Vilcsek Béla
A költészet és a nők
Turczi István: EROTIKON
Van Turczi Istvánnak egy háromtételes,
játékosan komoly vallomása a nőkhöz való viszonyáról és
vonzódásáról – a címe: Diotima tanítása. A három
tétel e viszony és vonzódás három fokozata vagy stációja:
egy emlékkép a gyermekkorból, a férfiember szűnni nem akaró
és nem tudó rajongása és vágyakozása, végül a mindennek
költő számára kivételes adományát jelentő, úgynevezett
erotikus versek megszületésének indokolása:
I. Fabula
6 éves koromban szólítottam le először
lányt. Ő, Zsóka, 7 éves volt, hirtelenszőke, és a copfját
akár korbácsnak is használhatta volna. Nem tudom, flagelláns
hajlamom mekkora szerepet játszott abban, hogy fél évvel
később a mászóka és a favonat közti tisztáson megkértem a
kezét. Széles mosolyra húzott szájjal szaladt el tőlem, s
meg sem állt az óvónőig, aki nem nagyon szívelt engem, mivel
a párttitkár fiacskájának fejét egy katicabogár
tulajdonlása fölötti vitában féltéglával betörtem.
Eközben én diadalittasan jelentettem be apró
banditatársaimnak, hogy „ott fut a jegyesem”, így mondtam,
„a jegyesem”, szívügyekben már akkor is meglehetős
tájékozottságról adva tanúbizonyságot. Attól kezdve senki
emberfia nem rángatta Zsókám copfját, elismerték, hogy
copfrángatásban enyém az elsőbbség; nem csúfolták, békén
hagyták, mintha valóban hozzám tartozna, mintha körbepisiltem
volna, hogy ezzel is jelezzem, el a kezekkel, ő az én
felségterületem.
Hát itt és így kezdődött.
II. Lauda
A nők, a nők, a nők! Ennél vibrálóbb
jambikus sort keveset ismerek. Ahogy megfürdetnek a
megsemmisülés vagy növekedés tükrében, ahogy megtöltik
pórusaid szikrázó reménnyel, ahogy rád terítik a
teremtetlen csönd levegőleplét, ahogy emelkednek, akár az
esti pára, ahogy lehajolnak, hogy a maradék fényt marokra
szedjék, ahogy elhagyják templomaikat teérted, ahogy
oltárukra vonják fejed, hányféle hajlék lehet egyetlen hely,
egyetlen pont hányfelé sugározhat ki, ahogy éber önzésük
rétjén lépkedve harmatoztatják férfi-kedved, ahogy
megindulnak, akár a lassú sejtés, szétválik bennük árnyék
és ünnep, tűz és lobogás, ahogy veled maradnak
számvetésben, számkivetésben, ahogy beesteledik a vérük,
kávét főznek, és belelesnek kéziratodba, ahogy a foszló
virradatban átkísérnek egyik történetből a másikba, ahogy
intenek, utánad néznek, hogy tudd, van hová visszatérned,
ahogy hallgatnak, csöndbe faragott villám a szemükben, honnan
is tudhatnánk nélkülük, mi az, amiről azt mondjuk: én!
Diotima tanítása szerint „Erósz annak a vágya, hogy a jót
örökre magunkévá tegyük”.
III. Summa
Költő arról, hogy miért ír erotikus
verseket, nem beszélhet. Illetve beszélhet, ám aligha mond
bármit is. A szöveg mondja el, amiről ő nem tud beszélni.
Minden feltett kép, lezárt gondolat, felfakasztott érzésféle
(bármilyen versformába gyömöszöljük) végső soron egy-egy
idegvégződés. Inkább lélek-, mint verstan. A szépség
önmagában létező kegyelmi pillanat, nem szorul magyarázatra,
kifejtésre. Egyediségének kulcsa a titokban rejlik, azaz
saját magában. Az elérhetetlen titok megszólításának
módszere a vágy. A vágy pedig a testben válik kézzelfogható
fluidummá. És a test tudja a magáét. Ezért is írok
erotikus verseket.
Van Virginia Woolfnak egy különösen
nevezetes regénye, az Orlando. Azért különösen
nevezetes, mert szinte egymagában összegzi a klasszikus vagy
esztéta modernség prózapoétikájának legfontosabb
törekvését mind szemlélet-, mind alakításmódjában. Ennek
a műnek a középpontjában is, Turczi István könyvéhez
hasonlatosan, a „gender study”, a nemi szerepek és művészi
feldolgozhatóságuk kérdésköre áll. Orlando írja a maga
regényét, s mindeközben az elbeszélő meg a regényt író
Orlandóét. A tét mindkét esetben azonos: miről írni és
hogyan írni. Ehhez az alapvető írói téthez képest a
választott téma vagy tematika csak másodlagos, csak ürügy.
