Kortárs

 

Bárány László

Istenkísértés

 

1.

 

Az öregemberrel a katonák kíméletesen bántak a hosszú úton, már ezért sem érzett félelmet, amikor a második nap végén a prokurátor elé vezették. Egyébként is, miért rettegett volna a fogságtól, amelyben nem először volt része? Már régóta abban a meggyőződésben élt, hogy e földön mindenképp börtönben lakunk. A test börtönében, ahol a lélek, a szellem mégis szabad lehet.

Amikor a helytartói palotában a fogadóteremhez vezető széles lépcsőn fölértek, a kíséret élén a százados egy villanásnyi időre megtorpant az aranyborítások, a libanoni cédrus ajtószárnyak között, mintha előre kívánná engedni a tiszteletet parancsoló idős alakot. Ám gyorsan visszazökkent szerepébe, és kemény léptekkel ment jelentést tenni. Átadta a jeruzsálemi helyőrségparancsnok levelét, és katonás tömörséggel összefoglalta az előző napon történteket.

A kihallgatás a kötelező formaságok után rövidnek ígérkezett, mert az őrizetes és a helytartó is igen fáradt volt. Az előbbit kimerítette a lovascsapattal sietősen megtett út a fővárosból ide, a tengerparti Caesareába, a kormányzat székhelyére. Gyalogláshoz szokott szervezete a lovon rázkódást nehezebben tűrte. Nagy melegben és porban jöttek, s bár az öreget az élet igazán nem kényeztette el, most mégis fürödni vágyott volna. Egyedül a hely szellemével tudta magának magyarázni ezt az adott helyzetben igencsak meglepő kívánságot.

A nagy hatalmú római urat a kényelem lankasztotta el, fiatalsága múltával egyre inkább. Jócskán megvárakoztatta a fővárosból érkezetteket, míg rendbe szedte magát a váratlan éjszakai intézkedéshez. Valaha hadvezéri babérokra vágyott, s nem egy kicsiny provincián való zsarnokoskodás volt az álma. Ahogy most hallgatta az aszkéta külsejű embert bekísérésének előzményeiről, némiképp irigyelte is, amiért bejárta a fél világot. Az adatfelvétel s a ténymegállapítás végeztével tekintete megállapodott a szakállas arcon:

– Nem csoda, hogy ilyen elcsigázott vagy, annyi vándorlás után.

Az öreg, már amennyire gyöngülő látása és a fáklya pisla fénye engedte, mélyen a szemébe nézett:

– Nem az utazásaim vették el az erőmet. Inkább az, amit még nem sikerült végbevinnem. Mulasztásaink számosabbak és súlyosabbak, mint a cselekedeteink.

A helytartó elcsodálkozott az intelemnek beillő fogalmazáson; tényszerűbb válaszra számított. E szavak hallatán eszébe jutottak a maga sötét tettei, közöttük lázadások véres megtorlásai, amelyeknek jellegzetes prokurátori pályafutását köszönhette rabszolgaságtól a kormányzásig. Ezek emlékét gyorsan elhessegette. Ám jólesőn engedte fölidéződni már-már végképp eltemetett ifjúkori álmait a hódító hadjáratokról; óvatosan éledező reménnyel gondolt egyszer netán mégis elkövetkező győzelmi meneteire, az arcképével ékesített diadalívre. Bölcsnek találta az öreg szavait, s noha letörten hangzottak, önmagára nézvést halvány biztatást vélt belőlük kicsendülni. Kezdte őszintén érdekelni ez az ember, aki bár jóval idősebb nála, mindeddig kitartott törekvéseiben. Igyekezett maga is barátságosabb hangot megütni:

– Szeretném megismerni a történteket a te előadásodban is. Hadd halljam, mit mondasz! Miért hozatott ide az ezredes?

Az öreg egy lélegzetvételnyi csönd után megfontoltan szólt:

– Mert Izraelnek az a törvénye, hogy pogány nem léphet a Templom szentélyébe…

– Nem értelek – hökkent meg a prokurátor –; te nem pogány vagy.

– Nem…

– Eszerint zsidó.

– Nem mondanám magam annak, jóllehet farizeus volnék…

A helytartó döbbenten meredt rá:

– A farizeusok nem zsidók?!

– De azok, s engem is úgy tekintenek némelyek. Más zsidók viszont hallani sem akarnának rólam. Mint szentségtörőre támadtak rám. Tömegverekedés kezdődött, s az Antonia-erődből riasztott legionáriusok kiemeltek belőle.

A százados ekkor sértett méltósággal előrelépett:

– Fogalmazhattál volna úgy is, hogy kimentettünk. Mielőtt a szikárius merénylők kést döftek volna beléd.

Az öreg bólintott:

– Igazad van. Jó szívvel mondhatom.

A helytartó hol az egyikre, hol a másikra nézett. Széttárta karját:

– Ez nekem bonyolult. – Gondterhelten végigsimított a homlokán, tett egynéhány lépést. – Hanem mára elég is volt, elnehezült a fejem. Jó lesz kipihenni magunkat. – Intett a szolgáknak. – Készítsetek szállást a katonáknak, és helyezzétek el a foglyot!

Ismét az öreghez fordult:

– Holnap folytatjuk veled. De nem innen, ahol most abbahagytuk. Kezdjed majd elölről. Legelölről! – Fejét ingatta, hitetlenkedve. – Úgy látszik, hét év sem volt elég arra, hogy kiismerjem magam rajtatok. Hiába, hogy görög létemre a nagy Heródes unokáját vettem feleségül, s hogy a palotájában lakom. Igaz, maga a király sem látta át kellően választott népe szokásait, hiszen ő sem a tizenkét törzsből való volt, csak elzsidósodott edomita, rokon származék. Azért is volt olyan végzetesen gyanakvó. Palotát építeni jól tudott, de kis híján az egész családját kipusztította belőle. – Elgondolkodott. – Ámbár, ami az edomita származást illeti… magáról Dávid királyról meg egyenesen azt mondják, hogy moabita nőnek a leszármazottja volt. – Várakozón pillantott az öregre. – Ezt hogyan magyarázzátok?

– Valóban; az a bizonyos Rút egy zsidó férfi özvegyeként úgy határozott, hogy elhagyja szülőföldjét, Moábot, hogy szintén megözvegyült, Betlehembe hazatérő, szeretett anyósával tartson. Ilyenformán választott népe lett a zsidó. Új férjet talált közöttük, s Dávid az ő fiuk unokájaként látta meg a napvilágot.

– Hát, talán majd most – a helytartó bizonytalan mozdulatot tett – sikerül kiigazodnom az ügyeitekben, a te segítségeddel. Lesz rá alkalmunk bőven, mert egy időre itt maradsz.

Így hát kényszerpihenőben leszek – gondolta az öreg. – Legalább megtanulhatok valamit, amire sabbatkor sem voltam képes soha: hogy örüljek a semmittevésnek. Elleshetem egy előkelőségtől a görög életformát, hogy mint tartsuk frissen testünket, lelkünket, ahelyett, hogy szakadatlanul törnénk magunkat. Végre is itt az ideje.

Tanácstalanul állt egy ideig, mintha nem tudná, hogy vajon kérdezhet-e ő is a prokurátortól; végül a kissé bizalmasra váltott hang hallatán mégis megkockáztatta:

– Tehát fogságban vagyok?

– Inkább házi őrizetben. Mondjuk talán vendégségnek.

Az öreg mérlegelte a hallottakat: vajon mennyire vehetők komolyan? Nem akart derültséget kelteni azzal, hogy netán egy gúnyos megjegyzésért mond sután köszönetet. Kérdéssel felelt:

– Meddig maradok itt?

– Ki tudja? Amíg el nem dől, hogy hivatalosan is megvádolnak-e azzal, amiért először csak ütlegeltek.

– Ez a zsidókon áll. S ha tőled függ?

– Nekem igazán nincs ellenemre, ha közöttetek – itt a helytartó kérdőn nézett az öregre, majd legyintett –, mármint a zsidók között meghasonlás van, az megkönnyíti a dolgomat. Még csak a megosztásotokon sem kell fáradoznom. De a zavargásoknak elejét veszem. Neked is jobb lesz, ha egynéhány hónapig nem mutatkozol Palesztinában, amíg talán elfeledkeznek rólad. – Helyeslésre várt, de semmiféle hatást sem tudott leolvasni az öreg arcáról. Állt még töprengőn, majd egyetlen mozdulattal elbocsátott mindenkit.

 

 

2.

 

Másnap alkonyattájt, a hőség múltával hívatta az öreget, s a későbbiekben ez szokásává vált. Kihozatta karszékét a szellős teraszra, ahonnan az öbölre látott. A hullámtörő gáton, a pihenő gályákon, a császári udvar futárhajóján járatta tekintetét, és a kikötő pompás görög stílusú, árkádos építményeit nézegette elégedetten, mintha legalábbis maga tervezte volna őket, s nem Heródes. Ide, a palotához sosem hatolt fel a parti kocsmák lármája, csak olykor a hullámok morajlása, ha éppen erre fújt a szél. Bámulta a naplemente vöröses fényében aranyló tengert, amelynek látványával az évek során sem tudott betelni.

Mintha éppen az imént szakították volna félbe beszélgetésüket, nem szólt vagy kérdezett semmit, csupán intett, hogy lehet folytatni. Egy ideig hagyta állni vendégét, majd mintha csak most kapna észbe, hirtelen egy székre mutatott. Közben ügyelt rá, hogy ne látsszék a kelleténél modortalanabbnak, de szívélyesebbnek sem.

Az őrizetes eleinte kényszeredetten keresgélte a szavakat, többször is bizonytalanul megkérdezte, hogy vajon nem vész-e el fölösleges részletekben, de a helytartó mindannyiszor megnyugtatóan ingatta fejét; így hát folytatta, kénytelen-kelletlen. Tanulmányainak ecsetelése után azonban, amikor éppen önálló életére tért volna rá, valahonnan a gyomra tájékáról föltolult egy émelyítő érzés, s mintha meg is szédült volna. Először úgy vélte, hogy eredendően zárkózott természete tiltakozik a kényszerű kitárulkozás ellen. Félt, hogy elveszíti a beszéd fonalát, s szavai összefüggéstelenül elakadnak. Szorongása mindaddig hatalmában tartotta, amíg egyszer csak meg nem világosodott előtte az oka: az, hogy egy igen régi, hasonló helyzetben tapasztalt feszengése tér vissza szinte kísértetiesen. Ekkor rádöbbent, hogy saját életútja, amelyet már nem egyszerűen a neveltetésének köszönhet, hanem valóban a maga művének tudhat, azzal a bizonyos harminc év előtti fordulattal vette kezdetét. E felismerés nyomán biztonságérzete, benső egyensúlya lassan visszatért, s innentől fogva szinte felszabadultan merült el emlékeiben, mintha csak a maga kedvére szedné össze gondolatait. Szavai gördülékeny folyammá olvadtak össze, amelynek immár nehéz lett volna gátat vetni; hullámai hátukra vették őt, s maga is úgyszólván csak hallgatta, a folyó csobogásaként, készen megszülető szónoklatát. Akkor, abban az évtizedekkel ezelőtti párbeszédben is ő vitte a szót, egyre határozottabb lendülettel, talán csak azért, mert a zavarba ejtőn gyér visszhang miatt abbahagynia még feszélyezőbb lett volna. Akivel eszmecserére vágyott, lélekben mintha egészen másutt lett volna. De a helytartó – talán csak színlelt – távollétéhez képest még mérhetetlenül nagyobb messzeségben…

– Te görög vagy – vette fel újra az elejtett fonalat –, biztosan megérted, hogy az egyetemen hallgatott filozófiai előadások sokféle tartalmai után a farizeusi tanulmányokat idővel egysíkúaknak találtam. Annak ellenére is, hogy oly mértékben azért mégsem voltak egyoldalúak, mint például teológiai ellenlábasainknak, a szadduceusoknak a nézetei, amelyekben az egyén szabadsága elfedi a sors, a végzet szerepét; s hogy nekem igen kiváló mesterem volt Gamaliél személyében, akinek hálával tartozom. Minél inkább igyekeztem elmélyülni a csavaros okfejtésekben, annál inkább súlyos tehernek éreztem, hogy bennük a következtetés mindig eleve adott, csupán a kiinduló tételeket bogozhatjuk másképp. Mire vezet akkor az egész? Megújulásra semmiképpen sem. Vágytam farizeusi ismereteimet szembesíteni más forrásokból merített érvekkel. Hiszen az egyiptomiak, a babiloniak, a perzsák, az indiaiak s még távolabb a magát Mennyeinek nevező birodalom tudósai is magyarázzák a világot, mind-mind a maguk módján, másképp, mint mi errefelé vagy mint a görög gondolkodókon iskolázott rómaiak. Vagyon nélkül arra aligha lett volna módom, hogy bejárjam a messzi országokat, s különben is lekéstem róla, hogy éveket töltsek ott a bölcsek lábánál kuporogva, mert harmincadik esztendőm táján jártam már. Hanem egyszer csak kedvezett nekem a véletlen: fülembe jutott, hogy olyasvalaki böjtöl a mi sivatagunkban, aki szerencsésebb volt nálam, s egy bőkezű adomány jóvoltából kitanulta szülőföldjükön a perzsa mágusok művészetét, a gimnoszofisták, a jógik s a többi keleti bölcselő tanait, és betekintést nyert az egyiptomi papok titkaiba. Elindultam, hogy fölkeressem őt a pusztaságban.

