Borbás Rozália
Cimbalom
Egy tyúkmony sültnyi ideje szól már a
nagyoskola messzire elhallatszó nagyharangja – nem halottért
szól, bizony nem is istentiszteletre hívogat az most ebben a
szokatlan hajnali időben –, hiszen alig múlott el három
óra, hanem elbocsát a falai közül. Hallhatta az egész város
a jobbára nádfedeles kis hajlékaiban és a Piac utca nagyobb
hálószobás, velencei tükrös emeletes palotáiban is, hogy mi
történt. Most a legszigorúbban ítélt a múlt héten
összehívott sedes, az esküdt diákok testülete is a
legszigorúbb, tógás diákra nézve végső döntést hozta.
Valakinek búcsúznia kell a reformata hiten levő kollégium
szigorú esküt tett, így a törvényeit is maga kezének
aláírásával elfogadó, subscribált diákjának a
közösségéből. Kiveti a tudományok istápolója maga közül
azt, aki az oltalmazójának bírálója, annak nem alázatos
tisztelője, s törvényeinek nyugtalanul lázult kontrázója.
Kisvártatva a kapu is kinyílt, az apparitor hamarabb végezte
most az ébresztést, hiszen még virradattal el kellett hagynia
a kollégiumot a kicsapott diáknak. Akit kedvelhetett
valamicskét a coetus, mivel néhány társa a város határán
túl kísérte a senatus scholasticus engedélyével. Utána
azonnal vissza kelle jönniük, s kivételesen most a seniornál
kell jelentkezniük, nem a szintén választott idősebb tógás
diák contrascribánál. A cimborájuknak örökre búcsút intő
tógátusok majd utána, még időben mehetnek az órákra.
Vajon miért kellett a tisztelt debreceni
coetus jelesebb tanulmányi haladást felmutató tagjának
goliárddá, vagabunddá lenni? Olyannak, akinek egzámenei is
igen jól sikerültek? Miért ismerte már kisdiák kora óta a
carcer fehérre meszelt falának minden kis repedésnyi
rajzolatját? Valami nagy bűnt kellett annak elkövetni! Mi
lehetett az? Elmulasztotta tán az istentiszteleteket? Sokszor
rovást tett a contrascriba az esti létszám-ellenőrzéskor?
Nem, nem lehet az. Még olykor-olykor a senatus scholasticus
tagjai is elmulasztották jelenteni kimenőjüket, vagy
elmaradoztak az énekben az istentisztelet alatt. Hacsak nem
szunyókáltak, kornyadoztak még valahová elbújva az előző
esti borozgatás miatt. Nem is az istentiszteletről való
egyszeri s máskori hiányzás volt most a baj. Annál erősebb
volt az indok. Azt meg minden debreceni diák tudja, hogy a
líciumfa nem szárad ki olyan hamar. A mindenki által nagyra
becsült s a diák urak körében is imádott physikaprofesszor
maga is szokatlan címmel adott be kritikai tanulmányt, amiért
elég sok váltó forintot kapott egy huncut s egyházának
fundamentumát rendülni látó és azért aggódó derék
atyánkfiától. A tanulmány címe egy kérdés volt: Miért
szunyókálnak a diákok az istentiszteleteken? Kínos és
felettébb kellemetlen a felvetés, de igazi kihívás jól
megválaszolni rá. Az eredmény végtére is Istennek tetsző
lesz, hiszen a gyarló szívek közös megismerése vezethet
eklézsiánk erősödéséhez. Semper reformanda. Na, ezt a
legnehezebb itt gyakorolni. A tételeket ugyan komolyan vette
mindenki, de azok megtartásához oly erőt kellett volna
birtokolni, hogy az a méltatlan emberi testbe nehezen férhet
bele. Se az egyházbéliek, sőt még a világiak között sem
sokan támogatták, és nem is tették naponként. Jobb volt a
megszokott szabályokhoz igazodni. Ezért meglepődtek a tudós
rektorok, s vitatott volt a pályamű fogadtatásának dolga.
Csóválgatták is a fejüket, de hát: non est volentis neque
currentis, sed miserentis Dei. Isten akarata elől nem lehet
elfutni. Olyan erős revelációt kelthetett már magának a
pályázatnak a címe is, ami aztán inspirálóan hatott
írójára. Azután olyan jóra sikerült a traktátus, mivel nem
kevés sóval szórta be mondandóját, ahogy a szónoknak
javasolják a retorikák, hogy sziporkáit alig bocsátják meg
neki, ha nem latinul teszi azt. Ez volt a szerencséje,
tudniillik a szent nyelven való írás. A nyertes pályamunka
szerzője a későbbi derék Hatvani professzor lett. Őrá
testálta Isten ezt a kritikusi feladatot, erre volt
predesztinálva, valamilyen okának csak kellett annak lenni.
Mindenki így gondolta, hogy a Teremtő Isten vezérelte Hatvani
profeszszort is az írásban.
Ilyen érzés csiklandhatta Rousseau urat is,
amikor válaszait írta a dijoni akadémia pályázatára –
gondolta Csokonai –, de akkor más idők voltak, s Franciaföld
jezsuita fészek, hisz a pápisták kenyerén van, s nem a mi
reformáta evangelizált hitünkön. Na, ő is azt állította,
nemhogy fejlődött az emberi erkölcs a tudományok által,
hanem ellenkezőleg van. A civilizálódás csak fellármázza az
emberi társaságot, s rögtön az istenképű ember lesüllyed
gyakorolni akart hatalmáért, sőt még kis kenyeréért merész
gyilkot ragadni is bátor. Voltaire esszéi is felkeltették
érdeklődésemet, olyannyira, hogy csiszolgatom is versem, ami
foglalata lesz az új gondolati iránynak. A physika és a
teológia elvei közötti harmóniát kellene keresni a
közdolgok világában és a természetben. Ám sok baj van itt
ezzel, mert nem mindenki nézi a tudományt és ezt a fajta
filozófiát. Inkább emberi korlátaihoz akarja igazítani a
közjót. Saját érdekeit a nemzetéhez. Ez a bajok legfőbb
oka. Ezért lenne fontos a megújulás. Semper reformanda.
A francia világosság eszméi sokakat
megriasztottak már itt a falak közt, s okuk is volt rá. Bár
az eszmei zűrzavar korában a szélesebb látkörű fejek el
tudják választani az eretnekséget – ami amúgy is a
pápisták kísértője – a filozófiától, ami persze
veszélyes, mert nagyon elszakad a teológiától, s mint tudni
való, a világias ocsmányságok szétzúzzák az igaz
erkölcsöket és alkotmányokat. Pedig a jog Istennél van, s mi
kölcsönkaptuk, hogy dicsőségére és a mi javunkra
formálgassuk, de ne tépjük ki gyökerestül. Mert ha nem
sikerült a debreceni káté igazságát és erejét a múltban a
császári sasnak megtörni, a sasnak körmei közül ki tudott
repülni a galamb, mint Noé galambja, s nagyon messzire
hírvivője is volt a tudós embereket nevelő debreceni alma
maternek. Mint a pelikán a fiait a saját kebléből, úgy
táplálta még erősebben, hogy ellenállóbb legyen az idegen
módi ellen a nemzeti megmaradásban. Ennek fundamentuma volt a
debreceni nagyoskola.
– Dehogy kell ide, Debrecenbe teológiai
akadémia, ami a parókás svábok pápista eszméit oltaná
tiszta fejű gyerekeinkbe! – mondogatták a professzorok.
Éppen elég baj volt, hogy a Ratio Educationisszal kicsavarta az
ellenőrzést a kezünkből. Kiművelt emberfő legalkalmasabb
fejlesztője a külföldi stipendia, a külföldi tanulmányi
ösztöndíj. Az utazás pallérozza az agyat, nem pállik bele a
szűk hazai kisvilágba. A Kollégium körbekerített,
oltalmazó, hatalmas épülete kibocsátotta falai közül a
külföldi szót érteni, ismerni akaró diákjait. Szellemüket
tágítani főleg a németekhez jártak, s ez ellen politikai
kifogás sem lehetett. Az iskola pedig hitet és tudást
közvetített, magyar is volt és európai. Európát azonnal a
falai közé hozta vissza a peregrinus, aki hazatért hóna alatt
a sok könyvvel, és ugyanazzal a jogos büszkeséggel hirdette,
mint egykor Janus Pannonius, hogy már nemcsak Itália földjén
teremnek a könyvek, hanem akár Árkádiában is. Igaz,
németekhez mentek eleim először, Göttingába, Heidelbergába,
feldúlása óta utóbb a jeges és szeles északi Franekerbe.
