Száraz Miklós György
Köszöntjük a 60 éves Temesi Ferencet.
Séta a kolostorhegyen
Temesi
Ferenc monológja,
melyet lejegyzettem Ródai Szent Péter romos hegyi kolostorának
falai közt és a cadaquesi öbölben Katalóniában
San Pere de la Rodas hajdani bencés
kolostorának baljós, irdatlan romjai annak a babonás,
démonos, járhatatlan tövisbozóttal benőtt kopár hegynek az
oldalában magasodnak, melyen napsütéses időben Szent Onofré
kápolnája fehéren ragyog, s melyet novembertől áprilisig
szünet nélkül ostromol, fúj, szaggat és tép a fojtogató
szél, az érzékeny lelkű embereket őrületbe kergető tramontana.
Ősz vége, tél eleje, a ködben úszó, hatalmas rom
lenyűgöző, a grandiózus falak és tornyok közt rajtunk
kívül árva lélek sem mutatkozik, bevesszük magunkat a
büfébe. Feri erős konyakot, Veteranót rendel, hozzá egy-egy
pohár San Miguelt. Halkan beszél, szinte csak magának.
Mindannyian ugyanazt a könyvet szeretnénk
megírni. Való igaz, amit Borges mester mond. A Híd
című regényem egy nagy idézőjellel kezdődik és végződik.
Mindenki magáról ír. Tolsztoj Háború és békéje is
önéletrajzi regény. Walt Whitman is csak magáról írt,
mégis benne volt egész Amerika. Azt kérdezted, hogy mit
keresek én ezen a pályán, ha egyszer leírtam, hogy Isten
tollba mondott már minden könyvet. Hát én csak mesélek.
Mesemondó vagyok, aki leírja a meséit. Nem utánzok senkit. Az
a kezdők dolga. A mesterek lopnak. Ezért kapok is a pofámra,
mert én bevallom. Hatvanéves vagyok, és sok cím van még a
„Készülők” listáján. Nem én rangsorolok, ők
állítják sorba magukat. Hogy aztán mennyi időm lesz? Ki
tudja. Egy visszavonult tarot mesterjós nem jósol magának.
Kis balszerencsével lehettem volna
beatzenész. A szólóénekesi karrierem négy évig tartott.
Kérdezik olykor, hogy vajon lehettem volna muzsikus is?
Élsportoló? Szinkrontolmács? Keleti utazó? Nem lehettem, mert
nem lettem. Én már négyéves korom óta mesélek. A többi
dologra némi távolságtartással néztem, mint egyszer majd
megírandó témákra. Például egy időben magfizikus szerettem
volna lenni. A tanárom biztatott. De amikor megkérdezte, mi is
akarok lenni, az jött ki a számon, hogy író. Nevetett. Attól
kezdve négyes voltam fizikából. Viszont felelnem nem kellett
soha többé.
Közös barátunk, Szepesi Attila, aki maga is
mester, azt írta rólam egyszer, hogy az a fiatal,
negyven évvel ezelőtti kölyök meghökkentő figura volt.
Keveréke egy agg kínai bölcsnek meg egy bimbózó elméjű
diáknak. Így volt. Jól látja. Még a szegedi időkre nyúlik
vissza a barátságunk, amikor Attila a főiskola után az
egyetemet is elvégezte. Ezért – Istennek hála – sokat volt
Szegeden. Novellákat írtam, kosárlabdáztam, énekeltem egy
bandában, az Egyetemi Színpadon eljátszottam Déry Óriáscsecsemőjének
főszerepét, angolul és franciául tanultam, vízilabdáztam,
bújtam a könyvtárakat, szerelmes voltam. Attila azt írta,
minden kósza lélekkel naponta háromszor összevesztem és
kibékültem, öngyilkos barátaimat eltemettem, s újakat
szereztem a helyükbe, kebelkomája voltam a város összes
kétes egzisztenciájának. Minden szava igaz. Én nem
gyűjtöttem élményanyagot, én éltem. Fiatalként mindenre
van időnk, később magunkra sem. Ki érti ezt? De így van.
Látom nekem kell lemennem… Az első
novelláskötet. Pesten voltam már, amikor 1977-ben megjelent.