3.

 

Tudtam, hogy nem egykönnyen fogok odajutni, s még kevésbé hozzáférkőzni valakihez, aki szándékosan elvonult a világ szeme elől. Napokig tartó sivatagi bolyongásra készültem, s mert nem volt gyakorlatom benne, hogyan szerezhetünk élelmet a pusztában, hát vittem magammal némi kenyeret, sajtot, szárított halat és vizet.

Sejtettem előre, hogy fölösleges kerülőket teszek majd a gyér bokrokkal tarkított köves fennsíkon, míg nyomára bukkanok az oázisnak, barlangnak vagy miegyébnek, amelyben meghúzhatják magukat az önsanyargatók. Azt azonban nem gondoltam, hogy álló napi gyaloglás után csaknem ugyanott lyukadok ki a kopár vidék határán, bármi eredmény nélkül, ahol bemerészkedtem. Egy végeláthatatlan, szabályos ómega alakját formázta volna a lábam nyoma a vöröses porban, ha el nem kapkodja a forró szél. Megvallom, már azt fontolgattam, hogy tervemet föladom, s indulok vissza a városba, míg kitart bőrtömlőmben a víz. Minthogy a kenyérhez is csak módjával nyúltam, azt hittem, az éhségtől káprázik a szemem, amikor megláttam felbukkanni a semmiből egy fehér köpenyes alakot. Rám nézett csodálkozó tekintettel, majd éppoly hirtelen, ahogy megjelent, el is tűnt, én meg csak álltam sóbálvánnyá meredten.

Ha elment, talán vissza is jön – gondoltam, s mégis maradtam. Csak másnap ébredtem rá, hogy előző délután nem elmenőben, hanem éppen visszatérőben láttam az illetőt, amikor is megint elsietett előttem, de ezúttal korábbi időben, s az ellenkező irányban. Egy jókora korsót vettem észre a köpenye redői között; az oázis kútjáról hozhatta, színültig teli vízzel. Megszólítottam, s intettem neki, hogy várjon. Meg is állt, kőhajításnyira tőlem, de amint léptem felé egyet-kettőt, ő ugyanannyit hátrált. Veszteg maradtam hát, és fennhangon kérdeztem, hogy ismeri-e a világjárt anakhorétát, s elvezetne-e hozzá. „Nem vezethetlek”, válaszolta kurtán.

Megismételtem kérdésem első részét, hogy ugyanis van-e tudomása a remete ittlétéről. „Ismerni nem ismerem”, hangzott a dodonai felelet.

Útjára engedtem, de ekkor már eltökéltem magamban, hogy nem tágítok addig, míg legalább egy másik szent emberrel nem beszélhetek, legyen bár ájtatos vagy átkozódó, nagy tudású mester, vagy csak jámbor vezeklő.

Harmadnap mintha már nem okoztam volna meglepetést a vízhordónak; közelébb jött, s arcvonásaival együtt ifjúi kora is kitetszett. Megmondtam a nevem, s tudakoltam az övét. „Nathanaél vagyok”, válaszolta hűvösen, de nyílt tekintettel. „Te itt várakozol?” – tette fel a nyilvánvaló kérdést.

Igenlésemre hosszasan ingatta fejét. Majd gondolt egyet: „Adnál nekem vizet?”

Elcsodálkoztam: éppen a vízhordónak? „Adnék, ha neked volna kevesebb.”

Bólogatott, mint aki mérlegeli a hallottakat. Azután, mintha ott sem lennék, a tömlőmért nyúlt, s tölteni készült belé a korsójából. El akartam hárítani köszönettel a mozdulatát, de ő határozottabb volt. „Nem tudhatjuk mindig, hogy kinek van több – mondta csöndesen. – Az egyiknek kevesebb bora is tovább kitart, mint másiknak a teli hordója. Végül a dúskáló fog szűkölködni.”

Töprengtem, hogy miként értendő kettőnkre a példázat. Nathanaél megdicsért takarékosságomért, földi javakban való igénytelenségemért? Vagy éppenséggel megrótt, mert a látszat alapján ítéltem, hiszen nem tudhatom, hogy hány szomjazó között osztja majd szét az én tartalék vizemnél talán csak puszta ránézésre bőségesebb terhét?

A kormányzó itt közbevetette, mintha csak magának mondaná:

– Netán nem is egyszerűen rólatok szólt a lecke, hanem szegényekről és gazdagokról általában.

Intett, hogy nem vár választ, lehet továbbmenni; de a tekintete fürkésző volt. Az öreg folytatta:

– Miközben próbáltam Nathanaél fejével gondolkodni, ő köszönés nélkül távozott. Visszatérőben odajött hozzám, s annyit mondott: „Várj itt”; de hogy meddig s mire, arról nem szólt. Elment, s én vártam.

A rákövetkező napon ugyanabban az időben megállt előttem, bólintott. Szó nélkül vállára emelte a korsót, s elindult a puszta mélyének irányába. Mert kifejezett biztatás híján haboztam a nyomába eredni, visszafordult, hogy bevárjon. Némán követtem.

Nekem óráknak tűnt, míg végre megálltunk egy rövid pihenőre. Felém fordult: „Beszélni szeretnél valakivel, aki pedig nem kívánja szóra nyitni a száját.” „Tanulnék tőle egy keveset.” „A pusztába vonultaktól mindenekelőtt a csöndjüket érdemes eltanulni. Olyan a szó is, akár a bor. Aki sűrűn veszi szájára, csak pazarolja, mint aki gyakran veszi szájához a szőlő levét.”

Erre mást nem tehettem, csak bólintottam hangtalanul. Mentünk tovább. Nathanaél úgy kalauzolt, hogy senki nyugalmát se zavarjuk a sivatagban, még csak látnom sem engedett mást. Akihez vezetett, maga is az utolsó pillanatban tűnt szemembe, amikor elébe kerültünk egy szikla mögül. A vízhordó háttérbe húzódott, s oly tapintatosan adott át bennünket egymásnak, hogy mire elköszönhettem volna tőle, már észrevétlenül tovább is állt.

 

 

4.

 

Letelepedtem a földre, illő távolságban a mélységesen magába merült embertől. Nem szemben vele, hanem kissé oldalvást ültem, hogy jelenlétemet kevésbé érezhesse tolakodónak. Vártam, hogy talán majd odafordul felém bátorítóan vagy csak kérdőn, netán szól is hozzám. Fészkelődni kezdtem, részint zavaromban, részint meg azért, hogy testem valamiképpen elfogadja a kényszerű helyzeteket. Egy idő után lábam égni kezdett, bárhogy illesztgettem is. Kénytelen voltam fölállni, s járni egy kicsit. Ekkor észrevettem, hogy a férfi követ tekintetével, és mintha kérdőn nézne rám: ilyen könnyen föladom? Visszaültem, nehogy máris véget vessek kezdeti, bizonyára törékeny bizalmának, amelybe fogadni látszott, s amelyről leginkább közönyösnek tűnő egykedvűsége árulkodott. Hiszen akár el is zavarhatott volna ingerülten. Ki akartam köszörülni a csorbát, s hogy megmutassam állhatatosságomat, helyben maradtam, amikor ő a leghevesebb napsütés elől egy csenevész fügefa ritkás árnyékába húzódott. A szikla üregét így egyikünk sem foglalta el. Hetvenkedésemet utóbb megbántam, mert kibírhatatlanná lett a forróság, s attól fogva igyekeztem a köpenyemből s egy botból formált sátorféle segítségével némi árnyat keríteni magam köré.

Minél inkább sajogtak a tagjaim, annál jobban lenyűgözött az ő rendíthetetlen nyugalma. Próbáltam kilesni a titkát, hogy miként tud mozdulatlan maradni, szemlátomást ernyedt izmokkal, minden erőlködés nélkül. Keresztezett lábai rásimultak a földre, míg az én térdem ültömben égnek meredt, s görnyedt hátammal egyensúlyoztam. Ő szálegyenes tartással tekintett maga elé, de hogy mire, azt más nem sejthette. Gondoltam, hogy mindez hosszas gyakorlás nélkül nem lehetséges, de azt el sem tudtam képzelni, hogy efféle türelemre én valaha is képes legyek. Azért némi sejtésem adódott az ő önuralmának vagy inkább benső hatalmának a forrásáról, amikor sötétedés után jobb híján kénytelen voltam magam is befelé figyelni, s rácsodálkozhattam olyasféle történésekre, amelyeket addig nem tapasztaltam. A napszúrás keltette enyhe révület alighanem siettette e jótékony változásokat.

A lélegzés szokatlan, végtelenül jóleső hullámzása töltötte el bensőmet. Mellkasom a kényszerű tétlenség alatt a korábbi zaklatottról egyenletes mozgásra váltott. Bordáim idővel alig emelkedtek és süllyedtek, inkább csak a hasam domborodott előre és húzódott vissza valamelyest. Lélegzetvételeim mégsem igyekeztek szaporább ütemmel ellensúlyozni a látszólagos felszínességet, hanem éppen ritkábbá váltak, akár egy ivó ember kortyai, ha már kellően oltotta szomját. Igaz, mindez nem ment végbe egyik pillanatról a másikra. De az aszkétán láthattam a változás végkifejletét, azt ugyanis, hogy észrevétlenné zsugorodtak a légzései. Lecsüngő szakállának szálai meg sem rebbentek. Az én kezdeti szerény eredményem is elegendő volt ahhoz, hogy amikor a nap első sugarára ébredtem, üdén kelhettem föl kettős köpenyemről, amely bár hideg éjszakákra és meleg nappalokra egyként jól szolgál, fekvőhelynek mégsem igazán kényelmes. Csak a lelkem volt békés, testem törődött maradt.

Napközben számtalanszor próbáltam visszaidézni az újonnan lelt, belülről fakadó ruganyosságot, ám ez csak ritka percekre sikerült. Végül megértettem, hogy a kudarcnak éppen erőlködésem az oka. De annyit azért nyertem ez idő alatt is, hogy törzsem és végtagjaim kezdtek megbékélni az ülőalkalmatosság hiányával. Egyre tovább tudtam kitartani, ha a sarkamra telepedtem.

Harmadik közös, még mindig szótlanul töltött napunkba némi változatosságot csempészett a vízhordó látogatása, aki ezúttal csekély harapnivalót is hozott mindkettőnknek. Némán látott el bennünket, ezért nem sikerült megtudnom, hogy szolgálatra szegődött-e a magányosok mellé, vagy közéjük tartozott. De bárhogy volt is, nyomába sem érhettem a jó példa alázatos követésében.

