Albert Gábor
Köszöntjük a 80 éves írót.
„Az oldalamon is
kifakadna…”
Beszélgetőtárs: Fázsy
Anikó
FÁZSY ANIKÓ: A századok folyamán
kialakult egy különös emberfajta, mely magasabb értékek
letéteményesének tudta magát. Az írástudók osztálya a
papi kasztból fejlődött ki, s ez az osztály nem materiális
érdekeket szolgált. Papok és tudósok – írja Babits Mihály
Julien Benda esszéje, Az írástudók árulása elé –
az elmúlt hosszú évszázadok alatt egyformán felháborodtak
volna a gondolatra, hogy valamely földi közösség érdeke
előbbre való lenne előttük Istennél, erkölcsnél vagy az
igazságnál, s az igazi írástudó gyakran halt inkább
vértanúhalált, hogysem az igazságot világi érdekeknek
rendelje alá. Az írástudó, Babits és Benda felfogásában, a
szellem embere, s mivel az általánosra néz, felülkerekedik a
tények és esetlegességek szövevényén, képes normákat
állítani: „Lehetetlen tagadni, hogy míg a Szellem
princípiuma él az emberek között, addig nyílt kapu van,
ígéret, út és lehetőség; égő fény van, amely ha kialszik
– mint egy gyönge lámpa, amit még el is fújtunk, miután
részegségünkben úgyse vettük hasznát –, az emberi világ,
mintegy eldobva valami utolsó reménységet, úttalan tántorog
egy kusza és végképp elborult erdőben.” Babits szerint az
írástudók árulásának problémája elsősorban erkölcsi
jellegű. Emlékeztet rá, hogy a világ korábban is a nyers
erő útját járta, de tudatában volt annak, hogy ez nem az
erkölcs útja. „Papjai és írástudói állandóan és
egyértelműen hirdettek egy érdekeken és erőn felülálló
és azoktól független erkölcsöt.” Albert Gábor bármiről
is beszéljen, a felelősséget feszegeti, mely erkölcsi
kategória. De hogyan lehetséges erkölcsről beszélni egy
olyan világban, ahol az erkölcs alapelvei váltak
kétségessé?
ALBERT GÁBOR: Csak arról érdemes beszélni,
ami nincs. Mondhatnám azt is, hogy ez minden művészet
lényege. Ami van, az van, azzal nem lehet sokra menni. Ami
nincs, az várja, hogy megteremtsük, hogy a semleges kőbe vagy
a lelketlen szavakba lelket leheljünk. Hogy megteremtsük azt,
ami korábban nem volt. Ez a „lélek” maga az erkölcs. Az az
éltető erő, amely teremt és megtarthat. Magával az
„erkölccsel” nemigen tudtam mit kezdeni, ez a filozófia
vadászterülete, az értekező próza szótárából
kölcsönzött fogalom. Sosem az „erkölcsről” írtam, hanem
arról a „valamiről”, arról a magatartásformáról, amely
a legfontosabbat, az egyetlen lényeget lehetővé teszi. Az
életről van szó, a csupa nagybetűs életről, az egyetlen és
végső értékmérőről. Ami Őt szolgálja, ami elősegíti az
Ő érvényesülését, az „erkölcsös”, ami viszont –
akár áttételesen is – tagadja, az „erkölcstelen”, az
elvetendő, az ahhoz a (a lényegét tekintve nem létező) másvilághoz
tartozik, amely fokról fokra semmisíti meg önmagát.
Valahányszor az Írástudókról s
különösen ha árulásukról esik szó, megkörnyékez
többszörösen is a kétség. Létezik-e, létezett-e
egyáltalán (legalábbis az utolsó két században) ilyen
kaszt, s ha igen, magam beletartozhattam-e? Továbbmenően: ha az
írástudók valóban azokkal az erényekkel ékeskedtek,
amelyekkel Julien Benda és Babits is felruházza őket,
összefér-e a két szó – írástudás és árulás –,
az egyik nem semmisíti-e meg vagy teszi értelmetlenné a
másikat? Az áruló nem lehet írástudó, aki írástudó, az
nem válhat (önmaga lényegének megsemmisítése nélkül)
árulóvá. Bennem sosem volt valami ilyesféle kasztöntudat.
Mindig tudtam, hogy a közösség több az egyénnél, viszont a
közösség értékeit is az egyén eszközeivel próbáltam
érvényesíteni.
Az írástudói lét hamis
abszolutizálása sosem kísértett meg, sosem gondoltam, hogy az
írástudói lét fenntartása érdekében a másvilág
oltárán is szabad áldozatokat hozni. Hogy ez a diktatúra
hosszú évtizedei alatt mit jelentett, hogy ez a kísértő
hazugság milyen mértékben szedte akkor és az elmúlt
évtizedekben áldozatait, nem akarom részletezni. Magam nem is
szívesen használom az „írástudó” kifejezést.
A történelem – elsősorban a magyar
társadalom történetére gondolok – szívműködésének
zavarait egyre határozottabban érezzük. Akiknek van fülük a
hallásra, azokat az oxigénhiánnyal küszködő szervezet
sípoló lélegzetvétele rémülettel tölti el. A jobbakra gondolok,
ahogy a görögök mondták, az arisztokratákra, a
szellem arisztokratáira, akik érzékenységükkel és erkölcsi
felfogásukkal (az erkölcs az élet szolgálata) kiválnak a
többiek közül (a görög szó – ariszteuó –
jelentése: kiválik, felülmúl). Ők
szolgáltatják azt a mintát, amelyre oda lehet, sőt kell
figyelni, akik példát adnak, mert egyedül a példának van
ereje. E példa nélkül nincs egészséges (fejlődésre képes)
társadalom, legfeljebb a társadalom (gyakran mesterségesen
generált) kaotikus viszonyai nem teszik lehetővé, vagy erősen
megnehezítik eredendő funkciójuk, a példaadás
érvényesülését. Hogy az árulás ezek sorait is
megtizedelheti? Tudjuk. De amikor a legmélyebbre zuhantunk,
akkor is voltak olyan szellemi arisztokraták, akikre oda
lehetett figyelni.
FÁZSY ANIKÓ: Egyik legszebb tanulmányában, A
védekező halálraítéltekben lehetséges értelmiségi
magatartásokat elemez. Bakunyin, a cárhoz Gyónását megírva,
a túlélést választja, a mozgalom, a forradalom érdekében, a
gyalázat, a meghunyászkodás árán is. Szókratész viszont
így beszélt bíráihoz: „…a halál engem egyáltalán nem
érdekel, az viszont mindennél inkább, hogy semmi igazságtalan
vagy istennek nem tetsző cselekedetet el ne kövessek.” Van,
aki az életet tartja a legfontosabbnak, mindent ennek rendel
alá, s van, akinek mindennél fontosabb az igazság, az
életénél is fontosabb. Albert Gábort „az igazság marka”
szorítja, de csak egyféleképpen viselkedhet: ki kell mondania
az igazságot, bármi áron, mint ahogy az 1986-os
írószövetségi közgyűlésen elmondott nevezetes beszédében
Bornemisza Péter szavait kölcsönvéve megfogalmazta: egyfelől
félek, másfelől ég a szívem, és talán az oldalamon is
kifakadna, ha a számat föl nem tátanám. Idézzük fel, mi
történt azon a legendás közgyűlésen!
ALBERT GÁBOR: Ezerkilencszáznyolcvanhatot
írtunk, s abban az időben nem lehetett észre nem venni, hogy a
rendszerben bizonyos repedések keletkeztek, s hogy az előző
évekhez viszonyítva sokkal szabadabban lehet szólni. Az akkori
Élet és Irodalomban olyan cikkek, viták jelentek meg, amelyek
arról adtak hírt, hogy a diktatúra szorítása lazul. Én
magam meg voltam győződve arról, hogy annak a rendszernek meg
kell buknia. Ha néhány napra vidékre utaztam, vagy az MTA
Bartók Archívum jóvoltából a British Council vendégeként
pár hetet Angliában tölthettem, mikor hazajöttem (táskám
alján tiltott könyvek garmadájával), otthon azzal a
kérdéssel léptem be az ajtón, hogy míg odavoltam, megdőlt-e
az Asszír-Babilon Birodalom. Bizonyos voltam abban, hogy a
rendszer megbukik, abban már kevésbé, hogy azt én magam is
megérhetem.
