A kabát
A befőttesgumival átfogott iratcsomón
kézírással cédula:
„Péterkém, ezt a levélcsomagot ne adjátok
át az Akadémiai Könyvtárnak szánt iratanyaggal együtt.
Személyes ügyek, magántitkok. Apa”
A legfelső borítékon: Özv. Hajnal Gáborné
részére.
„Drága Anyuka! Ebben a hónapban nem tudtam
Pestre utazni, s emiatt elnézést kérek. Tudom, hogy a
boylerjavításkor jól jött volna a segítség, de azt hittem,
Pirike ott lesz majd, és segédkezik a szervezésben,
takarításban. Nagyon összejöttek az ügyek, ez volt az ok.
Acsalagi megint »formában van«. A legutóbbi
pesti kiküldetésem után, amikor megtudta, hogy családi
ügyben anyukánál is voltam, nem volt hajlandó aláírni a
napidíjamról szóló űrlapot, mire én az útiköltséget sem
akartam felvenni, ám akkor ellentmondás lett volna a
raktárunknak Pesten vásárolt készülék számlájának
dátuma és a hiányzó elszámolás között, így végül is az
útiköltség befolyt.
Nem akarom anyukát mindig ezekkel a piti
ügyekkel terhelni, de ha belegondolok, hogy lassan két éve
vagyok itt, s amiért ide pályáztam, annak még a közelébe
sem jutottam, hát a csömör kerülget. Régi tervem, az avar
temetők feltárása lassan veszélybe kerül az útépítések
és ipartelepítések miatt. Acsalagi kezdeti »ideológiája«,
hogy náluk az új munkatárs végigmegy az összes osztályon, s
először főleg amolyan múzeumi propagandistafeladatot végez,
állandósult, s régészként még mindig a technikai csoport
tájékán tanyázom. Engem ezzel az emberrel büntet a sors.
Előző életében, ahogy ő szokta mondani, »már minden
volt«. Persze ezt úgy gondolja, hogy mindenhez ért. Főleg az
illetéktelen beavatkozáshoz. Minden végzettség és
képzettség nélkül betölthető funkciót betöltött már a
megyében, az apparátusban, ahonnan ideérkezett. Nyilván, hogy
minél kevesebb vizet zavarjon. Igaz, közben levelezőn
elvégzett a tanárképzőn valamilyen álszakot. Jó ismerősök
vizsgáztatták. Itt, a múzeumban most én keveredtem az
útjába, akinek már egyetemistaként az volt a terve, hogy
Wieder professzornak a harmincas években némi
nagyvonalúsággal megjelölt avar sírjairól pontosabb képet
adjon. Mindez szép lassan elpárologni látszik.
E levéllel egy időben némi kis pénzt is
feladtam, mert a boylercsere, gondolom, nem volt belekalkulálva
anyuka költségvetésébe. Nekem meg nem hiányzik ez az
összeg.
Balogvár, 1970. május 12. Szerető fia:
Lali”
Hivatali fejléces borítékon: Hajnal Lajos
elvtársnak, Balogvár, Megyei Múzeum.
„Laja! A hét közepén tudok menni felétek,
a megyei tanácson kívül a múzeumba is. Erről Acsalagi is
tud, mert a főnököt két dolog érdekli: az avarok meg a
modern osztály anyaga. Jó lenne dumálnunk egy nagyot.
Tulajdonképpen Jutkával is szívesen találkoznék, s ha van
hozzá elérhetőséged, kérlek, majd add meg nekem, mert itt
érzékeny fülekkel vagyok körülvéve. Hogyan él?
Albérletben? No, majd személyesen…
Régi barátsággal:
Budapest, 1971. április 21. Frici”
Sárguló, leszakított papírfecni.
„Laja, telefonon soha nem találtalak bent,
ezért a múzeum portáján hagyom ezt az üzenetet. Ferkóval a
régi ügyek után éppenséggel nem kellene találkoznom, s ha
megteszem, csak azért, hogy hadd legyen jó nagy
lelkifurdalása. Már ha bír neki lenni! A »delnő« Pesten,
én meg vidéki száműzetésben. De majd kitalálom, hogy
kerülhetnék fel ebből a szerencsétlen szakközépből.
Gondolj cinikusnak, vagy aminek akarsz. Kérdésedet meg azért
sem értem, mert Ferkó ismeri a főbérlőm telefonszámát.
Üdv.: Jutka”
A borítékon: özv. Hajnal Gáborné
részére, Budapest.
