Tornai József

A barátom

Sokszor gondolok egyik barátomra, K.-ra. Nemrégen halt meg. Idősebb volt nálam. A cserkészcsapatban ismertem meg. Ő vezette az őrsöt az első, úgynevezett „pünkösdi próbatábor” három napján. Azt hiszem, mindenki szerette a higgadtsága, a humora miatt. Engem azzal „fogott meg”, hogy néhány hét múlva megrótta azt a fiút, aki az esti tábortűznél a sűrűbe dobta a félig megevett, nyárson sült szalonnát. A nevemet nem említette. Hajnalban igencsak vacogtam: vékony takaróm alig védett a hidegtől. Ő ment ki a sátorból utolsó őrként. Rám dobta piros gyapjútakaróját. Mintha hazakerültem volna a megszokott dunyha alá.

*

Hamarosan elkerült Harasztiról. Érettségi után Pesten járt fémipari technikumba. Egyik osztálytársával albérletet vett ki az Erzsébet királyné úton. Ha csak lehetett, meglátogattam, mert hiányzott. Azt hiszem, én maradtam az, aki legtovább ragaszkodott hozzá, miután a cserkészmunkából kimaradt. A második emeleten lakott, s mindig éreztem a lépcsőházban a süteményillatot. Talán cukrászda működött a földszinten. Voltak ott üzletek.

Egyik alkalommal nevetve mesélte: egy lány egész kötet szerelmes verset küldött neki. Tudta rólam, hogy olvasok, írok: ideadta a kézzel írt füzetet. Őt alig-alig érdekelte az irodalom. Miután elolvastam a „nagy művet”, beugrattam: „Te, ezek egészen jó dolgok!” „Komolyan?” „Persze, ismert francia költő írta, Te meg én a címe. Kosztolányi fordította magyarra Paul Géraldyt. Csak egy-két nevet, jelzőt változtatott meg az imádód. Micsoda szenvedély! Egy egész könyvet lekörmölt a kedvedért.”

A másik eset, melyre emlékszem, a barátom bravúrja volt. Szobatársa egy éjjel alaposan berúgva érkezett „haza”. Magában motyogva azonnal elterült a heverőjén. K. gondolt egyet, és megfordította a fekhelyét. A gyerek aztán hajnalban ki akart menni a vécére, de a falat találta azon az oldalon, ahol lefeküdt. Rémülten fölállt, és a sötétben a mennyezetig tapogatva végül segítségért kiáltott. K. még akkor is jókat röhögött (velem együtt), mikor „a befalazott ember” történetét elmondta.

*

Már ezekben a háborús években is sokat beszélgettünk Indiáról, a jógáról, az indiai vallásról, a brahmanizusról. K. megkapta Baktay Ervintől, Haraszti szülöttjétől a jól ismert könyveit, az India művészetét, a Szanátana dharmát és a többit. Azt hiszem, lótuszülésben meditációt is végzett. Baktay nyári indiántáborozásain is részt vett: ezeket tipikben (füstnyílású indián sátor), teljes indián ruhában, sastollas fejdísszel, eljátszott harci cselekményekkel együtt rendezték. K. Baktaynak valamilyen ágon rokona is volt.

Egyik dunai sziget volt a táborhelyük, K. engem nem hívott, de valamilyen oknál fogna nem is igen igyekeztem ott lenni. Bizonyára nem éreztem méltónak magam Baktay társaságára. Pedig ott is jó kedélyű népség lehetett együtt, amint K. egyik nevetve előadott beszámolójából kiderült. Természetesen nemcsak hadi programok voltak, de gyakori filozófiai, vallási beszélgetések, előadások is. Egy éjjel eléggé beszeszelt a „törzs”, és K.-ék kitalálták, hogy alaposan megtréfálják a nagy tudóst. Úgy látszik, olyan sokat ivott már, hogy le lehetett nyeletni vele a békát. Valamelyik „harcos” fölvilágosította Baktayt, hogy az egész európai filozófiatörténet téved, amikor Descartes-nak a híres „cogito ergo sum”-ot adja a szájába. „Hogyhogy?” – kérdezte akadozó nyelvvel Baktay. Úgy, hogy, mondták neki (elképzelem a tipit, ahol körbeülték a lobogó tüzet), a mondat eredetileg így hangzott: „coito ergo sum”. Baktay még részegen is majd fölrobbant ekkora blöfftől. Toporzékolva tiltakozott. Lehülyézte a többi indiánt, eszement bandának nevezte őket, kijelentve: semmi sem igaz abból, amit el akarnak vele hitetni. De a többség makacskodott. Azt is tudták: Baktay elég nagy háremet tart. Nem lehet olyan nagyon ellenére, hogy egy francia filozófus a szexuális aktusra alapozza bölcseletét. A vita végét nem ismerem. Nem is fontos. Az jellemző, a szó legjobb értelmében, ahogy K. mindezt elújságolta nekem.