Orlando végigviharzik az angol történelem, irodalom és
stílus több évszázadán, alakot vált, férfiból nővé
változik, hogy eljusson a nagy felismeréshez, mely három
szóban összefoglalható: „Csoda! Rajongás! Önkívület!”
S a főszereplő, e felismerés birtokában, sutba dobhatja
időközben elkészült regényét, s megvalósíthatja azt,
amire gyermekkora óta sikertelenül törekedett: a szüntelenül
a tenger felé repülő vadludak után vetheti végre „a szavak
hálóját”. Vagyis akkor és csak akkor, amikor elkészül a
róla szóló, Orlando című regény, és a szerző
büszkén odaírhatja műve végére a „finish” szót. Amikor
sikerül művészi formában megragadnia a telített pillanatot,
a Csodát, a Rajongást és az Önkívületet. Turczi István
költészetének bármelyik tematikus vonulatát vizsgáljuk,
érvényes rá a klasszikus vagy esztéta modernségnek ez a
nyílt és határozott vállalása: az élet kivételes
pillanatai irodalmi megformálásának az igénye. A Csoda, a
Rajongás és az Önkívület háromfokozatúsága vagy
háromosztatúsága pedig, értelemszerűen, különösen
érvényes a különböző korszakaiban és folyamatosan írott
úgynevezett erotikus vagy szerelmes verseinek egyes köteteire
és nemrég megjelent gyűjteményes kötetére, az EROTIKONra.
Az csak természetes, hogy egy férfi
életében a nők középponti szerepet játszanak, ebben nincsen
az égvilágon semmi különös vagy különleges. A „dolog”
irodalmi vagy irodalomtörténeti szempontból akkor lesz igazán
érdekes, ott lesz igazán komoly, amikor ez a nők iránti
rajongás vagy vágyakozás egyúttal költői témává, az
alkotás tétjévé válik. Példa rá a magyar irodalom egész
története Janus Pannoniustól Balassi Bálinton és Csokonai
Vitéz Mihályon át Weöres Sándorig vagy Bella Istvánig. A
fentebb idézett vallomásban is árulkodó, hogy a nőket
dicsérő rajongó felkiáltás jambikus csengésével nyer
valódi értelmet, a kedvestárs egyik legjellemzőbb gesztusa
az, hogy beleles a költő kéziratába, az erotikus vers
írásának egyedüli indoka pedig csakis a szöveg maga lehet,
az ugyanis, hogy megszületik, hogy létrejön. A kérdés tehát
nem úgy vetődik fel, hogy miért íródnak szerelmes vagy
erotikus versek, hanem sokkal inkább úgy, hogy miképp
lehetséges ezt a sokak által átélt, de sokak által
megfogalmazhatatlan, kifejezhetetlen érzést verssé,
műalkotássá formálni. Közkeletű félreértés, hogy a
szerelmes vers a múzsáról vagy a múzsához szól. Nem, a
szerelmes vers vagy a szerelmesvers elsősorban nem az ihletet
adó nőről szól, hanem mindenekelőtt magáról a költőről
és – legyen bármily lehangoló is – arról az alapvetően
alakítástechnikai problémáról, hogy a vers írójának
hogyan sikerül személyes vagy csupán csak elképzelt
élményét költői formába önteni, formássá tenni.
Turczi Istvánt ez az alapkérdés pályája
kezdetétől foglalkoztatja. Fiatalkori szerelmes vagy erotikus
verseit először 1989-ben gyűjti önálló kötetbe. A könyv
címe természetesen: A nők és a költészet. S ez a
címe a kötet meghatározó versének is:
Imádnak a nők.
Mondom, imádnak a nők
– ne irigykedjetek.
Kamaszkorom óta csak ők érdekelnek,
és néhány más dolog is persze.
Azért óvatosabbak lettek, mióta
megtudták, hogy időnként írok ezt-azt,
ami nemcsak róluk szól. Például verseket.
A nők véleménye a költészetről merőben eltérő.
A költészetre, ugye, nem lehet táncolni,
nem egykönnyen ehető, nem mindig divatos,
kocsit sem lehet venni rajta, és parfümillata
sincs. A költészet olyan, mint az ágyba tévedt
szentjánosbogár: akkor is világít, mikor
elkelne egy kis szolidáris sötétség.