„Anyuka, remélem, megkapta azt a kis
csomagot, amit feladtam. Itt a dolgok a megszokott mederben
folynak, nemrég itt járt Frici, azaz Sóvágó Feri, az a magas
évfolyamtársam. Az egyetemen nem is voltunk igazán barátok,
mert Feri olyan izgő-mozgó egyéniség, bár a képességei
többre is hivatottá tennék. Fontos ember, a miniszter
személyi titkára, de ennél több, amolyan »súgó ember«.
Megvallom őszintén, örültem a látogatásának, mert Acsalagi
ámokfutása veszélybe sodorta a nagy nehezen elkezdett
ásatásokat. Legutóbb is tetemes összeget levett az erre
szánt pénzből. Az adminisztrátorunktól tudom, mit mondott
kávézás közben: »Rég halott embereket bolygatni, a népi
kerámiákat meg padlásokról viszik el bagóért a hülye
pestiek.« Nos, ez már azért is hazugság, mert a rétfalvai
tájházat csak azért hozták létre és azért tartja fenn a
megye, hogy ott gyűjtsék a csak a környéken fellelhető,
jellegzetes népi köcsögöket, tálakat. Tehát a
megyeszékhelyen párhuzamosan felesleges gyűjteni. Feri
érkezése előtt Acsalagi láthatóan ideges volt, s
különösen, hogy én, mintegy véletlenül, de nagyon is
szándékosan elejtettem: négyszemközt is találkozom a régi
évfolyamtársammal. »Ti évfolyamtársak voltatok?« –
kérdezett vissza, némileg sápadtan. Napokig szavát sem
lehetett venni, majd a látogatás előtti napon megpróbált
beprogramozni: »A minisztérium megnyomhatná a ceruzáját, ha
a jövő évi költségvetésünkről van szó. Elvégre az
ásatásaid nem két fillérbe kerülnek.« »A népi kerámia
sem« – vágtam rá, amit nem tudott mire vélni: évődés
avagy fúrás.
Ferivel a beszélgetés, egy kisebb malőr
kivételével, jól sikerült. Az »öreg«, ahogy főnökét
nevezi, tudósi mivoltában is figyelemmel követi az avar
ásatásokat, és külön istápolja a modern osztály huszadik
századi anyagát. Mindent, ami Acsalaginak érdektelen.
Balogvár, 1971. április 26. Szerető fia:
Lali”
Sárguló írólap, mindkét oldalán,
egymástól eltérő kézírással.
„Jutka, meg akartam spórolni (időben!) a
postát, ezért dobom a levélszekrényedbe ezt. Szóval hülye
dolog, de nem tudod véletlenül, mi történhetett
kabátügyben? Frici külföldön vett felöltője, valamilyen
nagy becsben tartott darab, eltűnt a fogasról abban a
kerthelyiségben, ahol vacsoráztatok. Érthetően nem akart
rendőrségi ügyet, de valami miatt több ez, mint egy
pótolható ruhadarab. Szóval bármit tudsz, szólj már nekem!
Kösz, és még egyszer ne haragudj a hülye kérdésért: Laja.
A másik oldalon:
„Laja, te tényleg hülye vagy! Csak nem
képzeled?! Mi vagyok én, nyomozó? Igen, odamentünk a
fogashoz, ahol nem volt a kabát. A fizetőpincér sápadozott,
hogy ilyen még soha… Legfeljebb majd vesz másikat. (Neki, a
tehetős felesége…) Egyébként azt láttam, hogy Ferkó
nagyon szétszórt, nem tesz jót neki ez a funkció. Vagy a
felesége. Vagy mindkettő. Egyébként menj a fenébe! J.”
Címzés: Hajnal Lajos régész, Balogvár,
Boroskút u. 10.
„Lajám, jó volt kiszakadni Pestről, akár
csak két napra is. Bár az a kabátügy egyre kínosabb. Alíz
az istennek sem hiszi, hogy csak úgy eltűnt, hiába mondom,
hogy önmagamnak miért okoznék galibát, meg hogy az
férfikabát. Ő azt hiszi, Jutkának ajándékoztam, mert a
kabát fregoli (!) volt, kifordítható, a belseje bordószín, s
a gombolás ellenére akár nő is hordhatja. Szinte beteges,
avagy inkább misztikus verzió. Úgyhogy ha bármit tudsz arról
a nyomorult kabátról (mellesleg nagyon jól állt nekem!),
telefonálj.
Apropó, Acsalagi. Nekem ő nem partner, de a
megyei tanácson az elnökhelyettessel megbeszéltem az avar
ásatás meg a modern gyűjtemény ügyét. Az utóbbi az
»öreg« vesszőparipája, az avarjaid meg inkább az ifjúkora,
hiszen történész volna eredetileg. Persze én kissé
rájátszottam, hogy mennyire érdeklődik a miniszter elvtárs
az ásatások helyzete felől. Szóval Acsalaginak szigorú
figyelemben lesz része a megyei korifeusok részéről,
megtudhatja, hol lakik a jóisten. Mert az messze, de a helyi
elvtársak a közelben!
