Tüskés Tibor
„Vesztét kellett
látnom…”
Kodolányi János levelei
Fischer Bélának a negyvenes évekből
A Janus Pannonius Irodalmi Társaság
alakuló közgyűlésére, melyre a Kisfaludy Társaság
üdvözletét a hajdani pécsi diák, Babits Mihály hozta el,
és amelyen Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi
miniszter tartott előadást, 1931. június 10-én került sor a
pécsi Nemzeti Kaszinó dísztermében. Az irodalmi társaság
alapításának a gondolatát a Bácskából Baranyába
települt, jogász végzettségű költő, Lovász Pál hozta
Pécsre.1 Ő készítette el a társaság
alapszabályainak tervezetét, és ő nyerte meg Fischer Bélát,
Baranya megye alispánját, hogy legyen az előkészítő
bizottság elnöke. A társaság első elnöke Surányi Miklós,
két társelnöke Fischer Béla és Tolnai Vilmos, titkára
Lovász Pál volt. Surányi Miklós (1936), majd Tolnai Vilmos
halála (1937) után, 1941-ben az elnökség átalakult, és a
társaság elnöki tisztét Fischer Béla vállalta, a
társelnökét Kodolányi János kapta, az alelnök Várkonyi
Nándor lett.
Fischer Béla 1877. május 1-jén Gyöngyösön
született.2 Középiskolai tanulmányait a pécsi
ciszterci gimnáziumban végezte, majd a pécsi jogakadémián
szerzett jogi végzettséget. Ezt követően a Baranya megyei
közigazgatás szolgálatába állt. Amikor az első
világháború után Dél-Baranyát a szerb katonaság
megszállta, többször letartóztatták. 1925-ben alispánná
nevezték ki. 1937-től a felsőház tagja a vármegye
képviseletében. A „méltóságos” megszólítás járt
neki. 1941-ben az alispáni címe előtt már a
„nyugalmazott” jelzőt találjuk. 1941-ben a pécsi Erzsébet
Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán díszdoktorrá
avatták. Életében nyomtatásban (akkor is társszerzőként)
megjelent egyetlen munkája: Fischer Béla – Németh Imre: Surányi
Miklós Széchenyi-regényéről (Janus Pannonius Társaság
kiadása, Pécs, 1936). A második világháború után
feleségével nehéz körülmények között élt, 1951-től
nyugdíjat sem kapott. 1953. február 11-én hunyt el Pécsett.
A Janus Pannonius Társaság működését az
első tíz évben elsősorban a felolvasó ülések tartása és
a Janus Pannonius Társaság Könyvtára nevű könyvsorozat
kiadása jelentette. 1941-ben a társaság elindította
folyóiratát, a Sorsunkat, amelynek szerkesztésére Várkonyi
Nándor kapott megbízást. A folyóirat igazgatótanácsának
elnöke Fischer Béla lett. A társaság főtitkára, Lovász
Pál írta 1963-ban: „Megilletődéssel gondolok vissza Fischer
Bélának arra a lankadatlanságára, amellyel az induláshoz
szükséges anyagi kellékek megteremtésén évekig
fáradozott.” A Sorsunk főszerkesztője, Várkonyi Nándor
pedig ugyanakkor így emlékezett vissza: „Fischer Béla
alispán, minden kulturális ügynek tevékeny, emelkedett
szellemű és nagy tekintélyű pártfogója vitte végbe a lap
anyagi megalapozásának munkáját; a vármegye támogatását
már puszta személye biztosította… Ugyancsak Fischer Béla
eszközölte ki a Pécsi Takarékpénztár és egyes mecénások,
végül a miniszterelnökség pénzbeli segítését.”3
A Sorsunk első, összevont 1–2. száma 1941 nyarán látott
napvilágot.
A fővárosban élő Kodolányi János és a
pécsi Fischer Béla a Janus Pannonius Társaság keretei
között találkozott először: Kodolányi már 1939-ben
elbeszéléssel szerepelt a társaság felolvasó ülésén. Majd
kapcsolatuk a Sorsunk megindulása után vált intenzívvé.
