt mondd meg, hogy hol
laktál az átmeneti szállás után Damaszkuszban.
– Egyelőre nem kerestem lakást a városban.
Továbbmentem Arábiába.
– Oda miért?
– Társaim tartottak tőle, hogy most majd az
én keresésemre indít fogdmegeket Jeruzsálem.
– Vagy felőled sem voltak még egészen
bizonyosak.
– Meglehet. Ezt nem tudhatom. Mindenesetre a
várhatóan utánam jövők egyaránt fenyegettek engem és
őket.
– Mielőtt letelepítettek volna
Damaszkuszban, alaposabban ki akartak ismerni. Elkísért valaki
Arábiába?
– Többen utaztunk. Egy karaván nyomában
délre tartottunk.
– Miért oda?
– Szerettem volna minél közelébb jutni a
terapeutákhoz.
– Ők az esszénusok egyiptomi ága, igaz?
– Nem egészen; inkább csak rokon szekta,
mert a terapeuták nőket is befogadnak maguk közé. Főként
imádkoznak, s így keresik a találkozást Istennel. Test-lélek
üdvét egyként szolgálják. Az én gyógyítóm hozzájuk
tartozott.
– Emlékszem jól. Talán magad is jártas
vagy a művészetükben, azért kerested a társaságukat?
– Csak szerettem volna jártas lenni. Az is
táplálta kíváncsiságomat, hogy akkor még nem szabadultam
meg végképp a gondolattól, miszerint talán ők ápolták s
őrizték valahol a sivatagban a Megfeszítettet. Gyermeteg
elképzelés volt, de annak leghalványabb reményéért, hogy
netán vele találkozhatom, bárhová elmentem volna.
– Meddig hatoltatok a homoktengerben?
– A Köves Arábia név jobban illik rá.
Messzire volt még onnan a fáraók földje. De a terapeutáknak
közelebb is volt telepük.
– Az esszénusoknak is.
– Ahová mi mentünk, kőből jól
megépített együttes volt, de nagyon egyszerű külsővel.
Akár karavánok fogadója is lehetett volna. Belül azonban a
hálófülkék mellett minden egyéb is volt, ami a közösségi
élethez, a szellemi elmélyüléshez kell: étkező, tiszta
fürdőmedencék és gazdag könyvtár, tágas írószoba a
tekercsek másolásához. No meg hamar elérhető hegyi
rejtekhelyek, minden eshetőségre. Nem tudom, hogy ez
utóbbiakat valaha is igénybe vették-e.
– Az esszénusok telepét is éppen ilyennek
mondják.
– Igazában iskola volt. Addig el sem tudtam
képzelni, hogy a sivatagban ilyesmi is lehet. Három évig
kellett benne laknia és tanulnia valakinek, aki a közösség
tagja kívánt lenni.
– Ez is az esszénusokra vall.
– Egyiptomtól Indiáig sokfelé kötik ennyi
tanulmányi időhöz a felavatást.
– Rendben van. – Félix megadóan intett.
– Tudom, az esszénusok örök hallgatási fogadalmat tesznek.
Ne mondj rá se igent, se nemet: én úgy tekintem, hogy náluk
fordultál meg. De ezzel ne törődj, ne is szóljunk róla
többé.
– A görög orvosok is igyekeznek ellesni a
keleti gyógyítók műfogásait. Nincs abban semmi különös,
ha egy apostol (te nevezhetsz botcsinálta gyógyásznak) tanulni
igyekszik a terapeutáktól. Ha már itt járok, gondoltam,
tájékozódom a tanulmányi rendjük felől. Kértem, hogy
bocsássanak a tanító elé, aki ebben segítségemre lehet.
Kísérőim derűsen összenéztek, s csak ennyit mondott
egyikük: „Olyasvalakivel fogsz beszélni, akiről maga Jézus
mondta, hogy íme, egy igaz izraelita, akiben nincsen semmi
hamisság.” Előrementek, én vártam, hogy behívjanak
mesterük szobájába. Amikor nyílt az ajtó, s a tanító
köszöntött, elmondhatatlan meglepetésben volt részem.
