Nagy László-konferencia – Iszkáz, 2009. július 17.

Dukai István

A szeretet szimbolikája Nagy László költészetében

„Mert lezárva megromlik bennem a szerelem,
kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat.”

(Szindbád)

Gyakori eset, hogy egy közkeletű szó jelentését pontosan tudni véljük, ám amikor tudásunkról szavakban és többé-kevésbé egzakt módon számot kellene adnunk, meg kellene magyaráznunk a szó jelentését, a nyelvi kifejezés, kifejezhetőség váratlan akadályaiba ütközünk. Kiváltképpen így van ez bizonyos alapszavak esetében, s hamar rájövünk, hogy siker reményével nem az egzakt-tudományos, logikus-racionális magyarázat, hanem az analógia törvényein alapuló szimbolikus kifejezésmód és módszer kecsegtet.

A szeretetet a keresztény vallás állította rendszerének fókuszába, vizsgálódásunk mégsem állapodik meg az általa kínált gondolatkörben, jóllehet a ténynek a kereszténység szempontjából óriási ontológiai jelentősége van, és magának a keresztény (katolikus) vallásnak a metafizikai ortodoxiáját igazolja. A szeretet mindenekelőtt az Agapé–Filia–Erósz hármasságban értelmezhető, ahol nagyon durva és vázlatos közelítésben az Agapé a szellemi, a Filia a lelki, az Erósz pedig a testi ember létművelete. Minden létművelet a középpontból indul ki (más aspektusból a középpontot célozza meg). E vertikális kiterjesztést és hármasságot egy horizontális kiterjesztés és hármasság egészíti ki: az önmagában láthatatlan, meg nem nyilvánult centrum emanációja révén mint a születendő világ első viszonylata, elemi rendezőelve: a centrumot közrefogó jobb és bal. „S fa emelkedik ott, erős és hatalmas, termetes és szép… Karjai: jobb karja és bal karja. A jobbján élet van és szeretet, a balban halál és szigor. A belseje a megismerésben rendeződik el. A megismerés pedig betölti a termeket és a csarnokokat…” (Zóhár). A teremtett világ eredendő és eszményi kerete az Éden, amelynek közepében áll az élet fája, jobbról a jó tudás, balról a rossz tudás fája. Fontos megjegyezni, hogy ezek az analógiásan egymásnak megfelelő hármasságok minden esetben egyetlen megbonthatatlan egységet alkotnak.

A hindu hagyományban Visnu, a Lét Fenntartója teknősbéka képében lemerül a Tejóceán mélyére, hogy páncéljával megtartsa a csúcsával lefelé fordított Mandara hegyét. A Dévák és az Aszurák, a jó és a gonosz istenek jobbról és balról állva, az alvilági kígyót mintegy a hegy köré tekert kötélnek használva kiköpülik a Tejóceánt, amely egymás után adja ki magából a csodálatosnál csodálatosabb adományokat, legvégül az örök élet italát.

Hoppál Mihály szerint a jobb és a bal szimbolikus megkülönböztetése az őskőkorig vezethető vissza, az analógiák sora a Nap–Hold, férfi–nő, jó–gonosz, pozitív–negatív stb. párokkal folytatható. A magunk részéről fontosnak tartjuk megállapítani, hogy jobb és bal nem úgy állnak szemben, mint egymást kizáró ellentétek, hanem egymás komplementerei, annak a dinamikának a szimbolikus kifejezői, amely a lét folytonos megújulásának feltétele.

Nem kanyarodtunk el kitüntetett fogalmunktól, ugyanis az idézett példákban, de Nagy László költői világképében is élet és halál, szeretet és szigor, jó és gonosz, ítélet és kegyesség, küzdelem és oltalom egymást kölcsönösen felidéző, kölcsönösen feltételező és értelmező kontextusba kerülnek. Azonban mielőtt ennek tüzetesebb vizsgálatába fognánk, talán nem lesz haszontalan a magyar nyelvet tanúként idézni, hogy rámutathassunk egy számunkra megvilágító erejű szimbológiai összefüggésre.

