Nagy
László-konferencia – Iszkáz, 2009. július 17.
Pécsi Györgyi
A nagy paradigmaváltás
Nagy László: Ég és föld
1971-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadó
exkluzív kivitelű Mikrokozmosz füzetek sorozatában Nagy
László 1968-ban írt Ég és föld című oratóriuma,
Kondor Béla rézkarcával. Műfaját tekintve kivételes a mű,
hiszen életében mindössze egyetlen oratóriumot írt Nagy
László. De kivételes költői üzenetét tekintve is – az a
rendkívül keserű léttapasztalat, amely az oratóriumban
megszólal, még a költő kései, válságlírájának többi,
értékvesztést soroló művéhez képest is meghökkentő.
Az oratóriumot az irodalomtörténet-írás
nem sorolja az életmű kimagasló értékéi közé.
Monográfiájában Görömbei András1 röviden,
mint a „szemlélet és korszakváltás” drámáját említi
csak, s Tüskés Tibor2 is, bár a mű
tartalmi-gondolati jelentésrétegzettségét elemzi, esztétikai
hozadékát kevésbé részletezi; de még a korabeli kritikák
– Nagy László földi vonulásának magaslati pontján – is
óvatosan fogalmaztak az oratórium esztétikai értékéről. A
recepció fölveti, hogy gondolatilag nem eléggé kidolgozott a
mű, s még a leginkább elfogadó Fülöp László is csak
egészében látja jelentősnek: „a konfliktusnak és
drámának az elvonatkoztató egyetemesítés, a mítoszi
megnövesztés-kitágítás, a látomásos stilizálás és
átvetítés eszközeivel – emelkedett költőiséggel –
való felidézése adja Nagy László művének a valóságos
esztétikai értékét és jelentőségét.”3
Tamás Attila szerint az oratórium csak részleteiben
félelmetes erejű, illetve drámaiságát emeli ki,4
s még Kiss Ferenc is, bár elismeri rendkívüli
problémaérzékenységét, arra jut, hogy a mű: „Igazi
szépsége mégis a részleteiben rejlik. A képeiben.”5
Négy évtized távlatából sem mondhatunk lényegesen mást az Ég
és föld költői, esztétikai értékéről, de talán
megpróbálkozhatunk választ keresni a korabeli kritika
tapogatózó dilemmájára, arra, hogy az Ég és föld,
bár az életműben egy paradigmatikus sor utolsó állomásának
tetszik, lehetséges, hogy inkább egy új pályaszakasz
fordulópontjának a jelzése, előjelzése inkább. Az
oratórium következetlen, nem letisztult érvrendszerét,
ugyanakkor a műegész vitathatatlan költői erejét tekintve
Tamás Attila megkozkáztatta, hogy bár „nem teljesen
megoldott mű, lehet, hogy fordulatot jelez”,6 Kiss
Ferenc viszont egyértelműbben fogalmazott: „az Ég és
föld talán mégis mintha új fejlemények kezdetét
jelentené. A szenvedélyek s a képek nábobi áramlása után
egy szikárabb, zártabb, higgadtabb verselés idejét. Az
életet a maga tárgyi teljességében felzaklató hosszú
énekek után olyan szakasz kezdetét, ahol egy-egy emlék vagy
esemény kinagyításával képződik a vers, mint a közben
megjelent Gyümölcsoltó, Az arabs kanca... és
más remekművei. Lehet – de más példák a tömörítés más
lehetőségeit ígérik, meg aztán akit olyan erős
köldökzsinór köt a természethez, mint Nagy Lászlót, attól
mindig kitelhet olyan meglepetés, amit a kritika nemhogy
megjósolni, jó, ha követni tud.”7
*
Az Ég és föld oratóriumban
három hang, az Atya, a Fiú és a Hang szólal meg, a fő
dialógus az Atya és a Fiúk között zajlik, s az ő
párbeszédüket vezeti föl a Hang két alkalommal, az
exponálásban és az oratórium közepén. Az alapszituáció
szerint a régi világban, a korábban paraszti életformát
folytató Atyát otthonában meglátogatják a messzire került
Fiúk, ám a találkozás pillanatában kiderül, már megszakadt
köztük minden lehetséges összekötő szál, a Fiúk a
fejlődés, a technika, a modernitás bűvöletében élnek
egészen, az Atya pedig visszahúzódott csigaházába,
múltjába, engesztelhetetlenül szemben áll a Fiúk
világával, az ő jövőképzetüknek semmilyen formáját nem
hajlandó elfogadni. A két találkozás során végzetessé
válik a szakítás, illetve szakadás. Párbeszéd, dialógus,
érvek és ellenérvek helyett ugyanis dühödt, acsarkodó, vad
összecsapások zajlanak köztük, majd végső elkeseredésében
a megtébolyodott Atya megátkozza a Fiúkat, s az ő békétlen
halálával zárul a mű: az Atya visszatér a földbe, a Fiúk
pedig, nem észlelve a maguk veszteségét, diadalittasan a
messzi űrbe távoznak.