Akkor én már három éve elmenekültem Szegedről. Nem
gondolkodtam én rálátáson, távolságon. Csak túl akartam
élni. Jobb lett volna, ha én maradok ott az út mellett
kiterítve, nem ő. As I Lay Dying, ahogy Faulkner
tanár megírta. Életem és szerelmem csúcsán voltam. Minden
kő, pad, utca, tér, bokor, sarok, fa, folyóparti kavics Katira
emlékeztetett. A többi buta, ronda meg mind élt. Ezt nem lehet
elviselni. Nem akartam én Pestre menni, dehogy. Veszprémbe
kívánkoztam inkább. Ott legalább van egy patak. Folyótlan
város nem kellett. Bár a lelkialkatomnak Pécs jobban megfelelt
volna. De állást Pesten kaptam. Az utcáról. Ma sem nagyon
tudom elképzelni, hogy Szegeden éljek. Nagyon egyoldalú a
szerelem. Az a legkevesebb, hogy senki sem próféta… Pedig én
mindig csak emelem a szülővárosomat. De hát ha nem, hát nem.
Bele kell nyugodni. A gimnáziumom, ahonnan háromszor akartak
kirúgni, megtisztelt egy emlékéremmel. Harmadiknak kaptam meg.
Talán ez a legfontosabb kitüntetésem. Elégtétel. A
köztársaságból nem akartak kirúgni. Európából sem.
Amerikából már nem biztos, hogy nem.
Az Amszterdam stb.-ben írtam valamit a
nevemről. Épp csak érintem. Még Lázár Ervinnek, az egyik
legbensőbb barátomnak se mondtam el, hogy hívtak minket. Mire
ő: Akkor Steingassnernek foglak hívni. Nyugodtan, mondtam, meg
vagyok tisztelve, ha Tömörkény civil nevét rám akasztod.
Eleget írtam én a családról, elég hosszan is. Röviden nem
megy. Azért van még egy kisebb regénytervem a családról.
Anyukám, aki a nyolcvankilencedik évében jár, megtiltotta,
hogy róla írjak. A Hídban, amit neki ajánlottam, két
rész van egyes szám első személyben, mindkettő róla. Hát
hogy tudtad, hogy mire gondoltam én gyerekkoromban? Ez a
szakmám, Anyu, mondtam. Anyai nagyapámról is eleget írtam
ebben a könyvben. A nyelvek és az irodalom szenvedélyes
szeretetét tőle örököltem.
Sokan elmentek már a barátaim közül. Nagyon
sokan. A java lenn van már, mint a krumplinak, szokták mondani.
Az elmúlt néhány évben annyi nekrológot írtam, hogy…
Erről nem akarok többet szólni… Elmúlás és hírnév? A
hírnév csak arra kell, hogy nagyobb önbizalmad legyen. Ami a
nagyobb munkához kell. A halhatatlanság meg olyan, hogy vagy
itt van a sarkon túl, vagy nincs is. Ezt is olvastam valahol, de
már nem tudom, hol. Akkor én most eltulajdonítottam valamit?
Ha nem lóg ki a szövegedből, akkor a tiéd. Ha egytől lopsz,
tolvaj vagy, ha soktól, tudós… Vannak írók, akik
halálukban támadnak föl, mások úgy hullnak a kútba, hogy a
csobbanást sem hallod.
A legnagyobb mesemondók az irodalmon kívül
vannak. Krisztus még csak nem is írt. Nekem Tombácz Jani
bácsi a legnagyobb szegedi író. Bálint Sándor gyűjtötte
fel a meséit. Nekem ő az igazi, miként Lázár Ervinnek a
magyar cigány Ámi Lajos volt. Tombácz Jani bácsi se tudott
írni-olvasni. Épp ezért minden mesét a fejükben kellett
tartaniuk. Én meg már az előző regényemre se emlékszem.
Állandó olvasmányom Bálint Sándor is. Olvasok minden
klasszikust, akit Anna épp tanít. Aszondják, ha megjelenik egy
új könyv, vegyél le egy régit a polcról. Lám, megint loptam
valakitől. Olvasni angolul és franciául jó. Főleg, ha
regényben vagyok. Olyankor magyarul se rossz, se nagyon jó
könyvet nem szabad kézbe venni. Ponyvát? Talán. Különben
többet szeretek a kortársaim közül, mintsem gondolnád.
Igazából már nem tud bosszantani senki. A marakodás meg az
összetartás a fiatalok dolga. Korosodván már utálni sincs
idő.
