Halmai Tamás
Kalász Márton: Összes
verse
Magyar Napló, 2009
1955-ben jelent meg Kalász Márton első
kötete, a Hajnali szekerek; 2007-ben a legutóbbi, a Látható,
láthatatlan című versválogatás. A bő fél század
lírai termése, kiegészítve a legújabb művekkel, időrendben
sorakozik e kötetben. A hétszáz oldalnyi anyag így nem
csupán közreadja egyik legnagyszerűbb kortársunk költői
életművét, de az áttekintésre, a pályakép
fölvázolására is alkalmat nyújt. Arra, hogy
végigkísérjük: hogyan változik és véglegesül a szókincs,
a mondattan, a hangnem és a látásmód. Nyomon követhető az
is, miképpen válnak önálló poétikai alakulattá Kalász
kedvelt versformái, a kétszer négy sorból álló, jobbadán
keresztrímes szövegek s a tizennégy, valamint a huszonkét sor
alkotta, rímtelen darabok: a dal műfaji emlékezetét
filozofikus igénnyel átszellemítő, a szonettet pedig a
szabadvers másfajta kötöttségei mentén újraszervező
költemények. Elsősorban pedig az derülhet ki a figyelmes és
kitartó olvasó számára: „a hivatás és a hit szellemi
kalandja” (Varga Lajos Márton) volt e költészet már a
kezdetektől.
„Nem a tavalyelőtti szitkok / verik a
tisztuló eget – / sűrű, gubancos kertek alján /
cséplőgép zümmög; szem pereg” – szól a legelső vers
fölütése (Érlelő napok). „Amíg a híd szemünk
előtt / vált ketté középütt s emelkedett – s mondtam:
Hiába, / előnye mindig az uszálynak van. […] Az
uszálykormányos szelíd / kürtjelével köszöni meg / a
továbbjutást; de a hűs fényt, fuvalmat, az innen üde
őszt – valakinek” – így a kötetet záró költemény (Honvágy).
A könyv e két végpontja jól példázza a témaválasztás, a
beszédmodor, a hangütés és a szemléletmód különbségeit.
A korai versek vidéki életképeket sorakoztató lírai
realizmusa a népies tájköltészet gondolati igényű és
tárgyias irányú megújításának szándékáról vall. A
látványelemekből építkező élménylíra már a fiatalkori
művekben sem nélkülözte az árnyalt közelítés, a
reflexiós földolgozás versnyelvi műveleteit – ám csak a
hatvanas–hetvenes évek költői világában bontakoznak ki s
szerveződnek rendbe azok a poétikai jellegzetességek,
amelyeket ma is a Kalász-líra megkülönböztető jegyeiként
tartunk számon.
Mire gondolunk? Az epikus karaktert átható
alanyiságra egyfelől, a személyességből az egyetemes felé
tájékozódó intellektualitásra másfelől. A meditatív
versbeszéd grammatikai fegyelmére, a metafizikus jelképek
létértelmező összefüggéseire, az elvontan enigmatikus
fogalmazás szép bonyolultságára. (A rilkei tárgyiasság sem
öncélú mutatvány itt. Vasadi Péter írta egy korábbi kötet
kapcsán: „Szelíd látás uralkodik ezen a megfontolt
versbeszéden, mely nagy érzékenységgel vonja hatókörébe a
külső világ illetékes tárgyait.”) Hogy ez a
költészet – szinte szakadatlanul – derűsen elégikus
tud lenni: bizonyosan a keresztényi alapállásnak
köszönhető. A szeretet, a szabadság, a békesség és a hála
Kalásznál nem pusztán érzelmi: legalább annyira erkölcsi
kategóriák is. Művei a létfilozófiai felelősség terhét
veszik magukra, s ehhez a versnyelvtan szelíd ereje nyújt
segítséget: a sokrétűen választékos szókészlet (a
tájnyelvi kifejezésektől a német nyelvű vendégszövegekig),
a kortárs költészetünkben szokatlanul összetett mondattan (a
hiányos és töredékes szintaxist szólamváltó közbevetések
fogják egybe), a központozás lírikusoknál oly ritka
műgondja s a kikísérletezett versformákból rendre kötetnyi
ciklust építő poétika.
Többrétegű, többszólamú ez a kötet, ez a
líra: középkori jelenetezést váltanak mai helyzetképek;
hatalmas műveltséganyagot hoznak játékba a klasszikusok s
kortárs klasszikusok előtt tisztelgő darabok; a költészet, a
festészet, a zene fölmagasztalása a barátság és a szerelem
dicséretét is magában foglalja. A kulturális és nyelvi
reflexiók s önreflexiók (az ajánlások, mottók, idézetek
tetszetős sokasága) szemlátomást a szubjektum, a mindenkori
szubjektum érvényes helyét keresnék a világban. A versek
lírai énje egyszersmind filozófiai és teológiai „én”
– ennyiben pedig személytelen, azaz egyetemesen közös
szubjektuma a nyelvnek, a költészetnek, a létezésnek. A
motivikus rend köteteken átívelő szigora is erre
figyelmeztet; a vissza-visszatérő képek-képzetek közül nem
véletlenül emelkedik ki például a hó és a tenger
motívuma. Hiszen a hó Kalásznál a léttitkokat
elrejtő hideg tökély egyszerre csábító és rémítő eleme.
S jelképies minőség a tenger is: a transzcendencia, az
utazás, az idegenség, a végtelen – összefoglalóan pedig a
reménykeltő kiismerhetetlenség toposza mindahány
előfordulásakor.