*

A háború egyre közelebb jött, a németek veresége is. Nagy elégtételünkre, hiszen családunkban, a cserkészcsapatban is hevesen németellenesek voltunk. Emlékszem arra a nevezetes napra, mikor a déli órákban Horthy, a legfőbb hadúr (akit különösképpen nem szerettem!) bejelentette: a háborút elvesztettük, fegyverszünetet köt az oroszokkal. Nagy volt az öröm, sajnos este már a súlyosan elmebajos Szálasi zengedezett a rádióban a harc végsőkig tartó folytatásáról.

A kép itt elhomályosodik. Nem tudom, hogy viselte K. a bombázásokat, az ostromot: hogyan védekezett a nyilván számára is visszataszító nyilas bandák ellen. Az biztos: nem volt katona, mikor a Pestet megszálló oroszok elfogták. Valahol az Alföldön állt meg a foglyokkal zsúfolt teherautó, nagy hó volt, amikor észrevette: egy átfolyó van a kocsi közelében. Leugrott, és minden erejével igyekezett a betoncsőben elrejtőzni. De az tele volt odadobált rossz lábasokkal, cserepekkel, tényérokkal. Kilógott a lába. Még szerencse: az újrainduló oroszok azt hitték, véletlenül esett csapdába, kiszabadították, föl a többiek közé, és – hogy úgy mondjam – meg sem álltak Ukrajnáig, Fehéroroszországig. 1948-ban ért véget ez a rosszul sikerült menekülési kísérlet. Tudom, K. ügyes volt, mindent megtett, amit lehetett. A büntetést, az ártatlan diákon állt bosszút jól viselte. Én itthon alig vártam, hogy megjöjjön. Sokat megtudtam a nálunk lakó fiatal oroszoktól, milyen szörnyűség az, amiben élnek. Mégis K.-tól számítottam az igazi képre: milyen közvetlen közelről a kommunizmus.

*

Gyakran jártam náluk. Apja nemigen mutatkozott, annál szorosabb szövetséget kötöttem hihetetlenül érzékeny anyjával, a zongoratanárnővel. K. öccse kimenekült Svédországba, itthon is vitorlázórepülő volt, kemény, vonzó fiú. Kint is sportolt, de egyszer ki kellett ugrania a gépből. Ejtőernyője egy fa tetejére sodorta. Súlyos sérüléseket szenvedett, és nemsokára meghalt. K. anyjának így egyetlen fia maradt, az is fogságban. Lánya, aki egyidős volt velem, s számomra nagyon rokonszenves, tartózkodó nő módjára viselkedett, hamarosan férjhez ment.

Kettesben emlegettük esténként K.-t, és reménykedtünk. Futottak az évek, a cserkészcsapat még létezett, K.-t folyton szóba hoztuk, akár kiránduláson, akár a hosszabb-rövidebb táborozások alkalmával. Látszott, hogy mindenkinek hiányzik, nemcsak nekem.

Esti látogatásaimhoz egy idő után különös ember csatlakozott: Sz. A., a költő. Azt vettem észre, valóságos lelki kötelék teremtődött K. anyja és közötte. Nem messze lakott tőlünk, egészen a község szélén, egy akácosban összeeszkábált faházban. Folyton kócos hajjal mutatkozó feleségére és kilenc gyerekére jól emlékszem: szelíd, jámbor, különféle korú fiúk és lányok „hadára”. Az volt a furcsa, megkülönböztető tulajdonságuk, hogy nem tudtak kezet fogni. Ha valamelyikükkel találkoztam, és feléje nyújtottam a kezem, a mosolygó fiú vagy lány egyszerűen lelógatta a kézfejét: nem lehetett megszorítani.