Az oratórium egyik irodalmi
szövegelőzményének – ahogy erre a recepció is fölhívta a
figyelmet – a Bartók Béla megzenésítésében elhíresült Cantata
profana, illetve ennek azonos című szövegkönyve, egy
román kolinda tekinthető. A kolindában az az ősi lét- és
sorstapasztalat fogalmazódik meg, hogy aki egyszer elhagyta
eredetét, az soha nem térhet vissza. A kolindában kilenc szép
szál fiú indul el vadászni, de rátévednek egy hídra,
szarvasokká változnak, s hiába szólongatja őket édesapjuk,
nem tudnak visszatérni: átváltoztak, többé nem ihatnak
pohárból, csak tiszta forrásból. Megkockáztathatjuk, hogy az
Ég és Föld másik szövegelőzménye a szintén
ugyanehhez a bartóki műhöz – vagy román kolindához –
kapcsolódó, a maga korában kultikusnak számító Juhász
Ferenc-vers, a Szarvassá változott fiú… is. Juhász
énekében az anya hívja szarvassá változott egyetlen fiát,
akit a modern kor, a tudomány, a technika, a nagyvárosi
civilizáció, egyszóval a fejlődés úgy ragadott magához,
hogy életében elidegenítette őt a szülői háztól; ám
mégis kegyelemmel zárul a vers: mert a fausti elcsábulás nem
adhat a léleknek is oltalmat, a fiú halálában fog hazatérni,
hiszen végső nyugalomra csak ott lelhet.
A második világháború után a kommunista
párt hatalomra jutásával iszonyatos tempóban, rettenetes
traumákkal, drámákkal, tragédiákkal kísérve kezdetét
vette az utolsó történelmi osztály, a paraszti osztály
mindenestül való szétverése – téeszesítéssel,
kényszerurbanizációval. Erre a társadalomátalakításra a
paraszti származású művészek, alkotók a költészeti
mítoszteremtéssel válaszoltak. A hatvanas évekre, alapvetően
a juhászi és a bartóki olvasatból, megképződött és
elfogadottá vált számukra a bartókiság mítosza. Eszerint a
hagyományos paraszti életforma ugyan föl fog számolódni,
mert egészében anakronisztikus, de mindaz a morális, mentális
és kulturális érték, amit évszázadok alatt megteremtett a
paraszti társadalom, megőrződik, sőt tisztábban fog
megőrződni az értelmiség által, hiszen az eredeti kultúra
már roncsolt kultúra. Nagy László költészetének egyik fő
vonulata éppen ezt a forrongó, sok fájdalommal lezajló
folyamatot rögzíti, elsősorban a fölszámolásra ítélt
értékek fölmutatásával, az értéksiratás és
értéktanúsítás opciójából.