Ebben az időben a Magyar Írószövetség volt
az egyik olyan fórum, ahol – különösen háromévenként
tartott közgyűlésein – olyanok hangzottak és hangozhattak
el, amelyek a magyarság egész sorsát érintették, s
amelyeknek normális körülmények között valójában a
Parlamentben kellett volna elhangozniuk.
Hét-nyolc könyv volt a hátam mögött, de a
késhegyre menő vitákban, főként az akkor egyre erőteljesebb
szamizdat-irodalomban (többek unszolása ellenére) nem vettem
részt. Az illetékesek, a kiadókat is ellenőrző, felügyelő
szuperlektorok, azaz cenzorok pontosan tudták, ki vagyok, s
miután ötvenhatban megkaptam káderlapjaim dossziéját, én is
olvashattam, hogy ők kinek-minek tartanak. Egyszóval ismertük
egymást. Ennek ellenére kaptam lehetőséget, hogy
szociográfiát írjak – megbízásom szerint – a magyarok
és a német nemzetiség összebéküléséről. Míg ez a
munkám napvilágot nem lát, semmiképpen sem akartam holmi
apró-cseprő kötekedéssel veszélyeztetni a sorsát. Az Emelt
fővel azonban a legholtabb szezonban, 1983 szilvesztere
előtt néhány nappal szerencsére megjelent, és ezzel az én
„szájzáram” is megszűnt. Családomon kívül senki sem
tudott róla, hogy az 1986. novemberi közgyűlésen beszélni
akarok.
Akkoriban nem egy- vagy félnaposak voltak a
közgyűlések, hanem legalább két napig tartottak. Én ugyan a
beszámoló után azonnal beadtam a cédulámat, hogy szólni
kívánok, de ahogy az már lenni szokott, az elnökség
kártyázott a cédulákkal, és az utolsó délutáni szünetig
nem került rám sor. Ha nem szólok, gondolom, a következő
napi halomba rakják jelentkezésemet.
1986. november 29-én este fél hat táján,
mikor a tanácskozást folytattuk, s Bodnár György elmondta,
hogy itt, azaz a Vigadóban nyolckor hangverseny lesz,
takarítani kell, tehát mindössze csak hárman vagy négyen
kaphatnak szót: előttem ketten, utánam pedig Kiss Gy. Csaba.
A széksorok már erősen megritkultak,
barátaim jó része hazaszivárgott, hisz a nagyágyúk már
szerepeltek: Csurka István elmondta, hogy ég az ecsedi láp,
Mészöly Miklós, Eörsi István, Sánta Ferenc
hozzászólásain már túljutottunk, a végszóra kevesen voltak
kíváncsiak. Nem tudták, hogy az 1986-os közgyűlés bombája
az utolsó negyedórában fog robbanni. Az elnöki asztal mellett
ott ült Pál Lénárd akadémikus, a Politikai Bizottság tagja,
Berecz András elvtárs és egy Nevenincs – akkor Szavasincs
– ifjú hölgy a pártközpontból (akiről később tudtam
meg, nem volt más, mint az MSZP Gyurcsányt követő elnöke, a
villogó szemű Lendvai Ildikó). Talán Köpeczi is ott
kókadozott az elnökségben, mikor szólítottak, és utolsó
előtti felszólalóként kiment az emelvényre egy teljesen
ismeretlen íróféleség, akiről fogalmuk sem volt, hogy
kicsoda-micsoda, de keserves penzumként meg kellett hallgatniuk.
Vittem magammal papírt, bár annyiszor
átírtam, javítottam, rövidítettem a kéziratot, hogy papír
nélkül is el tudtam volna mondani. Fojtott hangon kezdtem, s az
első pár mondat után megfagyott a levegő egy pillanatra. Nagy
csend lett, ahogy Bornemisza Péter előbb idézet mondatát
elmondtam.
Magányos merénylő voltam, a hivatalosok
ugyan szervezett támadást gyanítottak, felszólalásomat az
utolsó pillanatra időzített provokációként fogadták,
amelyre már nem lehetett válaszolni, s mindazok, akik
véletlenül ott maradtak, az ott elhangzottat vihették
magukkal. Én pedig mindazt a közösségi keserűséget, amely
évek óta felhalmozódott bennem, nyolc-tíz percbe sűrítve
eléjük tálaltam. Beszéltem arról, hogy tarthatatlan, ahogy
az irodalommal bánnak. Mert az csak egyik vetülete annak, ahogy
a társadalmi kérdéseket kezelik. Fölemlegettem a Tiszatáj
megszüntetése körüli hercehurcát, azt, hogy Magyarországon
minden március 15-én megverik a fiatalokat, az írókat sújtó
szilenciumokat. A háború előtti nemzedék reményeit
összehasonlítottam az elsikkadt lehetőségekkel. Németh Lászlóék
nemzedéke még hihetett abban, hogy minden megoldódik, ha
felszámolják a falvakat fojtogató nagybirtokokat, ha
megoldják a földkérdést. Mindezekre gyógyír lehet a
demokrácia. Fölidéztem azt is – amit később a fejemre
olvastak –, hogy milyen ijesztően változtak a magyarság
demográfiai mutatói, milyen vészesen fogy a magyar népesség.
Annak idején az Ormánságban, ahol egész gyerek- és
ifjúkoromat töltöttem, háromezrelékes volt a szaporodási
mutató, most pedig – amikor ’86-ban ezt elmondtam – a
hivatalos statisztikák szerint ez a mutató országosan egy
ezrelékre zuhant, egyharmadára annak, amit annak idején Illyésék
katasztrofálisnak minősítettek.
Ehhez kapcsolódva hadd idézzek szó szerint
egy periódust, amelyet épp a gondolat és indulat elsöprő
lüktetése miatt érezhettek az elnöki pulpituson ülők
felháborítónak.
A statisztikai adatokra hivatkozva a
következőket mondtam:
„A statisztikákban a biologikum
szavazott, és ez adja tudtunkra – akár kedvünkre van, akár
ellenünkre –, hogy a magyarság egészének nem tetszik, ami
az ifjúsággal történik,
nem tetszik a jövedelemelosztás,
nem tetszik az elfogadott és társadalmilag
érvényesülő értékrend,
nem tetszik, hogy március tizenötödikén
Budapesten rendszeresen verik a diákokat,
nem tetszenek az egyetemi felvételik,
iskolarendszerünk, a korrupciók, a korrumpálódott közélet,
az elvtelen politika.
Nem tetszik az értelmiségi munka
semmibevétele,
nem tetszik, hogy a munkásnak szégyellnie
kell munkáját,
hogy egyáltalán a munka szégyen,
hogy a munka nélkül szerzett pénz kétszer
olyan értékes, és munka nélkül tízszer annyit lehet
keresni.
Nem tetszik a szocializmus bedó-rendszere, a
gmk,
nem tetszik a Tiszatáj körüli
hercehurca, a Csurka-ügy,
nem tetszenek a szilenciumok,
nem tetszenek a majdnem titokban megtartott
írószövetségi közgyűlések,
és még sok minden nem tetszik, s legtöbben
bizonyára azt sem tudnák megmondani, hogy mi nem tetszik, de
valamiért nem érzik jól magukat, nem látják értelmét, hogy
több gyereket hozzanak a világra, végső soron semminek sem
látják értemét, mert céljaik csak néhány naposak, nemzeti
önérzetük megroppant, védekezésül kétségbeejtően
realisták, és csak abban hisznek, amit meg lehet markolni.”