Apjuk egy időben megismerkedett Salva Rádzsa Jesudiánnal, a nálunk akkoriban népszerű hindu íróval és előadóval. Jesudián a teljes erőszak-nélküliséget hirdette: a növényeket éppúgy óvni, szeretni kell, mint az állatokat, rovarokat. Sz. A., aki az akkori divat szerint úgynevezett „őstehetségnek” számított (nagyon gyönge verseket írt), szoros barátságot kötött vele. Egészen a hatása alá került: maga varrta a ruháit, derékig érő, bozontos hajat növesztett, háza körül egy szál gazt, fűszálat s főleg fát nem irtott ki. Úgy élt, viselkedett, mint valami jógi vagy erdei remete. K. anyjában alighanem ez ébresztette föl a rokonszenvet iránta. Ez az „eredetiség”. Egy alkalommal hármasban beszélgettünk, és K. anyja estefelé megkínált minket egy kis vacsorával: hideg hússal és kenyérrel. Sz. A. dühösen fölugrott, és azt kiabálta: „Aki idegen helyen eszik, az állat!”, és elrohant. Máskor elmondta: ő is tudna olyan regényeket írni, mint Dosztojevszkij, csak hát undorodik mindenfélét kitalálni, összevissza hazudni.

*

Egyik este viszonylag későn jutottam haza a Cserkészotthonból. Anyám ezzel a mondattal fogadott:

– Itt voltak K.-ék!

– Mi az, hogy K.-ék?

– Tudod, I.-vel jött együtt.

Ismertem I.-t, a szomszéd szőke lányt, akkoriban érettségizett. Szülei elváltak, édesanyjával élt együtt.

Természetes, hogy másnap ott voltam K.-éknál. Nagy szeretettel ráztunk kezet. K. nem volt sovány, megviselt. A fekete haja megritkult egy kicsit. Az első nap beszélgetése, történetei után még hetekig hallgattam beszámolóit, hol félelmetes, hol humorral vegyes „élményeit”. A fogság második vagy harmadik évében annyira lefogyott, olyan súlyos C-vitamin-hiányban szenvedett: nem tudott az ágyáról leszállni, egészen tehetetlen volt. Jött az őrség, és hét-nyolc magyar sorstársával együtt berakták egy betoncellába. Reggelre mindnyájan halottak voltak, kivéve K.-t. Ő még lélegzett, mozgott, csakhogy ő feküdt legalul. A halottak alatt töltött egy teljes éjszakát! Annyira kihűlt, különben is a végét járta: kórházba vitték. Hamarosan rendbe jött. Ráadásul ottfogták betegtologatónak. Ez nagy könnyebbséget jelentett a kolhozban végzett nehéz robothoz képest. Csakhogy ennek is megvolt az ára: a főorvos szenvedélyesen sakkozott, és esténként a halálosan kimerült K.-nak egyik partit a másik után kellett lejátszania a kórház mindenható urával. A bajból még ennyi sem volt elég: a főnök állandóan ismételgette az oroszul már folyékonyan beszélő fogolynak – bármiről volt szó –, hogy: „Á, magyarszki nyet kultúr, magyarszki nyet kultúr!” Egyik este azt kérdezte tőle (oroszul képzeljük el!): „Tudod te, ki volt az a Kopernyika?” K. úgy tett, mintha fogalma sem volna arról, kit emleget a főorvos elvtárs, nemmel válaszolt. Diadalmasan csapott le rá az orosz: „Ugye, megmondtam! Magyarszki nyet kultúr! Még azt se tudod, ki volt a híres Kopernyika!?” K. már tudta, elérkezett a visszavágás, a nemes bosszú pillanata, és csöndesen csak ennyit kérdezett: „Talán Kopernikusz?”

