Vincze Ferenc
Az emlékezés csapdája
Csiki László: Ajakír
A recenzens jelen kötet tárgyalása
kapcsán – bármennyire is a szövegközpontú értelmezések
idejét éljük – nem tekinthet el attól a ténytől, hogy
Csiki László legújabb és egyben legutolsó könyvét tartja a
kezében, mely így egy életmű lezárultát is jelenti.
Rögtön felmerül a kérdés, hogy a recenzens mennyiben veszi
figyelembe azt az életrajzilag kicsit sem elhanyagolható
eseményt, hogy a szerző 2008 októberében, éppen a kötet
megjelenésekor, elhunyt. Kétségekkel teli ez a kritikusi
pozíció, hiszen Csiki László közelmúltbéli halála olyan
értelmezésnek is teret engedne, amely elsősorban az életmű
felől, annak fényében és összefüggéseiben értékelné e
kötetet. Egy olyan életmű felől, ami még 1968-ban
kezdődött az Esőt-kaszáló című verskötet
megjelenésével, s mely nemcsak prózai, de lírai munkákat is
tartalmaz. A próza és a líra szorosan összefonódik Csiki
munkásságában, hiszen a több mint negyvenéves pálya során
váltakozva jelentek meg vers- és prózakötetei. Az életmű
előbb említett vonatkozásai, a tágabb összefüggések
elemzése egy hosszabb tanulmány feladatai lennének, így a
recenzens „csupán” az Ajakír című kötet
értékelésére és értelmezésére szorítkozik – csak akkor
tesz életrajzi megjegyzéseket, amikor ezek elengedhetetlennek
látszanak.
Az Ajakír című regény
kiindulópontja a főszereplő-elbeszélő visszatérése rég
elhagyott szülővárosába, ahol a jelen eseményei mellett
minduntalan megidéződnek a múlt történései, alakjai.
Érdemes itt megemlíteni a Háborúk című
rövidtörténet elbeszélőjének megállapítását:
„Kegyetlen dolog az emlékezés. Mert nem tudok igazán
emlékezni, csak magamra. A magam ritmusához, életéhez mérem
egy hely, egy közösség törvényszerűen lassúbb –
történelmi – életét, s csak azt ha tudom, mivé lettem
általa. Ők csak segítség és anyag. Az sem mentségem, hogy
szeretem őket.” Az eladott nagyapó című 1977-es
kötetből származó idézet rámutat arra, miként működhet
az emlékezés Csiki szövegeiben. Mindenképpen szubjektív
látásmódot, szemlélődést tükröz a megállapítás, hiszen
egy olyan elbeszélőt helyez az olvasó elé, aki saját belső
és külső történéseinek fényében kísérli meg láttatni
környezete eseményeit.
Az első külső történés, amit regisztrál
a regény elbeszélője, az a megérkezés egy idegen ország
repülőterére. A reptérre, ahol szürke és éhes kutyák
falkája fogadja, akik még az eldobott papír zsebkendőt is
felfalják. Kutyák, akik ott lézengenek a váróterembe
érkező lába körül, akiket többnyire átlépnek, és senki
sem vesz róluk tudomást. A kutyák jelenléte majdnem
látszólagos, hiszen miközben jelen vannak, mégis úgy
tetszik, mintha nem is léteznének. Ugyanez a látszólagosság
jellemzi a regény tereit is. Ahogyan a reptéri váróterem a
kutyák miatt a képzelet szüleményének, úgy tűnik a
szálloda előcsarnoka is – vagy az elbeszélő szobája is –
illuzórikusnak. Hiszen mindaz, ami ezeket a tereket