Mi lett a földkérdés megoldásának
következménye? A kulákpolitika, a középparasztság
szétverése, annak a társadalmi rétegnek kíméletlen
felszámolása, amely a magyar népművészet létrehozója és
megőrzője volt. Ezzel az egész magyar mezőgazdaságot
tönkretették, és nemcsak a mezőgazdaságot, mert íróként,
a szociográfiám készítése közben láttam azt is, hogy nem
egyszerűen a mezőgazdaságról van szó, hanem emberek
tízezreiről, százezreiről, akik hontalanul kerültek a
városba, főként a fővárosba. Kicsúszott talpuk alól a
föld, amelyhez úgy ragaszkodtak, mint kisgyermek az anyjához.
A demokráciáról, amelyről annyit beszéltünk, kiderült,
hogy valójában csak a szólamokban és a papíron létezik.
Hogy mindazok a tervek, javaslatok, gondolatok, amelyeket annak
idején a népi írók úgy őrizgettek, fényesítgettek
versekkel, regényekben, kudarcba fulladtak. Utána elmondtam,
hogy beteg az ország, gyógyítanunk kell, s a legfontosabb,
hogy higgyünk a gyógyulásban, s nézzünk farkasszemet a
sorssal. Mert veszélyhelyzetben élünk, s vegyük tudomásul,
hogy etnikai létünk forog kockán. Móricz Zsigmond programját
idézve azzal zártam beszédemet, hogy ne bűnbakokat
keressünk, hanem próbáljunk végre építkezni.
Óriási csend követte szavaimat, majd
frenetikus tapsvihar. Jobbról-balról ölelgettek, a
pártképviselők meredt képpel ültek, érezték, hogy itt
valami olyasmi történt, amire azonnal kellene válaszolni, de
nincs idő, mert este nyolckor hangversenyt tartanak a
Vigadóban.
FÁZSY ANIKÓ: Egy évvel ezelőtt jelent meg Az
igazság markában című kötete, melynek esszéi
kirajzolták egy érdeklődés folyammedrét, sodrását,
bemutattak egy magatartást, egy írói viselkedést, mely
napjaink Magyarországán olyan ritka, mint a fehér holló, ám
a magyar irodalom történetének legjobb, legértékesebb
vonulatában helyezi el Albert Gábort, az író Zrínyi Miklós,
az író Széchenyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Eötvös József,
Kemény Zsigmond, Szabó Dezső, Németh László virtuális
lelki Magyarországában, egy szellemi magyarságban, mely a
lehangoló valóság, a gyakori kudarcok, megtöretések
ellenére is mindig egyesíteni és mozgósítani tudta a nemzet
legjobbjait.
ALBERT GÁBOR Márai Sándor tanácsát
megfogadva figyel, néz, lát. Meglátja, ami van, ezt a vant
írja le, mély komolysággal. Feltehető a kérdés: mi mással
foglalkozzék az író, mint a vannal, a világunkkal, s hogyan
másképp, mint kellő komolysággal? Mégis szóvá kell tenni e
magatartást, hiszen azt látjuk, írói iparág alakult ki, mely
látszatokkal, virtuális valósággal, a valóságra
rávetített képzelgésekkel, fikciókkal foglalkozik, léhán,
a nyelvet tudatosan rontva, bevallottan játéknak tekintve az
irodalmat, s odáig züllik, hogy az irodalmi-esztétikai
szempontokat ideológiaiaknak rendeli alá, ideológiai alapon
válogat, és sokszor a hatalom önigazolásait támasztja alá
vélt tekintélyével. Albert Gábor figyel, néz, lát, és amit
lát, nem tölti el derűvel. De nem éri be a valóság
lefényképezésével, a kórlelettel: mint minden valódi
értelmiségi, feladatot tűz ki, jövőt konstruál, teremt.
Amikor egy másik ember élete fölé hajolunk,
megpróbáljuk meghatározni, miből áll össze ez az élet, mi
hozza létre sodrát (hiszen egy életet, akárcsak a
történelmet, nem tekinthetjük csupán egymás után
következő, egymást kergető pillanatok folyamatának, az idő
kontinuitásába ágyazódott lét teret tölt ki, valamivé
lesz, valami felé halad). Író esetében, hogy az
irányultságot megállapítsuk, könnyű a dolgunk: az író,
mesterségénél fogva, vall magáról, még akkor is, ha önnön
személyét leplezni igyekszik. Albert Gábor élete fölé
hajolunk, és azt látjuk, az élet vonala fájdalmas
következetességgel sistereg, ívfényként fellobban, éget:
könyveit olvasva és újraolvasva megállapíthatjuk: mindegy,
hogy regénynek nevezi-e írását, esszének vagy
eszmélkedésnek, a magyarság sorsa, a magyarság léte
foglalkoztatja kezdetektől. A protestáns prédikátorok konok
szenvedélyességével, komor lángolásával veszi számba a
magyarság életét, életlehetőségeit, ostorozza
mulasztásait, hibáit, tévedéseit. Amikor az életünkről
beszél, „hamueső hull. Füst, pernye, fojtogató, gyilkos
por.” Vérzik a történelem. A zord hév, mellyel Albert
Gábor a történelmet faggatja, mély meggyőződésből
táplálkozik: franciának lenni, olasznak vagy angolnak
egyszerűen létforma, a létezés általában szerencsés,
sokszor derűs, olykor játékos formája, máskor esetleg
kihívás. Magyarnak lenni viszont rendeltetés: feladat. Ezt a
feladatot járja körül, írja le, határozza meg Albert Gábor.
Hiszi, hogy az embernek, a magyar embernek feladata van itt a
Kárpát-medencében, és feladata van Európában.
ALBERT GÁBOR: Európa tétován tántorog. Ezt
az EU tagjaként ma már mindenki látja, s ha rokonai, barátai
élnek az állítólag légiesedő határokon túl, fájdalmasan
tapasztalja. Ha másért nem, ezért a tudásért érdemes volt
belépnünk az Unióba. Hogy leszámoljunk egy olyan
illúzióval, amely sokak tájékozódását megzavarta.
Európától már csak a rossz lelkiismeret igájában szenvedők
várhatják a megigazulást. Európa önmaga mentésére is
képtelennek látszik. Hogy mi a magyarság, a Kárpát-medence
magyarságának a feladata: egyértelműen a megmaradás. Olyan
„eszközök” kidolgozása, amelyek azt bizonyítják, hogy
csak a szellemi, erkölcsi értékeknek van megtartó erejük.
Történelmi-szellemi önbecsapás helyett példává kell
válnunk. Hogy válságban élünk, tudjuk. Ebben, mint minden
válságban, a hit, a gyógyulásba vetett hit hiánya a
legveszélyesebb. Ezt a hitet kell felébreszteni, mert aki hisz,
annak a munkája nem értelmetlen. A munkának is ez a hit, az
élet szentségének hite ad értemet. Meggyőződésem ugyanis,
hogy nemcsak a külső, a látható gazdaság, a látható
Magyarország hever romokban (sokkal inkább, mint a második
világháború után), hanem a mi lelkünkben, képzeletünkben
létező ország is összeomlott. Mindenekelőtt ezt a csak
bennünk élő képzeletbeli Magyarországot kell
felépítenünk, s ehhez legalább akkora erő és bátorság
kell, mint megfogni a kőműveskanalat, és rakni a falat.
Többször leírtam már, de nem árt újra elmondanom, hogy
minden ország olyan, amilyennek hittel el meri magát képzelni.
Amilyennek tulajdon lelkében felépíti magát. A korábban
említett szellemi arisztokráciának ezt a hitet kell
felébresztenie, ezt az önérzetes hitet kell ápolnia. Ezzel
lehet és ezzel kell példát mutatnunk a kétségek közt
vergődő, de olykor a gyarmatosítástól sem ódzkodó
Európának.