Az egyhangúság segített abban, hogy végre mégis közelébe jutottam az elmélyülésnek, amit nálatok, görögöknél talán csak az orphikusok és a püthagoreusok ismernek. A lassult légzés tovaterjedését egész bensőmben éreztem, s ez a szelíd térfoglalás végképp lenyűgözött, paradox módon éppen akkor, amikor ismét szaggatottá vált. Csakhogy most nem szeszélyesen változó időközök tagolták, mint korábban, hanem az egyenletes ütemek között maguktól beálló arányos megszakítások. E szünetek a célba érés oly teljes megelégedésével töltöttek el, hogy mindannyiszor szinte sajnáltam feladni a tökéletes mozdulatlanságot. Vonakodásom azt eredményezte, hogy egyre hosszabbakká lettek a szünetek. Az idő megállt. Kiszabadultam a jelen fogságából, ledőltek a tér korlátai; úgy éreztem, hogy eggyé váltam múlttal és jövővel s az egész tágas világegyetemmel. Ámultan vettem észre, hogy én, a korábbi kapkodó ifjú, lassan kezdek megérteni valamit abból a rendíthetetlenségből, amelyen egy aszkéta odaadó szemlélődése nyugszik.

A helytartó félig sértett, félig fölényeskedő hangon jegyezte meg:

– Meghódítottad hát az elmélyedés magaslatát, amelyet a görögök közül csak kevesen…

Az öreg elengedte füle mellett a gúnyt. A másik enyhülten mondta:

– Jól van, hagylak beszélni.

– Korántsem hódítottam; távol voltam a csúcsoktól. Egyébként a benső elvonultságról tapasztalatokat a zsidók közül is csupán maroknyian szereztek, homályos, titkos tanok követői, mint például a hasszideusok. A pusztában csak megízleltem a testet-lelket átjáró csönd élményét. Azután hosszú időre elfelejtettem. Mégis, a sivatagi napoknak köszönhetem, hogy évek múltával olykor váratlanul elcsitult a zaklatottságom, ha már-már kimerített a feldúltság. S mi több: ahányszor fogságba vetettek, magától hullott rám ez az áldás, nyugalmat és türelmes lelkierőt adott. Mint most is.

De térjünk vissza a sivataghoz! Végül aztán láthatta rajtam a csonttá soványodott férfi, hogy én sem kapaszkodom görcsösen a test biztonságába, jóllétébe egyedüli bizonyosságként. Vártam a percet, amikor végre lelkében is maga elé bocsát. Ekkor már olyan békés türelemmel voltam, hogy számot sem tudnék adni róla, mennyi idő telt el addig, míg ez egyszerre csak megtörtént. Felém fordult: „Szólj!”

Belém szegett a szó. Arra számítottam, hogy először kérdezni fog. De hiába néztem rá segélykérőn. Kitartásom kezdett meginogni. Nagy lélegzetet vettem hát, és maradék türelmemmel hozzáfogtam a beszédhez.

 

 

5.

 

„Nagy tisztesség nekem, hogy meghallgatod a szavaimat – mondtam őszintén, hízelgés nélkül –, bár mit sem tudsz rólam. De ha már vettem a bátorságot, hogy megzavarjalak egyedüllétedben, legalább ne raboljam fölöslegesen az idődet: rátérek egyenesen jövetelem céljára. Azért járultam eléd, mert eljutott hozzám a híre, hogy a keletiek bölcsességének tudós ismerője vagy. Csak találgathatom, mennyi ideig szándékozol böjtölni itt a kőtengerben, ezért nem halogattam, hogy megkeresselek, és előadjam kérésemet. Nagy szerencsémnek tartanám, ha elfogadnál tanítványodul, föltéve, hogy mások már nem foglalták el a helyet lábadnál.”

Vártam, ám hiába, hogy választ ad ajánlkozásomra. De miért is adott volna, míg nem tájékoztattam legalább a múltamról, s főként céljaimról. Nyeltem egyet, s folytattam mondandómat a rábeszélés nem titkolt szándékával. Kezdetként összefoglaltam iskolai éveimet, ahogy az imént neked is, és ezzel zártam: „Én sem vagyok tanulatlan ember, láthatod. De amit az egyetemi előadásokon meg itteni írástudó mestereimtől kaptam, annak forrása csupa-csupa könyv, egyrészről görög és római szerzők, másrészről a mi prófétáink írásai. Mennyire más lehet a tapasztalásból merített ismeret, amelynek te birtokába jutottál! Minden tőlem telhető erőfeszítést szívesen megtennék azért, hogy a nyomdokaidba léphessek. Azután, ha méltónak találsz majd rá, én is továbbadom a tőled nyert tudást törekvő és alkalmas növendékeknek.”

Bíztam benne, hogy a nevelői hajlam kinyilvánításával megnyertem a jóindulatát. De ha netán sikerült is, azt nekem nem mutatta. Nekirugaszkodtam hát, hogy újabb érvekkel próbáljam rábírni az igenlő válaszra. „Ne vedd elbizakodottságnak, de úgy gondolom, hogy ellenszolgáltatásként én is kínálhatok neked egy lehetőséget. Magam eléggé képzett vagyok a retorikában, s mondhatni, kellően tájékozott a filozófiában, különösen ami a sztoikus bölcseletet illeti. Tehát szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy át is tudom adni azoknak az ismereteknek a legjavát, amelyek az athéni Akadémián vagy a pergamoni és a többi nagy könyvtárban tanulhatók. Fontold meg, mekkora előny származnék abból mindkettőnkre nézvést, ha kölcsönösen gazdagítanánk egymást! Te beavatnál engem Napkelet ősi tanaiba, én pedig a Római Birodalom tisztségviselőinek műveltségébe vezetnélek be. Ez utóbbit aligha sajátíthattad el mondjuk a kaldeusoktól vagy a perzsáktól. Ha összefognánk, micsoda hatalom birtokába jutnánk!”

Rám nézett egy pillanatra, de rögtön fordult is vissza. Az volt az érzésem, hogy a „hatalom” szó végre érdeklődést váltott ki belőle. Ma már tudom, hogy jobb lett volna hatóerőt vagy hatékonyságot mondanom, azokhoz nem föltétlenül társul a fölény vagy éppen a kényszer jelentése. De akkor fiatal voltam, s képtelen mértéket tartani; nagy hajlandóságot éreztem, hogy mindent akarjak. Belelendültem a jövőről formált nagyszabású látomásom részletezésébe. Bizonyos voltam benne, hogy érveim napnál világosabban megmutatják, mit nyerne ő maga, ha tudásunk egyesítése közelébb segítené saját céljainak megvalósításához is.

„Itt élünk egy óriási birodalom közepén, amely packázik velünk, ahogy neki tetszik. Urai fölényeskednek alattvalóikkal ama szellemi kincs birtokában, amely nem az ő alkotásuk, mert maguk is jórészt készen kapták a görögöktől. Talán az egyetlen, amit hozzátettek, az a jogrendjük. A mi papjaink meg rabbijaink köldöknéző módon az írásokba temetkeznek, s ha vetnek is olykor egy-egy pillantást más országok szokásaira, hitére, tudományára, csakis azért teszik, hogy gyalázhassák, átkozhassák. A lenézés kölcsönös a rómaiak és a zsidók között. Pedig bizonyára mindketten messzibbre jutnának, ha hajlandók volnának tanulni egymástól. A rómaiak mindenekelőtt azt, hogy egyetlen Örökkévaló létezik, nem számtalan jobb-rosszabb isten; a zsidók meg azt, hogy a szentírás-magyarázaton kívül sokféle tudomány és művészet van még, amelyet érdemes művelni. De nem akarnak okulni. Ellenben mi ketten, ha összefognánk, széles látókörünkkel fölül tudnánk kerekedni mind a provinciák, mind Róma uralkodó csoportjain. Rajtunk kívül más aligha mondhatná el, hogy igazán érti a népek észjárását Kelettől Nyugatig. Ha már egy impérium alávetettségében kell élnünk, fordítsuk előnyünkre ezt a helyzetet! Mutatóba a terített asztalnál is szüksége van a hatalomnak egynéhány jeles alattvalóra, nem mindre csak a csizmák alatt. Nem vetem el a sulykot, ha azt mondom, hogy egészen a császári udvarig tudnánk emelkedni. Több egykori diáktársam megbecsült pozícióba került a birodalom fővárosában. Megkaphatnád te is a római polgárjogot. Lehetnénk, mondjuk, diplomaták, a császár követei. Előbb-utóbb magunk mögé állíthatnánk sok olyan férfit a kaldeus csillagjósoktól a hispániai légiók tábornokaiig, akik nem szívesen viselik sorsuknak a trónutódlásoktól függő, kiszámíthatatlan alakulását. Egy egész világ hullana az ölünkbe! Ezt ajánlom föl neked.”

Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy milyen jelekből, talán egy villanásnyi időre égbe emelt tekintetéből, arra következtettem, hogy ábrándnak látja elgondolásomat. De nem tágítottam. „Nagy Sándor ezrével házasított össze makedón ifjakat meg perzsa hajadonokat a szúzai menyegzőn. A császárság, tetszik, nem tetszik, ránk telepedett, s ez nem egyeztethető össze azzal, hogy ki-ki bezárkózik a maga népébe, provinciájába, királyságába, fejedelemségébe. Aki ezt teszi, magára vessen, ha úgy bánnak vele, ahogy a kisebbel, a gyengébbel szokás. Ha mindezt el akarod kerülni, légy erős! Hogy erős légy, legyenek szövetségeseid! Itt élnek körülöttünk és közöttünk a görögök. Miért kell nekünk ma is olyan ellenségként tekintenünk rájuk, mint amikor a Ptolemaioszok voltak Palesztinában a hódítók? Nem szíveljük, ha jó soruk van. Hát a mi telepeseink talán szegény embernek mentek el Kürénébe, Pontusba? Azt kellene néznünk, hogyan színesítik és gazdagítják az életüket, mi mindennel szépítik városaikat, milyen tervek szerint emelnek agorákat és melléjük oszlopcsarnokokat az eszmecserék színhelyéül, könyvtárakat, színházakat meg tornaiskolákat lelkük és testük pallérozására. Nekik sikerült a kultúrájuk termékenyítő magvait elhinteni egy óriási impérium talajába. Mi, zsidók vajon mitől várjuk a próféták szavainak teljesülését a messiási birodalom megvalósulásáról, arról, hogy a népek mind Izraelnek és Istenének fognak hódolni, miközben magunk legszívesebben hátat fordítanánk a tisztátalan pogányok láttán? Nem kellene irtóznunk a hellenizmustól, hanem átvennünk belőle, ami javunkra válik. Természetesen nem azt kívánom, hogy legyünk görögökké. Maradjon meg ki-ki annak, ami. Követnünk éppen abban volna jó a helléneket, hogy ráébredtek: a görögség nem sziget, hanem az emberiség egybefüggő nagy szárazföldjének része. Annak ellenére vagy talán azért látták ezt be, mert az ő poliszaik mindig is elkülönült városállamok voltak. Még a háborúikban is becsülni tudták a nemes ellenfelet, szánni tudták a legyőzöttet; szemükben nem alábbvaló valaki csakis azért, mert más vidéken ringott a bölcsője.”

Ez a gondolatmenet megérintett egy húrt a prokurátor lelkében. Noha nem ápolt közelebbi kapcsolatokat görög emberekkel, semmiképp sem inkább, mint a római polgárjog egyéb birtokosaival, azért még nem kevésbé érezte hízelgőnek az iménti szavakat. Szülőföldjének emléke s az anyanyelv édes ízei idéződtek föl benne:

– Minderről sokat tudnék én is beszélni, sőt, fogunk beszélni mi ketten. Hellász dicséretében magam sem vagyok rest. Bár te most igazában a sivatagi napok témájánál horgonyoztál le, és eltéríteni nem akarnálak, azért mégis megkérdem: nem lesz-e sok mára, nem kívánsz-e visszavonulni. Cellád tűrhető-e, vagy keressünk neked egy tágasabb szállást?

Az öreg csekély elégtétel érzésével s hangjában némi büszkeséggel felelte:

– Köszönném, de fölösleges lenne. Mostani odúmnak is csak az egyik sarkát lakom. Bőven elég. A többi hármat felőlem akár elbonthatjátok.