Majd utána Angliába is, akik Voltaire úr szerint azért is
olyan csodálhatók, mert szembe mertek szállni az ostoba
királlyal. Vagy Cambridge-ben, vagy a közelebbi helvét
akadémiai fellegvárakban, közöttük Zürichben tanultak, s
tértek haza friss szemléletű tudománnyal, életre szóló
kollegiális kapcsolatokkal, könyvekkel megrakodva. S
visszaadták az utánuk következő, arra érdemes tógátus
diákoknak. Így tettek professzoraim, a legkiválóbbak és a
legkedvesebbek is. Professzor Hatvani István, az előbb
említett bátor pályázatíró, aki maga is igazi polihisztor.
Nagyszerű ember, merész kísérletező. Magyarországon ő
tanít először kémiát, apám kedvenc tudományát, már csak
ezért is tisztelem. Ezenfelül mennyire érdekesek az
előadásai, roppant látványosak. Ott, a kísérleti asztala
mellett állva tágra nyílt szemek között hol ámulatba ejt,
hol elrettent, de aki csak látja, az csodájára jár dolgainak.
Például az elektrica machinának és az anemoszkópnak, ami
valójában egy szélgép. Sokan kérdezik, minek ez a machina,
haszontalan az, ha van vízimalom, szélmalom. Hatvani professzor
ezzel mit sem törődik, azt tervezteti, hogy a kollégiumi
nagyterem mennyezetén is jelezze a széljárást, azaz a
nagytermészet erejét. Az emberi történelem legnagyobb
vívmánya ezen új erőforrás megtalálása, és a fizikai
kísérletek legfontosabb eszköze is lehet a szél! Mindig ezt
hajtogatta előadásaiban. S valóban, a szél ereje hatalmas,
ezt megtapasztalhatjuk, s azt is, hogy az ember gyengébb nála.
A debreceni ember erősen tiszteli is a szelet.
A stipendia meghozta az eredményét, lett jó
erős kapcsolat, jött haza a temérdek könyv. Engedélyem van
rá, hogy közöttük kutakodjam. Jaj, mennyit elpusztítottak
belőle a labancok, amikor betörtek ide a tokaji kudarc után,
amikor a hajdúk városait dúlták fel! Istennek hála,
megerősödött a könyvtárunk azóta. Engedéllyel olvashat
benne minden diák, aki érdemes rá, és a tanulmányozás nem
zavarja meg a fejét, és nem dúlja fel hitét. No, már megint,
itt a bajok oka. Ez vezetett oda, le a mélybe, ahol még nem
voltunk.
– Hát megértük a leghihetetlenebb
szégyent? Amit nem sikerült a császároknak elérni, azt
elérjük most mi magunk? Sinai Miklós, aki a Kollégium
nagykönyvtárának is a vezetője, bele akar szólni abba, hogy
milyen könyveket rendeljenek meg a Kollégiumnak. Nagy baj ez,
szembefordult az én atyai jó barátommal, Domokos Lajos volt
főbíró úrral és Meszenáékkal is. Most ez az interregnum
itt zavart kelt, és a scandallumok sora jár naponta a
választás miatt az új és a régi szuperintendencia hívei
között az eklézsiában. Hová vezet ez? Egyenetlenséghez!
Mely béklyózza a szellemet. Összeharagít társat, rokont.
Miért ürülnek ki a templomok? Én azt mondom, hogy
kérdezzétek meg a híveiteket, s azok, ha megbíznak a
szavadban, meg is mondják. Bár a földi eszű ember, akit ugyan
Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtetett, jól
ítél. Noha gyarló és vékony ítéletű lévén, de bizony
azoknak a földi tévelygőknek papjai is sárbul meg vérbül
vannak gyúrva. Azokból vannak gyúrva bizony, ők is azok, ők
is csak emberek. Ha látja Isten elhívott, ám méltatlan
szolgájának viselkedését, különösképpen a világi
törekvések észrevételében vagy egymást öldöklő
hadakozások közepette, könnyebben elfordul attól a
gyarlóságban leledző emberfia. Pedig olyanok mostanában
elégszer történnek. Azt kérdezed, testvérem az Úrban, mi
lesz, ha familiarizálódik az egyház? Rögtön azt hiszed, hogy
gyengül? Ám én azt hiszem, Isten ereje éppen nem a
hierarchiában van, hanem a figyelemben. A figyelésben és az
okulásban. Azt mondják ezek, mint afféle tokosok, hogy nem
kell a demokrácia, nem való az, idegen az emberi
természettől. Szólnak ezek rád, ha hiányát savallod.
Olyanformán válaszolna neked ez az atyádfia, mint a
törvényhozó spártai Lükurgosz, aki gúnyosan azzal
hárította el tolakodónak tartott kritikusát, hogy miért nem
alkalmazza az athéni mintájú rendet a lakedaimóniakra is.
Plutarkhosz szerint válasza egy megvalósíthatatlan javaslat
volt, amit spártai férfi bizonyosan nem követne. Ezt mondta
neki, a demokráciát kezdd otthonodban! – s így rögtön
kivette méregfogát a kérdésnek és a törvénykritikának.
Így látják az itteniek is. Hiszen melyik kakas ne akarna
kukurikulni a maga dombján, s ki akarna a maga házában
állandó sápolódást, patvart?
Egyébként is – gondolt Szókratészre, aki
inkább a halált választotta, mert erkölcsi igazságát
bögöly gyanánt védelmezte, és éppen az athéni demokraták
ítélték el az ifjúság megrontásáért. Azt hiszik az
emberek, hogy drágaságok rájuk aggatásával kell nevelni a
gyermeket, haszontalan dolgokkal. Tanácsot kértek tőle a jó
gyermeknevelésben, mire a derék valahai birkózó azt felelte,
hogy a fülükbe kell tenni a legdrágább kincset. No, és erre
a balga népség mit tett? Nos, arany fülbevalót rakatott
fiainak fülébe, ugyanis azt gondolta, hogy így lesz
legdrágább kincs birtokosa a gyermek, pedig annak nem arany
kell, hanem okítás. Sokféle nyelvre, eszmére kell fordítani
a figyelmét. A demokrácia olyan, mint a mérges növény,
külsőre lehet szép, sőt dísszel teli, lehetnek fényes
iromba szirmai, levelei, s orromat csapdába csaló
fűszerszámozott illatja izgató, de főzetével vagy már
puszta illatával is elbódíthatja józanságunkat. Isten
kertjében sok növény terem, van közötte gaz és gyom is. És
mindegyiknek bizonyára megvan a maga rendeltetése. Ahogyan
néhai apám, Csokonay József rendszerezgette, és Földi
professzor úr is kutatja nem múló szorgalommal Linné mostani
legmodernebb természetrajzára alapozva. Elmélkedett Csokonai,
ahogyan szokása volt éjjelente, mikor nem tudott aludni. Most
is erős fej- és hátfájás gyötörte. Szorosabbra vonta
magán a takarót. A didergetően hideg, kihűlő szoba és a
diákok lépéseinek hangja visszahozta távolba repítő
gondolataiból, s ismét jegyzetei fölé hajolt. De elébb ki
kellene mondani, hogy mit vétett az a diáktársunk! Hiszen
úgyis nyílt titok itt benn, márpedig a titok csak addig titok,
míg egy ember tudja. Elmosolyodott ezen a köznapi
bölcsességen, a nagyapjától, az öreg Diószegitől hallhatta
eleget.
Nem a latin szó törvényét szegte meg a most
kicsapott diák, s nem mondott indulatában „bizony istent!”
