N. Pál József
Aki a nemzet becsületét s
emlékezetét mentette át
Borbándi Gyula
kilencvenéves
„Ez bizony alapkönyv.” Hihetetlennek
tetszhet, de e mondat néhai tanárom, a marxistának,
nemkülönben a pártállami rendszer rendíthetetlen hívének
ismert Király István szájából hangzott el, 1986
szeptemberében. Londonban jártam azon a nyáron, Czigány
Lóránttal és Siklós Istvánnal találkoztam a nyugati magyar
szellemi élet jelesei közül, akik a jó szó mellett
„tiltott” könyvekkel s folyóiratokkal is bőven
megajándékoztak, hogy csempésszem haza azokat, ha merem.
Emlékszem, a ferihegyi kijárathoz érve Borbándi Gyula vaskos
monográfiáit – a magyar népi mozgalomról s az emigráció
történetéről szólót – féltettem a legjobban talán, de a
motozás szerencsére elmaradt. Király az utóbbi könyvet
kölcsönkérte menten, s a reá jellemző tempóban vagy
százötven-kétszáz oldalnyi jegyzetet készített magának
róla, egy héten belül. Elismerő szava nem A magyar
emigráció életrajza 1945–1985 című kötet
értékrendjét, történelemszemléletét, hanem annak
alaposságát s megbízhatóságát illette persze, s még azt is
ő – Király István – említette nekem, hogy ezt a munkát a
magyar külügy – s alighanem az állambiztonság –
„illetékesei” is haszonnal forgatják néhanap.
Mondhatnám, e történet a kádári rend
álszent magatartásából is felvillanthat valamennyit. Mert
gondoljuk meg: ez az idő – ki nem mondva persze – azt a
teljesítményt is „becsülni”, legalábbis a maga javára
fordítani látszott, amitől a társadalmat légmentesen
elzárni igyekezett, s aminek a szerzőjére mint veszedelmes
ellenségre nézett négy évtizedig. Ez a hozzáállás az
inkvizíció szellemi-hatalmi észjárásának struktúrájára
is hajazhatott („a mi koponyánkban azok a tanok nem
fertőznek, tehát jó helyen vannak” – mondja Szervét
Mihály egyik vallatója Sütő András drámájában), ám
számomra egy értékellenes s velejéig hazug állapotnak a
példázata leginkább. Annak, ami pőre hatalmi szempontoktól
vezérelve az amúgy is darabjaira szaggatott nemzet „keleti
blokkba” zárt részét nemcsak jelentős értékeitől, de
önnön folytonosságtudatától is megfosztotta volna, hogy
aztán zavartalanul uralkodhassék rajta, mindörökké talán. A
kilencvenesztendős Borbándi Gyula életének majd a fele,
alkotói idejének majd a kétharmada arra (is) bizonyíték
tehát, mit, milyen magatartást, gondolatot s példázattá lett
hűséget nem tűrt el az a hatalom, amelyik a totálissá lett
uralmának első hónapjaiban száműzte őt. Hisz az alig
harmincéves Borbándi – no meg Cs. Szabó László, Kovács
Imre, Szabó Zoltán s mások – távozása, Bibó István,
Püski Sándor vagy Németh László „kiszorítása” nemcsak
a népi mozgalom kihordta demokratikus s nemzeti gondolat
„alkotó” jelenléte végső likvidálási szándékának
volt a kísérőjelensége Magyarországon, hanem annak a
századokon átnyúló, etikailag telített, a szociális s a
nemzeti gondokat, az identitásőrzés s a modernizáció
parancsait együtt látó erkölcsi-történelmi modell
„szükségtelenné nyilvánításának” is, amelynek
Kölcsey, Petőfi, Ady teljes (!) műve éppúgy a része, mint a
Szent István-i államalapítás vagy a reformáció érték- s
nemzetformáló küzdelmei. Ami 1945 és 1949 között – ebben
az önmagát tán felszabadultnak (is) remélt országban –
történt, bizony a nemzet erkölcsi s szellemi kirablásának
igen radikális „állomása”, nemkülönben a kádári rend
által később tökélyre fejlesztett hazug állapot nullpontja
volt.