Szeretem az írókat. Mindet. Azt is, aki új
címeken adja ki a régi könyveit. Azt is, akinek se új, se
régi írása nincsen. Szeretem, akik segélyből éltek, mert
becsületesek vagy tehetségtelenek voltak, akik az éhhalál
peremén szédelegnek, az amerikai és francia álneveket
használókat, akik szeretnek írók lenni, csak a papírmunkát
utálják, akiket annyira megmérgezett az írás, hogy saját
magukat sem látják tőle, akik többméternyi könyvet
férceltek össze, de feleannyit sem olvastak. Én már minden
írót szeretek. Igenis szeretem őket, mert egyben mind
közösek: látomásuk van magukról.
Feltápászkodik, kiballag a mosdó felé.
Ücsörgök, elbámulok az ezeréves, robusztus, négyszegletű
tornyok közt a tengeröböl felé. A gyöngyházfényű égen
Salvador Dalí sárga és püspöklila felhői alatt hatalmas
fehér sirályok köröznek. Nem állom meg, az öngyújtó után
nyúlok. Szeretem szagolgatni, mert a felbillenthető kupakú
sárgaréz tűzszerszám régi emlékeket ébreszt bennem.
Benzines, tűzköves, szikrát csiholó kerekének a pereme
recés, és büdös, mint a vesztés. Olyan, mint apai
nagyapámé volt, és én gyerekkorom óta szeretem a réznek,
koromnak és benzinnek ezt a súlyosan savanyú szagát.
Kitelt a böcsület, lélek – csap a
vállamra Feri. Kiveszi a kezemből az öngyújtót, rágyújt,
majd amerikai katonazubbonya számtalan hatalmas zsebének
valamelyikébe dugja. – Kikoptunk már erről a helyről –
mondja –, gyerünk, menjünk tovább.
Nem sietünk, ráérősen gurulunk a
szerpentineken. Cadaques, a kis halászfalu olyan, mint száz
évvel ezelőtt. Olyan csendes és nyugodt. Letesszük a kocsit,
lesétálunk a partra. Az ősz végi nap melegen tűz, a part
menti szállodák zöld és kék zsalugáterei mind csukva; holtidény
van. Huszonegy-két fokos lehet a levegő, az erkélyeken
leanderek nyílnak.
– A píneák – mondja Feri. – Az
örökzöld píneák a kedvenceim. – Körbepillant, a parti
kávézó teraszán Veteranót iddogáló, lármás
asztaltársaságon állapodik meg a tekintete. – Látod,
öregemberek nyugodt jómódban.
A kikötő vize sötétkék, a parton
ücsörgünk, almapálinkát szürcsölünk, aztán – bár ősz
van, az ideje lassan lejár – rendelünk egy kancsó Sangriát.
Bámuljuk a sós tengeri levegő és nap koptatta vén házakat,
az embereket, az erkélyekig felfutó kandeláber-kaktuszokat.
Műanyag székünk lába belesüpped a homokba, körülöttünk
nyugodt, kövér kutyák szimatolnak a kagylóhéjak,
csigaházak, drágakőhöz hasonló, simára kopott üvegcserepek
és kavicsok között.
Kevés nőnek és még kevesebb férfinak van
meg a jelleme ahhoz, hogy lustálkodjon. Az idő, amit
élvezettel vesztegetsz el, nem elveszett idő. Ez a lassú nap
is leszállt, és már fú az esti szél, mielőtt rájönnél, a
pihenés a legnagyobb kihívás, amivel találkozhatsz…
Mindennap imádkozom. Tudod, hogy otthon ötven
méterre lakom egy ferences templomtól, kolostortól. Krúdy
mondta, hogy öregedvén jó a templomtorony árnyékába
húzódni. Nem szó szerint így mondta, tehát ez alkotó
lopás. Az ottani ferencesek jól végzik a dolgukat, sok fiatal
jár a templomba. De hát hol vagyok én Kemenczky Judit
misztikus mivoltától… Ő évek óta Krisztussal beszél
éjszakánként… A legkülönfélébb nyelveken. Hit nélkül
is lehet élni, csak minek. Ezt nem loptam senkitől, de majd
bebizonyítják.
Tudod, mi az életgyónás? Pótgyónás, mert
valamiért nem voltál elsőáldozó. Engem egy rossz pedagógus,
egy pap utasított ki a templomból kisgyerekként. Az
életgyónásom – hajaj!, ötvennyolc éves koromban – fél
évig tartott, bibliaórával egybekötve. De ez is kevés volt.