és „az áldóját!” sem, pedig az ilyes fordulatokat itt
tilos egy keresztyén embernek szájára venni. Sőt, egyebeknek
sem említgette erkölcsi állapotát, sem bűzös testrészeit
sem nevezte meg szó szerint senkinek… Mert ilyenekért
csakugyan lakója lesz valaki a carcernek, vagy mosogathat az
egész konviktusra, amit mostanában oly butául tápintézetnek
neveznek. Rendre tantaloszi kínok között sikálhatja a
káposztás fazekakat, készítheti visszahurcolásra a
kollégiumot ételbélivel segítő családokhoz, s egyebeket is
tehet kizárólag ökonómiás nevelő célzattal,
tulajdonképpen jutalomból, hiszen a munkálkodás Istennek
tetsző vezeklés az eredendő bűn elkövetése óta. Nem,
ezekért sem, ilyenért carcer jár, de inkább csak
pénzbüntetést fizethet, csakúgy, ha iszogat egy kicsit neve
napját ünnepelve. Az Úr az éneklést nemhogy tiltani akarná
az embernek, sőt kiváltképpen gyönyörködik benne, én azt
gondolom! Ha ez nem így lenne, akkor nem adott volna sokunknak
csodálatos hangot, ha nem tetszene neki a hangszerek igazi
királya! Miért gyönyörködne akkor az Úr a zsoltárok
zengésében, ha nem volna Istennek tetsző, amikor majd
szétrepeszti a falakat a kántus vagy a gyülekezet sokféle
regisztere? Vannak oly emberek, akik szívesebben csak
hallgatják, mint nézik az embert éneklés közben, mert a
tökéletes eredményt befolyásolja a látás. Igazuk lehet
azoknak is. Ha látom az énekes arcát, ábrázata szépségét,
esetleg kellemetlenségét, befolyásol az élvezetben. Valaha
ostobaságnak tartottam ezt a megállapítást, egy finnyás
filozopter piperés okoskodásának, ám az idő mégiscsak
igazolta a megállapítást. Bizony csak a szemünk csal meg
minket, az vezet oda, az fordít minket olyan tájékra, ahol az
infernális bűnök keletkeznek. Valami ilyet kellett annak a
diáknak sorozatosan tenni, vagy olyat, ami jelentős anyagi
kárt okoz a kollégiumnak. Pedig egyikben sem volt vétkes, azt
tudom. Egyiket sem tette ezek közül. Hanem?… Táncolt!!!
Bizony! A tánc pedig cégéres bűn, ahogy Bornemisza Péter
urunk is megírta volt, vagy egy százada, hogy a táncot az
ördög tojta. A patás lába folyton kilátszik alóla, ahogyan
velünk ropja, és így a mulatás által belekerget minket a
rosszba. Ahogy a szoknyák kavarják a szelet, és a derekak
átölelve vannak, a domborodó mellek és tomporok egymáshoz
simulnak. Az érintéssel egyre jobban növeli a nyomást test a
testre, s így gyengíti a gerjedő érzék a szellemet és
tisztességes emberi jellemet. Hány szűzi lélek lett a tánc
által buja vágyak gerjesztőjévé s poklos, mindenki által
utált buja asszonyi állattá! Megfertezi ura ágyát, teszi
földönfutó bolonddá a férfit, dúlja fel családját, mert a
zene ritmusa beleoltotta testébe a gerjedelmet! – tanítja a
derék lelkipásztor. Igaz, hogy Pál apostol az asszony egyetlen
megbocsáthatatlan vétkének a bálványimádást tartja, amit a
férfiembernek nem szabad eltűrnie, ha azt elköveti, és csakis
akkor, eltaszíthatja esküvel magához vett nőjét. Egyébként
nem. De mi legyen ma a csapodár szépasszonyokkal? Dörög a
démonológia nagy professzora, de igaz lelkemre, én ezt nem
nagyon tartom. Hiszen én is szoktam a táncolásban
gyönyörködni. Előfordult már a Nagyerdőn, hogy a diákokkal
a friss magyar verbunk szép és méltóságteljes lépéseit
gyakorolgattuk, miközben Bacchus poharából vagy az óros
kancsóból, esetleg kulacsból iszogattunk a nagy meleg
hévségében. Nincsen abban semmi rossz, természet szerinti
nevelésem okán inkább jónak tartom, mint hitványságnak. De
a kollégiumban subscribált diákra szigorú szabály
vonatkozik, s ha ez kitudódik, nagy a baj. Az, akit most a
harang búcsúztat, egyik diáktársunk volt, és nem elég, hogy
táncolt, hanem kápsáláskor tette azt. Ráadásul a szép
menyecskével felkapott egy almásderes lóra is a korcsma
pajtájában, s elszöktette az egyik közeli szomszédos tanya
istállójába, és ott reggelig keringett vele, csak immár a
puha szalmán. Ott leltek rájuk anyaszült mezítelen hajnalban,
mivel a menyecske ura követte a ló nyomát. Úgy találtak
rájuk az összecsődített helybeliek, az egyházfik, a gondnok
és a diáktársak. A helyzet menthetetlen lett, azonnal vissza
kellett nekik térni. Sajna, a begyűjtött bor nagyobb része is
ott maradt a nagy sietség miatt. A vizsgálatot gyorsan
elrendelni, lefolytatni nem szükségeltetett sok idő, s már
kész is a kihirdetett ítélet, amint az öregharang kongatja.
„Menni kell, menni kell, menni el…” Mivel a diák jeles
volt, sőt egzámenei kitűnőre sikerültek a physika
tudományában, ezért megengedték barátainak, hogy
elkísérjék a böszörményi útig. Csokonai szorosabbra fogta
a takaróját, s gyertyája is fogyott, így szűkebbre a
naplójegyzést is, de volt még restanciája. Folytatta hát.
Az ecsedi kaland volt a másik esemény, amit
takargatott, aki takargatni szeretné azt, amit nem lehet.
Tekintve, hogy Bacchus nedűjét nélkülöznünk kellene itt a
kollégiumban, ha egy-egy jóravaló korcsmáros vagy
szőlősgazda nem küldetne ajándékba. Hogy a derék
református fejedelmünk miért sajnálta Debrecentől a
szőlőskerteket, amit Sárospatak is bírt, s valamennyi
kollégium, azt nem tudni. Mert amúgy is elég savanyú bor
terem itt a kertekben, bár inni jó azt is, ha nincs mádi vagy
hegyaljai, a vinum regnum rex vinorum. Talán éppen azért a
királyok bora, mert a borok királya. A tokaji bornál nincs a
világon sem több gyógyítóerővel, sem kedvesebb ízzel
bíró bor. Sajna, ritkán csillan debreceni tógás diák, de
még rector poharában is aranysárga fénye, vastag szalonnája,
ami a bor lelke. Elég az hozzá, hogy a jó bor jó papot is
tesz! Izibe jó szónok kerekedik belüle. Az ám! De még a
vékonyabb levek kertjének birtoklója sem volt a messze
földön híres debreceni kollégium. Hogy miért bánt el oly
csúful a fejedelem éppen ezzel a bástyájával a reformáta
vallásnak, azt senki sem tudta megfelelni. Hogy az az akadémia,
aki disputát rendezett a religiónak, amelyik kidolgozta a
Methodust, ami szerint oktattak a partikulákban, annak a bor
beszerzésében kéregetővé, alamizsnálkodó koldussá kellett
degradálódnia! O tempora, o mores… Ezért aztán szüretkor
menni kellett, jó időben bejelentkezni a gazdákhoz előre a
boradóért, a tudományok non plus ultra matériájáért.
Rendesen ez meg is szokott lenni, csak nem szégyennel téve.
Történt tehát a mádi eset. Amit ecsedinek
is mondanak, tán azért, mert az ecsedi partikula kapott össze
a debreceni alma mater diákságával a boron a mádi dűlőben.
