Hegedűs Imre János
Kapillárisok
Vekerdi László: Fülep
Lajos levelezése
Fiatal értelmiségi voltam Erdélyben,
amikor a Kriterion 1972-ben kiadta Vekerdi László A
matematikai absztrakció történetéből című könyvét.
Ámulva olvastuk a fülszövegben, hogy ennek a szakmunkának a
szerzője orvos, és hogy Németh Lászlóról írt könyvet.
Akkor még csak morzsányi töredékek jöttek át a határon
hozzánk a magyarországi tudományos életből, nem sokat
tudtunk a világról, de éreztük, európai levegő legyintett
meg.
Aztán, az emigrációban, miután létrehoztuk
az osztrák fővárosban a Bécsi Magyar Iskolát, az OSZK
szürke eminenciásához, Vekerdi Józsefhez, a híres
orientalistához járogattam, ő látott el szakkönyvekkel, de
nemcsak minket, hanem minden határon túli iskolát. Még kezet
fogni is élmény volt vele.
Lassan-lassan gyűltek az ismereteim a Vekerdi
testvérekről, s ahogy szaporodtak az általuk írt könyvek a
könyvespolcomon, kezdtem olyasmit érezni, amit a rómaiak
érezhettek, amikor azt mondták: Gracchus testvérek.
Szabadságharcos elveik miatt a fivéreket éppen csak megtűrte
a bolsevista diktatúra, Józsefet ötvenhat után
börtönbüntetéssel sújtották.
Önképzésem egyik vezérgondolata lett a
Vekerdi László fent említett könyvében olvasható mondat:
„A matematikához nem vezet királyi út.” Ezt, a legenda
szerint, Eukleidész mondta „talán a dagadt lábú
Ptolemaiosznak”.
Nos, a Vekerdiektől, sok más egyéb között,
ezt lehet megtanulni: a tudás megszerzéséhez nem vezet
királyi út. Az átböngészett források szerint Vekerdi
László huszonhét (!) humán, illetve reál tudományágban
járatos, ő korunk talán egyetlen polihisztora.
*
Fülep Lajos szétágazó, sokrétegű
életművét nem könnyű megközelíteni. Oda sem királyi út
vezet, Vekerdi László már az elején, az első oldalon
felsóhajt, mert neki kell vágni a rengetegnek: „Csakhogy
irgalmatlanul nehéz.”
Fülep legendás nevét a laikusok is ismerik,
legtöbben a művészettörténettel és a Nyugat folyóirattal,
a folyóirat első nemzedékével hozzák kapcsolatba, de azt
kevesen tudják, hogy külföldi, francia, olasz, német, angol
lapokba is írt, úttörő volt a XX. század elején nemcsak
Magyarország, hanem Közép-Európa filozófiai, esztétikai
megújulásában, és ami a mi számunkra a legfontosabb:
átívelő híd a Nyugat-nemzedékek között: ő gondoskodott
azokról a kapillárisokról, hajszálcsövekről, amelyeken
keresztül átáramolhattak a szellemi energiák a fiatalokba,
mindenekelőtt Németh Lászlóba és Illyés Gyulába.
*
A Monostori Imre előszavával megjelent
könyvnek sok szerzője van. Vekerdi László több tételben,
tizenkét folytatásban óriásrecenziót írt Fülep
levelezéséről, de tudósra jellemző szerénységgel F. Csanak
Dórát nevezi társszerzőnek, megbízható háttérnek, a 3333
(!) levél valódi értőjének, aki a Levelezés I–VII.
kötetét szerkesztette, magyarázta, lábjegyzeteivel
átvilágította. „Van egy foka a tökéletességnek –
írja Vekerdi –, amikor még a legtisztább szándékú
dicséret is már szinte sértő.”
Milyen igaz észrevétel! Csak tudósok
vetélkedőjén hangozhat el. Fülep Lajos géniuszának
kisugárzó ereje napjainkban is hat, F. Csanak Dóra
irodalomtörténészi és filológusi felkészültsége,
szorgalma páratlan, s mindezt a polihisztor Vekerdi László
kommentálja. Nem rossz együttes.