Üdv. öreg harcos, én meg bízva bízom, hogy
az a kabát megkerül…
1971. május 4. F.”
Távirat, ráragasztott, felfeslő csíkokkal.
„budapest, 1972 oktoober 17
hajnal lajos osztaalyvezetoo, megyei muzeum
Aliz beadta a vaalopert stop uuj cimemet
telefonon stop frici”
Postán kapható, előre nyomtatott bélyegű
boríték: Dr. Hajnal Lajos egyetemi docens, Budapest.
„Kedves Laja!
Most, hogy újra Pesten vagy, talán több
alkalmunk lesz a személyes találkozásra. Én változatlanul a
módszertani központban savanyodom, a szakmai problémáktól
fénysebességgel távolodva. Igaz, senki sem piszkál. Alíz
sem. Mert az elején, amikor Zsófival kivettünk egy garzont,
még éjszaka is, a leglehetetlenebb időpontokban
telefonálgatott. Nem szólt bele a kagylóba, de a
lélegzéséből tudtam, ő az.
Mi van a gyerekekkel? Péter hova megy az
általános után? És Brigitta?
Ui.: Mit tudsz Jutkáról? Mintha diszszidált
volna.
Bp., 1979. IX. 3. F.”
Címzés: Sóvágó Ferenc igazgató
elvtársnak, Budapest.
„Kedves Frici!
Péter – végre egy józan családtag –
elektromérnök akar lenni, Brigitta meg angoltanár. Egyelőre.
Aztán elválik. Éva a szemészeti rendelőben változatlanul az
ország éleslátásán fáradozik, látható eredmény nélkül.
(Már ami a politikai tisztánlátást illeti.)
Jutkáról az utolsó hírem: egy társasúton
maradt kint valakivel. Hogy pontosan mit csinál Párizsban,
arról sejtelmem sincs.
Valóban jó lenne rendszeresebben találkozni.
Zsófiának kézcsók, neked észcsók:
Bp., 1979. nov. 1. L.”
„Zebraszélű”, légipostai boríték.
„Kedves Laja,
a honvágy tényleg nagy úr, hogy közhelyeket
idézzek, de egy kis (magyar) nyelvgyakorlás sem árt, tekintsd
tehát mindezt annak. Persze azért válaszolni sem tilos.
Béla, akivel most együtt élek, szintén a
csoport tagja volt, a közös dobbantás mögött nem
fellángolás, inkább józan megfontolás állt. Ő ugyanis, jó
előre, némi pénzt deponált kinti ismerőseinél, így nem
kellett rögtön kuncsorgással kezdeni az életet. Sajnos, a
mérnöki tudását először nemigen tudta hasznosítani, mert
velem ellentétben nem tud jól franciául. Nekem viszont nincs
mérnöki tudásom. Így valahogy kiegészít(ettük)jük
egymást.
Még otthon hallottam, hogy Ferkó elvált,
amit nem kívántam neki (inkább azt, hogy meg se szülessen az
a házasság). Különösen nevetséges, hogy az idióta
kabátügy miatt. Ez is csak nálunk történhet meg. És
Fricivel. (Meg velem…?)
Bár valószínű, hogy Te levél helyett is
tanulmányt írsz, de azért válaszolhatsz.
Fel, fel, avarok, a csatára!
Párizs, 18. 10. 1978. Puszi: Jutka”
Címzés: Dr. Hajnal Lajos egyetemi docens:
„Laja, küzdünk, de nem nagyon bízunk.
Alíz a mellékeltet írta legutóbb.”
A másik borítékon:
Sóvágó Ferenc (Pallag Zsófia címén),
Budapest.
„Frici! Bár akár válasz nélkül is
hagyhatnám S. O. S. leveledet, az együtt töltött évek (ahogy
mondani szokták: az elrontott legszebb évek) mégis arra
késztetnek, hogy túltegyem magam a sérelmeimen. Egyetlenegyen
viszont nem tudom, mert annyira szánalmas, ahogy taktikáztál,
ahelyett, hogy bevallottad volna, mi történt. Azt a kabátot,
tudhatod, Párizsban vettük, abból a valutából, amit apuka
adott, hogy megszerezhessem azt a régóta vágyott
Picasso-albumot. De nem, kabát lett belőle a férjemnek. A
szemeden láttam, beleszerelmesedtél, ahogy a nagy mellű nőkbe
szoktál, amikor pillantásodtól majdnem leégett róluk a
blúz. S meg kell hagyni, jól is állt rajtad az a fregoli
felöltő: ha kifordítottuk, akár én is viselhettem volna,
legfeljebb a pillantásod fakult volna ki. És te a
Párizs-kabátot Balogváron hagytad, szerinted ellopták,
szerintem otthagytad, ajándékul.