A szeretet nyelvünkben olyan szavakkal hozható kapcsolatba, mint a szer (több jelentésben is), szerel, szerencse, szerez, szerint, szerkeszt, szerszám, szertelen, szerzet, szerződik, szerv – hogy csak néhányat említsünk, kihagyva a továbbképzett és összetett alakokat. E szavak jelentésének mélyén azt a cselekvést, eszközt, módot találjuk, amely elrendez, sorba rendez, összeköt, megjavít, helyreállít, működtet, sőt létrehoz.

Mindezek fényében tehát – megkísérelve a lehetetlent – a szeretet fogalmát úgy határozhatjuk meg, mint a centrális pozícióban álló ember létművelete, amely az alkotásban (létrehozásban) a legmagasabb példát és az örök mintát követi, a káoszból kozmoszt teremt, a teremtés művét, annak harmonikus működését fenntartja és védelmezi, a megbomlott egyensúlyt helyreállítja, a létet önmagából táplálkozva, önnön erejénél fogva folytonosan megújítja.

Nem nehéz észrevenni, hogy amiről itt szó van, csaknem pontosan megfelel annak a költői alapállásnak, kiküzdött és beteljesített pozíciónak, amelyet Görömbei András, Jánosi Zoltán és Vasy Géza tanulmányai Nagy László mitologikus-demiurgoszi világképeként interpretálnak. Természetes, hiszen a szeretet – értelmezésünkben – héroszmunka.

Meglepő azonban, hogy a szeretet szó mindössze ötször fordul elő Nagy László költeményeiben, a szerelem viszont közel száz alkalommal (ennek magyarázatát későbbre halasztjuk); elsőként az Adjon az Isten harmadik sorában. Már ebben a korai imában megfigyelhető az építkezés sajátos rendje, amely a bevezetőben javasolt vertikális geometriát követi. A felsorolás első négy eleme (szerencse, szerelem, kemence, gabona) a testi szükségletek, ily módon az Erósz hatókörébe tartozik. A költemény középső szakasza a társas, közösségi igények, a használni akarás megfogalmazása (Filia); a következő rész pedig, ahol a kérés tárgyai elvontan, mégis szimbolikusan jelennek meg (hit, fény, élet), az egyetemes ember vágyát szólaltatja meg (Agapé). A vers linearitásában követhető stiláris moduláció (konkrét tárgyias – körülírásos – szimbolikus) pontosan fedi az említett szintváltásokat. A váltás azonban mégsem a megfelelő kifejezés, mert azt sugallja, mintha az egyik szintet a másikra cserélné, pedig valójában az történik, hogy a magasabb régiók mintegy magukhoz emelik, magukba szívják, megnemesítik, mondhatni, szakralizálják az alsóbbak által hordozott tartalmakat.

A szimbólumalkotás (-felismerés) tudatosságát jelzi, hogy amíg ebben a költeményben a szerelmet nem tekinthetjük szimbólumnak, addig a Ki viszi át a Szerelmet „szerelem” szava nagy kezdőbetűs, ráadásul a vers két kitüntetett helyén, a címben és a záró sorban. A költemény kulcsfontosságú Nagy László pályáján, mert egyszerre összegez és programot ad, ugyanakkor egy központi szimbólum par excellence tételes kifejtése. Görömbei András így értelmezi: „A »Szerelem« annak az életelvnek, világnézetnek, cselekvő meggyőződésnek a jelképe, mely a vers világában teremtő módon nyilatkozik meg: imád, lehel, fölfeszül, ölel, becéz, állít, rettent. Mindig azt teszi, amit a makulátlan emberi erkölcs jegyében tennie kell. Szerepe nemcsak a megőrző, hanem minden akciójában a teremtés mozzanatát fedezhettük fel. Nem emléket, hanem katedrálist állít. Az élet, a mindenség szerelme ez. Ítélkező, jót és rosszat a világ őselvéig szétválasztó szándék és cselekvés.” Így egészül ki a Nagy László-líra a jobb és a bal horizontális geometria mentén kibontakozó szimbolikájával.