A helytartó fanyarul elmosolyodott:

– Azt nem bánnád, meghiszem. Én viszont annál inkább. Többé nem volna kivel folytatnom ezt a dialógust, amely évek óta először kárpótol ifjúkorom görög lakomáinak hiányáért; no nem a gyomromat dugaszoló vacsorák, hanem a fejemet megtöltő szimpóziumok elnélkülözéséért. Még nem tudok eleget, szükségem van rád. Legalább gyakorolhatod diplomáciai hivatásodat, a birodalmi adminisztrációnak azt a felvilágosítását, amelyet egykor Rómában szerettél volna művelni. Minél hatékonyabban élsz retorikai képzettségeddel, annál hamarább omlanak le cellád falai. De addig várnod kell. Hogy könnyebben teljék az idő, annak sem lesz akadálya, hogy az én konyhámról étkezzél. Élvezd hát velem a vendégbarátságot!

 

6.

 

– Gondolkodtam hasonlatodon a szigetekről meg a szárazföldről – mondta a helytartó a legközelebbi alkalommal, amikor ismét leültek beszélgetni alkonyatkor. Ekkor már kínálnivalóról is gondoskodott, narancs levét meg keleti csemegéket tettek eléjük a szolgák.

Az öreg csak inni kért. Tűnődött:

– Ilyesmiről beszéltem volna?

– Igen, a kontinens metaforájával a népek szoros kontaktusát, az emberiség összetartozását érzékeltetted. Ami majdnem ugyanaz, mint a nemzetek és a birodalom kapcsolata.

Az öreg hallgatott. A római főhatalom megkerülhetetlen kérdését ő sem hanyagolta az előző beszélgetéskor, s jól tudta, hogy a prokurátor nem egyszerűen magánemberként tanúsít figyelmet iránta; de terelgetni nem hagyta magát. A helytartó várt egy kicsit, majd mint aki merő véletlenségből elvétette az irányt, visszatért a kiinduláshoz:

– Amit a népek viszonyáról általánosságban mondtál, az bármely nép és a többi nemzet relációjára is érvényes. Ha így fogalmazok, az megfelel a következtetés Arisztotelész állította szabályainak, igaz?

– Úgy van.

– Akkor az istenség sem tesz különbséget a népek között.

– Hogy érted?

– A zsidók Istene sem állítja szembe híveit és a pogányokat, bármit mondjanak is a próféták.

Az öreg töprengett.

– Jónás könyvében csakugyan nem tesz ilyet az Úr. Ott a niniveieket, akik asszírok, s nem tartoznak választott népéhez, ugyancsak a védelmébe veszi mint övéit. De a buzgó törvénytartó zsidóknak ez a gondolat, amelyről a babiloni fogság előtt sosem hallottak, új és szokatlan.

– A görögök a kérdés szűkebb, emberi vetületében nem vitáznak sztoikus meg cinikus bölcseikkel, elfogadják tőlük, hogy világpolgároknak kell lennünk. Pedig tágabb, kozmikus összefüggésben nemzedékek óta képtelenek dűlőre vinni a kérdést, hogy a mindenség lényege egyetlen egész voltában rejlik-e, s az egyedi létezők sokfélesége csak látszat, ahogy Parmenidész hirdette, vagy fordítva: az igazság a változás szakadatlanságában, a részleges módozatok végtelenségében tárul fel, s akkor az állandóság puszta illúzió, ahogy Hérakleitosz tanította. Ezekről te sokkal többet tudsz nálam. Én gyakorlati ember vagyok, nem volnék képes, és hogy őszinte legyek, nem is akarok állást foglalni az efféle filozófusi okoskodásokban. Csak jelezni szerettem volna neked, hogy amiről a pusztában beszéltél, azzal egyetértek. Gyarló eszemmel úgy tartom, hogy az egész is meg a rész is valóságos; a kettő nemhogy kizárná, de feltételezi egymást. Amikor szolgaként kőtömböket vonszoltam az építkezésekhez, a nagy szerkezetnek mindössze kisebb elemeit, akkor sem vélhettem úgy, hogy merő ábrándképekkel birkózom. Ha pedig egész házat kellett elbontanunk, nem legyinthettem könynyedén, mintha csak a tervrajzukat, egy képzeleti képet kellene összetépnem. A császár helytartójaként azt mondom: megmaradhattok zsidónak a birodalomban is, nem vagytok puszta látszatlétre kárhoztatva. Az lenne erre a helyes válasz, hogy zsidóként akkor hát megmaradunk békésen a birodalom kebelében, mint a többi nép. De nem; lázadás lázadást követ. Addig-addig, míg fordulhat úgy, hogy csakugyan nem lesz maradásuk szülőföldjükön a zsidóknak… A te aszkétádra hatottak az érveid?

– Nem tudtam egyértelműen megállapítani. Sokáig szónokoltam még neki a görögökről. Csaknem olyan lelkesen, mint Periklész Thuküdidész művében a hősi halottak temetésekor Athénról, amikor többek között azzal büszkélkedett, hogy városuk sohasem utasított ki idegent. Dicsértem a római törvényeket, amelyek a rabszolgaságot szentesítő polgári jog mellett elismerik a természetjogot is, s abba foglaltan minden ember egyenlőségét. Végül még győzködtem őt Euripidész szavaival: nekünk, embereknek, fáj az idegenek baja is. Mindezt tiltakozás nélkül hallgatta. De amikor mozgósító célzattal visszatértem Rómával kapcsolatos elképzeléseimhez, s az események felülről való irányíthatóságának adtam nyomatékot, akkor ingatni kezdte a fejét. Kérve kértem, hogy fejtse is ki a gondolatát. Ennyit mondott:

„Egyenkint kell megújulnunk, lélekben, az változtathatja meg a világ egészét, nem a fejedelmek.” Elhagyott a türelmem, mert beláttam, hogy ahol a legnagyobb történetíró és egy halhatatlan tragédiaköltő kudarcot vall, ott én hiába erőlködöm. „Lélekről lélekre akarnál araszolni körbe a Mediterráneumban?” – kérdeztem ingerülten.

Az öreg elhallgatott egy rövid időre. Ami itt következett, azt nem akarta megosztani a helytartóval:

 

„Magam is meglepődtem tőle, hogy a hangom mennyire gúnyos: »Tudod mit? Annyi erővel nekiállhatsz kenyérré változtatni e köveket itt körös-körül, amerre a szem ellát; de egyenkint ám! No, állj neki, a híres mágusi képességeiddel!« Továbbra is rezzenéstelen arca láttán végképp elhagyott a béketűrés. »Egyedül akarod elérni a céljaidat? Akkor legjobb, ha miután innen visszamentél a városba, egyenesen a legmagasabb toronyhoz tartasz, és aláveted magad onnan, mert csak akkor lesz esélyed a hatalmi gépezettel szemben a világban, ha a halálugrást is túl tudod élni. Menj, és mutasd meg! Ez talán nem gond neked a jógából fakadó isteni erőddel?!«”

 

Innentől fennhangon, de csöndesen folytatta:

– Mindjárt megbántam, ami kiszaladt a számon. Szerettem volna meg nem történtté tenni, hogy ennyire túllőttem a célon. Iszonyú erőfeszítéssel higgadtságot erőltettem magamra. Elhatároztam, hogy bármit válaszol is, tiltakozás nélkül fogom hallgatni, csak álljon szóba még velem. „Most bizonyára azt gondolod – tettem hozzá alázatos hangon –, hogy lelepleztem igazi arcomat, s csaló szándékkal kívánnám eltanulni tőled a mágusok fogásait. Lásd őszinteségemet: bevallom neked, hogy csakugyan, noha csupán minden más módszernek a csődje után, legeslegvégső soron a szemfényvesztés alkalmazását sem zárom ki, mert az a véleményem, hogy a mutatványt a célja minősíti. Nemcsak ártó célzatú fekete mágia létezik, hanem jó szándékú kegyes csalás is van. Ilyenekkel szedte rá például Themisztoklész az athéniakat, hogy építsenek flottát, majd vegyék fel a harcot a perzsákkal, s így mentette meg hazáját és Európát a barbár igától, mert mint a történetíróknál olvashatjuk: elhagyta már a remény, hogy a népet meggyőzheti ésszerű érvekkel, ehelyett csodákhoz, égi jelekhez és deus ex machinához folyamodott, mint a drámaköltők. Nem tudom, hallottál-e már erről, de tekintsd egyetlen példának arra, hogy milyen tudnivalókkal szeretnélek ellátni, ha engedsz rábeszélésemnek, és társulsz velem. A jó szándék szép, de édeskevés. Gyakorlati érvényt is kell szereznünk egy ésszerű megfontolásnak. Ha valaki erre nem képes, márpedig egymagában aligha lehet az bárki is, akkor jobb, ha átengedi a pályát a sikerre esélyes vetélytársaknak. Magamat ez utóbbiakhoz sorolom, s mégis keresem a szövetségest benned.” Ahogy szemébe néztem, eltöltött a bizakodás, mert szelídséget láttam benne. Csöndesen mondta: „Ne dörgölőddz hozzám, Sátán!” Elképedtem, hiszen alig magyarázható ellentét feszült arckifejezése és szavainak tartalma között. Legszívesebben azonnal felálltam volna, hogy köszönés nélkül távozzam, de foglyul ejtett a helyzet, és most már nem akartam félig kiismerten otthagyni őt, akivel bizonyára többé sohasem hoz össze a sors. Kitört belőlem az óriási csalódottság: „Te talán angyal vagy? Mit akarsz a szelídségeddel? Meglátod, hamar elhagy majd, ha visszamész a valódi világba. Ott küzdelem van, nem megtévesztő béke, mint itt a pusztában. De a harcba is felkészültebben bocsátkozhatunk, ha már Hérakleitosz felnyitotta a szemünket, és átlátjuk, elfogadjuk, hogy mindennek a viszály a mozgatója. Az efféle józan nyugati elméletekkel megtakaríthatnék neked sok keserves kerülőutat, míg eljutsz az önáltató keleti harmóniától a realitás kényszerű belátásáig. Miért utasítanál el?” Szinte suttogta: „Csak felruházni tudnál az ismereteiddel, nem beoltani.” A hangját most szomorúnak éreztem. Az ellentmondás szándéka nélkül kérdeztem tőle: „Miért mondod ezt?” Válasza alig volt hallható: „Mert a mélyre ható tanításhoz szeretetre van szükség.”

Ismételgettem magamban a szavait. Szeretet, szeretet… Hol van ilyesminek helye világunkban? Hát igen, az áldott emlékű Hillél rabbi kegyes gondolataiban. Ott csakugyan. Ám vajon mennyire verhetett gyökeret a lelkekben ez az ige, ha nekem, aki a Hilléltől eredő farizeizmus követője vagyok, úgy kell előbányásznom az emlékezetemből? „Szép is a szeretet – hozakodtam elő kételyemmel –, de mit alapozott meg eddig hathatósan az emberi társadalomban? Légvárat építhetünk rá. Volt-e valaha igazán tekintélyes filozófus, aki jelentékeny szerepet tulajdonított neki a földi világban, hasonlót, mint amilyet Hérakleitosz a viszálynak?” Nem is tudom, hogy a félig-meddig költői kérdésre vártam-e választ. De, nagy meglepetésemre, kaptam. Ekkor már az ő hangja is tárgyilagos volt. Mintha csak leckét mondana föl, közönyösen ejtette ki e szavakat: „Akragaszi Empedoklész, a görögök szemében isten fia.”

Elhűltem. Hirtelen zavaromban nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Kérjek tőle bocsánatot, amiért eddig nem tételeztem fel róla többet, legfeljebb jámbor félműveltséget? Vagy mégis igazam volt ebben, neki meg csodás véletlen találata? Aligha. Meglepettségem palástolásával igyekeztem kimenekülni a szorító helyzetből: „Empedoklésznál a szeretettel egyenrangú szereplő a gyűlölet is. Együtt kormányozzák a világot.” „Nekünk pedig az a dolgunk, hogy kettejük közül a philotészt segítsük protagonistává lenni – tette hozzá ő a görög szavak palesztinai ejtésével –, a neikosz rovására az emberek között.” De ezt mintha már nem is nekem mondta volna.