– A gyógyítód hangját ismerted fel? –
kérdezte Félix fölcsillanó szemmel.
– Nem; a régi pusztai utamon látott
Nathanaél megférfiasodott arcát. Ő is kétségkívül
azonosított engem, ám tekintetében alig tükröződött
csodálkozás. „Már régóta kerestünk, Saul – nyújtotta
felém a karját. – És íme, megtaláltunk, Pál.”
„Kerestetek? Kik?” – ámultam el. Most Nathanaél
ütközött meg: „Hát nem mondta Anániás?” Némán
ingattam a fejem. „Ráismerek – bólogatott Nathanaél. –
Át akarja engedni nekem, fiatalabbnak az elsőséget. A szeretet
nem hivalkodó…”
9.
– Miféle elsőséget említettetek? –
tért vissza Félix legközelebb a Nathanaéllel folytatott
beszélgetésre. – Hogy vajon ki talált rád?
– Nem egyszerűen azt, hanem hogy a
felkutatásomat melyikük határozta el hamarabb.
– Kinek a gondolata volt?
– Sosem tudtam meg, mert mindketten Jézusnak
tulajdonították. Azt engedték sejtenem, hogy Krisztus jelölte
ki nekik feladatul. Amit Kapernaumban mondott az Úr az apostolok
előtt, mindkettőjük emlékezete őrizte. Ott egyszer Jézus
visszahozta az életbe a zsinagóga elöljárójának, Jairusnak
a lányát, aki fél lábbal már odaát volt. Idővel azután
ismét járt egyszer tanítványaival a városban. Mit
gondolnál, hogyan fogadták?
– Szaladtak elébe a népek, élükön az
apával s talán a lánnyal, hogy köszöntsék hálásan a
csodatévőt.
– Hát nem. Az apostolokat mindössze az
adószedők várták, akik annyit kérdeztek tőlük: mesteretek
fizeti-e a templomadót. Különben Krisztus már korábban
pokollal fenyegette a tanítványok füle hallatára ezt a
várost amiatt, hogy lakói nem hajlandók megtérni. A közöny
láttán fordult az apostolokhoz e szavakkal: „Bizony mondom
néktek, más városok sem nyitják meg könnyen kapuikat csupán
a szív szavára. Angyali rábeszélő erőre lesz szükségetek,
vagy egy ilyen talentummal megáldott prédikátorra, aki
faltörő kosként jár előttetek.” Anániás
kötelességének érezte, hogy megtegyen minden tőle telhetőt
a legígéretesebb szónok megnyeréséért. Elkezdett hát
tájékozódni a farizeusok körében. Én akaratlanul is
megkönnyítettem a dolgát buzgólkodásommal, amely rám
terelte sokak figyelmét.
– Nathanaéllel mikor fogtak össze a
sikerért?
– Ők már évek óta barátok lévén,
hasonlóan gondolkodtak. Gyakran voltak úton, s ilyenkor, ha
csak tehették, betértek egymáshoz. Amikor Anániás egyszer
hosszabb elmaradás után ismét Arábiában járt, mentegette
magát szokásos látogatásainak megritkulásáért. Elmondta
újabban gyakorivá lett jeruzsálemi utazásainak
okát-célját. Nathanaél emlékezetében ekkor felidéződött
a pusztából az egykori szívós kitartású farizeus, aki én
voltam. Akkortól fogva mindketten kutattak utánam. Együtt
fogalmazták meg a célhoz vezető stratégiát:
farizeuskörökben mindenütt a leginkább nagyravágyó
írástudó iránt kell érdeklődniük. Jól számítottak:
társaim ujjal mutattak rám, s éppen azok, akik egyébként
fűtötték becsvágyamat, több féltékenységet árultak el
irányomban, mint rokonszenvet. Azzal vezették nyomra
Anániást, hogy számon tartották zsinagógabeli
írásmagyarázataim visszatérő témáját. Attól fogva csak
azt kellett tudakolniuk, hogy hol hangzott el ilyen beszéd.