Kodolányi és Várkonyi 1928 óta tartó kapcsolatát, majd
barátságát is a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk
fűzte szorossá. „Mint a legjelentősebbnek és kiváltképpen
dunántúlinak, Kodolányinak elsődleges helyet kívántam
biztosítani” (ti. a Sorsunkban) – írta Várkonyi.4
Fischer Béla özvegye, Márta asszony az
ötvenes évek végén, amikor Pécs irodalmi hagyományainak
fölkutatásával kezdtem foglalkozni, megmutatta – többek
között – azokat a leveleket, amelyeket Kodolányi János írt
férjének. A leveleket Fischer Bélánénak visszaadtam, majd
amikor az özvegy Budapestre költözött, majd elhunyt, a
levélanyagot szem elől tévesztettem. A közelmúltban
különféle Kodolányi-témával foglalkozva ismét eszembe
jutott a levelek ügye. Arra gondolva, hogy Fischer Béláné
Pécsről való elköltözése előtt talán a pécsi Janus
Pannonius Múzeumnak ajándékozott különféle tárgyakat, és
azok között a Kodolányi-levelek is ott vannak, a múzeumban
kerestem a leveleket. A múzeum leltárkönyvében találtam is
özvegy Fischer Bélánétól a múzeumnak ajándékozott
relikviákat, de a tételek között levelek nem szerepeltek.
Aztán az F. Csanak Dóra szerkesztésében és gondozásában
megjelent Fülep Lajos levelezése VII. kötetében5
váratlanul rábukkantam Fischer Béláné Fülep Lajosnak írt,
1970. április 14-én és július 1-jén kelt két levelére, és
ezekből – valamint a levelekhez fűzött jegyzetekből –
megtudtam, hogy a nehéz anyagi helyzetben élő özvegyen Fülep
azzal próbált segíteni, hogy azt tanácsolta: a férje
hagyatékában fennmaradt leveleket a Magyar Tudományos
Akadémia Könyvtára Kézirattárának ajánlja föl
megvásárlásra. „Más körülmények között szó sem
lehetne megvételről, legszívesebben ajándékba adnám, de
mindenképpen örülök, hogy a legjobb helyre kerülnek” –
írta Fischer Béláné Fülep Lajosnak. A levélhez fűzött
jegyzetből pedig megtudtam, hogy a levélcsomag – benne
Kodolányi tizenhét levelével – F. Csanak Dóra
közvetítésével valóban a kézirattárba került, és ott
21/1970. növedéknaplószám alatt megtalálható. Ezt
követően Babus Antal, az MTA Kézirattárának munkatársa
fölhívta figyelmemet a könyvtár Örökségünk, élő
múltunk című kiadványára, amelyben Horányi Károly
tanulmánya ismertette Kodolányi Jánosnak a kézirattárban
őrzött hagyatékokban talált – több személyhez, Veres
Péterhez, Fischer Bélához és Szabó Lőrinchez írott –
leveleit.6
Ezután jutottam hozzá Kodolányi János
Fischer Bélának írt leveleinek másolatához. 1941-ből nyolc,
1942-ből egy, 1943-ből hat, 1944-ből és 1947-ből egy-egy,
összesen tizenhét Fischer Bélának írt Kodolányi-levelet
ismerünk.
*
A negyvenes évek Kodolányi János életében
és írói pályáján fontos, meghatározó időszak. 1941 és
1947 között életének színterei: Budapest, Balatonakarattya
és Pécs. Ebben az évtizedben a folyóiratok közül a
legszorosabb kapcsolat a Sorsunkhoz fűzte (hat év alatt itt
tizenhét közleménye jelenik meg), ugyanitt a kritika is
gyakran (hét év alatt tíz könyvkritika és egy hosszabb
tanulmány) foglalkozik írásaival. A negyvenes évek első
felében írt fontosabb tanulmányai: Kelet népe, 1941.
január; Márai és a kultúra, 1942. április; Arvi
Järventaus és egyéb emlékek, 1943. április; Zárt
tárgyalás, 1943. május; Bevezető előadás a
szárszói konferencián, 1943. augusztus.
A negyvenes évek elején még Emese álma
címmel nagyszabású, hat kötetből álló regényfolyamot
tervez a magyar honfoglalást követő időről, Szent István
koráról. (A ciklusból az Istenek és a Holdvilág
völgye, valamint az Ojbarsz futása című töredék
lát napvilágot. A két teljes könyv később a Pogány
tüzek címet kapta.) 1942 táján azonban (talán nem
függetlenül Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című
könyvének hatásától, de mindenképpen azzal párhuzamosan)
szépírói érdeklődése megváltozik, a magyar előidőktől a
mitikus idők felé fordul, és 1946 tavaszán belekezd Vízöntő
című regényének írásába. (A mű később Vízözön
címmel jelenik meg.) Ekkor – az évtized második felében –
kezdetét veszi az író elhallgattatásának korszaka, de ez az
az idő, amikor az írói pálya csúcsán az archaikus időkben
játszódó, a babiloni és biblikus korokat megelevenítő
regényei sorra születnek.