Ezen a ponton szükségesnek látszik e szimbolika további pontosítása. A szeretet valójában nem a jobb oldalhoz tartozik, hanem a centrumhoz. Dante nagy művében is úgy jelenik meg a szeretet, mint a költőben vágyat és célt forgató kerék, amely nemcsak őt óvja a csüggedéstől, hanem „mozgat Napot és minden csillagot”. Olyan ősprincípium tehát, amely a teremtés pillanatától (a teremtés alapindítéka is a szeretet) az egész univerzumot áthatja a makrokozmosztól a mikrokozmoszig. Ily módon a „helye” csakis középütt lehet. Innen sugárzik ki jobbra, amikor megőriz, táplál, kegyet gyakorol, „ölel”, „becéz”; és balra, amikor ítél, harcba száll, „rettenti a keselyűt”. A két oldal egymást feltételezi, egymás nélkül nincsenek: komplementere nélkül a bal rontás és pusztítás, a jobb hiábavaló:

Jaj annak aki a szörnyűt nem bírja kimondani,
aki nem bír sikoltani: sikátoron át a szél!
Így jár, akit leinthet a megfontolás,
fonák humanizmus: ne gyilkoljon a dal!
Jaj, mert nagyon szerettél, így lettél szájzárlatos
daltalan dalos, a csillagnak is fekete görcs.

(A fekete költő)

Szindbáddal így mondja:

Mert lezárva megromlik bennem a szerelem,
kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat.

(Szindbád)

A fordítottjára pedig álljon itt a Szerelem emléke, példaként arra, hogyan uralkodik el a sötétség, és erősödnek meg a romboló indulatok, ha a szívet nem világítja be a szerelem „édes vonzalma”:

Szerelem emléke viráglámpa
tabáni tulipánfa
világíts belső éjszakánkba
mert szívünk megvakult
beborult, elvadult
kitörve édes vonzalomból
átkozott csillagként csak rombol
tördeli párját
szeretőjére halált gondol
viráglámpa
tabáni tulipánfa
ragyogd be szívünk éjszakáját!

De már az első nagy számvetés korszakában megfogalmazódik, hogy teljes emberi kibontakozás nem létezik bizonyos vállalások nélkül:

Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,
égette, szorította – végül is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.

(Víg esztendőkre szomjas)

A Ki viszi át a Szerelmet programadó versétől kezdve a szeretet (Szerelem – bár már kis kezdőbetűsen) lehetőleg ebben a kettősségben (a centrummal együtt hármasságban) szólal meg:

Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért, a jövőt.

(Bartók)

Szólítlak, hattyúi hó-eke,
sátánpalástot széthasító,
te vagy a jó sugarasító,
jó hitem nyerge, rosszat irtó…

(Szólítlak, hattyú)

Nehogy elmúljon hit s harag,
kínzókamráid, világ, vállalom.

(Arcomról minden csillagot)

A vállalás, a Szárnyak zenéjének parancsa, hogy „muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem”, megkerülhetetlen lépés, akkor is, ha játék és harc belül is tusakodnak, s a szív a játék felé hajlana:

Oltani akarok nem gyilkolni
halálfej-eszmék ellen kinyitva
testvér vagyok a késsel a lázban
csillagom virraszt a penge csúcsán
pulzusom vérrel ver a gyöngyházban
játszanék s a verejték elönt

(Gyümölcsoltó)