jellemezheti, nem valódi: az újságban a tegnapi hírek vannak
(vagy már a holnapiak), és a sajtótermék nem vásárolható
meg, ahogyan az Őrnagy története – meséje – is
csupáncsak súrolja a valóság határát, vagy súrolhatja –
nem dönthető el, hogy hihetünk-e neki. „Ma már csak kép
és szó a világ” – mondja az elbeszélő az Őrnaggyal
folytatott beszélgetés közben, s a szentencia, melynek adott
kontextusában nem sok értelme van, ott lebeg az egész szöveg
felett. A szálloda szobája is illeszkedik a sorba, hiszen egy
elejtett megjegyzésből arra következtethetünk, hogy a falakon
túl gyártanak valamit, talán pénzt, talán személyi
igazolványt. Konstantin Barapoulost, az ajakírt, azaz rúzst
áruló ügynököt a „vendéglátók” még a múzeumba is
elkísérik, ahol a haza emléktárgyai mellett Rubens-képeket
is megcsodálhat, miközben vezetőjével társalog. Olyan
párbeszéd ez, melyben minden mondatnak esetleg másodlagos
jelentése is lehet. S a „tárlatvezető” nemcsak
kétértelmű kijelentéseket tesz, hanem egyúttal a
főszereplő-elbeszélő éjszakai látogatójáról is tud,
arról a nőről, aki az éjszaka közepén beállított
Barapoulos szobájába, majd a zuhany alatt, hogy a
lehallgatókészülékek ne érzékeljék – közösülés
közben –, megpróbálta kideríteni, milyen ajándékot is
hozott az ügynök a Haza Bérce feleségének. Egy későbbi, a
fővadásszal folytatott beszélgetésben pedig már az is
kiderül, hogy Barapoulos nem francia, hanem a vendéglátók
országából származott el külföldre, s hogy a kísérői
minden rokonát, kapcsolatát számon tartják. A három nagy
egységre osztott regény első részében egy diktatúra
természetrajzának sűrített leírását olvashatjuk, melyben
egyetlen helyszín sem az, ami, és a szereplők sem azok, aminek
látszanak. Még maga a főszereplő sem. S a regény ezen első
nagy egységében a jelen válik meghatározó tényezővé, csak
halványan és homályosan sejlenek fel egy valamikori múlt, egy
valamikori élet hol rejtett, hol kevésbé rejtett foszlányai.
A főszereplő-elbeszélő egyfelől titkolni akarja múltját,
az országhoz való kötődését, másfelől vendéglátói is
folyamatosan a felejtés fontosságát hangsúlyozzák. A szöveg
feszessége és szerkezete maga sem engedi az emlékek
felbukkanását: „Nagy gyakorlatra tettem szert már a
szándékos felejtésben, az emlékeim megsemmisítésében:
többnyire más élményekkel, tapasztalatokkal és folytonos
cselekvéssel, izgéssel-mozgással takartam le,
helyettesítettem őket, tudtam azonban, hogy egyszer, elég
hosszú idő múltán öngyulladással lángra lobbanhatnak, mint
a hajófenékben tárolt, szellőzetlen búza.” Az elbeszélő
előbbi megjegyzése nem csupán a főszereplő helyzetére és
szerepére értendő, egyúttal a regény szerkezetét és
működését is leleplezi. Míg a mű első nagy részében a
folytonos cselekvés és a friss élmények dominálnak, addig a
fentebbi idézet már megelőlegezi a második nagyobb egységet,
melyben az emlékek és az emlékezés kerül a középpontba.