Mely ütközetben áldozatul esett két posztódolmány,
különösképpen az egyiknek ujja miszlikbe szaggatva, eltűnt
egy fél pár csizma, külsejét tekintve közepes, normál
lábon élő férfiember méretű, valamint öt csókaorrú
fejfedő, ami valahol betemetve van a mádi földben, a
szőlőtőkék közt. Legyen nekik is könnyű a föld.
Szerencsére csak orruk vére hullott, mivel a kések csak a
legvégén kerültek elő, így egy kis fülszabdalás és
arcvágás is esett. Ilyeténképpen küzdött a coetus érdekeit
védő legátus hősiesen a debreceni–ecsedi mustháborúban.
Mert vizet csak nem ihatik állandóan, egészségtelen az.
Kivéve, amit Hatvani professzor úr nem kutat és keres a
nyavalyák és gyomorbántalmak másféle orvoslására. Pedig
gyógyszer, sőt orvosság a bor is, és sok alkalomkor kell.
Egzámeni alkalomkor a konvokátorokat csak nem lehet száraz
torokkal figyelemre bírni. Beiktatáskor az auditóriumban
megterített asztalokon ott árválkodjanak a karafinák, óros
kancsók üresen, vagy közönséges víz legyen odahordva!
Boldog napok, mikor Mátyás király visegrádi palotájában bor
folyt a vörös márvány kútból! Csak nem búcsúzhat egy
debreceni diák a felnevelő oskolától, s térjen a
gyülekezetébe, mint teve a sivatagba! Hát azért kellett a
debreceni érdekeket védelmezni a Lisznyai szőlőskertben, mert
a bor-sztratégoszok sorshúzás után úgy döntöttek, hogy
annak a gazdának a szőlejéből jókor reggel már dézsmát
vesznek. A szedő asszonyok és vénasszonyok már jókor kint
voltak, hogy minél hamarabb végezzenek a szürettel, hiszen nem
lehet azzal sokat várni. Ajaj, hogy örültek azok, amikor
összecsókolták és simogatták az áldott fürtszedő kezeket
érte! Csakhogy érkeztek botokkal az ecsedi hadra fogható
tudorpalánták is a praeceptoruk vezetésével, és a gazda
ígéretét bírva kiabálni kezdtek. Összehunyták a szemüket
a vénasszonyok, sikongtak a menyecskék, nekik mindegy, hogy ki
viszi, ha már úgyis viszi! Ha már kitaposták, kipréselték
az összehordott puttonyokból, az már nem az ő dolguk.
Másféle kapcsolatba kerülnek vele, vagy isszák is, vagy csak
itatják az urukkal és egyéb férfinéppel. Mi volt Agamemnon
és Akhilleusz bátorsága ahhoz, amilyen mersszel egymásnak
szaladtak a debreceniek a Hector vezette ecsedi táborral! Semmi!
Ám a háború is csak tíz percig tartott, mert jött a gazda a
lova hátán, és szekéren utána a bérese a hordókkal, s
néhányat elosztott közöttük. Az ecsediek elkullogtak a
rablott két hordójukkal. A Heléné elhurcolóin elégtételt
vevő debreceniek rongyoltan, sebesülésekkel vérezve, dagadó
szemkörnyékkel, felszakadt szájszélekkel két nap múlva
érkeztek meg a szél kavarta város híres kollégiumába. Ott
aztán elosztották a mustot és a bort, bőven jutott a
kollégium pincéjébe. És az úrvacsorai bor eredete is ilyen
véres volt. Vérrel-bottal szerezték meg azt, amit elsajnált
tőlük a fundust tevő fejedelem. Az eset résztvevői azért
mégsem kaptak dicsőítő panegiriszt, ezért kénytelen vagyok
én ezt most megtenni. Pénzbüntetést és a ruhák
helyrehozatalát és pótlását írta elő a határozat. Mivel
főben járó vétek volt, amit elkövettek – tudniillik a
verekedés –, de a legfőbb jó is egyben, mert nem kong a
kollégium öreg pincéje sem.
Csokonai máskor sem tudott aludni. Hogy
társát ne zavarja, nem vett elő se újabb gyertyát, se
mécset, a holdvilágnál nem látta csak a maga és szobatársai
körvonalát, szuszogásuk és horkolásuk adta a metrumot, majd
leírja reggel, ébredés után, a fejben előre megírt
disztichont. Nekivetette a hátát a kemencének, ami most jobban
adta a meleget. A calefactor, fűtődiák járt itt, s most nem
sajnálta a fát, pörölt vele eleget, hogy kutya hideg van.
Reggel meg leírja a verset az ecsedi kalandról, lesz benne
szentencia- és piktúrarész is, majd feladja iskolai
feladatnak, s a magáét is belemásoltatja abba a könyvbe, amit
elneveztek kódexnek, a színéről talán. Mert kézzel írják,
másolgatják. Tudom én, hogy írják, csak úgy teszek, mintha
nem tudnám! Büszkén és elégedetten mosolygott. Bárcsak
lenne majd belőle is a kollégium könyvtárában! Vajon miért
nem válaszoltak a színjádzó tsoportulások a Tempefőire?
Elküldtem egy jó féléve a kéziratot! Pedig ha valahogy a
szélesebb tömeget lehet nevelni, akkor azt egyedül csak a
színházon keresztül lehet. Vizuális élményeket szeretnek
szerezni az emberek, kényelmesebb és gyorsabb is, mint az
olvasás. Szívesebben néznek, mint betűznek. Ezen
elmélkedett, s elálmosodott. Tervezgetett egy kicsit, és most
már aludni is tudott egy keveset. Majd holnap kiviszi a
diákokat a Nagyerdőre. Van rá egy-két érdemes tanuló. Ezt
már félálomban gondolta ki. Elég pihenten ébredt, amikor
szokás szerint hajnali négykor, mivel most tél van, jött az
apparitor, aki ébresztője volt a diákoknak.
Nyolc és egy fertály esztendeje, alsóbb
osztályra is véve a tizennegyedik, hogy ennek az oskolának
tagja vagyok, itt nyüstölöm az életem, a törvényt és a
poézist. Subscribáltam, derék ajánlóm volt, atyai barát a
mentorom, Domokos úr. Sajnos apámat hamar elvitte a betegség,
s tanulmányaim folyását így Ő már nem figyelhette, sőt
még a maga terveit sem valósíthatta meg. Nem tudta kiadni a
receptkönyvét sem, ígérem, hogy nem fog elenyészni.
Gondoskodni fogok felőle. Szép és méltó halotti verset
kapott, ha mást már a világtól nem is, így a kiürülő
családi bugyelláris miatt egyre vékonyodott a jólétünk. A
pénz, ami maradt, elment adósságra, apám vállalt
kezességére. Anyám is csak tanítványok, iskolatársaim
etetésével és varrással tudta kikeríteni a taníttatásom
költségét.
Aztán Háló Kovács József úrra gondolt,
aki mindig szerényen szólt, és sokat foglalkozott vele. Ő
biztatta igazán az írásra. Maga is literátus ember volt,
lefordította Vergilius Aeneisét, ezért engem is inkább a
fordításra ösztökélt. Anyám, látod, ő is a mentorom.
Felébredt szobatársa, de visszafordult még egyet álmodni.
Hagyta. Csokonai hátára terítette tógáját, és halkan, hogy
a többieket ne zavarja, odaszólt neki. Tudta, hogy hamarosan
utánaindul.
– Kimegyek a nagyvásárra, szeretem a
sokadalmat. Elterveztem az éjjel. Az éves nagy állatvásár
mint rendesen, most is nemrégiben zajlott. Cseh és morva
kereskedők és duhaj legényeik kompániái ellepték a várost,
bekvártélyozva maguk, ki-ki egy vagy két hétre, ahogy a
szerencséje vagy a portékája mennyisége kívánta.
Birkanyájból, disznóból, marhából, lóból mustráltattak
reggelente a csípős hidegben is, bár ez az idei január hol
így, hol úgy kacérkodott velük. A hosszú szőrű gubák
alatt gyakran átnedvesedett az ingük a tavasziasnak is beillő
nap melegétől. Más- vagy harmadnapon ismét deres lett a
bajszuk reggelre, most így játszadozott velük az idei
esztendő. A Luca-naptár szerint számításba is vették,
mennyit tudnak kasszírozni, mennyi állat hull el, mert az mind
veszteség. Cudar summázása ez a merkantúrának. S amit
elvettek tőlük, gyorsan összeteremteni nem lehet, ilyen dolog
ez a természet rendjében.