Ha eddig az volt a gondom, hogy miként közelíthetem meg az aszkétát, akkor innentől az ellenkezője: mint tudnék minél természetesebben visszavonulni. „Kérdezhetek tőled utoljára még valamit?” Bólintott. „Ha nem találsz nagyon tolakodónak, kérlek, mondd meg nekem, hogy mi volt mindeközben, míg itt voltam nálad, a meditációd tárgya.” Ölében nyugvó kezébe nézett. Lassan fölemelte jobbját, hüvelyk- és mutatóujját kis körré illesztette össze, majd kitárta tenyerét, és így szólt: „Szókratész miért nem alkotott könyveket; miért mondta azt, hogy tanítását állatok bőre helyett inkább emberek lelkébe akarja írni?”

Ekkor már nem csodálkoztam. Minden kötekedés nélkül jegyeztem meg: „Írás híján azután nehéz eldönteni, hogy vajon szeretetet mondott-e, amikor nevelői hatásának a titkáról vagy céljáról beszélt.” „Mindegy, hogy használt-e egy szót – válaszolta –, mert daimónjának, belülről szólító, sugalmazó hangjának az üzenete: hogy az erény gyakorlása nem vár jutalmat, hiszen az maga a jó, mindenképpen önzetlenséget kíván az emberektől. Az önuralom, önmagunk korlátozása mi mástól nyerné értelmét, mint felebarátaink szeretetétől?”

„Ha kijössz a sivatagból, nem kellene egészen magadra maradnod” – mondtam neki búcsúzásféléül, egy élhetetlen ember iránti féltéssel, akinek a képzelőerejét hol szárnyaszegettnek, hol túlzottan magasröptűnek éreztem. Az ő szemében a legcsekélyebb aggodalom sem tükröződött: „Nekem már az angyalok szolgálnak.” Önkéntelenül körülnéztem, mintha Nathanaél közeledtét várnám. Ő kitalálhatta gondolatomat: „Ne keress esszénusokat. Szállj inkább magadba. Amit mondtam, azt jelenti, hogy egészen áthatott a szent szellem; még el sem telt negyven nap, és sikerült megszabadulnom a földi nyűgöktől. Fordulj te is befelé, szállj magadba! Most pedig távozz tőlem.”

Otthagytam hát. De nem ő maradt egyedül, hanem én. Visszafelé az úton mindvégig azon tépelődtem, hogy hiába is szerettem volna, nem találtam magam mellé társat, maradnak hát csupán a társak. Simon, az öreg Jonatán, Ezékiel… A jól megszokott farizeusi közösség. A nyáj. Ragaszkodnom kell hozzájuk mindenáron. Máskülönben könnyen úgy járhatok, mint az a csóka, aki kissé termetesebb lévén a többinél, át kívánta nagyzolni magát a hollók közé. Azok kivetették maguk közül, de az otthoni fészekbe már nem fogadták vissza. Ugyanez történik azokkal az emberekkel is, írta róla Aesopus, akik a hazájukat elhagyják, mert inkább szeretik az idegen földet. Közkedveltségnek ott sem örvendenek, mert jövevények, s a honfitársaik is megorrolnak rájuk, amiért egykor lenézték őket. Így váltam attól fogva, hogy Jeruzsálembe visszatértem, afféle Cofárrá.

Hogy ki ő? Jób könyvében lehet találkozni vele. A sorscsapásoktól agyonsújtott vén Jób egyik barátja. Cofár jódolgában sohasem lázadna az Isten ellen, mint legvégül Jób; sőt, hivalkodóan hangoztatja feltétlen hódolatát mint valami érdemet. A hozzá hasonló cofárok lihegve visszhangozzák az Úr akaratát, ahelyett, hogy tennék csöndben. Beálltam én is közéjük, de nem ám egynek a sorba, hanem mindjárt a legcsahosabbnak.

Csupán egyetlen, de annál súlyosabb részlet kerülte el addig a figyelmemet, ha ebbe a könyvbe beleolvastam. Amikor az Úr maga is megelégeli Jób hosszan tartó próbatételét, a rá szabadított Sátántól való méltatlan sanyargatását, amely ellen a vénember annyi sok tűrés után végül is kifakadt, leszáll hozzá a menynyekből, hogy kiengesztelje. A cofárokhoz pedig ily szavakkal szól ekkor: Haragom feltámadt ellenetek, mert hízelegtetek, és nem az igazságot mondtátok rólam, mint szolgám, Jób. Egy igaz farizeus idejében megértette volna a túlbuzgóság kárhoztatását. Nekem azonban bizonyára nem a felfogóképességem volt erőtlen; ezt az ítéletet a szívem mélyén akkor nem is akartam megérteni.

 

 

7.

 

– Amikor visszaérkeztem a városba, a múltamba tértem meg – idézte föl az öreg a következő alkalommal sivatagi útjának elbeszélését. Tűnődött: – Nem mindig tartunk a jövőnk felé, mint gondoljuk, akár sietnénk elébe, akár vonakodunk. Sokszor tölt el a lemaradás érzése. Ahogy múltak az évek, fogyott a türelmem. Akkor is, ha sikeres kortársaimra, s akkor is, ha a már megholtakra gondoltam, akik egyre többen lettek. Lestem az alkalmat, hogy kitörhessek pályám korlátai közül. De a pusztai kudarcot nem akartam volna megismételni, ezért inkább vártam, míg majd a sors kínál föl esélyt nekem. Iparkodtam a farizeusi szerepben jeleskedni, ám azt mások is tették; sokáig alig volt módom kitűnni közülük. Hanem amikor a Krisztus-követők fölemelték fejüket, akkor úgy éreztem, eljött az én időm. Ha a törvény melletti buzgalmam nem elegendő ahhoz, hogy számottevő tekintélyre tegyek szert, akkor majd elég lesz őellenük, az ebjoniták ellen kifejtett igyekezetem! Veszedelmesnek gondoltam őket, mert már puszta elnevezésükben kérkednek a szegénységgel; ám könnyű prédát is láttam bennük, éppen mert csupán a nincstelenségre rátartiak. Sokan, akiket a tanács elé hurcoltam és megvádoltam, csakis azért maradtak életben, mert a zsidó hatóságok akkor már nem hozhattak halálos ítéletet, annak joga rátok, rómaiakra szállt.

– Inkább ránk nehezedett – vetette közbe a helytartó. Nyomban jelezte, hogy nem kívánja átvenni a szót.

– Úgy is mondhatjuk – folytatta az öreg. – Ma már hálát adok az Úrnak, hogy senkit sem juttattam keresztfára, hogy kimaradtam az átkozott cselekményből, amelyet jobb elszenvedni, mint elkövetni. Éppen elég teher a lelkemen, hogy annak idején István diakónus halálában nagy részem volt, amikor kihasználtuk a megkövezésére Pilátus távollétét… Amúgy a közönséges rendőri érdemszerzés alkalmait ragadtam meg, bőséggel. Ennek lehetőségét azonban elém is csak úgy tárta a sors, ahogy mások elé, akik szintúgy éltek vele, nem pedig egyenesen én voltam a címzettje. Nem elégítette ki a becsvágyamat. Nemsokára azonban személyes megszólításomra is sor került. Üzenetet kaptam, hogy mennék a sivatagba, várnak ott. Ezúttal nem a mi pusztánkba, a júdeaiba, hanem az arabok földjére. Induljak el Dekapolisz felé, Iturea irányában, ők majd elém jönnek, s bevezetnek a városba.

– Kik hívtak?

– Majd ott megtudom, ennyi állt az üzenetben. Menjek bizalommal. Csatlakozhatom egy karavánhoz, vihetem magammal kísérőimet, akik szavatolják biztonságomat. Ez utóbbiból sejtettem, hogy nem titok előttük: rendőri akciókat bonyolítok. Gondoltam, kezemre s a főtanács kezére akarják játszani a sivatagba húzódott ebjonitákat. Közöttük újabban már farizeusok is akadtak, vagyis a nazarénusok…

– Álljunk meg egy pillanatra – intett a helytartó. – Ebjoniták, nazarénusok… Nem a keresztényekről beszélsz?

– De igen. Ma már így mondja mindenki, ahogy az antiochiaiak, majd ti, rómaiak neveztétek el Jézus követőit.

– Nem tartottál csapdától?

– Ha ellenem irányuló merényletre gondolsz, arra ezt mondom: megtalálhattak volna Jeruzsálemben is. Ha bárki elleni támadásra célzol, akkor pedig: a Boldog Arábiából jövő kereskedelmi utakat ti már megtisztítottátok a rablóktól. Nem éreztem, hogy félnem kellene valamitől. Mentem hát Szíria felé egy karaván nyomában, ötödik napja, a tűző napon. Itt-ott vézna pálmaliget, tüskés cserjék, azok is kókadoztak. Árnyékot csak egy-egy magányos eukaliptuszfa adott, a platánok szinte már oázisnak hatottak. Távolabb feltűntek gyümölcsöskertek, és mind gyakrabban jelezték megművelt parcellák, hogy közeledünk a városhoz. Hanem a forró szél egyetlen pillanat alatt felkapta a száraz port, nagy kavarodással beterített mindent. Orrom-szám tele lett vele, de még a bőröm is a lepel alatt.

– És a szemed? – kérdezte gyakorlott kihallgató módjára a helytartó.

– Azt olyan élesen hasogatta a homok, hogy rövidesen már ki sem tudtam nyitni. Bejuthatott a szemhéjam alá is. Vastagon ült a fülemben, a pilláim tövén, karcolta szemgolyómat; a pislogás kísérlete is gyötrelmes lett tőle.

A helytartó szavaiból gyanakvás szólt:

– Vajon másokat is ennyire durván ért a szél?

– Nem adták jelét.

– Elképzelhetőnek tartod-e, hogy a közeledben valaki felháborodásának kifejezéseként zsidó szokás szerint port hintett a levegőbe; vagy egyenesen a szemedbe, ahogy mondani szokás, megtévesztésül?

– Nem vélném. Habár… egy teve hátáról mintha közvetlenül az arcomba ráztak volna valamiféle takarót, temérdek törekkel, s attól fogva sötétült el a világ előttem. Valósággal megvakultam egy időre. De miért szánták volna nekem a hihetetlen mennyiségű söpredék szemetet?

– Talán hogy ne kelljen nyíltan kimondaniuk: onnantól csak bekötött szemmel tarthatsz velük, nem láthatod a szállásukhoz vezető utat. Nem csodálkoznék, ha így történt volna.

– Lehetséges éppen, hogy jó nyomon jársz. De miből gondolod mindezt?

– Egyszerűen ilyen az észjárásom. Kevéssé bízom az emberekben.

Az öreg kissé zavartan kutakodott az emlékezetében:

– A lovam megrémülhetett a vihar előérzetétől, vagy én ültem rajta egyre ügyetlenebbül, mindenesetre fölágaskodott, és levetett magáról. Vaksin igyekeztem mozdulatlan maradni, nehogy rám taposson. Hanyatt fekve vártam, hogy valaki majd fölsegít. Kiabálást, futó léptek zaját hallottam. A kegyetlen nap szinte égette sajgó szemem, még csukottan is. Egyszerre árnyék borult rám, valaki fölém hajolt. Csöndben mondta: „Ne mozdulj. Terapeuta vagyok. Kimosom a szemed, s balzsamfőzetet teszek rá.” Átadtam magam tömlője hűsítő vizének, ujjai lágy simításának. Kínjaim enyhültek máris, csak a fényesség benső látványa nem tágított még jó ideig.

– Az esszénusok gyógyító szektájából való volt az embered – mondta a helytartó, mintegy csak magának.

Az öreg a távolba révedt:

– Nem tudhattam, honnan termett ott hirtelen. Azokkal jött, akik már vártak rám valahol a közelben? Lehetséges. Figyelmeztette társaimat, hogy tartsák rajtam három napig a gyógyírt s a kötést. Adott nekik egy edénykében pótlást. Kitapogattam a tégelyt, emlékszem rá, hogy kagyló alakú volt. De abban nem vagyok bizonyos, hogy később is hallottam volna a terapeuta hangját. A karaván elvonult, mi maradtunk.