FÁZSY ANIKÓ: Életútját beavatásnak
nevezi, másutt azt írja: „hisz jól tudjuk, hogy
labirintusban élünk”. Reméli, hogy azok az utak, amelyeket
végigjárt, nem bizonyulnak zsákutcának (egyik legnépszerűbb
könyvének címe: Zsákutcák hősei). A Beavatási
szertartásokban és a Boltívek, vízköpők,
rózsaablakok című könyvben (mely a hiedelemmel
ellentétben nem a gótikus építészet egyik új szakkönyve)
végigkövethetjük az élet állomásait. S honnan e különös
cím?
ALBERT GÁBOR: Első időben, pályám
kezdetén magam sem tudtam, csak később döbbentem rá, hogy
nem egyes, egymástól különböző műveket írok, hanem
valamit építek. Az egyes írások, könyvek mind-mind csak
építőkövek. Megszületésem óta egy különös, minden
mástól különböző, képzeletbeli katedrális épül bennem,
azt építem önmagamból. Én vagyok az építő, s én vagyok
maga az építmény is. Ennek legfontosabb tartóelemeit nevezem boltíveknek,
a rózsaablakok a szépnek, a jónak megjelenései,
kifejezései, s ide lehet sorolni az esetlegesség salakjától
megtisztított művészi alkotásokat, jelen esetben könyveimet,
írásaimat. A gótikus katedrálisokban, hasonlóan az élethez,
a disszonáns, a rút, a gonosz is megjelenik. A vízköpők ördögfigurái,
a visszataszító torz pofák ezt idézik meg, s utalnak azokra a
kellemetlen életmotívumokra, amelyeket elkerülni nem lehet,
amelyekkel együtt kell élnünk.
FÁZSY ANIKÓ: Albert Gábor, a beavatandó
„a tisztaság, az ártatlanság hermetikusan elzárt
régiójából kilép, és elindul a megpróbáltatások útján,
hogy feltörje a titok pecsétjét”. 1929-ben született Egyházasharasztin,
édesapja főjegyző volt, majd az ormánsági Sámodra, később
Sellyére került a család. A falu első emberének gyermeke
katonaiskolába vágyott, de hamar rájött, ez nem az ő
világa.
ALBERT GÁBOR: A katonaiskola volt életem
legnagyobb tévedése s egyszersmind leggazdagabb és
legáldásosabb ajándéka. Gyerekként a pécsi sétatéren, a
székesegyház előtt láttam az első cőgert, s egyenruhája,
sötétkék zubbonya, fekete lakk derékszíja, cúgos cipője,
vékony piros csíkkal díszített tiszti hosszúnadrágja szinte
megigézett. Mintha valami különös másik világból csöppent
volna a pécsi polgárok megszokott és szürke világába.
Második gimnázista koromban egy teljes napig tartó sikeres
felvételi vizsga után kerültem – tizenegy éves
kisdiákként – a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai
nevelőintézetbe, abba az iskolába, amelyet Ottlik Géza emelt
be az örökkévalóságba Iskola a határon című
regényével. Ottlik regényét annak idején döbbent ámulattal
olvastam. Medve Gábor „megérkezése”, lopakodása az
ürességtől kongó hatalmas folyosókon, elveszettsége annyira
az én tulajdon élményeim voltak, hogy azonosulás és
„élvezet” helyett inkább kifosztottnak éreztem magam. A
ragyogó egyenruha varázsa – amelyet természetesen csak
ünnepi kivonulásokon, a szabadság (a civilek
„vakációja”) idején kaptunk meg és viselhettünk –
hamarosan szertefoszlott, s maradt az a különös világ,
amelynek lényegét ugyan nem tudtam volna megfogalmazni, de
éreztem, hogy tökéletesen idegen tőlem. Az élet, a
túlélés tanulóiskolája volt a kőszegi katonaiskola. Ott
alakíthattam ki, eleinte ösztönösen, azokat a viselkedési
formákat, amelyek lehetővé tették, hogy belső sérülés és
torzulás nélkül vészeljem át a nehéz éveket egy, ha nem is
éppen ellenséges, de mindenképpen idegen világban, amely
saját magához igyekezett alakítani. A kőszegi katonaiskola
megtanított arra, hogyan őrizzem meg magamat. A külső drill
belső fegyelemre szoktatott. Leegyszerűsítve úgy is
mondhatnám, hogy a látszat ellenére titokban, ha nem is
tudatosan, de a lelkem mélyén „civil” maradtam. Mindehhez
persze tudni kell, hogy a cögerájban, a katonaiskolában a
„civil” valamiféle alsóbbrendű, nevetséges, majdhogynem
megvetésre, de mindenképpen lenézésre méltó emberfajnak
számított. Alaki kiképzésnél a „civilt” a
„cserkész” váltotta fel. Ha menetelés közben a szakasz
nem tartott lépést, a korholás így hangzott: „Lépést
tarts! Nem vagyunk cserkészek!” És ebből a külön
világból – mint ahogy az évtizedek múlva kialakult másik
világból – nem lehetett kilépni. A második vagy a harmadik
évemben ugyanis, összeszedve a bátorságomat, odamerészkedtem
(nagyanyai segédlettel) apám elé azzal, hogy nekem nem ízlik
a katonaiskola, más gimnáziumba szeretnék menni, amilyenbe a
bátyám is jár. Akkor kiderült, hogy erre nincs lehetőség. A
katonaiskola ugyanis ingyenes volt. A főként magas rangú
katonatisztek gyerekei (osztálytársaim nyolcvan százaléka, ha
nem több, katonatisztgyerek volt) kitűnő bezupált tanárok
kezén ingyen tanultak. Ha viszont valaki nyomós ok nélkül
(például betegség) kilépett, akkor a taníttatás addigi
költségeit vissza kellett téríteni az államnak. „Nekem
három gyerekem van – mondta apám –, én erre képtelen
vagyok.” Így aztán a felkészülés, a tréning tovább
tartott.
Hogy sok hátrányom származott az érettségi
bizonyítványomba beírt Hunyadi Mátyás nevelőintézetből?
Kétségtelen. Visszatekintve viszont ajándéknak látom. Ezek
nélkül sosem kerültem volna a pécsi jogi karra, nem jutottam
volna el a pesti Theológiai Akadémiára, ahol, ha csak koinén
keresztül is, de mégiscsak kapcsolatba kerültem az ógörög
nyelvvel, és ablakok nyíltak az ógörög kultúrára. Ha nem
edzett volna meg a katonaiskola, védtelenül kóvályogtam volna
abban az idegen világban (a Rákosi-korszak és főként az
erkölcspusztító Kádár-korszak éveire gondolok), amely annyi
jobb sorsra érdemes egykorú társamat fogott karámjába, és
nyomorított meg egy életre. A katonaiskola az életmentés
eszköze volt a Determináció és a Gondviselés kezében.
FÁZSY ANIKÓ: Az édesapa közben
osztályidegen lett, a kitelepítés elől Pécsre menekült,
még nyugdíjra sem érdemesítették; a fiút nem vették fel az
egyetemre, tizenháromszor felvételizett, míg végül
sikerült. Az olvasás szeretetét otthonról hozta, a családi
könyvespolcon, mint sok más középosztálybeli családén is,
ott volt Jókai centenáriumi kiadása, a lilába kötött
Mikszáth-sorozat, az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei, a
Révai Lexikon. Nagyanyja Jókai-történeteket mesélt,
esténként, elalvás előtt a kis Albert Gábor azt látta,
édesapja „az asztalnál ül, az olvasólámpa visszaverődő
fénye csak az arcát világítja meg, és elmerülten olvas”.
ALBERT GÁBOR: Mindig nagyobb családra
vágytam. Az egy fivér és nővér helyett fivérekre,
nővérekre, nagyapákra és nagyanyákra, nyüzsgő rokonságra.