Az Ég és föld megengedi, hogy ebben a
paradigmasorban olvassuk a művet (ahogy a korabeli kritikák is
ekként olvasták). Első megjelenésekor még a költő is
határozottan utalt az ilyesfajta értelmezésre, az oratóriumot
„Az elhagyott udvarok emlékére” ajánlotta, az ajánlást
azonban később, már a mű ’73-as, Versben bujdosó
című kötetbeli megjelenésekor elhagyta. Az oratórium
alapszituációja is ezt az olvasatot erősíti, a vershelyzet
hasonló a kolindai meg a juhászi vershelyzethez: a Fiúk a
szülői házban meglátogatják Atyjukat, aki hiába
szólongatja őket, nincs visszatérés. Egy lényeges ponton
azonban elkülönbözik az oratórium amazoktól: a Fiúk nem
akarnak visszatérni, mert elmaradottnak, korcsnak
látják az Atyát, világát meghaladott zárványnak, saját,
személyes, édenként megélt gyermekkorukra viszont már nem is
emlékeznek: „tükrünknek a te irtó óceánod is kicsi, / s
már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha / mételyes
rétre, mezsgyekővel egymás fejét / beszakítani nem jövünk
vissza soha.” De nemcsak a Fiúk nyakas-kemények, az Atya is
megkövesedett, engesztelhetetlen – azaz itt két kőkemény
világ antagonisztikusan áll szemben egymással. Ha a Cantata,
illetve a Szarvassá változott fiú… felől olvassuk az
oratóriumot, akkor föltétlenül velük vitázó műnek kell
tekintenünk. Az Ég és föld ugyanis alapvetően
cáfolja a bartóki modell mítoszát: a fiúk végzetesen
elszakadtak eredetüktől, az apák pedig olyannyira magukba
zárultak, megmerevedtek, hogy saját fiaikat sem hajlandók
elfogadni.
Az oratóriumban két világ értékei állnak
szemben, de a szereplők között nem valódi érvek és
ellenérvek vitája zajlik, hanem azok egyre indulatosabb és
egyre engesztelhetetlenebb ütköztetése történik. A mű
ugyanis nem egy valódi drámát jelenít meg, hanem egy drámai
folyamat végpontját rögzíti: az Atya és a Fiúk között a
végzetes elszakadás már korábban megtörtént, az
oratóriumban csak mintegy a konfliktus véglegesítésére
kerül sor. Ám azzal, hogy Nagy László mitológiai távlatok
felé nyitja meg a művet, jelentését, üzenetét kitágítja.
Az apát a biblikus Atya névvel jelöli a
költő; bibliai kontextusban az „Atya” egyként idézheti a
nemzetség pátriárkáját és a teremtő Istent. E hagyomány
szerint az Atya az éghez kötődik, s ő képviseli és
jeleníti meg a mindenkori törvényt. Itt fordított a
szituáció: az Atya van lent, ő a föld embere, a föld
teljesíti be a szakrális létezést; a Fiúk képviselik a „fönt”-öt,
ők azok, akik az ég felé törnek: repülőgéppel,
tudománnyal, technikával, hideg ésszel. A föld és ég, a
mélység és magasság mint elmaradottság és haladás ilyetén
szembeállítása a futurizmus óta nem szokatlan az európai
irodalomban, de hogy milyen erőteljesen benne hangzott a
gondolat a vers keletkezésének korában is, azt mutatja
például az erdélyi Szilágyi Domokosnak a körülbelül
ugyanekkor írott Magasan című ciklusa is (Garabonciás
kötet, 1967). A Szilágyi-vers is a gépkultusz és az ész, a
ráció föltétlen és rajongó hitében fogant; a versben a
repülőgép képzetébe és metaforájába sűrűsödik mindaz a
modern kori vívmány, amely megkönnyíti az ember életét, s
amely végső soron elhozza számára a boldogságot. Az Ég
és földben a Fiúk érvei között is elhangzik, hogy a
tudomány, az ész megszabadít a földdel kínlódó élet
mindennapi béklyóitól: „Kellene vígadnod végre, hogy
utódaid / fölszálltak az aklok mocskából, az osztozkodás /
fertőiből, lélekferdítő kuporiság / tébolyából, a
hitvallás cirkuszából” – mondják a Fiúk, de ők
alapvetően már nem egy szelíd, baloldali messianizmus
képviselői, ők már nem az életet akarják a tudomány, a
technika szolgálatba állításával megkönnyíteni, jobbá
tenni, ők egy új paradigma harcos hívei és agresszív
apostolai.
A Fiúk új utópisták, a tiszta ráció, a
hűvös ész fanatikus hívei; érzelmeket nem ismernek, csak a
tények előtt hajolnak meg, és elvetnek minden olyan
hagyományt és örökséget, amely gátja, akadálya lehet a
ráció alapú, a mérnöki aggyal elgondolt technokrata
társadalomnak. Pontosabban: Atyáik világát minden tekintetben
elvetik, mert minden örökséget és minden hagyományt
meghaladottnak, megsemmisítendőnek hisznek. Nem csupán a
technika és a technikai fejlődés bűvöletében élnek, a
világot egészében és részleteiben is át akarják
alakítani, s kizárólag pragmatikusan fölépíteni egy újat.