– Hányan s kik? – érdeklődött a helytartó.

– Nem számolhattam meg. Leültettek valahová, bizonyára egy fa tövébe, míg szemem megnyugszik némiképp a balzsam alatt. Ültem csöndben, lélegzetem lassult, s hirtelen megfordult velem a világ. Dőltömben megtámasztottak, de ami belül állt fejtetőre bennem, az végérvényesen, örökre megváltozott. Belém hasított a felismerés, hogy mennyivel különb nálam ez a gyógyító. Ő jót tesz velem, idegennel – én pedig mennék, hogy ártsak más ismeretleneknek. Mélységes, máig tartó szégyenérzés töltött el. A környezet neszei mintha elhalkultak volna, távolivá lettek hirtelen. S akkor egészen tisztán hallottam, amint valaki megszólít: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?!” A hang valahonnan nagyon régről mintha ismerősen csengett volna, de először el sem tudtam képzelni, honnan. Ahogy döbbenten ismételtem magamban a kérdést, másodszorra vagy harmadszorra, megjelent előttem egy arc, majd lassan kibontakozott a fényességből annak az aszkétának az alakja, aki talán egy évtizeddel azelőtt a pusztában szóra méltatott.

Földre sújtott a megrendülés. Lehet, hogy az ő híveit üldözöm, sanyargatom? Ő az a Há-Nocri, vagyis Názáreti Jézus, akinek tanait ki akarom irtani az emlékezetből? Én, aki valaha mindent megtettem volna azért, hogy tanítványa lehessek… Felkavarodott bennem a múlt. Egy csapásra összeállt előttem a kép: az ő megfeszítésekor álldogáltam a Golgota tövénél, néztem majdnem közönyösen, csupán enyhe borzongással szörnyű haláltusáját. Sehogy sem ismerhettem rá akkori elgyötört állapotában a hajdani szívós gimnoszofista-testre! Sejtelmem sem volt róla, hogy lecsüngő fejében nemcsak örökszép, mély bölcsességű példabeszédek, hanem világraszóló tudomány is búcsúzik e földi léttől.

– Ha valóban ő volt, s ha olyan kiváltság ért, hogy egyedül neked engedett bepillantást tudásának tágas mivoltába, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad – bólintott elismerőn a helytartó.

– Tévedsz; ez a jelző csak rád illik, nemhiába neveznek Félixnek. Én éppen hogy szerencsétlen vagyok. Nem azért, mert szánalmas külső, betegség és öregség sújt. Hanem mert egy élet minden fáradozása sem elég hozzá, hogy elfeledtesse velem vétkeimet.

A helytartó megvonta vállát:

– Nekem mindig segít, ha arra gondolok, hogy mások sem sokkal erényesebbek nálam.

Az öreg első ízben vette a bátorságot, hogy ellentmondjon a helytartónak:

– Nem lefelé kell tekintenünk, hanem magasabbra!

– Innen fentről, ahová én jutottam, nemigen van hová, és nem is könnyű, Saul.

– Már régen nem hallgatok erre a névre – vetette oda az öreg.

– Tudom, Paulus.

Pál hallgatott. Végül így szólt:

– Amiről én beszélek, ahhoz mérten e világ legmeredekebb csúcsai is csupán homokbuckák. Attól fogva, hogy megvilágosodott előttem: ha méltatlanul bár, de lehettem volna a Mester személyes tanítványa, minden törekvésem arra irányult, hogy beteljesítsem ezt a nekem szánt szerepet. Jóvá akartam tenni süketségemet, pótolni iparkodtam az elmulasztottakat, mindennél inkább vágytam arra, hogy találkozhassam vele. Ha másképpen nem, hát úgy, hogy egyszer megint szól hozzám jelenésben. Bíztam benne, hogy ennek ígéretét rejtik búcsúzó szavai: menjek be a városba, s ott majd megmondják nekem, mitévő legyek. Újonnan lelt vezetőimre bíztam magam. Amikor a ragyogó fényben megjelent nekem Jézus, ámultan kérdeztem tőlük: „Láttok valamit?” „Igen, látunk” – felelték, a homokviharhoz szokott ember nyugalmával.

 

 

8.

 

Egynéhány nap eltelt, mire Félix ismét magához hívatta Pált, mert el kellett utaznia a másik Caesareába. Amikor visszatért, töretlen, sőt fokozott érdeklődést tanúsított iránta. Olyannyira, hogy Pálnak az volt a határozott érzése: másutt járván is tudakozódott felőle, az ő ázsiai és európai útjai felől. Tudta, hogy hol fogadták tárt karokkal, s hol csukták be előtte a kapukat. Tájékozott volt még Péterrel való, nem egészen bizalomteljes viszonyukról is, pedig erről nem szívesen beszélt volna neki; Félix tudta róla, hogy ő maga a pogányok térítője lett, míg Péter a zsidók apostola maradt.

– Mi lett Jeruzsálemből hozott kísérőiddel? – idézte föl Félix a legutóbb félbehagyott beszélgetést.

– Elbocsátottam őket azzal, hogy belátásuk szerint forduljanak vissza, vagy menjenek tovább Damaszkuszba. Nem kétlem, hogy hamarosan visszatértek Jeruzsálembe megzavarodásom hírével.

– Hogyan jutottál be vaksin Damaszkuszba?

– Valaki fogta a kezem, úgy terelgetett. Lassan közelítettünk a város felé. Nemigen szóltunk. Jó sokára érkeztünk meg. Új kísérőim kérdezték, hogy velük tartok-e a szállásukra. „Van más választásom?” „Hacsak azt nem kéred, hogy vigyünk a zsinagógához.” „Maradok veletek.” Ennyi volt. Odabent már úgy fogadtak, mintha régi ismerősük lettem volna. Halkan sürgölődtek körülöttem. Lefektettek. Ennem-innom adtak, de hozzá sem nyúltam a tálhoz, mintha elteltem volna a jóleső légzéssel. Csak pihenni vágytam, s alighanem átaludtam vagy félálomban töltöttem az egész másnapot. Jeruzsálem jelent meg álmomban, de nem úgy, ahogy addig naponta láttam, hanem olyanként, amiképp korábban, még a tarsusi egyetemen elképzeltem magamnak a Templomot. Nem a húsvét forgatagában, ahogy gyerekkoromból őriztem az emlékét, hanem elmélkedésre való csöndben. Az oszlopcsarnokban egyedül lépdeltem, mint egykor vágyálmomban, de most nem tágított tőlem az a nagy fényesség…

Harmadnap tűnt fel, hogy bár a belső szobában nekem nyugalmat teremtettek, a külső helyiségekben szinte szakadatlan volt a halk jövés-menés. Végül egyszer hozzám is bevezettek valakit. Nem tudtam, ki ő, de amint meghallottam a hangját, bizalom ébredt bennem. Megfontoltan szólt, figyelmesen hallgatott, s nyíltság érződött a szavaiból. Furcsa, hogy bár talán harminc évvel fiatalabb lehetett, mint én most, hajdani lénye mégis úgy él bennem, mint egy igazi presbiteré; öreg, aki nemcsak egyházi szerepében akkor, hanem életkorát tekintve még most is előttem jár. Pedig tíz évvel fiatalabb lehetett nálam.

– Hogy hívták?

– Anániásnak. Atyaian rám tette kezét, de szinte egyazon mozdulattal már bontotta is szememről a kötést. Azt gondoltam, cserélni készül a balzsamot, de nem; csak könnyedén lepattintotta a pikkellyé száradt régit. A fény eleinte bántó volt a félhomály ellenére is, de az égő fájdalomnak már nyoma sem maradt. Hunyorogtam, próbáltam kivenni Anániás vonásait. Ám a körvonalak kirajzolódását megelőzően már nagyon mély benyomást tett rám a nézése. Nem mintha afféle átható, vesébe látó pillantással mért volna föl, éppen nem. Végtelenül nyugodt, higgadt tekintetéből az sugárzott, hogy csak jelenünk és jövőnk van; a múlt egyszerűen nyomtalanul elenyészett ennek az embernek az arcán. Mégis, mintha már sokadszor láttam volna, szinte ráismertem, mint valakire, akit vártam. „Jó közöttetek” – mondtam bármiféle szándék nélkül. Csak az őszinteség vezetett. Jézus követőinek társasága kissé olyan volt nekem, mintha magával a Feltámadottal találkoznám. Átragadt rám is az ő odaadó lelkesedésük: úgy beszéltek az Úrról, mint élő személyről. Eleinte magam sem tudtam, hogy mire számítok inkább: valóságosan fog megjelenni egyszer előttem, hús-vér alakban, ahogy egykor tanítványainak; vagy látomásban szólít meg újra. Mindent megtettem volna az előbbiért. „Mi, tanítványok tanítunk is – mondta egyszerűen Anániás. – Te a római polgárjog birtokosaként bárhol hirdethetnéd a birodalomban az Úr nevét a pogányok között. Akarod-e?” Engem is meglepett a válaszom kész volta: „Akarom.” Ekkor elővett az iszákjából egy tenyérnyi fémkapszulát, és letette az asztalra. Rám nézett, ezúttal csakugyan metsző tekintettel. „Mire van szükség a mélyre ható tanításhoz?” – kérdezte szelíden. Mintha zsoltár verse áradna bennem, úgy tolultak elő emlékezetemből a szavak: „Szeretetre. Anélkül csak felruházni tudunk másokat tudással, de nem beoltani igazsággal.” Anániás behívta társait a kis belső szobába, ők körülálltak bennünket. „Hajtsd le a fejed!” – mondta, és a kapszulából egy tálkányi medence fölött megkeresztelt engem Jézus Krisztus nevében, a Szentlélek ajándékával.

– Mielőtt elmerülnénk a részletekben – szakította meg Félix a teológiába hajló emlékezést érezhető türelmetlenséggel –, azt mondd meg, hogy hol laktál az átmeneti szállás után Damaszkuszban.

– Egyelőre nem kerestem lakást a városban. Továbbmentem Arábiába.

– Oda miért?

– Társaim tartottak tőle, hogy most majd az én keresésemre indít fogdmegeket Jeruzsálem.

– Vagy felőled sem voltak még egészen bizonyosak.

– Meglehet. Ezt nem tudhatom. Mindenesetre a várhatóan utánam jövők egyaránt fenyegettek engem és őket.

– Mielőtt letelepítettek volna Damaszkuszban, alaposabban ki akartak ismerni. Elkísért valaki Arábiába?

– Többen utaztunk. Egy karaván nyomában délre tartottunk.

– Miért oda?

– Szerettem volna minél közelébb jutni a terapeutákhoz.

– Ők az esszénusok egyiptomi ága, igaz?

– Nem egészen; inkább csak rokon szekta, mert a terapeuták nőket is befogadnak maguk közé. Főként imádkoznak, s így keresik a találkozást Istennel. Test-lélek üdvét egyként szolgálják. Az én gyógyítóm hozzájuk tartozott.

– Emlékszem jól. Talán magad is jártas vagy a művészetükben, azért kerested a társaságukat?

– Csak szerettem volna jártas lenni. Az is táplálta kíváncsiságomat, hogy akkor még nem szabadultam meg végképp a gondolattól, miszerint talán ők ápolták s őrizték valahol a sivatagban a Megfeszítettet. Gyermeteg elképzelés volt, de annak leghalványabb reményéért, hogy netán vele találkozhatom, bárhová elmentem volna.

– Meddig hatoltatok a homoktengerben?

– A Köves Arábia név jobban illik rá. Messzire volt még onnan a fáraók földje. De a terapeutáknak közelebb is volt telepük.

– Az esszénusoknak is.

– Ahová mi mentünk, kőből jól megépített együttes volt, de nagyon egyszerű külsővel. Akár karavánok fogadója is lehetett volna. Belül azonban a hálófülkék mellett minden egyéb is volt, ami a közösségi élethez, a szellemi elmélyüléshez kell: étkező, tiszta fürdőmedencék és gazdag könyvtár, tágas írószoba a tekercsek másolásához. No meg hamar elérhető hegyi rejtekhelyek, minden eshetőségre. Nem tudom, hogy ez utóbbiakat valaha is igénybe vették-e.