*
Említettük, 1941-ben Fischer Béla a pécsi
Janus Pannonius Társaság elnöke, a Budapesten élő Kodolányi
pedig a társaság alelnöke lett. Az év elején Pécsett már
tervezik a társaság folyóiratának megjelentetését.
Kodolányi – Fischer Béla kérésére – a fővárosból
igyekszik segíteni az irodalmi vállalkozás elindítását.
1.
Budapest, 1941. március 11.
Kedves jó Béla Bátyám!
Nem írhattam korábban, mert embereimet nem
tudtam idején előkeríteni. Most azonban örömmel
közölhetem, hogy a főváros mindent meg fog tenni a folyóirat
támogatása érdekében. Pénzbeli segítséget az első
negyedév lepergése után fog nyújtani, annak ellenére, hogy a
lap nem Budapesten jelenik meg. Hogy ez mennyi lesz, egyelőre
nem tudom, külön megbeszélés tárgya. De bizton hiszem, hogy
legalább ezer pengőre számíthattok. Ez, ha nem is sok, mégis
valami.
Az EKÉ-ben tömörült egyesületek vezetői
kitörő örömmel vették a folyóirat megindulásának hírét.
Propagandával, előfizetésekkel támogatni fogják. Minthogy
én állandóan közöttük vagyok s némi becsületem is van
előttük, ez az ígéret nem lesz üres szó. Szívós, kitartó
munkával megvetjük a folyóirat biztos alapját, hiszen
mindenki megértette első hallásra, milyen fontos érdekeket
szolgáltok.
Kérlek, add át kézcsókomat a Méltóságos
Asszonynak. Szeretettel s mély tisztelettel köszönt igaz
híved:
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték hiányzik.
EKE: Egyesületközi
Együttműködés, országos társadalmi egyesületeket magában
foglaló szövetség. 1938-ban alapították. Kodolányi a
szövetség rendezőbizottságának a tagja volt.
Fischer Béla megköszöni Kodolányi levelét
(Fischer Béla géppel írt levelének másolata is fennmaradt),
és arról tájékoztatja Kodolányit, hogy a lap indítását
Pécsett „egy felolvasó ülés keretében” kívánják
bejelenteni. Jelzi a tervezett felolvasó ülés műsorát,
szereplőit (elnöki megnyitó; gróf Révay János [helyesen:
József] tanulmányát olvassa föl; Jankovich Ferenc néhány
versével szerepel), és arra kéri Kodolányit, hogy egy
elbeszélését ő is mutassa be. A felolvasó ülést
áprilisban akarják megtartani. Továbbá szorgalmazza a
személyes találkozást, akár több napra terjedő pécsi
látogatását, mert a társaság „újjáalakításával
kapcsolatban a személyi kérdések” megtárgyalásába is
szeretné bevonni.
2.
Budapest, 1941. március 25.
Kedves Béla Bátyám!
Szíves meghívásodnak örömmel teszek
eleget, akár április 19-én, akár 26-án kívánjátok
megtartani az ülést.
Alig várom az alkalmat, hogy ismét Pécsett s
Közöttetek lehessek s a lap valamint az egyesület dolgairól
elbeszélgessünk.
Szeretettel köszönt s a Méltóságos
Asszonynak kézcsókját küldi mély tisztelettel igaz híved:
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték hiányzik.
1941. április 3-án az ország
miniszterelnöke, Teleki Pál öngyilkosságot követ el. Majd
néhány nap múlva a magyar kormány döntésére a német
katonasággal együtt a magyar katonai alakulatok is részt
vesznek a Jugoszlávia elleni támadásban, Bácska és
Drávaszög, az ún. „baranyai háromszög”
visszafoglalásában. Kodolányi valóságos apátiába esik,
Pestről balatonakarattyai nyaralójába menekül, és
kétségbeesett levelet ír Várkonyi Nándornak. A levél
hiányzik levelezésük nyomtatott gyűjteményéből. Néhány
sorát Kodolányiról írott könyvemben idézem.7 (A
levelet még Várkonyi mutatta meg nekem.) Kodolányi a teljes
visszavonulást fontolgatja, írói pályájának végét sejti.