– Mi volt a szónoklataid tárgya?
– Miként értsük Ézsajás próféciáját
a népek hódolatáról s a pogányok megtéréséről.
Félix eltöprengett. – Ha jól értem, az
utcájukba is azzal csaltak be, aminek révén rád leltek, s ez
a becsvágyad volt.
– Csakugyan. Okkal bíztak benne, hogy a nagy
fogást, amellyel Damaszkusz, e sokféle szellemiségnek otthont
adó város kecsegtet, nem szalasztom el. Érkezésem hírére
odajött a damaszkuszi úthoz Nathanaél is a terapeutával, hogy
megerősítse, amikor Anániás felismeri a jövevényben, vagyis
bennem Sault. Akkor még beérték volna mindketten puszta
azonosításommal. Miután ez megtörtént, Nathanaél, aki már
két napja vesztegelt az út szélén, nemsokára indult is
vissza Arábiába, illetve damaszkuszi vendégházukba. De hogy a
kísérlet ilyen fényesen sikerül, arra nem számítottak.
Megtérésem oly hirtelenül történt, mint Dániel ájulása
és arcra zuhanása Gábriel arkangyal előtt. Anániás
meggyőzőnek találta a fordulatot, de környezetének
megnyugtatása végett jónak látta hitelesíteni Nathanaél
véleményével. Elfogadtak tanítványukul, bár abban éreztem
némi fenntartást részükről, hogy diskurzusaink eleinte nem
szóltak egyébről, mint a szeretet mibenlétéről. Nathanaél,
akit utóbb Barnabásnak hívtak, később többször elkísért
útjaimon, és egyre kevésbé lehetett tudni, hogy melyikünk a
másik tanítványa.
– Kíváncsi volnék rá, ha dióhéjban
összefoglalnád a szeretet mint alapelv lényegét. Ne vedd
tőlem rossz néven, de teológiátok mélységeibe nem kívánok
betekinteni. A sarkalatos tételt viszont örömmel megérteném,
ha tudom.
– Akkor hát hallgass meg mindössze
egynéhány sort, amellyel az arábiai könyvtárban
találkoztam! – Pál idézni kezdett:
Szólhatok emberek és angyalok szavával,
ha szeretet nélkül teszem, különb sosem leszek, mint a
suhogó penge vagy a hárfa húrja.
Ha jövőbe látok tudományok és titkok
tudójaként, ha hegyeket mozdító hit él is bennem, de
szeretetnek híjával vagyok, mindez semmit sem ér.
Ha vagyonomtól megváltam és testem
rabságából már szabadultam, ám szeretet nélkül élek,
akkor mire sem jutottam.
Sokat eltűr és könyörületes a szeretet;
sosem irigy és nem hivalkodó.
– Szép, szép – bólintott Félix –, de
nem lettem tőle sokkal okosabb. E sorok csak az érzés
hiányáról szólnak.
– Mégis, vagy éppen ezért, elmondják,
mindennél szebben, hogy milyen kincs rejlik a felebarátunkhoz
fűző szívbéli kötelékben.
– Én egy tézist vártam tőled, olyat, mint
a görög filozófusok meghatározásai…
– Az nem volna jó. Az igazságra vágysz?
Szívleld meg Jób szavát: kérdezd csak meg a barmokat, ők
megtanítanak, az égi madarakat, azok megmondják neked;
vagy beszélj a földdel, az megtanít, s a tenger halai is
elbeszélik neked az Isten hatalmát. Anániásnál meg
olvastam egy olyan tekercset, amely Jézusnak tulajdonít
hasonló szavakat: Ne a szent írásoktól reméljétek a
törvényt, mert a törvény az élet, az írás pedig halott…
Ám megtaláljátok fűben, fában, a folyóban, a hegyekben, az
égi madarakban s a tenger halaiban; de mindenekelőtt
tenmagatokban keressétek. Tudom jól, hogy az ilyesmi a
filozófiához szokott görögök szemében könnyen tűnik föl
balgaságnak.