A korai munkák képviseleti beszédmódja,
küldetéstudatos alanyisága – ha rokonszenvet kelt is – mai
versérzékünk számára némiképp idegenül hat: „De rendet!
Mostantól ne a játék – / belül szítson szigorú irányzék
/ vadságunkra nemet mondani. / Mámorból a kor igazi hősét /
meggondolt, tudatos felelősség / zajtalan férfivá bontsa
ki” (Rendet!); „Nem lazíthat ügyemen senki. / A
versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes
világosságomat” (Négy sor). Mindazonáltal a rend, a
felelősség, az „érdes világosság” ezen kívánalma
erősödött tovább a későbbi kötetekben – csak épp
versnyelv és világkép rétegzettebb rendjét kimunkálóan. A
„fölfejtetlen világ” (Lowell, elégia) egyszerre
misztikus és intellektuális tapasztalata immár az uralhatatlan
és ellenőrizhetetlen létezés titkaira mutat – s abban az
ember (önmagunk) rejtelmes jelenvalóságára: „nő az
alvilág / földig érő fája” (A földig érő fa);
„minden lelki s kinyilváníthatatlan” (Költők
születésnapja); „A dolgok közben csak rejtenék magukat
– / néha igencsak makacsul” (Mozart-év).
Vigaszt, reményt, föloldást (föloldozást?)
a versek tanúsága szerint mindenekelőtt az egymással és a
világgal fönntartott bizalmas viszony adhat: „A világ /
javunkra épp átfogható” (A lét elrejtetlensége). A
szerelmi versbeszéd gyöngéd szólamai is a létezés
otthonosságának hitét táplálják: „szerelmünket, kedves,
úgy olvasom / kibetűzöm, mint estvélletbe ér / szép név
egy hajóoldalon / távolodtában most a fény rajta fehér” ([szép
név]); „testnek a test: hiszen ennyi nekem / szemnek a
néző szem, ma léleknek a lélek / minden mozdulatodról én
már azt hiszem / beteljesítő így, mert benne élek //
hangodból kihangzott: vele beszélek / kelj át a városon, az
égtájon nyugton velem / te a szép utazó, én a titok / benned
balfelől; vigyél, hallgatok” ([te, én]). (Bár
illetéktelenek vagyunk a költő magánéletéről szólni, a
feleség, a rádiós szerkesztőként múlhatatlan érdemeket
szerzett Filippinyi Éva nevét nem hagyhatjuk említetlenül.)
A vallás igazságai és a költészet igaza
kerül párba itt; akár evangéliumi szcenikát rajzolnak a
sorok: „Ha Emmaus / határában ösvény még lábnyomot mutat,
/ hangzott köszönés, kint az estében. Formáz a csöndben
ellépő Alak” (Summa), akár történelembölcseleti
alapvetés fogalmazódik meg: „Hazatérés Istenhez a
történelem” (Tovább a kút). Végső soron pedig a
nyelv transzcendens minőségében bízhat a versek szerzője és
olvasója, a beszélő és a befogadó – amennyiben az
idézendő Jézus-allúzióban a nyelv és a vers szolgáló
hatalmára van bátorságunk ráismerni: „Nyelven átkelni;
nem a vízen, azon majd sértetlenül” („Der tanzende Tod
–” [Vékonyka jég]). Hit a nyelvben, jelesül a hitet
kimunkáló és megőrző nyelvben: lírikusi krédóként áll
előttünk ez a végösszeg.
Kalász Márton költő, műfordító,
esszéista és prózaíró; számos díjat nyert el, több fontos
kulturális tisztséget töltött be. Költészetét mindig is
nagy becsben tartotta a kritikai közvélekedés, mégsem
állíthatjuk, hogy kánoni rangja pontosan mutatná
jelentőségét. Igazán népszerűvé szélesebb körökben
alkalmasint sosem vált; hagyományokat fölforgató szerzőként
sem szokás hivatkozni rá. Költészetében Hölderlint,
Rilkét, Celant idéző nyelvi koncentráció, létbölcseleti
igény, poétikai kiműveltség ölt alakot: ez magyarázhatja,
hogy az irodalombarát közízlést éppúgy kihívás elé
állítja, amint önnön irodalomtörténeti besorolását is
alaposan megnehezíti.
Ebben az összefüggésben még
határozottabban jelenthető ki: Szentmártoni János és Zsille
Gábor áldozatos szöveggondozói és szerkesztői munkája
különleges könyvet eredményezett. Látszólag Kalász
Mártont köszönti hetvenötödik születésnapján. Valójában
az olvasónak – s az olvasó utókornak – ajándék. A
szelíden eszköztelen borító összhangban áll azzal az apró
fogással, hogy nem a szokásos Összes versei fordulat
adja a címet: az egyes számba helyezett szóalak (verse)
akárha a fölösleges pátosztól, az üres megszokástól
kívánná óvni a verseket is, a befogadót is. Egyszerűségre
törve szorítkozni a lényegre: ez e költészet fő
szervezőelve is.
A Kalász-versek egy vissza-visszatérő
jelzőjével szólva: ép ez a líra – hiszen úgy
próbál kötetről kötetre közelebb férkőzni a remélt, a
kívánt, a hitt teljességhez, hogy a kísérlet óhatatlan
kudarcairól, a töredékes lét elemi élményéről is a
teljesség nyelvén, az épületes poézis szavaival ad számot.
Azt érezni, nemcsak helyettünk, avagy nekünk: értünk.