A háború, ami volt, azt is szerteszórta, megnyomorította,
szétzilálta. A szentesi nagymama Budapestre költözött, a
bécsi nagynéni elérhetetlen távolságra került, Erdély a
mesék birodalmát jelentette. Az Ormánságban, a határsávban
éltünk, s csak egy szerencsés „véletlennek”
köszönhetjük, hogy a számunkra kijelölt hortobágyi gazda
vendégszeretetét nem kellett igénybe vennünk. Úgyszólván
mindent hátrahagyva, a falusi sokszobás jegyzőlakból egy
pécsi kis lakásba menekültünk. Édesapám férfias
fölénnyel (?), magabiztos önérzettel (?), sértetten ugyan,
de töretlen kedéllyel, minden siránkozás nélkül vágott
neki ennek az új életnek, s fizikai munkásból „reakciós”
múltja ellenére is felvergődött bérelszámolónak.
Édesanyám, a falusi paplány ezt sokkal nehezebben viselte el.
Lélekben megtörve begubózott a családba, sosem tudta
megbocsátani, ami velünk történt. Szülőházam nincs, a
pécsi lakást nem számítva szüleimmel vagy három helyen is
laktam. Mikor azt mondom, hogy számomra a család az élet
természetes és egyetlen terrénuma, akkor ehhez egy szellemi
családi ház is hozzátartozik, amely szinte fizikailag fogja
össze, tartja együtt a család tagjait.
FÁZSY ANIKÓ: Sikertelen felvételi
következik a Színművészeti Főiskolán, kitérő a
református teológián (a Theológia könyvtárában fedezte fel
a Válasz-számokban Németh Lászlót, Bibó Istvánt,
itt került kezébe a Minőség forradalma), majd a
jogi kar következett, s végül a bölcsészkar, a
magyar–könyvtárosi szak, s nem hagyhatom ki a kiruccanást a
francia nyelv területére: Albert Gábor az 1956 októberében
indult Nagyvilág recenzense volt, francia regényekről írt.
ALBERT GÁBOR: Az egyetemen a
magyar–könyvtár szakra iratkoztam be, de mikor kitört az egyszakosodási
járvány, választás elé kerültünk. Külön miniszteri
engedély kellett a két szak megtartásához. Ennek
megszerzésére az évfolyamunkon egyedül én vállalkoztam. A
könyvtár szakosok nagy része így menekült meg a nyelvészet
unalmasnak, nehéznek tartott és fölöslegesnek hitt
stúdiumaitól, s természetesen a néhány hetes-hónapos
gyakorló tanítástól is. Ahogy az már lenni szokott, a
hallgatók nagy része úgyszólván semmit sem tudott a
könyvtári aprómunka lényegéről. Ezek közé tartoztam magam
is. Csak azt tudtam, hogy Lessing is könyvtáros volt, hogy Jékely
Zoltán is könyvtárban dolgozott. Megszereztem ugyan a tanári
diplomát is, de középiskolában – most már azt mondom, hogy
sajnos – sosem tanítottam.
1955 a boldog várakozás éve volt. A
beteljesülés ígérete, sőt bizonyossága. A jelenkori
hazugságáradatban élő ember nehezen tudja elképzelni azokat
az éveket, azt a korszakot, amelyben szinte kézzel foghatóan
lehetett tapasztalni, hogy a világ és abban a magyarság sorsa
kisebb vagy nagyobb lépésekkel, de mindig az igazság felé
halad. Minden nap maga mögött hagyott egy hazugságot, s minden
napnak megvolt a maga ajándéka: a remény és a hit abban, hogy
érdemes tenni és cselekedni. Annak bizonyossága erősödött
bennünk, hogy az 1948-ban bekövetkezett katasztrófát
egészséges lélekkel túléltük, hogy a nemzet gerincét ugyan
megroppantották az ötvenes évek, de el nem törték. Ennek
volt bizonyossága az Irodalmi Újság egyre szabadabb
hangja, Németh László megszólalása, a Kodály- és
Bartók-koncertek. A húsz-egynéhány évesek biológiai
optimizmusa is erősített, családot alapítottam, megszületett
első gyerekem, nevetségesen alacsony fizetésért ugyan, de az
ország első könyvtárában, az Országos Széchényi
Könyvtárban dolgozhattam. Joggal érezhettem, hogy ez az
„olvadásnak” nevezett megállíthatatlan áradat engem is
hátára kap, és röpít – ki tudja, milyen – magasságokba.
Miért is ne éreztem volna? Két olyan
találkozás fűződik az 1955-ös évhez, amely egész további
pályám – nem pályám, hanem szellemi életem,
tájékozódásom – alakulását befolyásolta, áthatotta és
végigkísérte.
Egyetemi éveimben ha nem is naponkénti, de
gyakori látogatója voltam a Zeneakadémia hangversenyeinek. A
második emeleti erkélyre – mint afféle tiszteletbeli
főiskolai hallgató – jegyváltás nélkül is be tudtam
jutni. Kodály Zoltán születésnapi hangversenyeit sosem
mulasztottam el, s mikor szakdolgozati témát kellett
választanom, némi vita után Kodály Zoltán irodalmi
tevékenységének feldolgozásánál állapodtunk meg.
Mindennek semmi különösebb jelentősége sem
lett volna, ha egyik évfolyamtársam, későbbi feleségem, Marek
Zsuzsanna (Albert Zsuzsa költő) nem a Magyar Rádió irodalmi
osztályán kap szerkesztői állást, s néhány hónappal
házasságkötésünk előtt, egy már félig-meddig kész
Zrínyi-műsor szerkesztésénél nincs bátorsága azt mondani,
hogy egyik volt évfolyamtársa ennél az unalmasan szokványos
műsornál sokkal erőteljesebb, aktuálisabb rádiószerű
műsort tudna készíteni. Dalos László – a csoport akkori
vezetője – rábólintott, s így nyílt lehetősége a
későbbi férjnek, azaz nekem, hogy ezt a Zrínyi-műsort
elkészítse.
Az első, amiben megegyeztünk – mármint a
szerkesztővel, Marek Zsuzsannával –, az volt, hogy a
műsorban nem én beszélek Zrínyi Miklósról, hanem hagyom,
hogy ő szóljon hozzánk, mégpedig a legfontosabb, a
legaktuálisabb kérdésekről, hogy kik és mik vagyunk, hogy
mit lehet és kell tennünk most, a huszadik század ötvenes
éveiben. A megaláztatások után, a veszedelem idején, mikor
egy rettenetes sárkány karmai közé estünk (mindenki tudta,
mire gondolok), s nekünk egyetlen, legfontosabb
létkérdésünk, hogyan szabadulhatunk meg. Egy pillanatig sem
volt kérdéses számomra, hogy a monumentális
Zrínyi-életműből a Ne bántsd a magyart címet is
viselő Török áfium ellen való orvosságot kell a
középpontba állítanom, s úgy kell meghúznom, úgy kell
tömörítenem, különböző intenzitású tömbökbe osztanom,
hogy lényegében az egész Áfium beleférjen a megadott
műsoridőbe. Véletlen volt, hogy Zsuzsa a Rádióhoz került,
véletlen, hogy ő kapta a Zrínyi-műsort, hogy az Áfium
volt egyik szerelmem, hogy olyan rendező kezébe került
(Solymossy Ottó), akinek a rendezésében úgy szólalt meg ez a
műsor, mint egy szakrális oratórium.
Véletlenek kusza sorozata, gondolhatnánk,
holott a Gondviselés sorsalakító munkája.
A véletleneket megkoronázta egy, a
Rádióújságban megjelenő Kodály-nyilatkozat. Ebben arról
írt, hogy a Zrínyi szózata megírását egy
rádióműsor sugalmazta, azt hallgatva döbbent rá, milyen
hatásos, milyen élő ma is Zrínyi költészete.
Mikor ezt olvastam, s mikor a Zeneakadémián a
hangversenytermi bemutatón a feleségemmel együtt magát a
művet is hallottam, úgy éreztem, mintha Kodály pillekönnyű
kezének súlya nehezedett volna a vállamra.