Valakinél, aki addig is sok zavart keltett
kapcsolatunkban, pedig én nem tőle »csaptalak le«, hanem te
esküdöztél, hogy én mint »élő mágnes« (erre
határozottan emlékszem) magamhoz rántottalak, s ettől kezdve
szenvedhettem, hány jó nő, szép nő fejét fordítod magad
felé a jóképű pofáddal.
Ám a hazudozás nemcsak hogy nem szép, de
átlátszó is. Már röhögtem, amikor kétnaponta jöttél új
változattal, hogy miképp vihették el az étteremből a
kabátot. S még Lajost is beszervezted, a nagy ás(at)ót. A
bárgyú levelei. Ki a szentszart érdekel Magyarországon, ha
egy funkcinak ellopják a kabátját? A rendőrség politikára
ugrik, piti bűnözőkre ugrik, biztos sikerre ugrik. De ha a
nagykutya bele akarja rángatni valami zűrös családi ügybe?
Ugyan már! A kis nyomozó még kárörvend is, hogy legalább a
nagykutya otthon most jól megkapja a magáét. És még másik
kabátra is simán futja.
Szóval félre a hülye sumákolással.
Egyébként holnap megsürgetem a szövettanid eredményét, mert
van ott egy ismerősöm.
Bp., 1983. ápr. 7. Szia, Alíz”
Feladó nélküli, belül színes
hártyapapírral bélelt levélboríték: Dr. Hajnal Lajos
professzor úrnak.
„Tisztelt Tanár Úr!
A tévében ismertem fel az avar ásatásokat
bemutató riportfilmben. Személyesen sohasem találkoztunk.
Azazhogy: sok évvel ezelőtt, a balogvári Zöldarany
kisvendéglő előtt láttam, pontosabban addig követtem
önöket. Tulajdonképpen azt szúrtam ki, hogy egy nagyon
jóképű férfi (az Ön barátja?) sétál az utcán, egy nagyon
menő kabátban. Épp Pireuszba készülődtem, turistaútra,
mert szerelmes voltam egy ottani fiúba. Ebből sejtheti, hogy
miféle vonzalom volt az. És az a kabát nagyon jól állt volna
neki! Mert nekem ilyesmire nemigen futotta volna a gyatra
pedagógusfizetésből. Meg azt is észrevettem, hogy nem itthoni
darab. A barátja bement, s láttam, hogy egy csinos nővel
találkozik. Az étteremben volt egy régi pincér ismerősöm, s
később visszamentem, mintha vele beszélnék, aztán egy
óvatlan pillanatban leemeltem a kabátot.
Remélem, a barátját olyan nagyon nem viselte
meg a tréfa. Mert én annak szántam. Meg a fiúmnak. Akit
aztán nem találtam meg, csak futó kapcsolatokra futotta
Görögországban. Később Balogvárról is elköltöztem, most
egy régi barátommal élünk együtt. Két öreg buzi egy
lakótelepi lakásban.
Ennyi az élet. Ön ezt nem értheti. Egy
ismeretlen tisztelője.”
A borítékon: Dr. Hajnal Lajos akadémikus
úrnak.
„Kedves Lajos!
Fogadd őszinte gratulációmat akadémiai
székfoglalód alkalmából. Remélem, egykori
nézeteltéréseinket kellő nagyvonalúsággal szemléled, mert
én Téged mindig is érdemeidnek megfelelően becsültelek, mint
aki képességeit önbizalommal s megfelelő időben
érvényesíti, szemben Feri csapongó egyéniségével.
Ha már szóba hoztam, s nem veszed
ünneprontásnak: bár szegény Feri halála óta rövid idő
telt el, tehát nincs kellő rálátás a múltra, mégis úgy
érzem, abban az ügyben egyikünknek sem volt igaza.
Megboldogult Ferinek sem, nekem sem, de a kis rüfkének
végképp nem. Mert ha emlékszel, Feri állapotának
válságosra fordulásakor, amikor üzent, hogy látni szeretne,
hetekig jószerivel az ápolónő s nem az elhagyott feleség
áldatlan szerepét láttam el mellette. Miközben az ifjú
élettárs szinte elmenekült a felismerhetetlenségig leromlott
férfi mellől.
Az idő, ami még az életből hátravan, nem
arra szolgál, hogy egykori tetteinket magyarázgassuk, hanem
hogy a megmaradót méltóképp töltsük el.
Tarts meg jó emlékezetedben. Szívélyes
üdvözlettel:
Budapest, 2006. október 11. Alíz”
Marafkó László