– Az esszénusok telepét is éppen ilyennek mondják.

– Igazában iskola volt. Addig el sem tudtam képzelni, hogy a sivatagban ilyesmi is lehet. Három évig kellett benne laknia és tanulnia valakinek, aki a közösség tagja kívánt lenni.

– Ez is az esszénusokra vall.

– Egyiptomtól Indiáig sokfelé kötik ennyi tanulmányi időhöz a felavatást.

– Rendben van. – Félix megadóan intett. – Tudom, az esszénusok örök hallgatási fogadalmat tesznek. Ne mondj rá se igent, se nemet: én úgy tekintem, hogy náluk fordultál meg. De ezzel ne törődj, ne is szóljunk róla többé.

– A görög orvosok is igyekeznek ellesni a keleti gyógyítók műfogásait. Nincs abban semmi különös, ha egy apostol (te nevezhetsz botcsinálta gyógyásznak) tanulni igyekszik a terapeutáktól. Ha már itt járok, gondoltam, tájékozódom a tanulmányi rendjük felől. Kértem, hogy bocsássanak a tanító elé, aki ebben segítségemre lehet. Kísérőim derűsen összenéztek, s csak ennyit mondott egyikük: „Olyasvalakivel fogsz beszélni, akiről maga Jézus mondta, hogy íme, egy igaz izraelita, akiben nincsen semmi hamisság.” Előrementek, én vártam, hogy behívjanak mesterük szobájába. Amikor nyílt az ajtó, s a tanító köszöntött, elmondhatatlan meglepetésben volt részem.

– A gyógyítód hangját ismerted fel? – kérdezte Félix fölcsillanó szemmel.

– Nem; a régi pusztai utamon látott Nathanaél megférfiasodott arcát. Ő is kétségkívül azonosított engem, ám tekintetében alig tükröződött csodálkozás. „Már régóta kerestünk, Saul – nyújtotta felém a karját. – És íme, megtaláltunk, Pál.” „Kerestetek? Kik?” – ámultam el. Most Nathanaél ütközött meg: „Hát nem mondta Anániás?” Némán ingattam a fejem. „Ráismerek – bólogatott Nathanaél. – Át akarja engedni nekem, fiatalabbnak az elsőséget. A szeretet nem hivalkodó…”

 

 

9.

 

– Miféle elsőséget említettetek? – tért vissza Félix legközelebb a Nathanaéllel folytatott beszélgetésre. – Hogy vajon ki talált rád?

– Nem egyszerűen azt, hanem hogy a felkutatásomat melyikük határozta el hamarabb.

– Kinek a gondolata volt?

– Sosem tudtam meg, mert mindketten Jézusnak tulajdonították. Azt engedték sejtenem, hogy Krisztus jelölte ki nekik feladatul. Amit Kapernaumban mondott az Úr az apostolok előtt, mindkettőjük emlékezete őrizte. Ott egyszer Jézus visszahozta az életbe a zsinagóga elöljárójának, Jairusnak a lányát, aki fél lábbal már odaát volt. Idővel azután ismét járt egyszer tanítványaival a városban. Mit gondolnál, hogyan fogadták?

– Szaladtak elébe a népek, élükön az apával s talán a lánnyal, hogy köszöntsék hálásan a csodatévőt.

– Hát nem. Az apostolokat mindössze az adószedők várták, akik annyit kérdeztek tőlük: mesteretek fizeti-e a templomadót. Különben Krisztus már korábban pokollal fenyegette a tanítványok füle hallatára ezt a várost amiatt, hogy lakói nem hajlandók megtérni. A közöny láttán fordult az apostolokhoz e szavakkal: „Bizony mondom néktek, más városok sem nyitják meg könnyen kapuikat csupán a szív szavára. Angyali rábeszélő erőre lesz szükségetek, vagy egy ilyen talentummal megáldott prédikátorra, aki faltörő kosként jár előttetek.” Anániás kötelességének érezte, hogy megtegyen minden tőle telhetőt a legígéretesebb szónok megnyeréséért. Elkezdett hát tájékozódni a farizeusok körében. Én akaratlanul is megkönnyítettem a dolgát buzgólkodásommal, amely rám terelte sokak figyelmét.

– Nathanaéllel mikor fogtak össze a sikerért?

– Ők már évek óta barátok lévén, hasonlóan gondolkodtak. Gyakran voltak úton, s ilyenkor, ha csak tehették, betértek egymáshoz. Amikor Anániás egyszer hosszabb elmaradás után ismét Arábiában járt, mentegette magát szokásos látogatásainak megritkulásáért. Elmondta újabban gyakorivá lett jeruzsálemi utazásainak okát-célját. Nathanaél emlékezetében ekkor felidéződött a pusztából az egykori szívós kitartású farizeus, aki én voltam. Akkortól fogva mindketten kutattak utánam. Együtt fogalmazták meg a célhoz vezető stratégiát: farizeuskörökben mindenütt a leginkább nagyravágyó írástudó iránt kell érdeklődniük. Jól számítottak: társaim ujjal mutattak rám, s éppen azok, akik egyébként fűtötték becsvágyamat, több féltékenységet árultak el irányomban, mint rokonszenvet. Azzal vezették nyomra Anániást, hogy számon tartották zsinagógabeli írásmagyarázataim visszatérő témáját. Attól fogva csak azt kellett tudakolniuk, hogy hol hangzott el ilyen beszéd.

– Mi volt a szónoklataid tárgya?

– Miként értsük Ézsajás próféciáját a népek hódolatáról s a pogányok megtéréséről.

Félix eltöprengett. – Ha jól értem, az utcájukba is azzal csaltak be, aminek révén rád leltek, s ez a becsvágyad volt.

– Csakugyan. Okkal bíztak benne, hogy a nagy fogást, amellyel Damaszkusz, e sokféle szellemiségnek otthont adó város kecsegtet, nem szalasztom el. Érkezésem hírére odajött a damaszkuszi úthoz Nathanaél is a terapeutával, hogy megerősítse, amikor Anániás felismeri a jövevényben, vagyis bennem Sault. Akkor még beérték volna mindketten puszta azonosításommal. Miután ez megtörtént, Nathanaél, aki már két napja vesztegelt az út szélén, nemsokára indult is vissza Arábiába, illetve damaszkuszi vendégházukba. De hogy a kísérlet ilyen fényesen sikerül, arra nem számítottak. Megtérésem oly hirtelenül történt, mint Dániel ájulása és arcra zuhanása Gábriel arkangyal előtt. Anániás meggyőzőnek találta a fordulatot, de környezetének megnyugtatása végett jónak látta hitelesíteni Nathanaél véleményével. Elfogadtak tanítványukul, bár abban éreztem némi fenntartást részükről, hogy diskurzusaink eleinte nem szóltak egyébről, mint a szeretet mibenlétéről. Nathanaél, akit utóbb Barnabásnak hívtak, később többször elkísért útjaimon, és egyre kevésbé lehetett tudni, hogy melyikünk a másik tanítványa.

– Kíváncsi volnék rá, ha dióhéjban összefoglalnád a szeretet mint alapelv lényegét. Ne vedd tőlem rossz néven, de teológiátok mélységeibe nem kívánok betekinteni. A sarkalatos tételt viszont örömmel megérteném, ha tudom.

– Akkor hát hallgass meg mindössze egynéhány sort, amellyel az arábiai könyvtárban találkoztam! – Pál idézni kezdett:

 

Szólhatok emberek és angyalok szavával, ha szeretet nélkül teszem, különb sosem leszek, mint a suhogó penge vagy a hárfa húrja.

Ha jövőbe látok tudományok és titkok tudójaként, ha hegyeket mozdító hit él is bennem, de szeretetnek híjával vagyok, mindez semmit sem ér.

Ha vagyonomtól megváltam és testem rabságából már szabadultam, ám szeretet nélkül élek, akkor mire sem jutottam.

Sokat eltűr és könyörületes a szeretet; sosem irigy és nem hivalkodó.

 

– Szép, szép – bólintott Félix –, de nem lettem tőle sokkal okosabb. E sorok csak az érzés hiányáról szólnak.

– Mégis, vagy éppen ezért, elmondják, mindennél szebben, hogy milyen kincs rejlik a felebarátunkhoz fűző szívbéli kötelékben.

– Én egy tézist vártam tőled, olyat, mint a görög filozófusok meghatározásai…

– Az nem volna jó. Az igazságra vágysz? Szívleld meg Jób szavát: kérdezd csak meg a barmokat, ők megtanítanak, az égi madarakat, azok megmondják neked; vagy beszélj a földdel, az megtanít, s a tenger halai is elbeszélik neked az Isten hatalmát. Anániásnál meg olvastam egy olyan tekercset, amely Jézusnak tulajdonít hasonló szavakat: Ne a szent írásoktól reméljétek a törvényt, mert a törvény az élet, az írás pedig halott… Ám megtaláljátok fűben, fában, a folyóban, a hegyekben, az égi madarakban s a tenger halaiban; de mindenekelőtt tenmagatokban keressétek. Tudom jól, hogy az ilyesmi a filozófiához szokott görögök szemében könnyen tűnik föl balgaságnak.

– Hát írásban érvelni az ellen, hogy éljünk az írással, bizony nem vall nagy következetességre.

– Jézus maga nem is tette, ahogy Szókratész sem. Egyszer az Olajfák hegyén látták ugyan írni, de akkor is csak a homokba… Ennyire becsülte az írás örök érvényű voltát.

– Az esszénusok növendékei az elvont fogalmakat kerülő bölcsességek módszeres tanulmányozásával töltenek három évet?

– Ahogy mondod. De nem a növendékek bújnak így ki a logika szabályai alól, hanem foglalkozásaik tárgya feszíti szét a tételes levezetések szűk kereteit. Ahogy a költészet is. Arra úgyszintén sokan áldoznak éveket.

– Aligha lehetnek túlságosan szórakoztatóak azok a tanulmányok.

– Nem is az a céljuk. Ám ennyi idő sem elég mindenkinek, hogy kellő tapasztalatot szerezzen például arról, vajon mit sűrítenek magukba a következő szavak: a belégzés és a kilégzés közötti pillanatban rejlik a Határtalan Tartomány összes misztériuma. Évek után, a lélegzés kitartó művelésével is jó, ha némi sejtésünk támad róla. Ezért tanácsos a növendékeknek elvonulniuk a pusztába. Én ma is inkább csak próbálkozom a megsejtett igazság gyakorlatra váltásával. Óriási szerencsém, hogy a Mester lábánál ültömben annak idején földerengett nekem valami a titokból. Előbbre jutni valójában csak jótékony fogságaim idején tudtam, mint most is, amikor sürgető teendők nem vonnak el az odaadó elmélyüléstől.

Félix tiltakozó mozdulatot tett.

– Tudom – bólintott Pál –, nem vagyok fogoly; mondjak inkább őrizetet. Igaz is, rendben van.

– Hány évig maradtál Damaszkuszban? Helyesebben: ott és Arábiában?

– Három esztendeig.

Félix jelentőségteljesen bólintott:

– No jó. Azt mondtam, hagyom ezt a kérdést. Beszéljünk inkább arról, hogy végül is mi bajotok van a filozófiával!

– Az, hogy oda-vissza váltogatják bennük egymást csaknem ugyanazok az ellentétes felfogások, meddőn, a végtelenségig.

– Úgy tudom, a Krisztus-hit legfőbb törekvése éppen a végtelen, az öröklét szolgálata.

– Mi azon munkálkodunk, hogy a tanítás meg is valósuljon, sokak üdvére. Nekünk nem elég az, hogy egynéhány okos ember élvezi a többnyire önmagáért való vitatkozás művészetét, anélkül hogy gondolataikból bármi is teljesülne. Nem elméleteket akarunk alkotni, hanem az emberek erkölcseit és magatartását kívánjuk alakítani.