A Versben bujdosó egyetlen nagy ívű, érvelő mondat, amely a megváltozott körülmények, ennek nyomán a megrendült lírai világkép ellenére hiánytalanul implikálja azokat az alapvonásokat, amelyeket e vizsgálódásban a szeretet szimbolikájára nézve lényegesnek tartunk. Többek között talán éppen a szeretet az, ami e módosult világképben az állandóságot képviseli, és amely központi helyzeténél fogva érinthetetlen maradt, maradhatott mindennemű külső és belső modulációtól. Ami a szeretet szimbolikájának aspektusából mégis változásnak tűnik, az az, hogy amit korábban jobbra helyeztünk, az itt belsőként jelenik meg, s ami e magába fogadott tartalmakat fenyegeti, külsővé válik. Csakhogy a magába fogadás, azonosulás gesztusa is régi vonása Nagy László költészetének és szeretetszimbolikájának a korai versektől a Búcsúzik a lovacska nagy opusáig. Ugyanakkor a magába fogadás, az azonosulás attitűdjét választó oltalom és a kívülre helyező ítélet mint egymás komplementerei változatlanul és töretlenül érvényre jutnak. Arról nem is beszélve, hogy jobb és bal, belső és külső az egyetemes tradícióba ágyazottan végső soron ugyanazt a koordináta-rendszert jelenítik meg szimbolikusan.

A szeretet alapállása az áldozat lehetőségét is magában foglalja. „Bújok veletek bukva, lesve / a tébolyító kökényesbe” – olvassuk a Vadászok lépnek című versben. Ennek az áldozati motívumnak a korai képviselője a Csodafiu-szarvas, ez erősödik fel, illetve válik központi motívummá olyan nagy, szintézisértékű költeményekben, mint a Búcsúzik a lovacska vagy a Medvezsoltár. Megjegyezzük, hogy az áldozat motívuma a szeretet legmagasabb rendű formájával, az Agapéval áll közvetlen kapcsolatban.

Az itt következő gondolatsort egy másik szimbológiai fejtegetéssel kívánjuk bevezetni. Ennek lényege, hogy Erószt, a szerelem istenét kapcsolatba hozzuk a hérosz, hős kifejezéssel. Erre az ad bátorítást, hogy Erószt az archaikus görög korban, például az orphikusok a világtojásból származó nemző és alakító, tehát kifejezetten kozmikus küldetésű erővel, embereken és isteneken egyaránt uralkodó, egyesítő és kényszerítő hatalommal azonosították, s csak jóval később, főként a hellenizmus korától kezdődően ruházták fel a ma is ismert attribútumokkal és játékos-pajkos cselekedetekkel. Erósz tehát hangsúlyozottan „heroikus”, héroszi mezben áll előttünk e korai időkben. Másfelől Hésziodosz úgy tudja, a héroszok istenek és halandók szerelmi nászából sarjadtak; azaz bármelyiktől indulunk, a másikhoz jutunk.

Ezek előrebocsátásával az eddig vázolt szeretetszimbolikát arra a szimbolikára vetítjük rá, amelyet a bevezetőben említett tanulmányok részletesen és kimerítőleg tárgyalnak Nagy László heroikus költői világával kapcsolatban. Nagy László költészete drámai, katartikus élmények hatására, de szigorúan belső logikája és belső törvényei szerint alakul. Heroizmusa nem póz, nem virtualitásában értelmezett szerep, amely egy új előadásban másikra cserélhető, hanem akarva-akaratlanul kialakult, kialakított sajátos entitás. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szeretetben megtett vállalása, annak helyes, autentikus és teljességre törő realizációja mintegy kikényszerítette ezt a költői-emberi attitűdöt. Tudatosság és ösztönösség kényes egyensúlyáról van itt szó, de inkább harmóniát kellene mondani, amelyben egyik a másik ellen (tudatosság és ösztönösség) nem játszható ki. Nagy László erősen „ösztönös” költő, de legalább ilyen erős a fegyelme, gondolati, egyáltalán, mentális következetessége, önreflexiós hajlama. Azt a költőt, aki a Ki viszi át a Szerelmet írásakor egyszerre „becéz” és „rettent”, csupán egyetlen, ám logikus és törvényszerű lépés választja el attól, hogy „fölvegye kardját, sisakját”. Oly mértékben jelentős, a későbbiekre nézve irányadó, az egész személyiséget átható lépés ez, hogy a versen kívüli nyilatkozásokban is gyakran megjelenik, amikor például a sarkát verő spádét vagy a feltolt sisakrostélyt említi.