Ki hogyan, mily módon – emigrációval,
helyben maradással, „lemerüléssel” vagy az „ahogy
lehet” példa változatait követve – reagált e rövid idő
kifejlésére akkor, számadással kizárólag saját
lelkiismeretének s Teremtőjének tartozik. Hiszem, amikor
Borbándi elment, nemcsak fizikai biztonságát, hanem önnön
értelmes jelenlétének, a teremtő cselekvés szabadságának
esélyét is mentette, s igencsak jól tette, amikor 1949 hideg
januárjában ama benne idejekorán rögzült „belső hangra”
hallgatott. Elmondta, megírta, hogy bár édesanyját soha
többet, szülőföldjét pedig harmincnyolc esztendeig nem
láthatta, a honvágy lelki kínja nem gyötörte soha, hisz a
hit kegyelme adta „belső” szabadsággal s a sors által reá
mért feladattudattal mindig vele volt – ott a mélyben s ott
az illyési magasban – a hazája is. Amit tett, azzal a
„másik”, 1945 után felszámolásra ítélt Magyarországot,
annak etikai-történelmi folytonosságtudatát őrizte, gondozta
rendületlenül, s mindezt a változások parancsaihoz illeszteni
is ő tudta a leghívebben talán. E munka írás- és szóbeli
hagyatékát, a temérdek cikket, tanulmányt, rádiós és
egyéb előadást, a szerkesztői tevékenységet számba venni
egy vaskos monográfia feladata lesz majd a jövőben, legyen
elég annyi itt, hogy Borbándi Gyula a nyugati magyar
emigrációnak – avagy a haza „jobbik felének” – Márai
Sándorhoz, Cs. Szabó Lászlóhoz, Szabó Zoltánhoz méltó
erkölcsi s szellemi mindenese s a leginkább gáncs nélküli
– józanabb ésszel szinte támadhatatlan, értékrendi
következetességében is példásan nyitott – képviselője
volt a négy évtizednyi száműzetés során, aki akkor is tudta
a dolgát, amikor stalluma – a régi formában – lejárni
látszott. Emlékezhetünk: amikor a világ, ami elől
menekülnie kellett, összedőlt, többen a nyugati magyar
szellemi élet (sőt az irodalom) „okafogyottságáról”,
feladattudatának radikális átalakulásáról beszéltek
idehaza (sőt Nyugaton is), de a hetvenedik évéhez ért
Borbándi nem esett kétségbe egy pillanatra sem. A példára s
a tapasztalatra, amit őrzött, gondozott s hazahozott, egy jobb
sorsra érdemes ország is nyugodt lélekkel támaszkodhatott
volna, de ő nem jelezte „igényeit”, s nem is
„okoskodott”, épp az autonómiáját megőrzött s
metafizikus értelemben is szabad ember tökéletes arány- s
minőségérzéke adta, hogy a mértéket sosem vétette el.
Ment, ha hívták, ha kérdezték, jó szívvel válaszolt, ám
az emigráns-léthelyzetre oly gyakran jellemző sebzettség,
netán sértettség görcse vagy az önmagát „megmondóvá”
nevelt – mert a „szabad világból” jött – lények
tudálékos gőgje meg sem érintette: tudta, az egykor
szétszabdalt szálakat újjászőni csak a meglévő anyagból s
csak idehaza lehet, miközben ő teszi, amit tennie kell, hisz
– oly módon, ahogy neki feladat adatott – segíteni képes
csupán.
Látni való: Borbándi Gyula segített,
életútja s helyzete adta lehetőségekre nézvést talán
mindenki másnál többet s hasznosabban. Münchenben él ma is,
de igen gyakran fordul meg Magyarországon, s vélem, minden, a
sorsunkkal kapcsolatos eseményről tud, amiről tudni érdemes.