Annyi a bűnöm, mint égen a csillag. Az atya mondta, hogy
szóljak a jókról is… De amikor annyi bűnöm volt, érted?!
Például édesapámat nem vittem haza a klinikáról, hogy
köztünk haljon meg. Meg hasonlók. Ez alól a pap se oldhat
föl engem már soha. A kisgyerekek kegyetlenek. Én meg tudok
bocsátani, hiszen katolikus vagyok. De a bosszút a konfuciánus
énem tartja számon. Benne az időben – bár nem érzem
öregnek magamat – erre sincs idő. Lobbanékony vagyok,
nagyszájú kisgyerek… Ha bosszút akarsz állni, áss két
sírt, mondta Kung Fu-dze. Vajon ő kitől vette? Az anyagnak
nincs szüksége arra, hogy higgyenek benne. Volt nekem
materialista életszakaszom is. Volt bizony. A gyerekkori
kiűzetésért, bosszúból. Meg hogy szembeálljak
édesapámmal. Húszéves koromig tartott ez. Aztán jött a
buddhizmus, majd belopózott a taoizmus. Aztán a többi.
„Időm lejárt, túléltem magam, tovább
éltem a kiszabottnál, anélkül, hogy a holnapra ügyet
vetnék.” Kölcsönidő. Hogy már Lennontól is csenjünk egy
egész számot. Szépen lefordítva, forrást megjelölve.
Különösen akkor jelölöm a forrást, ha senki sem vagy
mindenki tudja. Úgy jó.
Nézz végig a néptelen vízparton. Nézd a
domboldalban a kaktuszokat, az elpusztíthatatlan vadvirágokat.
Nézd a tengert. Ebben az embertelenségben van ideje a tengernek
feltárni igazi arcát. A házasságom előtt a Váci utcában
éltem, utána meg Budán. De előtte matattam én eleget a
szegedi udvarunkon meg nagyapám kisteleki földjében. Nem
hiszem, hogy sok városi tudja, hogyan kell mezítláb a tarlón
járni. Aztán tizenöt évig éltem Rákoshegyen, egy hatalmas
kertben. Én voltam a kertész. Locsoltam, füvet nyírtam,
permeteztem, metszettem, havat lapátoltam… Járdán is –
saroktelek volt a mienk – meg az udvarban. A pincéig, ahol a
szén meg a bicskanyitogató borom volt. A madáretetőkig. Most
itt a tenger, otthon két sarokra van a Duna, hogy mást ne
mondjak. Erdély. Sokat jártam ott, de nem eleget. Mindig új
és új arcát ismerem meg. Elbűvöl, elcsábít, megragad.
Valahol itt van a közelben, de mégse. Rejtélyes, sejtelmes.
Mint Délnyugat-Kína. Vagy az amerikai kisvárosok. Az őszi
utak Amerikában…
Bartók azt mondta, csak azt sajnálja, hogy
teli bőrönddel kell elmennie. Ez bizony már csak így van. A
zene minden. Először klasszikus zenét tanultam, de
búvópatakként később is mindig elkísért. Csak mivel nem
dicsekedtem vele, te is azt hiszed, hogy tudatlan vagyok.
Bérleteim voltak, volt, hogy egyszerre kettő: egy a
Zeneakadémiára, egy a Vigadóba. A Bartók-regényre harminc
évet készültem. Több mint egy éve írom. A dajmónok is
teszik a magukét: túl vagyok egy kisebb műtéten. Én akkor is
dolgozom, ha nem dolgozom. Zenét hallgatok. Nagyon sokfélét.
Nem nehéz kitalálni, most melyiket. Filmet nézek. Azt is
sokfélét. Színházba már keveset járok. A tévét úgy
nézem, hogy közben olvasok. A sportot is szeretem. Nézni… Tarantino
harmadik legjobb filmje a mostani. A sportot azért is
szeretjük, mert a szemünk láttára emberfölöttit képes
véghezvinni egy sportoló. A sport az élet lényege. Meg a
nők. Meg a könyv. Meg a zene. Bartók fölemel. Jó, hogy az
egyik legnagyobb magyar zeneszerző volt, mert őt, aki Adyt
szerette, mindenki ismerheti a zenéje miatt. Egész egyszerűen
fölkap magához.
– Isten éltessen a hatvanadikon!
– És éltessen mindenkit, hatvan alatt és
felett.