FÁZSY ANIKÓ: 1955-ben Albert Gábor az
Országos Széchényi Könyvtárba került, s ott is maradt tíz
éven át. Itt került kezébe a Csillag című folyóirat
januári száma, benne Németh László drámája, a Galilei. Németh
Lászlót Bóka László, ha nem kerülhette el a rá való
hivatkozást, „lisztfehér, gúnyos mosoly kíséretében”
csak így emlegette: „most pedig nézzük meg, mit mond erről
a képesített fogász.” Albert Gábort mintha áramütés
érte volna olvasás közben, tanulmányban számolt be
élményeiről, amely 1955 novemberében jelent meg a pécsi
Dunántúlban. Ez volt első, nyomtatásban megjelent írása.
ALBERT GÁBOR: A Református Theológiai
Akadémia nagy olvasójában lapozgattam a Válasz szemnyitogató
számait, ott nyomták a kezembe Németh László Minőség
forradalmát, s a teológia szellemiségére
jellemző, hogy az akkori szénior, Páll László úgy emlegette
Stefan Zweig – szelíden fogalmazva – Kálvint nem éppen
előnyös színben feltüntető regényét, a Harc egy
gondolat körül-t, mint minden kálvinista kötelező
olvasmányát. Egy teológusnak ezzel a torzképpel is
szembesülnie kell.
Az egyetemen nem sok szó esett Németh
Lászlóról, s ha szóba hozták, nem sok köszönet volt benne.
Én azonban amihez csak hozzájutottam, elolvastam, s szinte az
„olvadás” fokmérőjének tekintettem, hogy milyen
mértékben kapott szólási lehetőséget a Sztálin-művet, A
leninizmus kérdéseit már 1934-ben szálaira szedő Németh
László. A Galilei az akkori vezető irodalmi folyóirat,
a Csillag 1954. januári számában jelent meg. Boldog
izgalommal olvastam, s nyomban éreztem azt a gerincemen futkosó
borzongást, amely a remekművel való találkozás biztos jele.
A Galilei hozzám szólt, üzenete engem
erősített, nekem adott igazat, s erről mindenképpen be
akartam számolni, s a legilletékesebbel, magával a szerzővel
hitelesíteni. De hogy ezek mögött a tárgyilagos mondatok
mögött mennyi kétség, félelem és hősi nekiszánás
húzódott meg, nehéz volna részletezni. Mindenesetre a
tanulmányt egy levél kíséretében elküldtem Németh László
címére, aki – talán egy hét sem telt bele – levélben
válaszolt. Sorai szinte belém vésődtek. Levele és
tanulmánya kivételes örömet okozott – írta, majd ezt
olvastam: Ez a tanulmány némileg kárpótol azért a sok
szenvedésért, amely e mű ára volt és lesz még ezután is.
Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ezeket a sorokat
megrendülten olvastam, s szinte magam is a Németh László-i
sors részesének éreztem. A történethez hozzátartozik, hogy
a tanulmány egykori igazgatóm, a tanulmányíró Fábián
István közvetítésével a forradalom előtt egy évvel a
pécsi Dunántúlban jelent meg. Németh Lászlóval viszont –
ez is a Gondviselés munkája lett volna? – személyesen soha
nem találkoztam.
FÁZSY ANIKÓ: 1966-ban jelent meg első
novelláskötete, az Albérleti szobák, 1969-ben
kisregények, Az istentagadók, majd regények
következtek: Kagylóhéjban, Királyok könyve, Hol vannak
azok az oszlopok?; újabb elbeszélések: Útvesztők,
verőfényben, Egy lakodalom végelszámolása. Ebből az
élményből, egy magyar–sváb lakodalomból nőtt ki a
szociográfia, az Emelt fővel. Miért változott meg az
eredeti elgondolás, a magyar–német megbékélés kérdése,
miért került a helyébe a ki- és betelepítések kérdése?
ALBERT GÁBOR: Bizonyára az is
közrejátszhatott, hogy első nekifutásra semmi sem sikerült,
kudarcot vallottam. Egyik unokatestvérem révén alaposan
meggyötört, a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt sváb
családokkal is rokonságba keveredtem. Azt reméltem, néhány
hét alatt kivallatom őket, kötetbe szerkesztem a hallottakat,
s gazdag életanyag birtokában néhány hónap alatt már túl
is leszek rajta. A hetvenes évek végén azonban a svábságban
még elevenen élt a kitaszítottság, a méltatlan bánásmód
emléke, a félelem elszorította a torkokat. A szovjet hadsereg
megszállva tartotta az országot, s akik szerencsésen
hazakerültek a donyecki szénmedence bányáiból, nem
felejtették el azokat a szavakat, amivel elbocsátották őket. Amit
itt tapasztaltak, amit itt láttak, arról egy szót sem, mert
akkor újra itt találják magukat. „Adatközlőim”,
lettek légyenek azok rokonok vagy korábban ismeretlenek,
egyetlen „adatot” sem voltak hajlandók közölni, legfeljebb
arról beszéltek, hogy a „fasiszta” Horthy-rendszerben
mennyit szenvedtek.
Később ugyan sikerült a német nemzetiség
kérdéseit is feltérképeznem, akkor viszont nyilvánvalóvá
vált, hogy ez csak egyetlen szelete annak a háborút követő
hatalmas belső migrációnak, be- és kitelepülésnek, mely
nemcsak Magyarország, hanem az egész Kárpát-medence
néprajzi, nemzetiségi térképét gyökeresen megváltoztatta.
Ahogy ebben a dzsungelben tájékozódtam, a modern, az újkori
magyar történelem szinte minden szociológiai, pszichoszociológiai
problémájával szembesültem. A jelenkori parasztság
sorsának, felmorzsolódásának kulcsa a földkérdés
megoldásának téveteg próbálkozásai, a húszas évek
földosztása, a Horthy-korszak rövid intermezzójának (ha jól
meggondoljuk, még húsz békés esztendővel sem számolhatunk)
kísérletei mind-mind megkerülhetetlenek, s a magyarság
gerincét alkotó parasztság sorsát érintik. Ezek mellett a
német nemzetiség megbékélésének története csupán egy
színfolt a tarka, olykor vérfoltokkal tarkított térképen.
Szociográfiámban mindezeket az elméleti
kérdéseket érintettem, a kérdéseket fogalmilag is igyekeztem
körüljárni, de az Emelt fővel hitem szerint ennél
sokszorosan több. Az igazi történetet, a huszadik század
gyalázatos történelmét szociográfiámban az abban
megjelenő, az abban ábrázolt sorsok, emberi tragédiák, a
pusztuláson is felülemelkedő élni akarás példázatai
rajzolják meg és értelmezik. Ahogy egy nyolc általánost
végzett falusi fiatalember mondta az egyik könyvbemutatómat
követő beszélgetésen (ez volt könyvem legpozitívabb
kritikája), hogy „elolvasva a könyvet végre megértettem, mi
történt velünk”.
A könyv írása közben különös,
mondhatnám, misztikus élményben volt részem. Ahogy
magnetofonszalagjaimat hallgattam, „adatközlőim” szinte
fizikai valójukban megjelentek előttem, odaültek asztalom
mellé, figyelték az írógép kattogását (akkor még nem volt
számítógépem!), és beleegyezően bólintottak. Azóta csak
rájuk kell gondolnom, és mindazok, akiknek igazságát
könyvemben megpróbáltam képviselni, lettek légyen azok
ormánsági parasztok, „vadrácok”, endrőci megfélemlített
„svábok” vagy fogadott rokonaim, az andrásfalvi székelyek,
valamilyen alakban szüntelenül ott állnak mögöttem, s ahogy
én igyekeztem megvédeni őket, most már örökkétig ők is
védenek engem.
FÁZSY ANIKÓ: Albert Gábor szépírói
világának színhelye zárt tér. A címek is árulkodóak: Kagylóhéjban,
mely a későbbi átdolgozásban A Cet gyomrában címet
kapta; Útvesztők. A történelmi esszé tere is
zsákutca, szereplői Zsákutcák hősei. Zárt tér a
könyvtár, a kórház, a kollégium, és zárt a történelem,
mely körbefogja és lehatárolja a szereplőket, akiknek sokszor
nevük sincs: Fegyvermester, Szerkesztő, Doktor, Bíró, s ha
van nevük, az is oly mindegy, Szabó vagy talán Balogh,
„Szabó vagy talán a sok ezer Balogh közül az egyik
bajszos”. Ami megesik az egyikkel, könnyen megeshet a
másikkal is, hiszen ugyanabban a zárt térben élnek,
ugyanabban az időben, amelyet később történelemnek hívnak.