A regény első fejezete azzal ér véget, hogy
a vendéglátók bejelentik a Haza Bérce feleségével való
találkozás időpontját, s egyúttal azt ajánlják
Barapoulosnak, hogy keresse fel szülővárosában élő
rokonait. Ez a jelenet egyszerre tölti be a tartalmi és
szerkezeti átvezetés vagy fordulópont szerepét, hiszen a
rokonok és ismerősök felbukkanásával és felkeresésével a
regény jelen idejében zajló eseményeket minduntalan
megszakítják a múlt eddig elnyomott és felejteni kívánt
történései. Az első látogatást Barapoulos nagynénjénél
teszi, ahol az olvasó szembesülhet a kanapén heverő,
kitömött kutyával, aki azért jutott erre a sorsa, mert csak
pusztította az ételt, és hasznot nem hozott. A kitömött
kutya megjelenése két síkon is előremutat: egyfelől utal a
Kutya nevű szereplőre, másfelől jelez egy későbbi
jelenetet, melyben egy műlábbal felszerelt disznó botorkál el
az ablak előtt. Groteszk és abszurd kép: a disznó, amelynek
lábát belefőzték a levesbe, de minthogy hasznos, húsadó
állat, nem ölték le, csupán megcsonkították. A kipreparált
eb utólag Kutya megelőlegezéseként is olvasható, aki –
Barapoulos unokaöccseként – több évig jelentett rokonáról
a titkosrendőrségnek. A jelentés, a besúgás ebben a
világban egyáltalán nem meglepő, nem döbbenti meg az
olvasót, azonban Kutya bemutatása során érdemes figyelni az
alábbi mondatokra, melyek érvényessége nem csupán erre a
szereplőre vonatkozik: „Kutya kapcsolat a régi és az új
város, a kedves titkok és felszínre hozataluk, a
nyilvántartásba vételük között, gondoltam.” Kutyával
Barapoulos akkor találkozik, mikor meglátogatja Emet, régi
kedvesét, aki jelenleg Kutya élettársa. Ez a találkozás
nemcsak Em első megjelenése miatt fontos, hanem mert ez a rész
indítja útjára azokat az emlékeket, melyek azon vallomást
és ennek a beszélgetésnek a körülményeit tárják az
olvasó elé, melyben Kutya bevallja a főszereplőnek, hogy
jelent(ett) róla. Az elbeszélő azonban nem elégszik meg az
eset felelevenítésével, értelmezi is: „Nem kellett Kutyát
sem megfenyegetni, sem ígéretekkel megvesztegetni, elég volt
neki, ha felkínálják, éljen, ahogyan képes. Segítettek is:
adtak neki annyi köznapi gondot s okot az aggodalomra, hogy ne
jusson ideje-ereje másra.” S minthogy a narrátor úgy érzi,
ez sem elég magyarázat Kutya viselkedésére, a fentebbi
mondatokat is kifejti, aprólékosan el- és megmagyarázza,
milyen is egy diktatúra természete.
Miközben kitérők révén az olvasó
tudomására jut, hogy a főszereplő-elbeszélő végleges
emigrálása/kitelepedése előtt szökve is megpróbálta
elhagyni szülőföldjét, megismerünk egy újabb alakot, a
kissé misztikus nevű Wudut, aki volt fürdőssegéd, majd
mozigépész, talán katona is, de az a valószínűbb, hogy
hosszabb ideig fogva tartották. A róla elmesélt történetek
sokkal inkább elbizonytalanítják a befogadót, mintsem
megerősítenék egyetlen, lehetséges létét, ahogyan ezt az
elbeszélő is megállapítja: „A sokadik, az igazi olvasat nem
kiismerhető, mert nem egyéb, mint önmaga: mintha egyszerre
írná és olvasná magát az ember.” A sokadik,
kiismerhetetlen olvasat lebegtetése azt a lehetőséget
kínálná, hogy az olvasó szabadon dönthessen az olvasatok
között. Ez azonban csak lehetőség marad, minthogy az
elbeszélő hisz az egyetlen és igazi olvasat létezésében.
Mindezt és a különböző helyzetek folyamatos
megmagyarázását alátámasztja az elbeszélői pozíció
megváltozása: míg az első fejezetben a narrátor a
visszaemlékezés szinte már tárgyilagos helyzetéből
eleveníti fel a történeteket, addig a második fejezetben
megjelenik az elbeszélő szövegének hallgatója és
befogadója: Lucille, s így az emlékezés személyesebbé
válik. A Franciaországban maradt kedves lesz a címzettje a
megszólalásoknak, s a főszereplő-elbeszélő a város tereit
sorra véve kísérli meg számára bemutatni a jelenből a
múltat, a tér tárgyiasságában rejtőző emlékeket, melyek
egyúttal Konstantin Barapoulos személyét is meghatározzák.