Fischer Béla előbb táviratot küld, majd levelet ír
Kodolányinak (nyilván vigasztalni próbálja, erőt önt
belé), aki ezután hosszú levélben igyekszik megmagyarázni
döntését és kétségbeesett lelkiállapotát.
3.
Budapest, 1941. április 21.
Kedves jó Béla Bátyám!
Táviratodat, amelyet 18-án adtál fel, ma
délben kaptam meg. Leveledet pedig ebben a percben. Nagyon
helyesen tetted, hogy írtál s hogy azt írtad, amit írtál.
Kétségbeesett lelkiállapotomról nyilván Várkonyihoz
intézett levelemből értesültél. Most meg kell egy kissé
magyaráznom, miért írtam azt a kétségbeesett levelet.
Bizonyára jobb lett volna, ha nem írom meg s azért mentem el
Pestről is, hogy senkivel ne érintkezzem s ne terheljek senkit
kétségeimmel s meghasonlásommal. Azonban Várkonyit sokkal
közelebb éreztem magamhoz, semhogy hallgatni tudjak s így
követtem el a hibát.
Gondold el mármost a következőket:
Teleki halálát megelőző szerdán volt a
plágiumperem tárgyalása a táblán. Ez a tárgyalás olyan
fertelmes volt, olyan undorító s elszomorító, ellenfelem, az
ismeretlen fogorvos, valamint Németh Antal és Szűcs László
szereplése olyan szánalomraméltó s megalázó, hogy teljesen
feldúlva s mindentől megundorodva hagytam el a
tárgyalótermet. (Ítéletet nem hoztak.) Másnap reggel
telefonon közölte velem a Távirati Iroda egyik munkatársa
Teleki halálhírét. Ez annyira fölkavart, sorsunk iránt olyan
mély aggodalommal töltött el, hogy szinte szédelegtem belé.
Szinte menekültem Akarattyára, ahol hóvihar, fagy, istentelen
magány és siket csend fogadott. A Nagypéntek amúgyis
lehangoló atmoszférájában kellett azután tépelődnöm az
eseményeken – egyedül. Ne vitatkozzunk talán arról, hogy
helyes volt-e a kormány lépése, avagy sem. Ez majd csak évek
múlva derül ki talán. Ne vitatkozzunk arról sem, vajjon
időszerű volt-e, avagy várhattak volna vele egy hétig. Erről
nálam magasabb pozícióban lévő magyar s idegen politikusok
több joggal vitatkoztak s vitatkoznak ma is. Félmillió magyar
hozzánktartozása, vagy szenvedése engem is éppen úgy érint,
mint Téged. Hogy végre visszakerültek, engem is örömmel
tölt el. Nem erről van szó tulajdonképpen. Hanem arról, hogy
egy, az én írói becsületemet gyökerében érintő
tárgyalás, ellenségeimmel való szembenállás után vesztét
kellett látnom az ország miniszterelnökének, azután pedig szoronganom
azért, hogy az amúgyis veszőfélben lévő baranyai
magyarság fölött a pusztulás veszedelme lebegett. Érző
s érzékeny ember vagyok. Talán van hozzá némi jogom, hogy
tépelődjem, hogy találgassam: így, vagy úgy lett volna-e
jobb?
Várkonyinak nem azt írtam, hogy cserbenhagyom
a lapot s a társaságot, hanem azt, hogy nem tudok írni, nem
tudok olvasni, úgy érzem, le kell tennem a tollat, vissza kell
vonulnom stb. Azt írtam, hogy leteszem minden tisztségemet s
eltűnök a nyilvánosság elől. Ez több, mint amit Te írsz
leveledben. Ez még attól a kétséges írói dicsőségtől
való megundorodást is jelenti, amiben részem volt, pedig, meg
kell mondanom, mindig iparkodtam elkerülni minden kitüntetést,
ünneplést stb. Szó sem lehet tehát arról, hogy tollamat és
szerény tehetségemet a magam fitogtatására használtam volna
valaha. De az ember lelki egyensúlyának is vannak határai.