Sok mindent megismert a végtelennek tűnő három év folyamán az orosz természetből, a kommunista embertelenség viszonyaiból. Mégsem hallottam tőle egyetlen megvető szót sem.

*

– Tudod, mire gondol egy pufajkás fogoly, de állandóan, merthogy az evésen, éhségen kívül semmi más nem jár az eszében?

– Sejtem. Arra, hogy mikor mehet haza?

– Pontosan. És éppen ezt használták föl a megalázásunkra, kínzásunkra az oroszok. Az egyik táborban parancsot kaptunk: csomagoljunk, mehetünk haza! Hitetlenkedve, mégis fölszabadultan szedtük össze kis motyónkat. Fölraktak egy teherautóra – és átvittek egy másik táborba! Leparancsoltak a kocsiról, és körbeállva röhögtek rajtunk. Hogy a plennij milyen hülye, mindent elhisz. Itt fogtok megdögleni, piszkos fasiszták!

– Borzalmas! – utálkoztam.

– Képzeld el, ezt a beugratást még háromszor megismételték, és mi mindig elhittük, hogy hazamegyünk!

*

Vártam azokat a régi, kettesben tartott „nagy” beszélgetéseket. Ezekre nem került sor. K. metallográfus lett az Alumíniumgyárban. Szabad idejét I.-vel töltötte. Örökké együtt voltak. Nekem ebben a párosban már nem jutottt hely, idő. Némelykor harmadikként csatlakozhattam.

A váratlan szerelem hamarosan házasságkötést követelt. K.-ék házat építtettek. Megszületett az első gyerekük, egy fiú.

Az új ház, a megállapodott családi életforma lehetővé tette, hogy meglátogassam a tőlünk nem messze lakó barátomat. (Közben én is házasember lettem.) Folytatódtak a gyakran éjszakába nyúló eszmecserék, a Védantáról, az Upanisádokról, a Mahábháratáról és a benne olvasható A Magasztos éneke című hindu etikai filozófia alapművéről. Ez utóbbi, azt hiszem, az emberi szellem legátfogóbb kísérlete arra, hogy a jó és rossz közti helyes döntésben segítsen. Azt tanácsolja: ha embert, akár rokont kell ölnünk, nem követünk el bűnt, ha tettünkben semmi személyes nincs. A szöveg azt követeli: ha betöltjük a számunkra rendelt föladatot, például hogy harcolunk, mert katonák, netán hadvezérek vagyunk, legyünk puszta szereplői az eseményeknek, a többi az Örök Törvényre, a dharmára tartozik. Csak az állapotbeli kötelességgel együtt járó cselekedet elmulasztása bűn, amely a szanszárából való szabadulást további újramegtestesülés következtében megakadályozza. Tudvalevő: a hinduizmusban éppen a reinkarnáció megszakítása, a nirvána a cél.

*

I. ezekben a beszélgetésekben, vitákban nem vett részt. Annál inkább érdekelte (ami a barátomat egyáltalán nem), miféle verseket írok. Egy pesti cég irodájában talált munkát, és egyszer legépelte vagy húsz költeményemet. Csinos kis kötetté formálva beköttette a munkahelyén. Azt a fellengzős címet adtam neki: Zenés földönfutás. Ez volt az, amit a Szabó Lőrinccel való megismerkedés (1951) és több, Pasaréten tett látogatás után odaadtam a híres költőnek. Nagy csalódásomra azzal nyújtotta vissza egy hét múlva: „Kár volt beköttetni!” Megsértődtem, elkeseredett levelet írtam neki, de amikor egy idő után telefonon fölhívott a gyárban, ahol dolgoztam, és azt kérdezte: „Haragszol még?”, kibékültünk. Még elég sokszor jártam nála 1957-ben bekövetkezett haláláig.

Feleségem már-már sokallotta a K.-éknál töltött hosszú estéimet, ő egyszer sem tartott velem. Amint a barátom se látogatott el hozzánk. Egyszer aztán meg is világította, miért. Tizenegy volt már. Kikísért a kapuig.

– Mondani akarok valamit.

– ?

– Tudod, hogy mindig örülök neked, szívesen vagyok veled, akárhányszor jössz. Gyere is! De őszinte akarok lenni: nekem rád semmi szükségem… I. tökéletesen elég számomra.