Az ember zavarban van, minek nevezze e
figurákat, hősnek nem tarthatja őket, nem narrátorok, sokszor
meg sincsenek nevezve, mint például a Függőfolyosók főszereplője,
aki a piszkosan kavargó ködben érkezik egy iskolába? egy
kollégiumba? Szobákban és folyosókon, mosdókban bolyong,
mint valami labirintusban, „vakon kószál az épületben”,
nem érti, mi folyik körülötte, s ha kisüt véletlenül a
nap, ismeretlen szabály szerint állhatna be a játékba, de ő
mindig kívül marad. Az utolsó fejezetben, a gomolygó ködben
valakit érkezni lát, mintha ő érkezne meg újból, és megint
elölről kezdődne a történet, a céltalan bolyongás a zárt
tér labirintusában, de ott a kétség is: „jól láttad-e,
hiszen a köd sűrű, s talán csak az álom játszott veled?”
Mi az író bizonyossága, hogy jól lát-e, s nem csak az álom
játszik vele?
ALBERT GÁBOR: Bizonyosság nincs, csak hit és
remény. A Függőfolyosók – talán különösen
hangzik – lényegét tekintve egy Hérakleitosz-mondás
parafrázisa. A töredék így hangzik: Az Úr (akié a
jóshely Delphoiban) sosem mond ki semmit, nem rejt el semmit,
csak jelzéseket ad.
FÁZSY ANIKÓ: A tér zárt, de az idő
végtelen, végtelenül egymásba folyik. Az időnek nincsenek
rekeszei, a múlt nem lehatárolt, ott él folyamatosan a
jelenben, a múlt jelen van, akárcsak a tudatunkban, ahol
egymásra rétegeződnek emlékeink, s az is, amire emlékezni
vélünk. Albert Gábor elbeszélő technikájának bravúrja,
ahogy a múltat átjátssza a jelenbe, egymásba csúsztatja az
idősíkokat, ahogy emberöltők torlódnak egymásra valami
állandó jelenben. A sok egyidejűségből, a bonyolult
egymásmellettiségekből bontakozik ki a láncolat, a
történet. A történelem, vagy az, amit történelemnek
hívunk, csapdaként kattan rá a szereplőkre, s e zárt térben
megreked, örökre megdermed az idő. Zárt tér maga a
történelem is. Hogyan alakította ki ezt a magyar irodalomban
páratlan technikát (a Nobel-díjas Claude Simon regényeiben
látunk hasonlót)?
ALBERT GÁBOR: A legegyszerűbb tapasztalati
tényről van szó. Csak a kockázatot kell vállalni. A kék
árnyékot az impresszionisták előtt is sokan, mondhatnám,
mindenki látta, sokan észre is vették, de megfestésére
előttük senki sem gondolt. Nem merték vállalni a kockázatot.
Mint ahogyan azt is mindenki számtalanszor tapasztalta, hogy a
tudatban a múlt és a jelen nincs egy átléphetetlen fallal
elválasztva, hogy a jelen mindig a múlt emlékképeiből
építkezik és viszont, s ebben a birodalomban ezek nem
különülnek el egymástól. Az idősíkok minduntalan egymásba
csúsznak, s már-már alig bogozható ki, hogy ebben az
időjátékban melyik momentumnak van meghatározó szerepe.
Vérre menő játékról van szó, mert nem más a tét, mint az
emberi lét, az emberi cselekvéslánc értelme (vagy
értelmezhetetlensége). Az emberi tudat szüntelenül
kommentálja az újonnan érkezőt. Nem fogalmilag, hanem
képekkel, színekkel, a felejtés sötét bugyrából új
életre galvanizált idolokkal. Ez a „játék” persze csak
akkor válhat műélvezetté, ha le tudja gyűrni az olvasó
ellenállását, ha be tudja csalogatni ebbe a látszólag más
törvények szerint működő világba. Csak „látszólag”
más, mert a tudat működése, az eszmélés, az életünket
szabályozó nagy törvény szakrális tudomásulvétele mindig,
minden időben ezen a szinten történt, ha egyáltalán
megtörtént.
FÁZSY ANIKÓ: Az ezüst óriás elbeszélései,
az Egy lakodalom végelszámolása, a Kézről kézre, az
Aki a pirosnadrágot is levágta, a Koronakulák
elbeszélések, a szó eredeti értelmében: érződik, hogy az
író szociográfiai kirándulásának hozadékai, sorsok,
életutak, a jelenkor történelmébe ágyazva.
A nymphenburgi herceg vagy a legutóbbi
kötet, az Előtted majdnem végtelen a víz elbeszéléseinek
technikája egyidejű állapotok leírása, az élet
apró-cseprő eseményeiből, jelentéktelennek látszó
tényekből, incidensekből, a mindennapok unalmából,
félelmeiből és jajszavából tevődnek össze, banalitásból,
létünk szövedékéből. De az egyén hiába zárkózik egy
kisebb, védettnek hitt térbe, visszhangos folyosók
rendszerébe, régi sírkövek értelmetlenné koptatott
hieroglifái közé, sötét zugokba, betegként az ágyba: a
véletlennek hitt eseményről váratlanul kiderül, hogy talán
a törvény; a felszín, a látszat világa felhasad, és ránk
mered a tragédia vagy az őrület, ami a kor őrülete, a kor
tragédiája.
ALBERT GÁBOR: A kor igazi tragédiája az
igénytelenség, a csukott szem és a bezárult lélek. Mintha
csak két különböző világ léteznék, a kor pusztító
őrületét megtestesítő politikai „elit” (emblémája a
kommunizmus megszállottja, Sztálin vagy elvbarátja, a náci
megszállott Hitler) és a politikamentes, önmegvalósító
(közösségpusztító) szinglik világa. A „világ”
ága-boga különbözhet, a termés viszont ugyanaz. A fa pedig
gyümölcséről ismerszik meg.
FÁZSY ANIKÓ: Az írói pályának volt egy
kitérője, bár szerintem szervesen illeszkedik az életút
ívébe: Albert Gábor volt az Új Magyarország első
főszerkesztője, ennek és a lap kimúlásának történetét
megírta az István király fanyar bora című kötet
egyik látleletében. Egymás után sorjázó
tanulmányköteteiben a magyarság jelenének és jövőjének
kérdéseivel foglalkozik. Ezek az írások kirajzolják Albert
Gábor szellemi horizontját. Az ő szemében a magyar kultúra
„szellemi otthon”, „a közös emlékezet háza”, „az
önismeret kimeríthetetlen kincsesbányája”, erőforrás.
Többször felkiált: „elveszünk, ha elveszítjük
önmagunkat”. A megzavart történelmi tudat jelenségeivel
foglalkozik, majd fölteszi a kérdést: Megmenthető-e az ember?
Megmenthető-e a magyarság?
ALBERT GÁBOR: Elhangzott ez a szó, hogy
kitérő, s utána a kérdés, megmenthető-e a magyarság. Erre
a hívószóra életem legfontosabb kitérőjét idéző évszám
a felelet: 1956. Magában a forradalomban tettleg, fegyverrel nem
vettem részt. Egy jóságos kéz, egy ellentmondást nem tűrő
kéz – nagy bánatomra – kiemelt ebből a termékeny, új
világot szülő kavargásból. 1956 második felét és 1957
első hónapjait – mondanom sem kell, hogy betegen – a
budakeszi Korányi Szanatóriumban töltöttem. A terror
hónapjaiban a betegség burája védett, nem kellett (apró
gyermekkel nem is lehetett) menekülnöm, itthon maradtam, s
fokozatosan kialakítottam a belső emigrációnak azt a
légkörét, helyesebben életkörét, amely bizonyára
öncsonkítással is járt (melyik emigráció nem csonkít?!),
de lehetővé tette az önmegőrzést és az erkölcsös életet.
