Payer Imre
Vass Tibor: Nem sok sem
Tipp-Cult Kft., P’ART Könyvek, 2008
Kifejezetten egyedi jelenség, hogy egy
avantgárd és új szubjektivitás utáni költői beszéd, amely
nagymértékben mégis az előbbiek szemlélete és poétikája
által meghatározott, a szokásostól eltérően nem nagyvárosi
hátteret jelenít meg, hanem szinte bukolikus hangulatú vidéki
helyszíneket inszceníroz. A szerző mintha kedélyesen
bemutatná – de már kívülről – a korábbi évtizedek
törekvéseit. De amíg az új szubjektivitás költői az írás
akciójának, performativitásának verstémává tevésével a
jelen pillanatát akarják megragadni a maga észleleti
esetlegességében, addig Vass Tibor, mintegy visszahajolva a
romantikus örökséghez, az öröklétet célozza meg.
Többé-kevésbé bizonyos, hogy a szőke
piheszőr ideírta
magát, pontosan az öröklétbe,
a k. nőt nem tudni, kicsoda,
akármelyik nő lehet akárkinek pontosan háttal
Az k. nem izgat, hogy meghalunk,
legfeljebb idekerült volna most más vers,
ha ez a sajnálatos esemény
a jelen pillanatánál hamarabb megesik,
más vers, tőlem akár,
vagy bárki mástól,
pontosan ennek a helyére,
és ez alá,
k. ide ni:
(K. jó vers)
Az alulstilizálás dacára jól észrevehető,
hogy a költő nem a metafizikai távlatot adja fel, hanem annak
szerzői pozícióját teszi protézisszerűvé. A dekonstrukció
felfogásától eltérően a logosz nem pótolható – csupán a
szerzői funkció. Ez a szemléleti háttér teszi lehetővé a
használati utasítások és hivatalos iratok személytelen,
formális nyelvi regiszterének sikeres beemelését a
költészet szférájába Vass Tibor lírájában. Hiszen ha a
lírai én cserélhető, szinte ipari módon pótolható, akkor
kézenfekvő ennek a stílusnak az alkalmazása a szubjektum
megkonstruálásakor. Ez a formális nyelv pedig mintegy
„beirodalmazza” a szerzőt. Mindez azonban ironikus
távlatban jelentkezik Vass Tibor költészetében.
A hivatalos nyelvi és/vagy a
használatiutasítás-nyelvregiszter jelenik meg a
költeményekben. Ez a nyelv létesíti a művet, általa a
világot és a szubjektumot is. A nyilvánítás gesztusa a
lényeg, ez az avantgárdból örökölt eljárás, mely a
művészet és valóság között megszünteti a különbséget.
Illetve olyan realitásként kíván megmutatkozni, amely
nélkülözi a korábbi valóságreferenciákat. Ezért vonzódik
a metonimikus elvre hajazó kollázshoz, mozaikszerűséghez.
Mindez Vass Tibor költeményeinek poétikájára is jellemző,
innen a felsorolásszerű alakzatok szerepe, amelyek gyakorta
hosszú verseket eredményeznek.
A befogadó ennek a regiszterválasztásnak
keresi a funkcióját. Nagyon emlékeztet mindez az installáció
inkább a galériák világában mutatkozó eljárására, és
valóban, Vass Tibor az installáció társművészetét is
műveli a költészet mellett. Maga a lírai én is mint
installációt szervező közép jelenik meg (Gyarmat utca).
Kétségtelen, hogy a szerző – az
avantgárdra emlékeztetően – nem annyira egyes művek
megalkotására, inkább a művészeti projekt folyamatszerű
megvalósítására helyezi a hangsúlyt. Olyan művészeti
tervezetre, mely a materialitás létmódjával rendelkezik. A
hagyományos művészetfogalmat nem ismeri el hagyományos
módon. Viszont nem él a deszemiotizáció dadaista jellegű
poétikájával, a hagyományos művészet- és irodalomfelfogással
szembeni ellenérzéseit nem (az avantgárdra jellemző) militáns
módon, hanem a távolságot teremtő irónia segítségével
fejezi ki. Versei a legtöbb esetben önmagukban is kerek
egészet alkotnak, kompaktak. Vass Tibor költészete a makroelképzelésben
avantgárdszerű, de a mikropoétikában, a nyelv szövetében
már nem.