A Himnusz minden időben „az eszményi és teljes emberkép verse” Görömbei András interpretációjában. A „pozitív életelv” himnusza, Nagy László egyik legfontosabb létfilozófiai költeménye. A megszólított, egyszerre konkrét és eszményi nőalakban nyeri el a szerelem a maga sokrétű jelentését, egyben biztosítja az erőt, ami a költő által beteljesített héroszi küldetéshez szükségeltetik.

Jánosi Zoltán az „aktív-dinamikus mitologizmus”, a „történelmi hit” és „bizalom” helyreállítását, az athleta Christi ősképét idéző „athleta humanitatis”-t, a „talpraállt ember” hitét üdvözli a versben.

Ezek az elemzések részben már tartalmazzák, részben sugallják a két szimbolikának, a hérosz és a szeretet szimbolikájának összekapcsolását. A szeretet önmagában elvont és fogalmi, testet kell hogy öltsön, s minthogy működésének iránya és jellege pontosan egybeesik a hősi cselekvés irányával és jellegével, a szeretet a hősben ölt testet. A hős – a magyarban inkább vitéz – attribútuma az éberség („nem alszik, s nem altat”), a fensőbb akarat érvényesítése, annak felemelése és megnemesítése, ami lent van. Ugyancsak a vitéz dolga a szigor, az ítélet az egyik, a kegyesség gyakorlása a másik oldalon. (Itt jegyezzük meg, hogy ezért beszélhetünk a szeretet szimbolikájáról és tőle megkülönböztetve a szerelem szimbólumáról, ahol a szerelem éppen érzékletes, sőt érzéki stiláris minősítettségében alkalmasabb arra, hogy szimbólum legyen.)

Jánosi Zoltán elemzése további, szándékunk irányába eső lehetőséget is kínál. A háromdimenziós versmodellről a következőket olvashatjuk: „A Himnusz minden időben, noha szférái kölcsönösen átfestik, átizzítják egymást, némi túlzással így »három versre«, de mindenképpen legalább három műfaji aspektus megnyilatkozására bontható: egy létérdek-tömörítő szerelmes versre (a jelen rétege), egy heroikus, sámáni-mitologikus erőénekszerű invokatív versre (a mítosz síkja) és egy analizáló gondolati költeményre (a történelemmérő szellem síkja) (a gondolati téziseket ebben az esetben a metaforák hordozzák). Bármelyik szempontból történő közelítés magával ragadja a másik kettő tartalmait is, így mindhárom kiindulópont autentikus és teljességet érintő lehet a vers mérésekor.”

Nos, e három dimenzió, e három szféra meglátásunk szerint különösebb nehézség nélkül egyeztethető azzal a vertikális rétegzettséggel, amelyről korábban szóltunk, ahol tehát a szerelmes férfi aspektusa az Erósznak, a történelmi emberé, a közösség szolgálatában álló, érte gondolkodó és cselekvő történeti hősé a Filiának, míg a szellem síkjára emelkedett, az üdvtörténetet beteljesítő emberé az Agapénak felel meg.

Az egyeztetésben némi problémát legföljebb az okozhat, hogy megítélésünk szerint a történeti ember a lélek síkján helyezkedik el, és aki mindenek fölött áll, és mindeneket ellenőrzése alatt tart, az az ad absurdum láthatatlanul is jelen lévő szellem embere. Ám ezek, jóllehet csupán fogalmi különbségek, amúgy is elveszítik jelentőségüket, hiszen e síkok valójában egymásra vetülnek, és csak az elemző, analizáló gondolkodás választja őket külön.

Ez az egyidejűség és egyterűség egyébként azzal a hozadékkal is jár, hogy a transzcendentáló vonalvezetés, az egyre szubtilisebb régiókba emelő szemlélet ellenére, vagy azzal együtt is, a testi, sőt kifejezetten erotikus mozzanatok az Erósz, azután a közösségért végzett cselekvésre mozgósító utalások a Filia szintjén megőrzik konkrétságukat, egyetlen árnyalatot sem veszítenek jelentésük élességéből, megszólítóerejükből.