Az előbb elhangzott kérdésre, „megmenthető-e a
magyarság?” (amely az egyes ember nyelvére úgy is
lefordítható, hogy „megmenthetem-e a lelkem?”), az
ötvenhatot közelítő hónapokban határozott igennel
válaszoltam. Eltiportatásunk éveiben s az azt követő,
szerintem legsúlyosabb években, a „legvidámabb barakk”
időszakában ez az igen meghalványult lelkemben. A
„rendszerváltozást” megelőző években, mikor
túljutottunk a szájzáras éveken, s megírhattam a teljes
magyar történelem értelmét felvillantó könyvemet, az Emelt
fővel-t, ez az igen csak megerősödött bennem. A
református egyház Szárszón – a híres, 1943-as szárszói
konferencia helyszínén és szellemében – megtartott
értelmiségi konferenciáin ennek az igennek a
megerősítését tartottam legfontosabbnak. (Az 1992 és 2001
között elhangzott előadások javát Tőkéczki László, Tenke
Sándor és jómagam szerkesztésében ki is adtuk egy
hetedfélszáz oldalas kötetben: SZÁRSZÓ 1992–2001 – A
Református Értelmiségi Konferenciák előadásai.) Ha nem
döbbensz rá arra, hogy mindenekelőtt tulajdon lelkedet kell
megmentened – S. O. S. –, akkor a magyarság is menthetetlen,
s az országot is azzal lehet jobbá tenni, ha te magad válsz
jobbá. Ha te magad hiszed, hogy képes vagy jobbá válni.
A szóba hozott másik kitérőről is érdemes
pár szót ejteni. Engem – a némileg ellenségnek is tekintett
(belső) emigránst – korábban még újság, különösen
napilap közelébe se engedtek. A kilencvenes években viszont
úgy éreztem, az emigrációnak vége, s nem futhatok meg a
feladat elől. Vállalnom kell a kockázatot és az áldozatot.
Főszerkesztői tevékenységem megítélése és értékelése
nem az én tisztem. Mindettől függetlenül azt azonnal
tapasztaltam, hogy a „főszerkesztőséggel” egy különös,
eddig ismeretlen világba csöppentem. A főszerkesztővel
egészen más hangnemben („pénznemben”?) beszélnek, mint
azzal, aki addig voltam, a (nevezzük így) „gyalogíróval”.
Ez egy ideig még imponáló is lehet, s ha valaki megszokta,
érthető, ha talán körömszakadtáig ragaszkodik hozzá.
Legtöbbször persze nem a köröm szakad, hanem valami más.
Némi zavarral vettem tudomásul (számoltam el magammal), hogy
havi fizetésem többszöröse annak, amit eddig egy-egy két
vagy három évig írt könyvemért kaptam, nem beszélve fél
munkaidős Bartók archívumi fizetésemről. Anyagilag szinte
meg sem éreztem, mikor két öltönyt kellett hamarjában
vásárolnom, mert az osztrák kancellárral találkoztam
Bécsben. Hamarjában számítást végeztem, hány forint
fizetést vett fel az a főszerkesztő, aki, mondjuk, tíz éve
tölti be ezt az állást. Az addig félállásban dolgozó
„gyalogírónak” káprázott a szeme. A benzináremelést
ebben a státusban meg sem érzi az ember, a gázszámla
kifizetése meg sem kottyan, a kenyér vagy a villamosjegy
árának változása egy igazi főszerkesztőnek semmiség. Ennek
a felismerése, ahelyett hogy megnyugtatott volna, inkább
riadalmat keltett bennem. Nem akartam akklimatizálódni.
Szerencsére voltak, akik ebben segítettek, s kilenc hónap
múlva, anélkül, hogy az okokat valaha is írásba foglalták
volna, felálltam (helyesebben – de minden sértődés nélkül
írom – felállítottak) a főszerkesztői székből. Mikor
egyik írásomban összegeztem a mögöttem hagyott kilenc
hónapot, annak legfőbb eredményét abban láttam, hogy a
kilenc hónapos kiruccanás nem tett „főszerkesztővé”, a
megszokás nem vált zsarnokommá, maradtam az, aki voltam.
FÁZSY ANIKÓ: Albert Gábor a magyar ember
sorskérdéseit szélesebben is megágyazza, hiszen Európában
élünk, s itt az újabb kérdés: Európának van-e feladata? S
ha nincs, keres-e feladatot magának? Ignacio Ramonet szerint
korunkban a mindent elárasztó neoliberalizmussal szembeni
ellenideológia „álmodókat teremt, akik gondolkoznak, és
gondolkodókat, akik álmodnak…”. Albert Gábor megvallja,
hogy ezek közé az álmodók közé tartozik.
ALBERT GÁBOR: Így van, de – Ignacio Ramonet-val
együtt – hiszem, hogy ezek az „álmok” valóra
válthatóak, hogy végre Európa is magára ébred, s
megszabadul azoktól, akik hamis premisszákból hazug (ha nem
csalárd) következtetésre jutva a megsemmisülés felé
vezetik. Ebben mutathat példát a magyarság, ha felneveli
magában a gyógyulásba vetett hitet, amely manapság a
lemosolygott balekok erénye. A balekok bátorítására, a
jobbak megerősítésére és némileg bizonyára a magam
igazolására is írtam a „modernséggel”, az
„időszerűséggel” szemben (amely legtöbbször csak a
hazugság álruhája) a Csakazértis! könyvemet, a
balekság dicséretét.
FÁZSY ANIKÓ: Ebben a kötetében önmagával
beszélget, mintha egy tükörteremben bolyongana, mint írja,
tükrökkel borított labirintusban. A kötet írásai reflexiók
irodalomról, nyelvről, kultúráról, naplószerű jegyzetek,
olvasmányélmények rögzítése. Az ilyen önreflektáló
feljegyzéseknek, a lélek tűnődéseinek nagy a hagyománya,
hogy csak a bőrsátrában esténként a Duna mentén jegyezgető
Marcus Aureliusra vagy a későbbi korban Márai Sándorra
utaljak.
Körülnézve azt látjuk, mintha szálanként
bomlana fel a társadalom szövete, szálról szálra foszlik
szét, mállik el minden, ami a társadalmat megkülönbözteti a
hordától. Minden viszonylagossá vált. Azt hirdetik, nincs
egyetlen, oszthatatlan igazság, igazságok vannak.
Imponáló az a hit és lendület, amellyel Albert Gábor újból
és újból nekiveselkedik, hogy megvívjon az igazságért.
Miben bízik, amikor körülöttünk minden a bizalmat rombolja?
Valamennyi írásában mellbe vág a töretlen optimizmus. A Függőfolyosókat
például így fejezi be: „Az épület visszasüllyedt a
némaságba, a köd egykedvűen nyalogatta az ablakokat, a
függőfolyosók belevesztek a végtelenbe, de egy halvány pászma
rendíthetetlenül dobta a sötétbe óvó jelzéseit.”
Akkor, amikor a szavak elveszítették mágikus erejüket, sokan
a jelentésüket sem értik, volna még szemünk a jelekre?
Világít még a fény?
ALBERT GÁBOR: Csak meg kell látnunk. Erre
kell rányitni a szemeket. Hogy a jelenségeken túli világ
figyelmeztetésére is odafigyeljünk.
FÁZSY ANIKÓ: Albert Gábor nyolcvanéves.
Úgy érzi, véget ért a beavatása? Feltörte „a titok
pecsétjét”?
ALBERT GÁBOR: A beavatásnak csak kezdete van
és dokumentumai. Hogy ezekből a könyvekből mit lehet
kiolvasni, annak megítélése nem rám tartozik. Én csak azt
remélem, Adyval szólva, hogy az ifjú Minden az én szívemben
is keresztüldöfte Titok-dárdájával a Halál szívét…
„ám él a szívem, és él az Isten”.