– Hát írásban érvelni az ellen, hogy
éljünk az írással, bizony nem vall nagy következetességre.
– Jézus maga nem is tette, ahogy
Szókratész sem. Egyszer az Olajfák hegyén látták ugyan
írni, de akkor is csak a homokba… Ennyire becsülte az írás
örök érvényű voltát.
– Az esszénusok növendékei az elvont
fogalmakat kerülő bölcsességek módszeres
tanulmányozásával töltenek három évet?
– Ahogy mondod. De nem a növendékek bújnak
így ki a logika szabályai alól, hanem foglalkozásaik tárgya
feszíti szét a tételes levezetések szűk kereteit. Ahogy a
költészet is. Arra úgyszintén sokan áldoznak éveket.
– Aligha lehetnek túlságosan
szórakoztatóak azok a tanulmányok.
– Nem is az a céljuk. Ám ennyi idő sem
elég mindenkinek, hogy kellő tapasztalatot szerezzen például
arról, vajon mit sűrítenek magukba a következő szavak: a
belégzés és a kilégzés közötti pillanatban rejlik a
Határtalan Tartomány összes misztériuma. Évek után, a
lélegzés kitartó művelésével is jó, ha némi sejtésünk
támad róla. Ezért tanácsos a növendékeknek elvonulniuk a
pusztába. Én ma is inkább csak próbálkozom a megsejtett
igazság gyakorlatra váltásával. Óriási szerencsém, hogy a
Mester lábánál ültömben annak idején földerengett nekem
valami a titokból. Előbbre jutni valójában csak jótékony
fogságaim idején tudtam, mint most is, amikor sürgető
teendők nem vonnak el az odaadó elmélyüléstől.
Félix tiltakozó mozdulatot tett.
– Tudom – bólintott Pál –, nem vagyok
fogoly; mondjak inkább őrizetet. Igaz is, rendben van.
– Hány évig maradtál Damaszkuszban?
Helyesebben: ott és Arábiában?
– Három esztendeig.
Félix jelentőségteljesen bólintott:
– No jó. Azt mondtam, hagyom ezt a
kérdést. Beszéljünk inkább arról, hogy végül is mi
bajotok van a filozófiával!
– Az, hogy oda-vissza váltogatják bennük
egymást csaknem ugyanazok az ellentétes felfogások, meddőn, a
végtelenségig.
– Úgy tudom, a Krisztus-hit legfőbb
törekvése éppen a végtelen, az öröklét szolgálata.
– Mi azon munkálkodunk, hogy a tanítás meg
is valósuljon, sokak üdvére. Nekünk nem elég az, hogy
egynéhány okos ember élvezi a többnyire önmagáért való
vitatkozás művészetét, anélkül hogy gondolataikból bármi
is teljesülne. Nem elméleteket akarunk alkotni, hanem az
emberek erkölcseit és magatartását kívánjuk alakítani.
– Nehezen tudom elképzelni rólad, hogy
egyszerre csak úgy elfelejtsd sztoikus képzettségedet,
farizeusi tanulmányaidat és egyéb irányú tudásodat.
– Nem is teszem. Ha ezek valóban élesebbre
csiszolták elmémet, akkor bárminő tárgyhoz közelítsek,
hamarabb a lényegébe találok, anélkül is, hogy stúdiumaimat
fölidézném. Oly sok vallás között kellett érvényre
juttatnunk a Megfeszített hitét, hogy csupán a nemkívánatos
tanítások kiszűrése annyi munkát adott nekem, amennyivel az
alexandriai Muszeion büszkesége lehettem volna. E tanoknak s
velük való munkálkodásomnak nyoma is alig lelhető fel az
írásaimban. Jól hallottad, írásaimban. Mert én hajlamaim
ellenére írni kényszerültem, távolból, börtönből – de
nem könyveket tudósoknak, csak betűkké dermedt élőszót a
testvéreknek. Leveleket. És nem ez volt az egyetlen, még csak
nem is a legjelentősebb engedmény, amelyre az elmúlt húsz év
során elszántam magam.