S ha besoroljuk a szerzők közé Fülep
levelezőpartnereit (a levelekből Vekerdi gyakran és hosszasan
idéz), akkor egy, a XX. század első felének kiváló
publicistái, esztétái, filozófusai által megrajzolt pompás
szellemi térképet ismerünk meg.
Számtalan olyan személyiséggel állt
kapcsolatban Fülep, akiket vagy elfelejtettünk, vagy nem is
ismertünk soha. Vályi Félixnek például még a születési
és halálozási évét sem tudjuk, pedig a Pester Lloydot
tudósította Párizsból és Berlinből, Nietzschét fordított
magyarra, szerkesztője volt a Párizs–Lausanne-ban megjelenő
La Revue Politique Internationale lapnak, és a kuriózum:
„része volt abban, hogy Kőrösi Csoma Sándort 1933
februárjában Japánban buddhista szentté avatták”.
Hevesi Sándor nevét már jobban megőrizte az
emlékezet, de az csak ilyen mikrofilológiai elemzésből
derült ki, hogy közeli kapcsolatban állt Bernard Shaw-val. És
micsoda mélyfúrás az európai kultúrába: Fülep Lajos
sokáig levelezett a francia Pierre Vignot abbéval, aki a
francia katedrálisok stílustitkaiba avatta be őt.
Milyen gazdagok voltunk valaha! Mennyire egy a
Nyugattal! Fülep Lajos 1904 és 1919 között Olaszországban
élt, s ott úgy fogadták be, mint Európa egyik nagy
szellemét.
A háború után először Fiuméba küldték,
hogy az ottani magyar tisztviselők ügyeit kormánybiztosként
intézze, 1919 végén meg Rómába, az olasz–magyar
kapcsolatok útjának egyengetésére. Olasz nyelven lapot is
szerkeszt itt: L’Ungheria. Rassegna settimanale, politica ed
economica.
Napjaink szellemi munkásai vajon képesek
lennének-e ilyen teljesítményekre?
De Vekerdi László nem életrajzot ír, hanem
a hétkötetes levelezést kommentálja, vizsgálja, böngészi,
amelyet az MTA Könyvtára és Művészettörténeti
Kutatócsoportja – F. Csanak Dóra vezetésével –
összeállított.
Stílusa, eljárása, munkája elsősorban a
karmester produkciójára emlékeztet. Ha köti is az anyag, ha
kénytelen is Fülep életszakaszai szerint tagolni, a
félelmetes mennyiségű anyagnak hol az egyik, hol a másik
szólamát erősíti fel: olykor a történelmi mozzanatok vagy
az irodalmi élet hullámverései, máskor az esztétikai,
művészetfilozófiai tények, adatok, elméletek kerülnek
előtérbe, s így az adathalmaz nem szédíti az olvasót,
szelektálni tudja a dokumentumokat, ízlelgetheti a csemegéket.
Persze döntenie kellett, melyek a fő- és
melyek a mellékszólamok. Az elején leszögezi: „Józanul
aligha lehet tenni egyebet, mint megmaradni az
irodalomtörténeti szakszerűség többé-kevésbé biztos
kereteiben…”
És ezt teszi. Mindenekelőtt az
irodalomtörténethez szolgáltat adalékokat, az
irodalomtörténet eddig homályos foltjait világítja meg. A
számtalan példa közül csak egyet-kettőt lehet itt
megemlíteni.
Az irodalom nem légüres térben születik,
lapok, szerkesztőségek kohójában izzik, s csak azután jut el
az olvasókhoz. A Babits Mihály és Németh László közt
keletkezett ellentétet Fülep prófétai bölcsességgel kezeli.