Jánosi Zoltán a Himnusz minden időben című költeményt az emberiség himnuszának nevezi, mi – ha nem lenne a kifejezés lefoglalva Szent Pál versére – a Szeretet himnuszának mondanánk.

Nagy László költészetének szimbólumrendszerében az egyes motívumok központi jelképek köré szerveződnek. E centrális szimbólumokban közös, hogy végső elvonatkoztatásban magának a centrumnak a megjelenítői; a legkézenfekvőbb példa erre a szív mint az emberi mikrokozmosz tényleges centruma. Nem szorul magyarázatra, miként kapcsolódik ehhez a vér, az élet, a szerelem, valamint kozmikus analógiái, a nap, a csillag, a fény, a láng, a fehér. Ide sorolható a király, azután a szakrális jelentést hordozó, mítoszi állatok, főként a ló (mén, paripa alakban is, de sokszor csak nyereg, sörény, pata vágtat stb. utalások formájában) és alteregója, a szarvas. Való igaz, a felsoroltak költők által kiváltképpen kedvelt kifejezések, ám attól még szimbólumok, és sohasem állítottuk, hogy a szimbólum magántulajdon.

Centrálisak továbbá azért, mert előfordulásuk Nagy László műveiben egyenként száz körüli. (Tisztában vagyunk azzal, hogy minőséget, jelen esetben költői minőséget erősen aggályos mennyiségi faktorokkal mérni, viszont ha az említett számot és az ezután számszerűsítendő adatokat a mintegy ötödfélszáz műre vetítjük, az adat mégiscsak szignifikáns lehet. Magyarul a felsorolt kifejezések – persze egyenletes eloszlást feltételezve – minden negyedik-ötödik műben szerepelnek.)

Ezek a szimbólumok egyszerre gravitációs és emanációs pontok, abban az értelemben, hogy jelentésükben képesek magukba rántani a lét teljességét, máskor a kiterjesztés energiaközpontjai – az aktuális lírai szándék függvényében.

A centrum az egyetemes szimbólumrendszer struktúrájában is az a pont, amely megképezi a függőleges tengelyt. Ennek mentén magasodik az élet fája, meséink hősre váró égig érő fája; itt nyílik átjárás a világok között. Itt ragyog be a lenti, sötét vizekre az isteni világosság, ezen száll az áldozat füstje az égre. Ez az Út, a fény útja, Jákob létrája; de a bukott angyalok, a zuhanás, a pokol útja is. A kiemelt szavak mellett az emel, a magas kifejezések előfordulása nyolcvan körüli, a száll és a szárny több mint száz alkalommal jelenik meg. Ezek annak a vertikális dinamikának a hívószavai, amelyről már volt szó.

„Édes lovam, égre lábolj, / vágtassunk ki a világból” – olvassuk a Fehér lovam korai versében; az érett költőnél meg ezt: „sörényem a földről égre förmed, / eskütevő ujjam ég fölötted” (Harag). A hasonló képi megfogalmazás eltérő attitűdöt fejez ki: ott a menekülésen, az elbujdosáson van a hangsúly, itt azon a szerepen, amelyről ebben az elemzésben mindvégig szó van. Mindazonáltal az ég oltalom jelentése is tovább él: „zihálhat havat is két szerető / fölszabadulva az égre forgunk / imádat szárnyas malmai”, föl a „magas hazába”, ahol „nem horpad be a halánték”, és ahonnan az „érdekek zónái”, a hitványság panorámája belátható (Inkarnáció ezüstben).

Az irány azonban, mint láttuk, kettős, ezért nincs ellentmondás abban, hogy máskor, miként a Gyöngyszoknyában például, ugyancsak az égből bontakozik ki a „hatalmas asszony”, a „csupagyöngy”, „gyönyörű céda”, a pusztítás tomboló démona. Egyébként ebben az egy költeményben is kettős arculatú, hiszen az „újabb harcok”-ra kész tanúja a pusztításnak ugyancsak „egeket zendít”. Ez lesz a „fényes zúgás”, amely gyönyörű szinesztéziával az egész Nagy László-líra tömören jellemezhető.