A Szent Anna utcai kapun kívül, ezen a
meglehetős nagy térségen tartatott a barom- és lóvásár a
tizenhetedik napján a hónapnak, ország-világ széles körű
érdeklődésére és megelégedésére. Arrafele tartott
Csokonai. Korábban a Csapó utcán meg az Anna utcán vonultak
föl, majd néhány esztendeje kívülre tessékelték az oktalan
állatok bődülő hordáit a kurjongató csürhésekkel és
fütyörésző kondásokkal egyetemben. Nem volt ritka vendég
egyikük sem a környező korcsmákban és az e célból
felállított alkalmi butikokban; sok-sok húszkrajcáros
megmutatta ott magát. Ez derék dolog volt a részéről, s a
néhai királynő orcája előtt illett is mindenkinek
corteziát, hódolatot mutatni, ha magát Őfelségét itt
nemigen szeretve emlegették is. Harcos oppugnátorai,
szembeszegülői lévén a pápistáknak, a város lakói már
hitük miatt is elbágyadtak, ha a királynő őfelsége került
szóba. Hiszen regnálása alatt életet és vért is kellett
adni, bár morogták, adja az, aki ígérte, az a Grassalkovich.
Az bizony kapott is érte valamit, elég nagy fundust, herceggé
avanzsált, már akinek olyas armális irha olyan áron kell!
Így gondolkodtak erről a Birodalom hatalmas és
méltóságteljes kiterjedésű, ám távoli fekvésű
oppidumában. A pálinkának és bornak mérői azonban kellően
tudták, mi a teendőjük, ha valaki felmutatott a pult előtt
vagy a tölgyfa padnál ülve egy-egy márjást. Nem volt rest a
kancsó megtelni savanyú borral, mert abból errefelé inkább
csak ilyen termett, de hát mindenki olyan kalappal köszön,
amilyen van neki. A nemes communitás gyakori rosszallással
ugyan, de komoly gazdasági hasznosságból következő érvekkel
szükséges elkerülhetetlennek látva, naturaliter tűrte,
kimondottan nem tiltotta, de nem is támogatta a kimérések
virágzását. Inkább lássa a kapukon belül, mint
ellenőrizetlenül kívül – ez volt a rendszer tisztaságának
alapja. Gonosz kezű búnyikká válhat a süldő fiú, ha
degeszre tömött bugyellárist lát, s maga nem eszik csak üres
rántott levest, és csíramálén szenderedik álomba! Ha a
gyerek idejekorán nemcsak elsínylett életére pillant, hanem
dologra van rendszerrel szoktatva, s jó szóval igazítva
oskolázzák, a cégéres bűnöktől is távol marad. Ez volt, s
hiszem, ez ma is a debrecenyiek kurta philosophiája, ám
értelmes fundusa a tisztes életnek. Ám Isten veteményeskertje
elég nagy, s változatos a flórája is, vadhajtások is vannak
a magoncok közt. Ennek csak az új főbíró a megmondhatója,
meg a hivatalt elébb vivő tekintetes celebritások, csakhogy
azok már nem beszélnek. A bíró kezeihez hozzáérkezett
bejelentések, a sok gravámen nyomán, mely fölött
konzíliumot ülhet, megállapítható, hogy bizony változatos
nemcsak a flóra, a fauna is ezen a tájékon! Ismét a
szuperintendencia körüli egyenetlenség jutott eszébe.
Elsötétült a tekintete, de nyomban fel is vidult, mert
megpillantott valakit.
– Ihol szaladj, no nem, hanem inkább állj
meg, te gyerek! Itt egy garas, tudd meg, hogy az a szép takaros
személy, amelyik ott a kovácsműhely irányában kosarával a
karján ringatózva sétál, hová, melyik házba tart – intett
magához egy süldő fiúcskát Csokonai.
– Miért nem a tabelláriussal viteted neki
az üzenetet? Épp ekkor érte utol diáktársa, kit nemrég a
hortyogók közt hagyott. Vajon miért nem? – kajánkodott vele
tógátus társa, hiszen mindenki tudta, hogy az iskolai
üzenetek hordozója szerelemi postát nem teljesíthetett. De
ezekre Csokonai ügyet sem vetett, megszokta már a baráti
kötődést, össze vannak ők már nagyon szokva a tizenegy vagy
tizenkét év számlálatlan titka miatt.
– Kérdezd meg, te gyerek, vinne-e, átadna-e
levelet valakinek! – kiáltott Csokonai az alkalmi küldönc
után.
– Mondjuk a gazdasszonyának? – tette
hozzá szinte azonnal a társa, ő is a nekiiramodó gyerek után
kurjantva, majd egyre öblösödő nevetéssel kísérte a
mellette robogó fiatalembert, Csokonait, akit a legjobban
szeretett a coetusban.
– Miért is ne? – kérdezett vissza, kapva
a szón, s közben szorosabbra fogta mellén a tógát.
– Javíthatatlan vagy, amice, hisz
tudhatnád, tormába esel, minduntalan csípi majd a szemed! –
rántotta meg a karját barátja, a jobbik énje szerepében
tetszelegve most is, mint gyakorta.
Tudós képpel, még mutatóujját is kissé a
másik felé lendítette, majd bölcsült nyugalommal az orra
alá helyezte, s kisebb hatásszünet után így folytatta. Mert
a fiatalemberek, pláne, ha debreceni diákok, már csak ilyenek.
A másik helyzetét mindig nagyobb tudománnyal ítélik meg,
mint a magukét. – Circiter, ne ábrándozz sokat, mert elvonja
figyelmed a tudományoktól! Pro secundo, a szép személy
gőgös hírben áll, nem léphet be udvarába akárki. Pro
tertio, férje vagyon, derék ember, és bizony a nő
rabszolgája hiába lész, csak saját fejedre hozol vele bajt.
Kellően felépített alkalmi orációja végeztével kedves
barátja szemébe nézett, ám most nem várt riposztot kapott
Csokonaitól.
– Nem lehet ám egy szájból hideget is,
meleget is fújni! – Ezt már maga is sokat hallhatta, jól
megjegyezte jelentését, s meglepte, hogy lapidáris
bölcsességet kapott megértés helyett.
– Löbödör beszéd ez, kedves barátom,
hisz éppen a Te lelked, Rózsád, Tulipántod – társa
hunyorgó szeme kíséretében a jól ismert, hiszen sokat
hallott epedő fordulatokat skandálta neki. Csokonai nem szólt
semmit. Csak hallgatott. Barátja nem akart haragot, tréfás
évődéssel folytatta hát a beszélgetést.
– Aztán milyen a pendelye? Finom anyagbul
van-e? – kérdezte a barátja, és kajánul mosolygott is
hozzá.
– Nem tudtam még bevenni a pendelbergai
várat, de ha többször is elsütögetném az ágyúm csövét,
azt sem mesélném el – vágta rá ingerülten, s
szokatlanabbul, mint máskor.
– Legfeljebb megírod? – ingerelte,
feszítette tovább a másik.
– Meg, de abban sem vallom meg az igazat.
Közönséges és hitvány dolognak tartom parázna beszéddel
kiadni mindenkinek ágybéli titkaink!
– Neked olyan is van?
– Ez csak azokra tartozik, akik benne vannak,
akik átélik. Csokonai a további bizalmaskodást lezárta. A
többiek majd olvashatják, ami belőle poézisemben benne lesz!
De amice, menjünk a Nagyerdőbe, mert ott minket már úgy
várnak, mint zsidók a Messiást.
[…]
Miolta kelletik ezt így meg úgy csinányi?