Ezt a bemutatást – virtuális, múltbéli körutat –
látható módon az a szándék hatja át, hogy a befogadó a
legapróbb részletekig megértse a diktatúra és a benne
működő személyek természetét. Talán éppen ez az intenció
az, ami az elbeszélőt folyamatosan magyarázkodásra és
filozofálásra kényszeríti, és ennek köszönhetően az
emlékek feloldódnak és eltűnnek a narrátor
történetértelmezéseiben.
A harmadik fejezetben ismét tárgyilagossá
és távolságtartóvá válik az elbeszélői hang, már
ritkábban, csupán a regény vége felé tűnik fel Lucille mint
megszólított, s az olvasó egy diktatúra végnapjainak lehet
„szemtanúja”. Barapoulos találkozik végre a Haza
Bércével és feleségével, majd szereplője lesz a diktátort
megbuktató eseményeknek. Azon eseményeknek, melyek nem
kívülről, az elnyomottak részéről szerveződtek, hanem
sokkal inkább belülről, a titkosszolgálat által. Legalábbis
ezt sugallja az elbeszélés. Semmi sem az, aminek látszik, még
a forradalom, a népfelkelés is szervezetten és előre
eltervezetten zajlik. S miközben eddig úgy tűnt, a regény egy
(bármely) diktatúra rajzát tárja az olvasó elé, az utolsó
fejezet olyan erős és kikerülhetetlen referenciákat
sorakoztat fel, hogy azok téveszthetetlenül kijelölik (sajnos)
azt az elnyomó rendszert, melyre vonatkoznak. A Ceaułescu
házaspár Romániája és az 1989-es események
körvonalazódnak, a diktátor és feleségének összes tudott
vagy legendaként terjedő cselekedete is megelevenedik, s így
az események egy része kilép a fikció köréből, a megélt
és megtapasztalt közelmúlt tárul elénk. Így a szöveg nem
tud egy (bármely) diktatúra természetrajza lenni, hanem az
1989-es romániai forradalom eufóriájának és az azóta eltelt
időben született puccselméleteknek a vegyítésévé és
értelmezésévé válik. „A magam ritmusához, életéhez
mérem egy hely, egy közösség törvényszerűen lassúbb –
történelmi – életét, s csak azt ha tudom, mivé lettem
általa” – idéztük a recenzió elején Csiki egy korábbi
mondatát, mely rámutat így arra is, hogy az Ajakír
című regény akkor működik jól, mikor az elbeszélő
önmagát és a benne lezajló változásokat kívánja
megérteni az emlékezés révén. E változások
rögzítésével sokkal inkább elénk tárul egy diktatúra
állapota és működése, mint az események
konkretizálásával. „…beleestél az emlékezés
csapdájába. Most már legalább azt érted, hogy létezik
ilyen, nem puszta stílusalakzat” – szólítja meg önmagát
az elbeszélő még az első fejezetben. A szöveg éppen akkor
tud jól működni, mikor az elbeszélő elkerüli az említett
csapdát, mikor az emlékezés csupán egy jól kezelt
stílusalakzat, és nem akar minduntalan a textus fölé nőni.
Hiszen míg a visszaemlékezések rendszere és ritmusa
határozzák meg a regény szerkezetét és működését, sokkal
inkább tud élni és befogadhatóvá válni az az önkényuralmi
környezet, mely teljes mértékben elbizonytalanítja és
megváltoztatja az egyén identitását. Csiki László utolsó
regénye kapcsán érdemes még megemlíteni egy nem
elhanyagolható tényt: a mű a minden közösségtől független
egyént állítja a középpontba, akinek identitását nem a
közösséghez való viszony, hanem a szabadság és az alapvető
emberi jogok igénye határozza meg, s így Csiki regénye minden
kritikus megjegyzés ellenére is ki tud lépni abból a
hagyományból, mely az eddigi hasonló megszólalásokat
megkötötte. (Magvető, 2008)