Gondold csak el: könyveim nagyrészét baromi módon
tönkretették, vagy egyszerűen elnémították. Színpad
számomra nincs. Film nincs. Lap nincs. Pimasz támadások
sorában részesültem az utóbbi hetekben. Egész életem,
családom élete bizonytalan, hiszen állásom sincs. S mindezt
megtetézték az említett események. Hát mondd igaz lelkedre,
Te, Akinek minden szavából s mai leveléből kiérzem az
őszinte szeretet melegét: vajjon, amikor látnom kell még
mindezek tetejébe népem veszedelmét is, nem foghatnak-e el
kétségek? Nem szabad éreznem a magam gyengeségét,
munkám meddőségét, hasztalanságát? Te még sohasem voltál
olyan lelkiállapotban, hogy azt hitted, nem tehetsz semmit a
végzet vak erői ellen?
Add meg nekem a jogot, hogy néha, nagyon
ritkán, évtizedenként csak egyetlen egyszer, én is
kicsinynek, hasztalannak, értelmetlennek érezzem a magam erőit
s kételkedjem munkám értékében.
Pestre visszajővén néhány barátom
megmagyarázta, hogy sokkal inkább szükség van rám is, mint
ahogy gondolnám. S éppen egyik barátomnak Keresztes-Fischer
Ferenccel folytatott beszélgetése döntötte el, hogy nem
szabad visszavonulnom, sőt többet s jobban kell dolgoznom, mint
eddig. Ő ugyanis rólunk s írói tevékenységünkről azt a
véleményt adta tudtunkra, hogy amiben lehet, segítségünkre
lesz s egyenesen elvárja, hogy folytassuk tevékenységünket.
(Itt az EKÉ-ről s más hasonló természetű dolgokról is szó
volt.)
Most pedig megkaptam kemény leveledet.
Mindegy, akárhogy alakul a jövő,
számítsatok reám.
Te pedig próbáld megérteni, hogy vannak az
ember életében pillanatok, amikor úgy érzi, meginog a föld a
talpa alatt.
A megígért cikket megírtam volna, ha
idejében megkapom a finn statisztikai évkönyvet. Azonban csak
elutazásom előtt két nappal kaptam meg s akkor már benne
voltam abban az átkozott lelkiállapotban, amelyről
Várkonyinak írtam. S ha nem lettem volna benne, akkor sem
írhattam volna már meg, mert az idő elszaladt s egy vaskos
és komplikált statisztikai kötetet nem lehet két-három nap
alatt komolyan elolvasni. Már most nem tehetek mást, megírom a
következő számra.
Jankovichtól hallottam, hogy a 26-ára
tervezett összejövetelt elhalasztottátok júniusra. Ha kellek,
okvetlenül ott leszek.
Várkonyitól pedig elvártam volna, hogy ír
nekem egy baráti, vigasztaló és biztató levelet. Nagyon
egyedül éreztem magam s ha arról lehet szó, hogy valaki
valakit cserbenhagyott, akkor ő volt az, mert nem érezte meg,
milyen ellentétes érzések között vergődöm s nem sietett
hozzám humorával, hitével, szeretetével.
Nem, nem Titeket akartalak cserbenhagyni.
Cserbenhagytam magamat. Ez eddig nemigen
történt meg velem. Nem is fog, remélem, bármi történjék is
velünk.
Minderről jobb lett volna élőszóval
beszélgetnünk. Te nyugodtabb, tapasztaltabb vagy, meghallgattad
volna aggályaimat s kétségeimet s talán mosolyogtál volna
rajtuk. A mosoly mindenesetre sokat számított volna azokban a
napokban. De még nem késő. Kérlek, mosolyogj. Az ember
nem véletlenül lesz íróvá. Kétségek, sőt
kétségbeesések között keresi meg az egyetlen lehetséges
utat. Ki láthat az ösztönök mélyébe? Az sem, aki elszenvedi
hullámzásaikat.
Nagyon örülnék, ha néhány rövid sorban
értesítenél, hogy levelemet megértetted s hogy bizalmadat nem
vonod meg tőlem ezután sem. Köszönöm őszinte leveledet s
azt, hogy a szál, amely engem Baranyához s így egész
múltamhoz köt, olyan erős, amilyennek a leveledből kiáradó
szeretet mutatja.
Méltóságos Asszonynak add át, kérlek,
kézcsókomat. Őszinte híved és tisztelőd vagyok s maradok,
abban a reményben, hogy barátságodra méltónak tartasz a
jövőben is.
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással
és kézi aláhúzásokkal. 2 ff. Boríték hiányzik.