Törölte le szép, nagy szemű cseppekben alácsurgó
parasztkönnyeit, aztán mégiscsak nekiveselkedett a hatalmas
ruhadarabok újrahajtogatásának, hiszen kicsikék, rövidek
még kezei és karjai efféle munkához. De a diákurak kényesek
ám a tógájuk kiállására, gondolta. Az elébb ültek le az
asztalhoz, s mire végeznek az ürühúsból főtt étellel és
vajas fánkkal, majd csak elkészül ő is vele. Csomagolnia is
kell szaporán, mennek aláfelé, a városon túlra tanulókat
szedni. Hogy Lica, a kislány eszével mit gondolt a
Gergely-járásról, a tervezett útirányról, annak csak a jó
Isten a tudója, már ha ráér ilyen ostobaságra fecsérelni
drága idejét, hogy az ő fejében kavargó gondolatokat
regulázza, mert inkább a diákurak asztala körül folyó
diskurzus tarthatott számot érdeklődésre. Azok pedig most
nemigen beszéltek – amúgy a magyar ember szokása is ez –,
bizony csak a terebélyes tállal és szedőkanállal
foglalatoskodtak, mert a nagy út és feladat testi energiát
kíván. A szellemi, lelki bizodalom egyelőre csak képzeletben
vitte őket kanyarogva a kicsi, állig begombolkozott bihari kis
parasztházak tövébe. A cselédlány térképet sem látott
soha, de kívülről még a városkaput sem, bár nem is igazi
az, pedig állt már, amikor drága jó idesapja szekerén
érkezett ide valamikor a dög idején. Kinek is lett volna akkor
az ő helyében bátorsága a tilalom ellenére kukucskálni a
daróctakaró alól? Annyira kicsike volt a szeme, mint annak a
cirmosnak ott, amelyik éppen elégedetten nyalogatta magát,
miután fényesen elővillant a piros pipacsra emlékeztető
rajzolat a mázas, macskatálként funkcionáló, hajdan derék
mester írókája alól kikerült, szebb napokat látott tányér
fenekén. A pestis rémséges évében menekültek ide, egy szál
ruha nélkül, hiszen mindenüket elégették félelmükben.
Dehogy merték volna megmondani, honnan is valók ők, még a
szőtt ruhadarab is hangosan beszélt, kiabált volna, elárulta
volna, merről érkeztek ide, Debrecen városába. Pedig ott,
messze pihen az ő édesanyja is a Kis-Beregben. A nádfedeles,
fehér falú házuk környékének illatai, a rezedaszagú esték
emléke nyomain, éjszaka, ha álmodni készül, sok-sok éjszaka
felkeresi a falu szélén ásott, majd betemetett nagy gödör
határát. Közelebb nem mer soha menni még álmában sem,
hiszen apja eltiltotta onnan, nehogy velük menjen a ragály,
mert csak úgy menekülnek meg, ha tiszta testtel és fájdalmas
titokkal mennek el innen. A felcser azt mondta, bennük nincs
már semmi láz, vagy nem is volt, mert akik beléestek, bizony
ótvarosak lettek. Mennyire undorodott is tőlük, erős
félelmén is áttört a nehéz szagtól való viszolygása. Hogy
is jutottak ki a szigorú zár alól? Egész testében vacogva,
metsző figyelemmel virrasztotta át az utat, s egész éjjel
hallotta a fáklyákkal a kezükben nyargalászó lovasok
kiáltozását, a lódobogás hangjának ellenébe irányított
kocsijuk derekában. Hogyan és mekkora bátorságot oltott
apjába az Úr? Ki annak a megmondhatója? Csak a Jó Isten, de
annak van más figyelni valója is, nem egy együgyű kiscseléd
buta gondolatait lesni. Esetleg praeceptor Miska tudná, már a
gondolatba is belepirult, ha így hívta magában, csak úgy a
gazdasszonya módján. Pedig Sára asszony biztosan megcsapta
volna, ha rajtakapja, hogy nagy tudományú fiát holmi fruska
csak úgy miskázza. Milyen szép is az a halovány orcája, és
mindig úgy csillog a szeme, mintha eleven tűzláng ragyogna
benne. Közben végzett is a ruhák rendezgetésével,
összekötötte az ingeket. A kis kulacsba tölteni kell egy kis
savanyúlét, ő csak így hívta, dehogy innya belőle, jobbhoz
voltak szokva, az anyja hozománya is egy kis gönci hordó
tokaji ónedű volt. Mádról vitte az apja az új menyecskét a
Beregbe, élni és azután hamarosan meghalni, a kis pulyával,
az öccsével együtt, amikor a fene betegség pusztított arra
fent. Biztosan nem oda mennek mendikálni ezek a hangos
diákurak, mert most indulnak hamarosan gyerekeket összeszedni
az iskolapadba, hogy tudorok legyenek. A beretvált arcú ifjak
már izgatott beszédbe is elegyedtek, mert lassacskán
befejezték egyszerű ebédjüket, és a korsó járt már csak
körbe az asztal fölött, telve bőven tiszta vízzel, meg
kellett valamivel öblíteni a kemencében sült vajas tészta
ízét őrző szájak szárazságát. Ott kínálta magát persze
az óros kancsó is, de csak módjával, s utána megengedték
maguknak a pipát is. Sára asszony főztje árában nagyon
olcsó ugyan nem volt, de kiadós, és igen ízlett a takarékos,
de igényes gazdafiúknak, akik tanulni jöttek ide a
nagyiskolába. Sok váltó forint ára kellett a Miska praeceptor
úr kitaníttatására, és a pénzt még most is viszi, sokba
kerül a tudomány. A világon nincs annyira kiszámolva semmi
sem, mint a debreceni kosztos diákok napi étekpénze, azért
nem jut a kancsókba mindenkoron bor. Korai tavasz van még, igen
csípős lesz a szekéren, elég vékony az a nehezen
hajtogatható köpeny ebben a szeles időben. Meg aztán nem
mehetnek bódult fővel az iskolamesterek elé, hogy az
előadásokat abszolválhassák. A bor a kulacsokba kell,
például ebbe a csikóbőrösbe, amit a tavalyi vásáron vett
volt a gazdasszonyom. Nem is tartaná azt Miska praeceptor
máshol, mint magánál, simogatja, becézgeti, mintha az egy
piros arcú lányka, afféle pannon grácia volna. Úgy
dédelgeti, szorongatja, még a keblére is vonja, nehogy
megszökjön előle, akár valami csalóka fehérszemély.
A beszélgetők között Miska praeceptor
nagyon várta a levelet a valahai debreceni diáktól, aki most
Regmecen telel, és gazdálkodik, mert hosszú ideig úton járt,
a királyi kegyért. Aki jozefinista iskolafundáló
oktatáspolitikusként jól sepert, de a királyváltások sora
az ő életét is átírta, neki is a sátoraljaújhelyi
hivatalába került az. Közben asztaltársasága egyre
vidorabban vette körül, de neki csak eljártak a gondolatai.
Nehezen ír, így alig várom ki Kazinczy úr levelét. Csak azt
tehetem, hogy megjelent verseimet kövesse újabb publikáció, s
talán közli is az Orpheusban vagy más lapban. – Fogok kérni
tőle mikroszkópot vagy lupét. Neki bizonyosan van. Gondolta
Csokonai.
[…]
Mivel Erzsébet- és András-nap között
verték szét a ménest, a gulyát, akkor volt a nevezetes
marhabeszorulás. Így nevezték el ekkor kalendárium híján a
napokat. Előtte nem sokkal kezdődik az új tanév, a diákok
kikémlelik a nagy családi eseményeket egy kis
adománygyűjtés céljából. Ilyenek a névnapok, a
disznóvágások. Külön feladata volt a kollégium egyik
diákjának, hogy naponta kétszer járja körül a várost, és
tudakolja meg, hol és kik tartanak ünnepet, rendeznek
dínomdánomot, ahol ők verssel köszönthetnék a gazdát vagy
a házbelieket, s kapnának egy kis élelmet. Ilyeténképpen
rendezték a játékos adományozást. A város lakói társak
voltak ebben az élelemszerző liturgiában.