Hány 1990 utáni konferencián, találkozón, egyéb
összejövetelen vett részt csak e honban, nem tudom, de –
noha nem vagyok egy sürgő-forgó ember – eléggé sűrűn
találkoztam vele. Vitalitása, életereje, munkabírása
egyenesen lenyűgöző, mintha a Teremtő okulásul, eszméltető
példának – hogy is kellene tartalmasan, értelmesen élni –
s vigaszul adta volna őt nekünk. Gondoljuk el: ez az ember egy
világba szóródott nemzetrész egyik legalaposabb s
legtisztább jellemű munkása volt négy évtizedig, majd a
számbavétel, a lajstromozás munkájának dandárját is maga
végezte – s végzi! – el, mindannyiunkért, éppen a
kádári rendben alaposan belénk kalapált felejtés ellenében.
A népi mozgalom s az emigráció történetét a nyolcvanas
években az asztalra tette már, ez utóbbi könyv folytatását (Emigráció
és Magyarország – Nyugati magyarok a változások éveiben,
1985–1995) is ő írta meg, ötödfélszáz sűrű oldalon.
Az ő munkája az – igen tágan értelmezett, nemcsak irodalmi,
de történelmi, zenei, képzőművészeti, természettudományos
s egyéb közleményeket is számon tartó – nyugati magyar
irodalom nyolcszáz lapos lexikona s bibliográfiája is, és
saját pályájának emlékeiről, tapasztalatairól is mindent
rendbe szedett, amit más rendbe szedni nem tudhatott. A Nem
éltünk hiába, Az Új Látóhatár négy évtizede című
könyv nélkül – ez is van vagy hatszáz oldal – a nyugati
magyarság legnívósabb folyóiratáról alig tudnánk egyelőre
valamit, a Magyarok az angol kertben, A Szabad Európa Rádió
története című munka híján pedig e tárgykörben
megmozdulni sem lehet. Alapkönyvek ezek is bizony – meglehet,
az írás elején említett Király István ma sem tudna mondani
mást. Az egyéb – szintén 1990 után megjelent –
gyűjteményes köteteket nem is számolom össze most, még a Két
világban című memoárt illendő megemlíteni tán. Vaskos
könyv ez is, számítgatás s magamutogatás nélkül, példás
fegyelmezettséggel mondja el az életútról mindazt, amit a
szerző másutt nem mondott még el, s arra is választ
kaphatunk, mit és miért tett ő azért, hogy e munkákat mi is
idehaza, félelem nélkül s szabadon olvashassuk ma már.
Nemcsak ama legendás folyóirat, de főszerkesztője sem élt
hiába, sőt, állítani merem, hogy Isten kegyelme ezúttal is
érettünk való, hisz ha az 1919. szeptember 24-én,
Magyarország feldarabolásának idején született Borbándi
Gyulához nem oly kegyes a sors, nemcsak e példaember, hanem a
nyugati magyar történelem s művelődéstörténet
agykápráztató tárháza – avagy a nemzet emlékezetének
igen jelentős hányada – sincs meg ma nekünk.
Drága Gyula! Mit is kívánhatnék Neked? Öt
esztendeje írtam Rólad az emlegetett memoárod ürügyén, s a
szöveget egy Tőled hallott anekdotával fejeztem be akkor. Nem
jön a tollamra más, ennél frappánsabb s szívet melengetőbb
dolog, no meg újszülöttnek újak a viccek is, hadd írjam le
az egészet újra hát.
Szóval: 1999 decemberében megjelentél a
Kortárs-díj átadásán. Nyolcvan múltál akkor – eszébe
jutott valakinek –, s mi kívántunk minden jót, amit ilyen
alkalmakkor kívánni szokás. Te az „egyháztörténet” egy
anekdotájával válaszoltál, miszerint híveinek serege a
kilencvenesztendős püspököt köszönti éppen. Fennhangon
dicsérik az egyházfő életét, a mindörökké tartó
hűségről is biztosítják természetesen, majd a rangidős
„beosztott” így szól végül: „Isten áldását kérjük
szeretett püspök urunkra, s kívánjuk, hogy éltesse a
Mindenható egészségben, s tartsa meg nekünk még tíz
esztendeig legalább.” Mire a püspök: „No de drága
híveim, ne szabjunk mi határt az Úristen szándékának.”
Kedves Gyula, nem szabunk. Kívánom, szolgáld
Istent – s a hazát – továbbra is, hogy ő – s a nemzet
– is éltethessen mindörökké Téged!