Vagy a „szárnyak zenéje”, s ez elvezet bennünket Nagy László angyalszimbólumához, amelyben angyal és szárny valójában ugyanaz: a szárny az angyal szinekdochés tömörítése (pars pro toto), ennélfogva még az előbbinél is gazdagabb jelentésudvarú kifejezése.

Mellemet nyomta nehéz álom,
gyémánt fénnyel szememet sütötte:
láttam egy angyalt fönn a dombon
tüskés akácosban megkötözve.
Átlátszó volt az angyal torka,
benne a lélek föl és alá járt,
sárga kutyák két lábra állva
nyaggatták, csomóban tépték tollát.
Korán ébredtem, fájt a szívem,
éreztem, valóság volt az álom,
angyaltollat keresni mentem,
hó ragyogott az egész világon.

(Az angyal és a kutyák)

Ebből a drámai szituációból fejlődik ki, ágazik széjjel és lombosodik Nagy László angyalképe. S válik e sokrétű kibontakozásban ugyancsak kettős jelentésűvé: a jó, az isteni akarat hírnöke és közvetítője, aki szárnyával emel, arkangyali minőségében a szárnyait kölcsönadja; másfelől „vak”, „öldöklő” angyal; A Zöld Angyalban egyszerre e két szerepben. Az angyalság – ha szabad egyáltalán ilyen szót kreálni – mégis legtöbbször az a minőség, amelyben a tisztaság, az emelkedettség megjelenik, mindaz, ami már-már nem is evilági, ami a jelen véres porondja fölött az örök igazságot kihirdeti; és akinek jeleit viseli magán a kedves, nemegyszer ő maga, Bartók vagy Kondor.

Az angyal színe a fehér, akár a hóé (Az angyal és a kutyákban a hó az angyal tolla); de hószín a halál és a szűzi tisztaság egyaránt. S figyeljük meg, milyen transzformációkon megy keresztül az Inkarnációban, amíg a „szerelem zihálása” az ítélet havazásává lesz!

Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk
elmozdítja csak s dől a hó
zihálhat havat is két szerető
fölszabadulva az égre forgunk
imádat szárnyas malmai…

íjászaim, az eskű, az eskű
ne hagyjuk abba, havat, szelet
északi süvítést a világ
ablakainak, a sötét
lelkiismeret hártyáinak
hajrá, az idegek havazzanak
tombolj, te sörényes velem
zúdítva zenét, a szkíta nyilak
ércnyelvét az éter síkjairól
hol testvér a húrral a köröm, a szem
és hűen szolgál a nyereg, sisak
de a dűh: nyargaló fejedelem
barbár és tiszta, akár a hó
íme, a leszakadó ezüst-zene
a páncélszekrénybe nem zárható
vérre se váltható vad havazás

A horizontális kiterjesztés hívószavai – most már rövidre fogva – az egyik oldalon a hit (hetven előfordulással), a remény, a hűség, az óv és véd, a tündér, a jövő (e kettő a Bartókban, mint láttuk, metaforikus kapcsolatban); a másik oldalon a düh, az ítél, a harag, a harc és a küzd, valamint ezek eszközei, leggyakrabban a kard és a kés.

Nincs mód arra, hogy e gazdag szimbólumrendszert minden elágazásában nyomon kövessük, csupán struktúrájának felvázolására vállalkoztunk. Hogy a centrális motívumok hogyan rántják magukhoz a vertikális és a horizontális geometria mentén (amelyek nem mellesleg az egyetemes szimbolika egyik legősibb és leggyakoribb jelképét, a síkbeli keresztet rajzolják meg) a többi szimbólumot, érdemes egy-egy átlagos terjedelmű versben is megvizsgálni. Az alábbi példák meggyőződésünk szerint még a rokon kifejezések, szinonimák elhagyásával is bizonyító erejűek.

Nap, láng, dárda, hó, csillag, harc, remény, küzd, kard, sisak, vér – a Himnusz minden időben című költeményben.