A természetet technicizálják, az állat mítoszát lecserélik
a gép mítoszára, a régi Istent nevetik és tagadják, magát
a létezést deszakralizálják, illetve az ész által maguk
törnek a teremtő Isten helyébe. „…ti megistenültök és
ezüst palástban / röpdöstök az égen” – mondja az Atya,
s a Fiúk válasza: „De mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk
/ át a homályon, át a butaságon, babonán, és nem hajolunk
meg moha-szemű bálványok előtt, / csak a ragyogó tények
előtt, csak a tudás / bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba
emel.” Felsőbbrendű és diadalmas gőggel egy hideg,
lélektelen és személytelen világot erőszakolnak az emberi
életre a Fiúk, az új utópia fanatikus képviselői – innen
érthető, hogy az Atya miért fogadja már az oratórium
nyitásában gyanakodva, bizalmatlanul, ellenségesen, sőt
gyűlölködve az őt jókedvvel köszöntő Fiúkat. A Fiúk nem
értik az Atya haragját, mert már nincs valódi kommunkáció a
két világ, a régi és az új között. Ezt a kommunikációs
süketséget az Atya, a régi rend, a hagyomány, az organikus
paraszti társadalom és kultúra képviselője még
megpróbálja egyre dühödtebb módon föloldani. Istenre, a
régi értékekre hivatkozik, megpróbálja érzelmileg zsarolni
a Fiúkat azzal, hogy a legsúlyosabb váddal illeti őket:
„Megöltétek anyátokat, / lelketlen kölkök, küldtetek rá
olyan telet, / hogy szíve repedt meg”, s ha a Fiúk siratót
recitálnak is anyjuk említésére, nem rendülnek meg; s nem
rendülnek meg sem édenként megélt gyermekkoruk, sem a régi
liturgikus-balladás mítoszok említésekor sem, mert számukra
ezeknek a szavaknak egyszerűen nincs jelentésük.
Nem az Atya pöröl a szülői háztól
elbitangolt Fiúkkal, hanem két komplex világkép feszül
egymásnak – ilyen méretű stilizációt az oratórium
műfaja, amely közel áll az operához is, a
misztériumjátékhoz is, megenged –, a technokrata,
egydimenziójú embert kitermelő új világ feszül az
organikusnak, az emberléptékűnek, emberhez méltónak.
Különbség köztük föld és ég – illetve ég és föld,
ahogy az oratóriumban kimondatik –, s hogy nincs kapcsolat,
átjárás egyikből a másikba, valójában már nem az emberen,
a személyen múlik, hanem a struktúrán. A struktúrán,
amely a műben a megkeményedett apa-fiú viszonyban ölt
formát. A két világ ütközése egyik megsemmisülésével
végződik, mégpedig az Atyák világának megsemmisülésével,
s ezt nemcsak az olvasók, de a szereplők is pontosan tudják.
Az Atya, a régi, de mondhatjuk így is: a klasszikus európai
értékrend képviselője egyetlen módon tud lázadni,
tiltakozni az erőteljes, minden hagyományt, múltat, organikust
elsöprő létrontás ellen, a kategorikus elutasítással – de
acsargó ellenszegülése nem emelkedhet a tragédia magasába,
tehát valóságos katarzis sem jöhet létre.