– Hozzatok kést és kanalat, ha enni
akartok! Sokszor ezt mondták nekik egyszerű házaknál, ahol
nem volt elegendő evőeszköz. De általában erre fel voltak
készülve, nem szoktak a tógás diákok zavarban lenni, ha már
szívesen invitálják őket. Ilyenkor tovább kint maradhattak,
és nem kellett kilenc órakor bemenniük a kollégiumba, és
kaphattak külön engedélyt, ritka alkalomkor, ha segítettek is
valamelyik gazdának.
A gazda ilyenkor behívta őket, s akkor
elmondták a disznóvágási párbeszédüket, s kántáltak,
énekeltek.
– Megdöglött-e már az a disznó, akit
megöltek? – így kiáltottak be a diákok az udvarra beérve.
– Meg. Vágta rá a serénykedésben egy
kicsit megállva a család, a rokonok és a jó szomszédok, akik
ilyenkor körbesegítették egymást.
– Kapunk-e belőle? – kérdezték a
diákvendégek hangosan. S már nyújtották is a fazekakat,
kosarakat.
– Aztán miért adnánk? A gyerekek a
praeceptor vezetésével a félig betanult szöveget
alkalmazták. Időnként azonban improvizálniuk kellett.
– Mink is fogtuk a farkát, nem emlékeznek?
Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet abból is! Erre a
házbeliek visszaválaszoltak, mintha nem akarnának semmit adni.
Tudták, hogy így kell ezt csinálni, ez így szokás, ezzel
kell hozzájárulni az oktatáshoz. Nem bánták. Mert jövőre
lehet, az ő unokájuk megy oda, vagy majd a másik is, mert az
tán még eszesebb, mint a többi, s nem marad mind mesterember
vagy parasztpolgár.
– Gyertek vissza holnap, mondogatta a gazda
is meg a gazdasszony is, de inkább csak a szokás kedvéért.
Jól ismert dramaturgia szerint zajlott ez a jelenet, mióta az
eszüket tudják. A nagyapjuk állt akkor a böllérkéssel vagy
a hurkatöltővel, a nagyanyjuk az abálólé mellett pirult a
meleg gőztől, visszaemlékeznek az akkori alamizsnagyűjtő
tógásokra zöld színű, méltóságteljes zsinóros
mentéjükben, kunsüvegükkel a fejükön, amit úgy neveztek,
hogy sinkó. De ezt a viseletet a császár eltörülte. Nem
tetszett neki az erdélyi fejedelmek színe. Így volt ez
később is, amikor már nagyobbak voltak, és az apjuk meg
anyjuk állt az abalé mellé, s nagyanyjuk, öregszüleik pedig
oldalt a kását fakadoztatták, belet mostak, mert az mindig az
öregasszonyok dolga volt.
– Holnap nem jó, mert már holnap a maradék
nem lesz jó! Tiltakoztak a diákok, s hogy hoppon ne maradjanak,
megadóan mondták. Akkor a pálannyát kérjük! Jó, azt
odaadjuk! – hangzott a beleegyezés. – Kipirult, fényes
arcuk, vidám szemük hallgatta a gyerekek énekét. Jó érzés
volt. Egy kicsit átérezték a saját fontosságukat, hogy
adhatnak valamit, amit majd lehet, hogy visszakapnak, lehet, hogy
nem. Érezték, hogy ezek a gyerekek az övéik is, csakúgy,
mint a vér szerinti, s felelősséggel tartoznak értük. És a
gyerekek is megtanulták, hogy honnan van az étel, és mennyit
kell érte dolgozni, s talán azon is elgondolkodtak, hogy azok
az emberek olyanok, mint az ő szüleik valahol Biharban vagy a
Hajdúságban, s láthatták azt, honnan indultak el ők, honnan
származtak, és talán jobban látták azt is, hová
szeretnének eljutni. Az volna a jó, ha nem kellene sokat
bolyonganiuk, mint Télemakhusznak, hogy rátaláljanak apjukra
és önmagukra. Csokonai visszaemlékezett a vidám
adománygyűjtő alkalmakra, mikor még maga is kisdiák volt,
és közben saját eljövendő életének lefolyására gondolt.
A gyerekek a végén rázendítettek egy vidám
versrigmusra, ami felderítette az adományozókat, rendszerint
már össze is állította ekkorra a gazdasszony a kóstolót.
Eljöttünk mi kántálni, kántálni.
Nem kell minket bántani, bántani.
Nekünk is egy darabkát.
Fülét, farkát a papoknak,
hurkáját a diákoknak, adjanak egyet!
Hurka, kolbász, pecsenye, kántálók
fizetése, vivát! Ezzel a viváttal zárult a ceremónia, s az
adakozó jóindulat megnyerését tovább már retorikailag
fokozni úgysem lehet.
– Isten áldásával, menjetek! Köszöntek
el tőlük a felnőttek, és kikísérték őket a kapun kívül.
Ha a házban volt egy-két fiúgyerek, márpedig ritka, hogy
inkább négy-öt ha nem volt, mind ácsingó tekintettel nézett
a diákok után. Ők is a nagyoskolába vágyakoztak. Pedig
mindegyikből nem lett és nem is lehetett literátus ember. És
nem is kellett.
Rétest és kalácsot, bort is kaptak a
kápsálók. Ez így ment egészen karácsonyig szinte naponkint,
de hetente háromszor-négyszer biztosan, a vasárnap
kivételével. A kollégiumba visszatérve a kántálók
megfelezték az adományt, maguk is jóllaktak, és a másik
felét társaikkal megosztották.
[…]
Ebédre terítettek a konviktusban, Csokonai,
aki most beteges volt, csak túrta az ételt. A kenyérosztót
ismét magához intette, hogy kér még, mert ég a gyomra, a
bele a sok hagymától. Mások is érezték, de nem volt
szokásuk szólni, Miska praeceptor azonban nem állta meg.
Nagyon mérges volt, mert valami Somogyiné, aki a soros főző
volt, nem az ő szája íze szerint készítette el a vetrecét.
A contrascribához is odament evés után, és elmondta, hogy a
derék asszonyság csinálja másképp, mert a jó ételből
rosszat csinált. Nem tud az főzni, aki a jó ételt elrontja.
Főzessenek mással! Add át Somogyiné asszonynak, hogy nem jó
a vetrecéje, s mondd el neki, hogyan kell azt csinálni, s azt
is, hogy én mondtam. A tehénhúst, azaz a marhahúspecsenyét
laskára vágja, majd mikor a forró zsírba teszi, s a zsíron
eléggé megpirítja, jó türelemmel. Hahogy leégne, egy kis
hideg vízzel felengedi, borecettel kissé savanyítja, aztán
megadja a hús keménysége magát. Ezután sózza, borsolja, s
egy-két becsületes, de nem góliátfej vöröshagyma
felszeletelése következik. Ha sok van ebből, az bizony
ehetetlen lesz. Mondd meg neki! Máskor így csinálja! Üzeni
Csokonai Vitéz Mihály, aki ilyen moslékot nem eszik. Ha levét
elfőtte, és kezd zsírjára sülni, jön melléje a hagyma,
kellő mennyiségben, de ne sokat bele, inkább sajnálja ki
belőle, mert megfájdul tőle a gyomrunk. Amikor a hagyma
pirulni kezd, akkor fejezze be a sütést, mert meg talál égni.
Úgy adja fel az asztalunkra, mert csak úgy lehet tálalni. A
contrascriba kissé meghökkent a szavakon, s nem nagyon várta a
találkozást a kövér Somogyinéval, ki ismeretes volt lármás
beszédéről. Húzta is a nyakát, mikor eloldalgott onnan, hisz
a vénasszony még a sodrófáját is előkapta, nem restellt
vele az utcára is kiállni, még most is hasigatja a
dobhártyáját óbégatása. Igen lihegősre fogta a
beszámolóját, mikor összetalálkozott Csokonaival, aki nem
feledve a kérést, várta a választ.
– Átadtad az üzenetet Somogyinénak?
Elmagyaráztad neki, hogy s mint kell készíteni a vetrecét?
– rohamozta meg a kérdéseivel a contrascribát.