– Hanem?
Pál csüggedten gondolt a test
feltámadásának kérdésére és a jó cselekedetek holtunk
utáni jutalmának az ígéretére. Nem mintha ez utóbbit vissza
szerette volna vonni, hiszen a mennyekben nyert pályabér
végül is nincs ellentmondásban azzal, amit a legkiválóbbak
jól tudnak, hogy az erény önmagában hordja jutalmát. Az
újabb koszorú éppenséggel nem fosztja meg viselőjét az
előbbi babéroktól, sőt azokból is fonják; de a legkülönb
ember mégiscsak az, aki az első fizetséggel már beérné,
anélkül, hogy a másodikra tekingetne. Lassan, csöndesen
szólalt meg:
– A feltámadás kifejezésből mindegyre
csak azt az ígéretet hallják ki testvéreink, hogy földi,
érzéki testünk új életre kel. Már-már végképp
belenyugodtam, hogy a szellemi vagy mennyei testről
legtöbbjüknek hiába prédikálok. Legyen hát; mondjunk jelző
nélkül csupán testet, úgyis ki-ki azt érti rajta, amit
fölér ésszel. Nemrégen egy hitünk felvételére hajló
pogány atyafi, azt hallván tőlem, hogy a halál bennünket,
Krisztus követőit többé nem fenyegeti, azonmód elszaladt a
jó hírrel, és telekürtölte városát, hogy többé nem kell
senkinek sem meghalnia. Pedig én a halálnak nem a
bekövetkeztét, hanem csak a fenyegető voltát tagadtam, hiszen
általa jutunk az örök életbe. Ilyen gyermeki lelkeknek kell
elmagyaráznom az Isten országát. De akik a legkésőbben
értik meg, gyakran elsőként megérzik, hogy vajon mit is
jelent. Magyarázom hát rendületlenül.
10.
Másnap, a szokott alkonyi órán Félix
így köszöntötte Pált:
– Hoztam hozzád valakit, aki szívesen
meghallgatná magyarázataidat. – Egy nő állt a jobbján
szótlanul, gondterhelt arcvonások közül sugárzó meleg
tekintettel. – Druzilla jött velem, a feleségem. Hallott már
rólad tőlem, s kérdezett is egyet-mást a tanaitok felől.
Gondoltam, jobb lesz, ha rád bízom annak fejtegetését, amibe
magam csak belezavarodnám. A zsidóknál nem általános szokás
ugyan asszonyokat a férfiak társaságába bevezetni, mint a
görögöknél, de egyikőtök sem ragaszkodik mereven a zsidó
hagyományokhoz. – Letelepedtek; Pál és Druzilla karosszékbe
ült, Félix egy heverőre.
– Krisztus hívei nem tesznek különbséget
ember és ember között születésük szerint – nyugtatta meg
Pál a helytartót vagy inkább az asszonyt. – Jézust is
kísérték vándorútjain nők. Különösen szerette közülük
Mária Magdolnát. Ha engem, a Megfeszített méltatlan, utolsó
szolgáját lehetséges az apostol titulussal illetni, akkor ő,
az angyali még inkább megérdemli ezt a nevezetet. „Csapdát
állítottam magamnak – gondolta eközben. – Miután tegnap a
hívek gyermeteg lelkével indokoltam prédikációim szívhez
szóló hangvételét, ma nem szorítkozhatom az atyai
példálózásra. Megsérteném őket.” Miről szeretnél
hallani tőlem? – kérdezte Druzillát.
– Mindenekelőtt arról, amit ti az Isten
országának neveztek. Hogyan juthat oda valaki?