A kiindulópont itt nem az óvodás-, hanem a
kamaszkor, a vers íve azonban ugyanolyan, mint volt a Diotima…
esetében. Tekintsünk el most attól a hetyke, kamaszos és
leegyszerűsítő szemlélettől, amellyel a vers beszélője a
nőket úgy általában jellemzi, a lényeg most is az, hogyan
jut el a konkrét élménytől a számára egyedül fontos
dologhoz: a költészethez mint világító szentjánosbogárhoz.
A kötetcímadó vers önmagában is bizonyság rá, hogy itt
alapvetően valóban nem a szó hagyományos értelmében vett
erotikus vagy szerelmes költészetről beszélhetünk.
Másodlagos a vers tematikus meghatározottsága, ennél sokkal
fontosabb eredendő célzatossága, a költészet
megvalósulásának, a mű megszületésének reprezentálása
és reprezentálódása.
A Turczi-költészet alakulástörténete azt
mutatja, hogy a pályát kezdettől fogva jellemző formai
egységesség megtartása mellett a látás- és
alakításmódban a 2000-es évek elejétől határozott
elmozdulás következik be. Az EROTIKON kötet
szempontjából azért fontos ez, mert miközben a pályán
folyamatosan születnek szerelmes vagy szerelmeskedő tárgyú
költemények, az ezekben kikísérletezett szemlélet- és
versszervezési mód a 2000-es évek második felében egy
tizenhét új verset az élén szerepeltető gyűjteményes
kötetté áll össze. A mind tartalmi, mind formai szempontból
egységes ciklust alkotó tizenhét vers így mintegy
visszamenőleg hitelesíti a korábbi évek kísérleteit,
ugyanakkor már-már tökélyre fejleszti a már a 2007-es áthalások
kötetben is alkalmazott, újabban következetesen
alkalmazott verstechnikát és verstípust. Itt is megváltozik
azonban a megközelítés iránya és célja. Eddig a fő írói
törekvés e nagyon személyes tematikában is az identitástudat
eredetének térben és időben való felkutatása és
felmutatása volt. Lehetőleg valami meghökkentő vagy nagyon
személyes téma merészen nyílt feldolgozása és kötetlenül
kötött lüktetése. (Szemléletes példái ennek a pálya olyan
népszerű darabjai, mint a Venus Vulgivaga, mely egyetlen
szexuális aktus részletes leírása és megjelenítése, vagy a
Téltemetővirág, melyben szintén hangsúlyosabb a
kapcsolat személyessége és a vallomás kendőzetlensége, mint
a nagy konstrukció megformáltsága.) Ahogy az első korszak
idézett emblematikus verse már a címével utal rá: előbb a
nők, s csak azután a költészet. A legnagyobb elmozdulás
éppen e tekintetben következik be, s érdekes módon a
történelmi vagy identitáskereső versek vonulatával
ellentétes módon. Az irány nem egy város történelme vagy
egy személyiség „tört.én.elme” (a 2001-es Deodatus alcímében
szereplő „műfaj-meghatározása”) felé vezet a témához
illő egyedi nagyforma kialakításával, hanem éppen fordítva:
az évek során kialakított és legalkalmasabbnak tartott
kisforma felől az ahhoz leginkább illő hétköznapi téma
megformálása felé. Nem a nagy műstruktúra szívja magába,
kebelezi be a legkülönfélébb részleteket és írói
megoldásokat. Nem a részeredmények minél bőségesebb
felmutatása a cél, hanem a lehető legsűrűbbre zsugorított
kész kisforma építkezése és felépülése. Az irány és a
cél itt elsődlegesen, csúnya szakszavakkal mondva, nem a
de-strukturálás, hanem a strukturálás, nem a
de-konstrukturálás, hanem a konstrukturálás, nem a
fragmentálás, hanem a szintetizálás. Egyértelműen
megváltozott tehát a korábbi vers(korszak) tétje és
sorrendje: előbb a költészet, s csak azután a nők.
Ez a különleges és egyedi alkotástechnikai
építkezés a korábban említett hármas osztatú vagy
háromfázisú szemlélet- és alakításmódot követi. Az EROTIKON
kötet hasonló címet viselő első fejezetének tizenhét verse
szinte minden esetben valamilyen hétköznapi szerelmi,
szexuális, a férfi-nő viszonnyal kapcsolatos eseménynek vagy
történésnek a megidézésével kezdődik. Ilyen például az
éjszakai pornótévézés benyomása (Pornócsatorna), a
bevetetlen ágyon való erektált állapot leírása (Az érzékek
irodalma), egy erotikus párbeszédhelyzet kialakítása.