Az avantgárd nála jobbára
életmódművészetté válik. A versekben nagyon sok szó esik
az otthoni világról. A miskolci lakótelepi lakásban, illetve
a Hernádkakon levő házban zajló privát életről, de –
például Tandori Dezső szövegeivel ellentétben – nem
beszélhetünk valamilyen létmodellszerűségről ezzel
kapcsolatban. Inkább az idill, a bukolika kései
változatáról, amely már nem lehet teljes és önmagával
azonos a technicizáltság mindent elárasztó hatalmával
szemben.
Éppen a természetesség/műviség
hagyományos jelentéstartománya forgattatódik fel ebben a
költészetben (is). A fű, fa, napfény, levegő vagy épp a
kézírás helyett a technika – a villamosáram-fejlesztés –
kapja a természetes jelzőt. Sőt, az a művi, ha nincs
áram, homlokegyenest ellentétben például a romantikus
attitűddel.
Ha lenne áram, nem az áramról
írnék,
az áram természetes,
hisz nyilvánvaló, hogy van áram,
a hiánya tűnik csak fel…
(Feszültségmentes vers)
A használat, a funkció jelenik meg a nyelvhez
való viszonyban is. Nem a toll, nem az írógép, hanem a
számítógépes program viszonyul a nyelvhez, amely beépül az önéletrajziságba
is. Ennek a számtalan privát élettényt felsorakoztató
költészetnek a szándékosan technikai, programvezérelt (experimentalista)
poétikával való egybeolvadása szül különös esztétikai
hatást Vass Tibor költészetében. Mert ami ilyenkor a
létezőbe beíródik, nem a lét – hanem a gép – emberre
irányuló vonatkozása. Hiszen a program vezérelte klaviatúra
betű(készlet)e nem fogható fel jelként, nem az ember
létvonatkozására utal, hanem arra, ami létrehozza a
betűállományt mint produkciót. Innen ered a lírai én
hangsúlyozott „gépiessége” is. A lírai én mintegy
működik, s ez áll különös viszonyban a költeményekben
megjelenő idillekkel vagy azok ironikus kifordításaival.
Feltűnő a szójátékok, paranomáziák
fokozott igénybevétele ebben a költészetben. Ezek és az
ismétlések, permutációk, kombinációk mind-mind mintha
valamilyen kód beindítását szolgálnák. Ezzel kapcsolatban
úgy tetszik, mintha Vass Tibor inkább az egyetemes kánont
célozná meg, mint a nemzetit. A magyar nyelvi hagyomány
ugyanis (a némethez hasonlóan) inkább a szófejtésre hajlik.
Azzal, hogy költőnk előszeretettel alkalmazza a szójátékot
és az anagrammatikus vagy ahhoz hasonló megoldásokat, inkább
az angolszász hagyományhoz vagy valamilyen globális
kontextushoz közelít.
A nemrég József Attila-díjjal jutalmazott Vass
Tibor gyűjteményes kötete kiválóan mutatja fel a fentebb
tárgyalt szemléleti és poétikai sajátosságok
alakulástörténetét az eddigi életműben. A szerző 1997 és
2004 között megjelent köteteiből (Verskoncert, Hamismás,
Fürge újak könyve, Előzuhany kötelező, Esőnap, Bevallás
garnitúra), valamint 2005 és 2008 között született
műveiből válogatta anyagát. A szerkesztés komponáltsága is
meghúzza azt az ívet, amelynek mentén kirajzolódott a pálya
a kezdettől mostanáig. Jól érzékelhető, hogy a neoavantgárd
és új szubjektivista szemlélet és poétika kezdetben a
szecessziótól sem tartóztatta meg magát, később a neoavantgárd,
majd egyre inkább az új szubjektivitás lett a meghatározó.
De mindez egyfajta távolságtartásban érvényesül, nyelvi
installációban, mintegy felmutatva, kiállítva.