– Az Úr azt mondotta róla, hogy már
közeleg, eljön hamarosan. Csak készen kell állnunk a
fogadására. Ha te magad vagy bárki más oda vágyik, ne a
térképen keresse. Égen s földön mindenütt rálelhetünk,
ahol az önösségtől megszabadult embereket, lelkeket
találunk, akiket a felebaráti szeretet egymással és a
Teremtő, a teremtés iránti áhítat a kozmosszal egyesít.
Ebben rejlik a mi készenlétünk arra, hogy belépjünk Isten
országába.
– E világ fejedelmeinek nem kell tehát
féltékenyen tekinteniük a másik tartományra – vetette
közbe Félix.
– Valóban nem. Inkább féltőn kellene.
Mert ahogy a testet a szellem élteti, úgy a birodalmakat az
eszményeik tartják egyben.
– No és a légióik – figyelmeztetett a
helytartó.
– Minél nagyobb az impérium, annál inkább
szüksége van egy katolikus, egyetemes eszmerendszerre a helyi
vallások helyett. Hiszen a császárkultusz is e felismerésből
született.
Félix hivatalával nemigen lett volna
összeegyeztethető, ha helyesel ez utóbbi megállapításhoz.
Azzal is elegendő jelét adta türelmének, hogy hallgatott.
A hirtelen támadt csöndet Druzilla törte
meg: – Vajon hogyan lesz önzetlenné az ember?
– Régi igazság, hogy nem annak jobb, aki
kap, hanem annak, aki ad – felelte Pál. – Urunk is ezt
hirdette. A felebaráti szeretetnek mindenkiben van egy
csírája. Jézus kovászról beszélt, amely átjár bennünket,
mint a tésztát; mustármagról, amelyből lassan kihajt egy
egész növény.
– Bizony, lassan – szólalt meg Félix.
– Ezt én tudom a legjobban, akinek egy
évtizedbe tellett, míg fölfogtam Krisztus tanítását. Ezért
mondom, hogy az új embert magunkra kell öltenünk, mint egy
sisakot vagy páncélt, pajzsot. Egyetlen elhatározás,
egynéhány mozdulat elegendő hozzá…
– …a kovász meg végezheti tovább a maga
munkáját – bólintott mosollyal a szemében Druzilla.
– Isten országának tehát tökéletességre
jutott emberek lesznek a polgárai – vonta össze
szemöldökét Félix. – Ez engem Platón filozófusállamára
emlékeztet, aki szerint a vezetésre hivatott kiválókban arany
van… Én még Arisztotelész eszményi társadalmának is több
esélyét látom a megvalósulásra, mert ő a városállamot az
ilyen-olyan valóságos emberekre akarja építeni. – Fölállt
a heverőről, járkálni kezdett, úgy mondta: – A kérdés
az, hogy hol keressük a jót a földön. Platón követői
szerint, és tudtommal az esszénusok szerint is, eleve adott
volt az ideák világában; de a szellem, alászállván az
anyagba, elvegyült a rosszal. Arisztotelész meg éppen
fordítva látja: szerinte a jó az, ami felé minden törekszik.
– Vagyis nem kiindulás, hanem cél –
tűnődött el Druzilla. – Hát ez nem mindegy.
– De majdnem az – legyintett Pál, az
asszony ámulatára. – A jó nem a hátunk mögött és nem
előttünk található. Hanem fölöttünk.
Druzilla a férjére pillantott, ám az ő
tárgyilagos arckifejezésének láttán visszafogta a maga
feltörni készülő lelkesedését. Tétován jegyezte meg: –
Ettől még éppoly távoli lehet, mint a végcél.
– Onnan a magasból reánk árad. – Pál
szavaiból a legcsekélyebb kétely sem érződött.
Az asszony ismét Félixre nézett, de nekik
háttal a korlátra támaszkodó alakjáról csak
türelmetlenséget olvasott le. Pálhoz fordult: – Szívesen
hinném, amit mondasz, olyan szép. Biztosan gazdagabb lenne
tőle az életem.
– Hát higgyed!