Apró, pici képek, emlékek ezek, említésre sem lennének
érdemesek, nemhogy versbe kívánkoznának. Általában e
verseknek első két-három versszakát mégis ezek és ilyenek
töltik ki. Szinte észrevétlenül ekkor következik be az első
fordulat. Itt, a harmadik-negyedik versszak tájékán derengeni
kezd, hogy azért itt többről, sokkal többről van valójában
szó. Árulkodóak a verseknek éppen a közepe táján
előbukkanó verssorok: „Úgy kezdődtél, mint egy vers: /
kapóra jött, kihagyhatatlan rímhelyzetben, / amikor jambikus
lejtésű combjaidon / vitorla se, szoknya se feszülhetne
szebben” (Mióta együtt); „Csókedény, mondaná nagy
nyugatos költőnk, / aki papíron tudta, a magunkfajta mire
vágyik: / egy teljességig táruló, hosszú pillanatra, / hajh,
pinafüvet szívni kábulásig…” (Nemi szerver) stb. S
már nem is kell mást tenni – ekkor következik a
háromosztatúság vagy háromfázisosság második nagy
fordulata –, mint a versnek ezt az egymásból következő és
egymásra épülő rétegét teljes mértékben és
végérvényesen összekapcsolni, egymásba illeszteni, s
mielőtt a költő vagy az olvasó végképp elmerülne a nagy
áhítatban mestermunkája és okossága láttán, a végére
még gyorsan ki kell találni valami frappáns és pimasz poént,
nyelvi játékot, hogy a verset hirtelen visszarántsa a költői
„magasságokból” a hétköznapi „valóságosságokba”.
Így is történik, annak rendje és módja szerint: „Sosem
közömbös, ha az elkódorgó emberfiát / áldozatra
felkészített házioltár várja, / hol frissen borotvált
pompájában elébe tárul / a rés és egész problematikája”
(Hormonautika); „Húsleves párájától misztikus a
november-est. / Angyalként serénykedsz, csak a szád pihen. /
Ma semmi kényeztetés? Késedelmi katymaty? / Lenézek, s
látom, mekkorára nőtt poézisem” (Írás közben)
stb. Viszont közben szinte észrevétlenül, valójában
nagy-nagy műgonddal és hosszú évek költői
munkálkodásának eredményeként, megszülettek a XXI. századi
Turczi-líra jellemző és meghatározó verstípusának újabb
és újabb darabjai. S ez a lényeg. A versek szerzője számára
pedig, úgy tűnik, ez a legfontosabb.
Az EROTIKON-ciklus versei kivétel
nélkül hat négysoros strófából állnak. Mindegyikük
félrímes, méghozzá oly módon, hogy a páratlan sorok
rímtelenek s a páros sorok rímesek. Verselésük enyhén
jambizált, de nem nevezhetők hagyományos értelemben véve sem
kötött rímes-időmértékes verseknek, sem időmértékes
elvű lazított szabad verseknek. Az egyes verssorok
szótagszáma változó, de bizonyos határok között ingadozik.
Szótagszám-ingadozásuk a 9 szótagostól a 14 szótagosig
terjed. A Turczi-vers, ezeknek a verstani sajátosságoknak az
alapján, leginkább az úgynevezett Zrínyi-verssel vagy
Zrínyi-strófával hozható kapcsolatba, de még annak is egy
lazítottabb formáját valósítja meg. Ez a versforma egyfelől
ebbe a több évszázados magyar költészeti hagyományba lép
be, másfelől az eredeti formán és lazítottabb változatán
további módosításokat hajt végre (még tágabbra engedi a
szótagingadozást, időmértékes mértéksejtelmeket alkalmaz,
négyes rím helyett félrímet használ). Olyan egyszerre
kötött és kötetlen versbeszédet tesz ezáltal lehetővé,
ami egyszerre enged teret a hétköznapiságnak és az
ünnepélyességnek, a frivolságnak és az emelkedettségnek, a
prózai érzelemmentességnek és a lírai érzelemteliségnek.
Vagyis összefoglalóan és röviden az állapítható meg, hogy
a Turczi-vers egyszerre kötött és laza, egyszerre köznapi és
patetikus, egyszerre a hagyományokhoz kötődő és a
hagyományoktól elkülönbözni akaró. Nagy valószínűséggel
olyan, mint kiötlője és megvalósítója maga is.
A Debreceni Irodalmi Napok legutóbbi
konferenciáján Turczi István Adjunk az erotikának (Lapszéljárás)
címmel tartott előadást. Előadását a következő
anekdotával zárta: „Egyszer Woody Allent megkérdezték, hogy
szerinte mocskos-e a szex. Mire ő azt válaszolta: »Á, csak ha
jól csinálják.«” (Kossuth Kiadó, 2008)