– Nehezen tudom elképzelni rólad, hogy egyszerre csak úgy elfelejtsd sztoikus képzettségedet, farizeusi tanulmányaidat és egyéb irányú tudásodat.

– Nem is teszem. Ha ezek valóban élesebbre csiszolták elmémet, akkor bárminő tárgyhoz közelítsek, hamarabb a lényegébe találok, anélkül is, hogy stúdiumaimat fölidézném. Oly sok vallás között kellett érvényre juttatnunk a Megfeszített hitét, hogy csupán a nemkívánatos tanítások kiszűrése annyi munkát adott nekem, amennyivel az alexandriai Muszeion büszkesége lehettem volna. E tanoknak s velük való munkálkodásomnak nyoma is alig lelhető fel az írásaimban. Jól hallottad, írásaimban. Mert én hajlamaim ellenére írni kényszerültem, távolból, börtönből – de nem könyveket tudósoknak, csak betűkké dermedt élőszót a testvéreknek. Leveleket. És nem ez volt az egyetlen, még csak nem is a legjelentősebb engedmény, amelyre az elmúlt húsz év során elszántam magam.

– Hanem?

Pál csüggedten gondolt a test feltámadásának kérdésére és a jó cselekedetek holtunk utáni jutalmának az ígéretére. Nem mintha ez utóbbit vissza szerette volna vonni, hiszen a mennyekben nyert pályabér végül is nincs ellentmondásban azzal, amit a legkiválóbbak jól tudnak, hogy az erény önmagában hordja jutalmát. Az újabb koszorú éppenséggel nem fosztja meg viselőjét az előbbi babéroktól, sőt azokból is fonják; de a legkülönb ember mégiscsak az, aki az első fizetséggel már beérné, anélkül, hogy a másodikra tekingetne. Lassan, csöndesen szólalt meg:

– A feltámadás kifejezésből mindegyre csak azt az ígéretet hallják ki testvéreink, hogy földi, érzéki testünk új életre kel. Már-már végképp belenyugodtam, hogy a szellemi vagy mennyei testről legtöbbjüknek hiába prédikálok. Legyen hát; mondjunk jelző nélkül csupán testet, úgyis ki-ki azt érti rajta, amit fölér ésszel. Nemrégen egy hitünk felvételére hajló pogány atyafi, azt hallván tőlem, hogy a halál bennünket, Krisztus követőit többé nem fenyegeti, azonmód elszaladt a jó hírrel, és telekürtölte városát, hogy többé nem kell senkinek sem meghalnia. Pedig én a halálnak nem a bekövetkeztét, hanem csak a fenyegető voltát tagadtam, hiszen általa jutunk az örök életbe. Ilyen gyermeki lelkeknek kell elmagyaráznom az Isten országát. De akik a legkésőbben értik meg, gyakran elsőként megérzik, hogy vajon mit is jelent. Magyarázom hát rendületlenül.

 

 

10.

 

Másnap, a szokott alkonyi órán Félix így köszöntötte Pált:

– Hoztam hozzád valakit, aki szívesen meghallgatná magyarázataidat. – Egy nő állt a jobbján szótlanul, gondterhelt arcvonások közül sugárzó meleg tekintettel. – Druzilla jött velem, a feleségem. Hallott már rólad tőlem, s kérdezett is egyet-mást a tanaitok felől. Gondoltam, jobb lesz, ha rád bízom annak fejtegetését, amibe magam csak belezavarodnám. A zsidóknál nem általános szokás ugyan asszonyokat a férfiak társaságába bevezetni, mint a görögöknél, de egyikőtök sem ragaszkodik mereven a zsidó hagyományokhoz. – Letelepedtek; Pál és Druzilla karosszékbe ült, Félix egy heverőre.

– Krisztus hívei nem tesznek különbséget ember és ember között születésük szerint – nyugtatta meg Pál a helytartót vagy inkább az asszonyt. – Jézust is kísérték vándorútjain nők. Különösen szerette közülük Mária Magdolnát. Ha engem, a Megfeszített méltatlan, utolsó szolgáját lehetséges az apostol titulussal illetni, akkor ő, az angyali még inkább megérdemli ezt a nevezetet. „Csapdát állítottam magamnak – gondolta eközben. – Miután tegnap a hívek gyermeteg lelkével indokoltam prédikációim szívhez szóló hangvételét, ma nem szorítkozhatom az atyai példálózásra. Megsérteném őket.” Miről szeretnél hallani tőlem? – kérdezte Druzillát.

– Mindenekelőtt arról, amit ti az Isten országának neveztek. Hogyan juthat oda valaki?

– Az Úr azt mondotta róla, hogy már közeleg, eljön hamarosan. Csak készen kell állnunk a fogadására. Ha te magad vagy bárki más oda vágyik, ne a térképen keresse. Égen s földön mindenütt rálelhetünk, ahol az önösségtől megszabadult embereket, lelkeket találunk, akiket a felebaráti szeretet egymással és a Teremtő, a teremtés iránti áhítat a kozmosszal egyesít. Ebben rejlik a mi készenlétünk arra, hogy belépjünk Isten országába.

– E világ fejedelmeinek nem kell tehát féltékenyen tekinteniük a másik tartományra – vetette közbe Félix.

– Valóban nem. Inkább féltőn kellene. Mert ahogy a testet a szellem élteti, úgy a birodalmakat az eszményeik tartják egyben.

– No és a légióik – figyelmeztetett a helytartó.

– Minél nagyobb az impérium, annál inkább szüksége van egy katolikus, egyetemes eszmerendszerre a helyi vallások helyett. Hiszen a császárkultusz is e felismerésből született.

Félix hivatalával nemigen lett volna összeegyeztethető, ha helyesel ez utóbbi megállapításhoz. Azzal is elegendő jelét adta türelmének, hogy hallgatott.

A hirtelen támadt csöndet Druzilla törte meg: – Vajon hogyan lesz önzetlenné az ember?

– Régi igazság, hogy nem annak jobb, aki kap, hanem annak, aki ad – felelte Pál. – Urunk is ezt hirdette. A felebaráti szeretetnek mindenkiben van egy csírája. Jézus kovászról beszélt, amely átjár bennünket, mint a tésztát; mustármagról, amelyből lassan kihajt egy egész növény.

– Bizony, lassan – szólalt meg Félix.

– Ezt én tudom a legjobban, akinek egy évtizedbe tellett, míg fölfogtam Krisztus tanítását. Ezért mondom, hogy az új embert magunkra kell öltenünk, mint egy sisakot vagy páncélt, pajzsot. Egyetlen elhatározás, egynéhány mozdulat elegendő hozzá…

– …a kovász meg végezheti tovább a maga munkáját – bólintott mosollyal a szemében Druzilla.

– Isten országának tehát tökéletességre jutott emberek lesznek a polgárai – vonta össze szemöldökét Félix. – Ez engem Platón filozófusállamára emlékeztet, aki szerint a vezetésre hivatott kiválókban arany van… Én még Arisztotelész eszményi társadalmának is több esélyét látom a megvalósulásra, mert ő a városállamot az ilyen-olyan valóságos emberekre akarja építeni. – Fölállt a heverőről, járkálni kezdett, úgy mondta: – A kérdés az, hogy hol keressük a jót a földön. Platón követői szerint, és tudtommal az esszénusok szerint is, eleve adott volt az ideák világában; de a szellem, alászállván az anyagba, elvegyült a rosszal. Arisztotelész meg éppen fordítva látja: szerinte a jó az, ami felé minden törekszik.

– Vagyis nem kiindulás, hanem cél – tűnődött el Druzilla. – Hát ez nem mindegy.

– De majdnem az – legyintett Pál, az asszony ámulatára. – A jó nem a hátunk mögött és nem előttünk található. Hanem fölöttünk.

Druzilla a férjére pillantott, ám az ő tárgyilagos arckifejezésének láttán visszafogta a maga feltörni készülő lelkesedését. Tétován jegyezte meg: – Ettől még éppoly távoli lehet, mint a végcél.

– Onnan a magasból reánk árad. – Pál szavaiból a legcsekélyebb kétely sem érződött.

Az asszony ismét Félixre nézett, de nekik háttal a korlátra támaszkodó alakjáról csak türelmetlenséget olvasott le. Pálhoz fordult: – Szívesen hinném, amit mondasz, olyan szép. Biztosan gazdagabb lenne tőle az életem.

– Hát higgyed!

– Ha az olyan egyszerű lenne – mondta az asszony fájdalmas mosollyal. – Hiába tudom, hogy gazdagabb lennék Dárius kincsével, mint nélküle, attól még nem lesz az enyém.

– A hit lelki kincsekhez juttat. Bizonyosságot ad. De ha hinni talán nem tudsz, a bizakodás, a remény éltet téged is.

– Azt gondolom, igen.

Félix visszatért hozzájuk. Pálnak szegezte a kérdést: – Ha már itt tartunk… A napokban Antiochiában jártam. Ott a következő két tanítást egyaránt neked tulajdonítják. Az egyik: a hit üdvözíti az embert. A másik, hogy a hitnél és a reménynél is nagyobb érték a szeretet. Akkor miért nem ez utóbbi juttat üdvösséghez? Nincs ebben olyan ellentmondás, mint amilyet a ciklikusan váltakozó filozófiai tanokban kifogásolsz?

– Csak első hallásra. Te ismered Arisztotelészt. Talán emlékszel rá, mit írt a nők irányította poliszokról Politikájában.

– Nem tudnám fölidézni.

– Azt, hogy mindegy, kik vezetik az államot: nők, vagy olyan férfiak, akiket a nők irányítanak. Így az is mindegy, hogy mit mondunk: a szeretet vezérli cselekedeteinket az igaz útra, vagy a hit, amely az előbbit mozgatja.

– Ha mindegy – szólt közbe Druzilla –, akkor a szeretet önmagában is elegendő lehet az üdvösséghez. Megtérés nélkül is bejuthat valaki Isten országába.

– Az ítélet egyedül az Úré.

Félix ismét odább lépett, és a terasz korlátjára támaszkodott. Nézte a tengeröblöt.

Druzilla halkan kérdezte: – És ha egy asszony meg kívánna térni? El kellene hagynia pogány férjét?

– Nem, úrnőm. – Pál kis híján azt mondta: lányom. – Akkor az a dolga, hogy hűséggel kitartson a házasságban, és igyekezzék a helyes útra terelni férje lépteit. Erre is igaz: mindegy, hogy magától teszi valaki a jót, vagy másnak a kedvéért. Csak tegye.

– Ezek szerint hitére való tekintet nélkül bárki jobbíthatja és szépítheti e siralomvölgyet.

– Ha a szelídek kezébe kerülne a világ sorsa, már az elég lenne hozzá, hogy különb életben legyen részünk.

– El fogom érni Félixnél – súgta Druzilla elszántan –, hogy megtartson téged a világnak, hogy továbbengedjen utadon, téríteni a pogány népeket.

– Elhiszem, és hálás vagyok érte – bólintott Pál meggyőződéssel –, de magam is bízom a helytartóban. Ha ki óhajtott volna szolgáltatni római polgár létemre a vádlóimnak, már megtehette volna. Ám ő hitelt adott szavamnak, hogy nem vittem be pogányt a szentélybe, s így nem is követtem el szentségtörést.

Várták, hogy Félix ismét visszatér hozzájuk, de ezúttal mintha végképp belefeledkezett volna az öböl látványába. Kis idő után szótlanul odamentek mellé, s nézték ők is a sötétülő láthatárt.

– Hol kell keresnünk a jót? – kérdezte egyszer csak Félix, mintegy önmagától. – Hát itt, a naplementében. Amikor elsimul a tenger, és béke száll a kikötőre. Talán még miránk is. Így van, Pál?

Az öreg először kétkedőn ingatta fejét; azt akarta mondani, hogy nekünk kell fölemelkednünk hozzá. Majd mégis bólintott:

– Ha igazán tudunk örülni a békének, akkor leszáll miránk is. Egyszer még a császár is megtér majd. Érdemes lesz kivárnunk a végét.

– Csak legyünk túl valahogy az elején – mondta halkan Félix. A sötétben nem látszott, hogy mennyire komor az arca.

 

 

 



Nyitólap