A Nyugat nagy költője és a Baumgarten-díj kurátora az ő
számára is óriási tekintély, de Németh Lászlót,
mondhatni, atyai gonddal veszi pártfogásába, habár zsémbel
rá, amiért az túl sok energiát fecsérel a rádióra, s ha a
Tanú Németh László egyszemélyes lapja lett, a Válasz
szerkesztésében Gulyás Pállal, Sárközi Györggyel közösen
Fülep Lajos is részt vesz (csupán Németh Imrével nem
hajlandó „egy gyékényen árulni”), s a grafikai
külalaktól a legmélyebb tartalmakig tanácsot ad, nyugati,
főleg francia modelleket ajánl, és sürgeti, sürgeti a fiatal
tehetségek felvonultatását.
Máskor a korabeli szociológia súlyos témái
kerülnek előtérbe. Ismeretes, milyen botrányos siker volt
Illyés Gyula Pusztulás című írásának megjelenése a
Nyugat 1933. szeptemberi számában. Még feszültség is támadt
Fülep és Illyés között, mert a Pusztulás szerzője
talán túlságosan is nagy mértékben vette át mesterétől az
egyke, az egykézés körül kialakult vita alapgondolatait.
Olyan aprólékos ismeretanyag került
felszínre a levélfolyamból és a jegyzetanyagokból, hogy
azzal irodalomtörténet-írásunk egy-két fejezetét
feltétlenül ki kell egészíteni.
Legfájóbb, legkínosabb az volt Fülep Lajos
számára, hogy saját adatait, megfigyeléseit s főleg
aggodalmait a fiatalok – elsősorban Bajcsy-Zsilinszky Endre
és Kodolányi János – túl nagy hévvel fogalmazták újra,
amivel a Dunántúl sváb lakosságát ingerelték fel, s neki,
aki akkor Zengővárkonyban volt református lelkész, hívei
között nagyon rossz napokat, nyugtalan órákat szereztek.
Kodolányinak írja 1934. április 16-án: „A németségnek
senki ennél jobb szolgálatot nem tehetett volna; a németek
maguk sem találhattak volna ki ilyen kitűnő stratégiát…”
Fülep szerint a létszámfölénybe került népi németeket sem
gúnyolódással, sem diszkriminációval nem szabad ingerelni,
mert az csak rosszat szül, megerősíti nyakasságában még azt
a réteget is, amelyben beindult az asszimilációs folyamat.
Európai horderejű kérdésről van szó, amit
Illyés Gyula így összegezett: „Képzeljük el, amit
elképzelhetetlennek tartunk, hogy a nagy német egységnek
sikerül első terjeszkedő ábrándja, és lenyomulhat az
ukrajnai német népcsoportig a híres korridoron át, amely
Ausztria, a Dunántúl, a Bácska, Erdély német szigetein,
illetve nem is szigetein, hanem hosszú földnyelvén át vezet,
s amely »máris készen áll«, s csak a jelt várja.” (Naplójegyzetek,
1929–1945)
Az a szívszorító ebben a szomorú
történelmi eseménysorban, hogy egy európai horizontú
intellektuel, aki szinte kizárólagosan esztétikai
kategóriákban gondolkodik, aki zengővárkonyi magányában
hatalmas művészetfilozófiai szintézis megírását tervezi,
arra kényszerül, hogy belebonyolódjék a miazmás kor
legszomorúbb szociológiai, népesedési vitáiba, és –
Trianon után – már másodszor nézzen szembe a
nemzetpusztulás rémével. (Vekerdi könyvének egyik
fejezetcíme: Két Trianon között.)
S mennyire emberi és ésszerű mindaz, amit
Fülep ajánl, amit követel! A fiatalokkal kell foglalkozni; jó
példát is mutat, a pécsi egyetemen mint magántanár (itt
Weöres Sándor az egyik legkedvesebb diákja) még kedvenc
görög témáit is feláldozza néha, hogy hallgatóinak az
egyke veszélyeiről és a gyermekáldás szépségéről
beszéljen, előadásokat tart, javasolja, hogy a városi
könyvkiadók és nyomdák raktáraiban felhalmozott könyveket
ingyen adományozzák falusi népkönyvtáraknak, mert csak
művelt néppel lehet nemzeti érdekekről, célokról beszélni.