– Átadtam.
– És?
– … hm…
– No! Mi lelt? Mért hallgatsz? Mit mondott a
vénasszony?
– Azt mondta, hogy még senki előtt nem
kellett pirulnia a főztje miatt, és nyugodtan eheti azt olyan
ragyás ember, mint Csokonai Őkelme. Ő már csak ezután is
így főz… S mondott még egy cifrát. Megsúgom. Mert azt
hangosan mondani nem lehet, s odahajolt Miska diák füléhez…
– A kurvaannya kofájának! Ezt üzente? –
kérdezte a méregtől szókimondóan, feledve a szigorú
tiltást a csúnya káromlástól az esküt tett Csokonai.
Mindenki azt hitte, emiatt mentették fel a
tanítás alól, mert a tanítás az kitüntető jutalom volt, s
a vétkes kedvencet ezért megfosztották a praeceptorságtól.
Ekkor már gyülekeztek a fellegek a feje fölött. Pedig más
előjelek is voltak, bár azok inkább kedvezőek. Jó
eredmények voltak, melyekért az örvendezés jutalma járt az
egész debreceni coetusnak, és nem a bánatot okozó
bíráskodás és ítélkezés. Milyen nagy örömmel tért
vissza Domokos Lajos professzor a kiadótól, mivel megjelent
végre a Magyar Grammatika Bécsben, s a kiadásában
nagyon nagy szerepe volt. Mennyi akadályon kellett ezért
keresztülmenni! Akkor még senki nem gondolta, hogy az ország
másik felével fognak majd háborút vívni. No, nem karddal és
karabéllyal, hanem recenziókkal, traktátusokkal. A Pannonok
vidéke és Árkádia ország seregszemlére hamarosan
megjelenik, s kivonulnak a harctérre a nyelvért majd
vagdalkozni. Hogy az ypszilonnak vérét veszi egy „j” betű?
Dehogy gondolt Domokos professzor erre, sőt mennyire boldog
volt, mert hitte, hogy végre előbbre léphet a nyelv ügye, s
vele a német szó által elnyomott magyar is. De öröme nem
sokáig tartott, s a legszomorúbb azért lett, mert kedves
patronáltja, a szinte fiaként tekintett Csokonai a második
kollégiumi pere elé nézett. Hogy juthattunk el idáig? –
kérdezgette magától. Próbálta kiegyenesíteni a lehetetlent.
A húsvéti ünnepekre még elbocsátotta
Kiskunhalasra őket a coetus, de Csokonai Vitéz már úgy
látta, hogy olyan közel van Pest, hogy oda okvetlen el kell
mennie, s onnantól majd a maga útját járja. Egyébként is
kitelt már az ideje a debreceni kollégiumban, oda nem megy
vissza tanulni, hanem csak elbúcsúzni. A tanulást nem fogja
elhagyni, most már a maga hajójára száll, mint Télemakhusz,
és új mentorokat keres, akik őt a poézisben majd megsegítik.
Hátha mégsem teljesen bolond ember az, aki poétává akar
válni Magyarországban! Így aztán nem tért vissza mindjárt a
megadott időben társaival a kollégiumba, hanem Dugonics
Andrásnál kopogott be Pesten.
Behuszták mán űutánna az ajtót –
gondolták sokan, mondogatták, sajnálták is, mert igen
megkedvelték, ismerték jól a családját is, becsületes,
dolgos család, csak a fiuknak az a nagy természete, indulata ne
volna, tisztára a nagyapjára ütött ez a gyerek. Az öreg
Diószegi is igen szerette a bort meg a pipát, és milyen szép
cifra szűröket készített! Rajta volt azon az egész világ,
bele volt varrva a lelke minden egyes darabba. Mondogatták a
kerítések mögül, vagy ha az utcán, a nádfedeles házak
kapui előtt megálltak.
[…]
Budai Ézsaiás Professornak, Debrecen
Nagyra becsült Tekintetes Professzor Úr!
Engedelmet kérek, hogy oly illetlennek
találtattam a társaságbeli alkalomkor, melyben Ön és
Tiszteletreméltó házos társa egybekelésének napján
szerencséltettem. A legnagyobb hála szavaival tudok csak
családjára és Önnek rokonaira tekinthetni, hogy Ön
esküvője alkalmából oly fatális tréfát merészlettem
meggondolatlan fővel tenni, azonnal engem ki nem dobának, hanem
illőn megvacsorálhattam, és még beszélgettünk keveset. Hogy
én a Főtiszteletű szuperintendens és felesége előtt,
valamint a tekintetes Communitatis professores előtt tréfát
csináltam volna a mi religiónkból, s Önt oly genante
helyzetbe hoztam, hogy magyarázkodni kelle, azt nagyon fájlalom
és nem értem. Én a találós kérdéseimmel felvidítani
szerettem volna az egybegyűlteket, és bátor vagyok kimondani,
kézfogóhoz kissé savanyú volt a hangulat, s ezzel a nemes
rokonait ismét megbántani merészelem. Tudom, hogy Önnek sem
volt ellenére az én vidámságom! Hiszen többször láttam
atyai tekintetét elégedetten nézni reám, s még büszkeséget
is okoztam, mely irántam való szeretet és hála jelként oly
számtalanszor megnyilvánult. Nem értem, az ártatlan találós
kérdést, hogy tudniillik „Mi a kálomista ember
mennyországa?”, azt itt, Debrecenben kellene érteni a
legjobban. Itt nincsen oly erős harc a papi pártokkal. Mert én
azt felelem most is, amit akkor, hogy a finom vajas, túrós és
czukrozott, fűszerszámozott tészta. Hisz az ételünk, fontos
a testünknek, bevallom, szégyellhető gyarlóság, de én
szeretem a culinaria gyönyöreit. Én értem, hogy miután
meghőköltek, és nagy csend lőn, és az Ön tiszteletre
méltó napaasszonya belesápadt, és a csipkés fekete
keszkenőjét is marokba, görcsbe szorította. Látám én azt
abban a pillantatban. Én azt nem gondoltam, hogy teológiai,
sőt dogmatika vitába keveredünk, hogy tudniillik az étel
válik ezáltal a protestánsok istenévé! Én azt álmomban sem
gondoltam volna, hogy így ki lehet fordítgatni az én
beszédemet. Mert nem dodonai az, hogy mindig igazunk legyen! Én
a tiszta retorika és szó híve vagyok. Azt sem gondoltam, hogy
újabb baj okozója leszek a vitrines csecsebecsék között, aki
elefánthus módjára szórja magára a pocsarat, hogy a bajt
piszkoskodással tetéztem. Azzal, hogy mikor a csend lett, a
szuperintendensné asszonyom indignált, s kezéből kiesett a
kanál eme teológiai párhuzamra, még egyszer exkuzálom magam.
Nem gondoltam szó szerint, hogy a Teremtő Isten az ő
kegyelméből czukros süteményekkel vár minket a Paradicsomba.
Bár lehetne úgy, és ne a Sinkáné káposztája legyen, amibe
a disznó soha nem lép bele. De gustibus non est disputandum.
Ezek felett én azt válaszolám, hogy a zavart helyzetet oldjam:
„Szerencsére nem vagyunk mink sidók”, tudniillik semmi
vallási szabály minket a nagy ijedtség miatt nem köt az evés
folytatásában. Én Ábrahám népének tisztelője vagyok, s
pláne nem akarok személyeskedni, senki ember fia bőrire.
Tsakis az igaz érzés és emberi türödelem vezet mindig
napjaimban. Én úgy tudom, hogy a sidó hagyomány szerint a
kézből kiejtett kanállal már aznap nem lehet enni. Ki
gondolta, hogy újabb veszedelmet zúdítok magamra, kik nem
idevalósiak is valának, köztünk a debreceni szólást nem
ismerik! A félreértés abból következett. Hálás szívvel
és bocsánatát kérve, tisztelettel üdvözli hű tanítványa,
Ézsaiás Úr barátja, Csokonay.
A 2006-os debreceni Csokonai-regénypályázaton megosztott második díjat nyert mű részlete.