Ez nagyon kemény volt. Akkor föl se fogtam, milyen kemény.

Hónapokig emésztettem-oldozgattam a szavait. És igyekeztem távol maradni. Egy-két hónap múlva már nagyon hiányzott. Telefonáltam a gyárba, ráér-e, és megint ott ültem náluk, filozofálásba merülve. Személyes dogok nem kerültek szóba.

Erősen esett odakint, kölcsönadott egy esernyőt, mikor I. megjelent. Fáj a feje, mondta. Jó, akkor kísérd el egy darabig Jóskát.

„Just a walking in the rain” – elindultunk az esernyők alatt. Két sarok után I. megállított:

– Te nem vettél észre semmit?

– Mit kellett volna?

– Tökéletesen vak vagy. Már két éve szerelmes vagyok beléd!

Pörögtem, mint az őrült.

– Nekem ehhez semmi közöm!

– De van, mert egész nap rád gondolok.

Kicsit megnyugodtam.

– Ebben az ügyben csak az érdekel, hogy ti K.-val rendbe jöjjetek. És még valami: ígérd meg, hogy ezt a dolgot neki soha meg se említed!

– Megígérem.

Ettől kezdve minden alkalmat fölhasznált, hogy lásson: megvárt a vonatnál, titokban eljött hozzánk, mikor tudta: a feleségem nem lesz otthon. Könyörgött, hogy szeressem. Nem éreztem iránta semmit, nem is volt vonzó a számomra.

Hosszú-hosszú hónapokig, hiányérzetemmel küszködve, nem mentem el hozzájuk. Aztán mégis. És K. ezzel fogadott:

– I. mindent elmondott.

– Akkor tudod, hogy csak a ti kapcsolatotok fontos a számomra.

*

És életében először eljött hozzánk. Feleségemnek én már meséltem, milyen kínos helyzetbe hozott I. Ő meg a lányom (már nekünk is volt gyerekünk) kimentek a szobából.

A barátom teljesen össze volt törve. Mindig valami fölényt éreztem benne, elfogadtam. Szerettem. Kijelentette: ha kell, félreáll az utunkból. Rémülten keltem föl az asztaltól:

– A te házasságod a te házasságod, az én házasságom az én házasságom!

Évekig nem láttam aztán. Hallottam: Pestre költöztek. I. egyszer megkeresett, találkoztunk. Úgy látszott, kigyógyult a tébolyból. Azt is mesélte valaki: K. nem alszik a feleségével egy ágyban. Mellette fekszik, a padlón. És hogy inni kezdett.

A legmeglepőbb mégis az volt, hogy egy idő után arra neszeltem föl magamban: már nem hiányzik, én se szeretem őt.

*

Negyven évvel később. Félretárcsártam egy telefonszámot. I. vette föl a kagylót. Elnézést kértem a botlásomért.

– De ha már a véletlen így akarta, nem adnád ide K.-t?

– De, természetesen.

Az ismerős, a jól ismert, udvarias hang:

– Szervusz.

– Ne haragudj, csak összekevertem a számokat.

– Semmi baj.

És ugyanaz a gyöngeség:

– Megörögedtünk. Üljünk össze valahol egy kicsit.

Nem késlekedett:

– Tudod, én nem vagyok olyan összeülős fajta.

És akkor végre megértettem: ott a kapuban is azt akarta mondani, hogy elvisel, de nincs benne szeretet.

*

Hányszor eszembe jutott az évek során az a két nap, mikor még nem volt semmi zavar, mikor utoljára együtt sátoroztunk négyesben a Csepel-szigeten, a tó partján, mintha még mindig nomádok volnánk!

A barátom már csak a versben él:

Ó, azt nem felejthetem, ahogyan a homokdombok
lehullámoztak a tó tükrébe, ahogyan a nyár-
és akáclombok alatt a nagy fű… a tisztás
oldalába vágott tűzhelyen sülő hal sistergése
és szaga, két barnára égett férfi és két
fehér bőrű nő a sátrak között, fönt a nap,
sehol felhő, nyár, nyár, nyár…

Nyitólap