Vér, ítél, tündér, jövő, nap, mén, düh, szív (valamint a „nem alszik, s nem altat”, virrasztani érintőlegesen említett kifejezései) a Bartókban.

Az Inkarnáció ezüstben a hó, ég, szárny, sörény, íj, nyíl, sisak, düh, vér, magas, szív szimbólumait számlálja elő.

Vér, csillag, kard, hó, ítélet, fehér, fény a Párbajban.

S hogy a példákat ne sokasítsuk a végtelenségig: fehér, láng, csillag, vér, nap, ég, fény, ítél, hűség a Versben bujdosóban.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Nagy László költészetében a szeretet és a hősi alapállás elválaszthatatlanok, előbbi az utóbbinak alapoka, kikényszerítő indítéka, motivációs bázisa. Szimbolikájuk egy kellően, de nem túlságosan elvont síkon összeegyeztethető, illetve analógiásan megfeleltethető. Jelen okfejtés sok újat a Nagy László-recepcióban nyilván nem hoz, azonban talán sikerült ráirányítani a figyelmet (s ezzel Nagy László lírájának értő befogadási lehetőségeit tágítani és árnyalni) egy eddig jelentőségéhez képest nem kellően kitüntetett aspektusra.

Ha már fogadtatást említettünk, egy záró gondolat erejéig reflektálnunk kell arra az értetlenségre, elutasításra, amely Nagy László heroikus-mítoszi világképét illette kialakulásától fogva, és kíséri ma is sokak részéről. Azt, hogy itt nem az individualitásában megnövelt én magamutogatásáról van szó, az értő és e költői teljesítményhez maguk is szeretettel hajló elemzők kimerítőleg bizonyították.

Talán Kiss Ferenc sem gondolta akkor, amikor a programos deheroizálás ellen felemelte szavát, hogy az nem csupán a szocializmus történelmi zsákutcájának ideológiai terméke, amely persze bennünket, a magyar nemzeti identitást kiváltképpen sújtotta, hanem világtendencia, ha tetszik, globális folyamat, és nem is új keletű (legalábbis ha képesek vagyunk a történelmet nemcsak négy években mérni). A középkor művészete szakrális, ami ezután a valódi, hiteles művészet igényével lépett fel, annak Ars regiának kellett lennie. A legújabb kor, a napjainkban zajló folyamatok és ideológiák (amelyeket általánosan elfogadott kifejezéssel posztmodernnek neveznek) az Ars regiát minden ráutalással egyetemben idejétmúltnak, anakronisztikusnak, esztétikai-etikai kövületnek ítélve elutasítják.

Minthogy azonban amikor szeretetről, hősiről, királyiról beszélünk, alapelvekről van szó, azok szimbolikus megjelenítőiről, s az alapelvek – örök metafizikai igazság – érintetlenek az emberi szándékoktól, ember által kreált ideológiáktól. Nagy László költészete a közelmúlt magyar és egyetemes irodalmában az Ars regiát képviseli. (Nota bene: a király mindenkor a vitézek elseje, ugyanakkor szakrális szerepkör – legalábbis ezen az égtájon, ahol sacer és regius egybecsengő fogalmak, és nem vívnak egymással invesztitúraháborút.)

A lírai világképnek a Versben bujdosóval fémjelzett módosulását, az erős önreflexiós hajlamú lírai hős pozíciójának „megingását” részben a befogadói közegben tapasztalt idegenkedő attitűd is kiválthatta. Mindazonáltal maradt, ami volt: megszólító erejű költészet; annak bizonysága, hogy továbbra is léteznek evidenciák, és az alapelvek így vagy úgy, de érvényre jutnak. S mi is abban bízhatunk, hogy az alapelvek – egyszerűen azért, mert ez a törvényük, vagy ahogy a nagy költőelőd, József Attila mondja: „a hős el van vetve, teremni muszáj” – megtalálják a kellő kvalifikáció birtokában lévő hőst, aki – jóllehet az egyedüliség, az utolsónak maradottság minden hősével egyazon megrendítő-fenséges tudatával – „átviszi a Szerelmet a túlsó partra”.

Nyitólap