Lelkesedésben túlszárnyalja a népi írók népmentő
hevületét.
Irodalmunk egyik legérdekesebb jelenségéről
van szó. Vekerdi László úgy szerkeszt, úgy szövi egymásba
a legkülönbözőbb szövegtesteket, hogy kibontakozik egy
különös ember arcképe. Fülep nem szerette a fővárost,
falura menekül, ahol gyülekezetet, értő közösséget remél,
de kortársai közül kevesen rendelkeztek olyan urbánus,
európai horizonttal, mint ő. Fajtájának minden negatív
vonásától irtózik, a pontatlanság, a slamposság számára
eredendő bűnnek számít, nagy garral támad Móriczra is, mert
az nem jelent meg előadóként egy megszervezett
összejövetelen; az úri gőg, a dölyf, a szomszédainkkal
szemben sokáig éreztetett hamis felsőbbségi érzés bősz
haragra gerjeszti, s irgalmatlanul megírja levélben,
újságban, folyóiratban a véleményét.
Természetesen itt mindenekelőtt a
levelezéséről van szó, amelyet az irodalmi élet
háttérvonulataként olvashatunk. Leghűségesebb
levelezőpartnerei: Elek Artúr, Kner Imre, Tolnay Károly,
Kerényi Károly, Vas István, akikkel ugyanolyan meghitten
társalog a hitéletről, egyházszervezésről, mint az európai
művészeti áramlatokról, esztétikáról stb. Amihez
görcsösen ragaszkodik ez a baráti társaság, azt így
összegezi Vekerdi: „Megbízhatóság, pontosság, szakmai
tudás és tisztesség, kötelességtudás, közösségi
érzékenység…”
Milyen különös szavak, fogalmak ezek ma
már! És mennyire aktuálisak!
*
Ha 1945-öt tekintjük történelmi
cezúrának, Vekerdi László még huszonegy éves egyetemi
hallgató Debrecenben ekkor, Fülep Lajos kereken hatvan.
Mindkettejük számára iszonyatot jelenthetett
a bolsevizmus még akkor is, ha a rendszer mindent megtett
azért, hogy Fülep óriási tudását bevonja a közéletbe
(Illyés Gyula, Keresztury Dezső a közvetítők), és egy olyan
sokoldalú tudóst, mint Vekerdi László, szolgálatába
állítson: „Legtovább és legkitartóbban – írja Vekerdi
– Illyés Gyula igyekezett Fülep Lajos régről ismert és
becsült professzori potenciálját az ország érdekében
hasznosítani…”
De ha csak az óriási levélfolyam alapján
ítéljük meg Fülep emberi kvalitását, művészi oeuvre-jét,
akkor is egy saját maga által taposott ösvényen járó,
kivételes képességű egyént látunk.
Nem véletlen, hogy a két szellem egymásra
talált. Vekerdi László tagja annak a szellemi elit csoportnak,
amely Fülep Lajos Széher úti lakásán az ötvenes években
összeverbuválódott (Fodor András, Körmendi Klára, Lakatos
András, néha Vas István, Szántó Piroska, Weöres Sándor,
Károlyi Amy). Így tudták átvészelni a silány kort. Széher
úti katedrának nevezték, ez volt az ország egyik
„magánegyeteme”.
Fülep írói habitusát egyetlen mondatban
tökéletesen jellemzi a hálás tanítvány, Vekerdi László:
„Akár egy értelmiségi Tiborc panaszait hallanánk, máig
érvényesen.” Tiborcokra, különösképpen értelmiségi
Tiborcokra mindig szükség lesz, s mi most, egy ugyancsak
zűrzavaros korban élve, éber lélekkel figyelünk rájuk.
Fülep Lajosra. Vekerdi Lászlóra. Ők a
szellemi élet kapillárisai, hajszálgyökerei, ők gondoskodnak
arról, hogy ne keletkezzék dugulás az érrendszerben. (Új
Forrás Könyvek, 2009)