Az oratóriumban azonban az értékek –
ekként vázolt teljes, korváltó – átrendeződésének
megjelenítése hozzákapcsolódik, illetve összecsúszik a kolindamítosszal,
ahogy ezt több ponton maga a textus is megerősíti. Mint
például: „Fiúk: Nem jövünk vissza oda, / ahol megőszül a
haj, ahol húz a nehézség. / Atya: A föld szabadul meg hűtlen
koloncaitól. / Fiúk: Bátor, ki fölrepül! / Atya: Gyáva,
mivel elmenekül / törvényeiből a földnek, véremet
gyalázza.” Első megjelenésének ajánlásával („Az
elhagyott udvarok emlékére”) a szerző is behatárolta az Ég
és föld értelmezhetőségét. De ha a költő nem
törekedett is másra, mint a Cantata-kultusz nagyon
erőteljes cáfolatára – hogy tudnillik a paraszti világot
elhagyó fiúk nem föltétlenül válnak a régi kultúra
értékőrzőivé és autentikus folytatóivá, el is
vadulhatnak, az elhagyott szülők pedig nem biztos, hogy
megértő szívvel várakoznak a fiúkra, meg is keseredhetnek
–, az oratórium túlnőtt ezen a dilemmán. Az Atya és a
Fiúk dialógusában egy teljesebb, totálisabb paradigmatikus
fordulat kibontakozásának a jelei is megmutatkoznak, olyan
fordulaté, amelynek része, de csak része a
magyarországi falu és a magyar paraszti társadalom
kényszerpályára terelése. A korabeli recepció az
oratóriumot az 1956-os Rege a tűzről és a jácintról,
az 1963-as Búcsúzik a lovacska, illetve a ’65-ös A
Zöld Angyal című hosszúversekkel jelölhető paradigmatikus
sorba illesztette, s ebben a kontextusban – s részben persze a
mű gondolati kidolgozatlansága miatt is – okkal keletkezett
bizonyos tanácstalanság az olvasatokban. Valahogy sokkal
durvább, nyersebb múlt- és jövőkép jelent meg ugyanis a
műben, mint amely az életmű alakulása szerint a költőtől
várható volt. Azonban a mű különös, a maga korában
szokatlanul nyers üzenetét érzékelte a kritika, s föl is
említette, hogy az Ég és föld esetleg Nagy László
költészetében egy új pályaszakasz kezdetét is jelezheti.
De a hatvanas, hetvenes s még a nyolcvanas
években sem volt helye a technikai fejlődéssel szembeni oly
mérvű szkepszisnek, pláne nem kategorikus elutasításnak,
amilyen mérvű kritika a technokrata társadalommal szemben az
oratóriumban megfogalmazódik. Bár a jelenségnek már
mutatkoztak aggasztó tünetei, a fejlődés bűvölete még
elhallgattatta a kételkedőket, az új paradigmára majd a
kommunista világrend összeomlása után kezd ocsúdni a világ
– én erről a paradigmaváltó folyamatról az Amerikában
élő Molnár Tamás filozófus írásaiban olvastam először.
Molnár Tamás szerint válságkorban élünk, a történelemben
a mi korunkban fordul elő először, hogy a szakralitást nem
egy másik szakralitás, hanem a totális deszakralizáció
váltja föl, s megtörténik „az ember talán végérvényes
elidegenedése. Korunk embere nem felebarátainak
közösségétől, nem is egy uralkodó ideológiától, ennél
radikálisabban, magától az emberi sorstól, a saját
gyökereitől idegenedik el, továbbá a gyümölcseitől
mindannak, amit az »emberi létezés« jelent. […] lehűlést
tapasztalunk, amelynek azonban semmi köze sincs egy nap
felrobbanásához, hanem teljes egészében a gép
hegemóniájából és az emberi világ pusztító deszakralizációjából
vezethető le.”8
Az oratóriumbeli engesztelhetetlen, konok,
megháborodásig, utolsó leheletéig a fiaival dacoló Atya
alakjának megrajzolásához mintául szolgálhatott Nagy
László édesapja is, akire úgy emlékezett a költő, mint aki
„elment nyolcvanévesen úgy, hogy nem bocsátott meg a
világnak”.9 Az öreg paraszt zsigerileg éppúgy
tudott mindent a jövő utópikus társadalomképéről, ahogy a
filozófus. A költő pedig oratóriummá, korántsem hibátlan,
de érvényes költői művé transzformálta ezt a maga
idejében korlátolt hatókörűnek vélt, ám utóbb globálisan
érvényesnek bizonyuló tudást, létigazságot.
Jegyzetek
1 Görömbei
András: Nagy László költészete. Magvető,
1992, 283–285.
2 Tüskés
Tibor: Nagy László. Szépirodalmi, 1983, 139–141.
3 Fülöp
László: Nagy László. Ég és föld. Alföld, 1972/7.
4 Tamás
Attila: Nagy László. Ég és föld. Kortárs, 1972/8.
5 Kiss Ferenc:
Nagy László. Ég és föld. Tiszatáj, 1972/9.
6 Tamás
Attila: i. m.
7 Kiss Ferenc:
i. m.
8 Molnár
Tamás: Én, Symachus. Európa, 2000, 134.
9 Nagy László: Életem.
In uő.: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai
írások. Magvető, 1979, 38.