– Ha az olyan egyszerű lenne – mondta az
asszony fájdalmas mosollyal. – Hiába tudom, hogy gazdagabb
lennék Dárius kincsével, mint nélküle, attól még nem lesz
az enyém.
– A hit lelki kincsekhez juttat.
Bizonyosságot ad. De ha hinni talán nem tudsz, a bizakodás, a
remény éltet téged is.
– Azt gondolom, igen.
Félix visszatért hozzájuk. Pálnak szegezte
a kérdést: – Ha már itt tartunk… A napokban Antiochiában
jártam. Ott a következő két tanítást egyaránt neked
tulajdonítják. Az egyik: a hit üdvözíti az embert. A másik,
hogy a hitnél és a reménynél is nagyobb érték a szeretet.
Akkor miért nem ez utóbbi juttat üdvösséghez? Nincs ebben
olyan ellentmondás, mint amilyet a ciklikusan váltakozó
filozófiai tanokban kifogásolsz?
– Csak első hallásra. Te ismered
Arisztotelészt. Talán emlékszel rá, mit írt a nők
irányította poliszokról Politikájában.
– Nem tudnám fölidézni.
– Azt, hogy mindegy, kik vezetik az államot:
nők, vagy olyan férfiak, akiket a nők irányítanak. Így az
is mindegy, hogy mit mondunk: a szeretet vezérli
cselekedeteinket az igaz útra, vagy a hit, amely az előbbit
mozgatja.
– Ha mindegy – szólt közbe Druzilla –,
akkor a szeretet önmagában is elegendő lehet az
üdvösséghez. Megtérés nélkül is bejuthat valaki Isten
országába.
– Az ítélet egyedül az Úré.
Félix ismét odább lépett, és a terasz
korlátjára támaszkodott. Nézte a tengeröblöt.
Druzilla halkan kérdezte: – És ha egy
asszony meg kívánna térni? El kellene hagynia pogány
férjét?
– Nem, úrnőm. – Pál kis híján azt
mondta: lányom. – Akkor az a dolga, hogy hűséggel kitartson
a házasságban, és igyekezzék a helyes útra terelni férje
lépteit. Erre is igaz: mindegy, hogy magától teszi valaki a
jót, vagy másnak a kedvéért. Csak tegye.
– Ezek szerint hitére való tekintet
nélkül bárki jobbíthatja és szépítheti e siralomvölgyet.
– Ha a szelídek kezébe kerülne a világ
sorsa, már az elég lenne hozzá, hogy különb életben legyen
részünk.
– El fogom érni Félixnél – súgta
Druzilla elszántan –, hogy megtartson téged a világnak, hogy
továbbengedjen utadon, téríteni a pogány népeket.
– Elhiszem, és hálás vagyok érte –
bólintott Pál meggyőződéssel –, de magam is bízom a
helytartóban. Ha ki óhajtott volna szolgáltatni római polgár
létemre a vádlóimnak, már megtehette volna. Ám ő hitelt
adott szavamnak, hogy nem vittem be pogányt a szentélybe, s
így nem is követtem el szentségtörést.
Várták, hogy Félix ismét visszatér
hozzájuk, de ezúttal mintha végképp belefeledkezett volna az
öböl látványába. Kis idő után szótlanul odamentek mellé,
s nézték ők is a sötétülő láthatárt.
– Hol kell keresnünk a jót? – kérdezte
egyszer csak Félix, mintegy önmagától. – Hát itt, a
naplementében. Amikor elsimul a tenger, és béke száll a
kikötőre. Talán még miránk is. Így van, Pál?
Az öreg először kétkedőn ingatta fejét;
azt akarta mondani, hogy nekünk kell fölemelkednünk hozzá.
Majd mégis bólintott:
– Ha igazán tudunk örülni a békének,
akkor leszáll miránk is. Egyszer még a császár is megtér
majd. Érdemes lesz kivárnunk a végét.
– Csak legyünk túl valahogy az elején –
mondta halkan Félix. A sötétben nem látszott, hogy mennyire
komor az arca.