Teleki halála: Teleki Pál
miniszterelnök 1941. április 3-án lett öngyilkos. – Plágiumperem:
Erdős László fogorvos azzal vádolta Kodolányit, hogy Földindulás
című drámájának alapeszméjét, sőt egyes jeleneteit a
Nemzeti Színházhoz benyújtott egyke-tárgyú drámájából
vette át. Kodolányit a Kúria a plágium vádja alól
fölmentette, de a per elhúzódó eseményei mélyen
érintették. – Németh Antal (1903–1968): ekkor a
Nemzeti Színház igazgatója. – Szűcs László
[helyesen: István] (1901–1976): ekkor a Nemzeti Színház
fődramaturgja. – Könyveim nagyrészét baromi módon
tönkretették: a könyveivel szemben eljáró németbarát
cenzúra tevékenységére utal. – Keresztes-Fischer Ferenc
(1881–1948): politikus, ekkor belügyminiszter, Fischer Béla
unokabátyja. – EKE: Ld. 1. sz. levél. – A
megígért cikk: Kodolányi első finn tárgyú írása a
lapban: Arvi Järventaus és egyéb emlékek I–II.
Sorsunk, 1943. 2. sz.; 3. sz.
Fischer Béla újabb, 1941. április 28-án
kelt gépelt levele másolatban maradt fenn. Ebben
megértéséről biztosítja az írót, és örömét fejezi ki,
hogy Kodolányi nem hagyja cserben a pécsiek törekvését.
„Tehát a miénk maradsz és velünk dolgozol – ha ránk
szakad is az ég, nem tágítasz Te sem.” A közbejött
politikai események miatt azonban mind a tervezett felolvasó
ülést, mind a Sorsunk megindításának bejelentését, mind a
személyes találkozást a pécsiek későbbre halasztják.
Fischer Béla a találkozásra, a felolvasó ülésre újabb,
májusi terminust javasol. Ezekre várja Kodolányi válaszát.
Kodolányi megköszöni Fischer Béla 1941.
április 28-i levelét. Ugyanakkor jelzi, hogy a felolvasó
ülés megtartására javasolt májusi időpontok nem alkalmasak
a számára. Pesten beszédet kell mondania, majd Erdélybe
utazik. Csak júniusban tud Pécsre menni.
4.
Budapest, 1941. május 4.
Kedves Béla Bátyám!
Szíves soraiddal igen boldoggá tettél.
Biztosíthatlak, hogy ismét a régi vagyok s többé nem is esem
vissza vajdajánosi hangulatomba. Közben nagy levelet kaptam
Várkonyitól is, barátságunk még jobban megerősödött.
Nem írhattam előbb, mert hasztalan kerestem
Jankovich Ferencet. Végül beszéltem vele. Neki bármely
időpont megfelel.
Sajnos, nekem viszont sok akadályoztatásom
van. Mához egy hétre a finn tanfolyamok záróünnepélyén
kell beszédet mondanom s ettől nem szabadulhatok, a meghívók
már szétmentek. Holnaphoz egy hétre Erdélybe utazom s ott
maradok 20-áig. Megvan a vasúti jegyem is, tovább nem
halaszthatom az utat, mert a jegy 21-én érvényét veszti s
akik utaztatnak, számítanak reám. Utazásomig még függőben
lévő adó és kamarai ügyeimet kell személyesen rendeznem.
Viszont 26-án folytatódik a Táblán plágiumügyem
tárgyalása, személyesen ott kell lennem. Ezután végre
szabadulnék, de akkor már benne vagyunk júniusban, ami Nektek
okoz nehézséget.
Mindezt sehogysem tudom megoldani. Április jó
lett volna, ha közbe nem jön a csetepaté, annakidején éppen
azért terveztük áprilisra pécsi utamat, mert később
szanaszét vonszolnak nem is egészen kellemes ügyekkel.
Így áll az én dolgom. Kérlek, rendezzétek
el valamiképp az irodalmi összejövetelt másképp, vagy
nélkülem s én azután június elején leutaznék mindazok
megbeszélésére, amiket szükségesnek tartasz.
Változatlan, igaz szeretettel köszönt s
Méltóságos Asszonynak kézcsókját jelenti szolgálatodra
kész híved és tisztelőd:
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték megvan. Címzés: Méltóságos Fischer Béla
úrnak, ny. alispán, főrendiházi tag. Pécs. Feladó:
hiányzik.
Fischer Béla május 7-én újabb időpontot
javasol, június 7-ét, szombatot. Ez a nap Kodolányinak is
megfelel. A felolvasó ülést ekkor valóban megtartották.
5.
Budapest, 1941. május 9.
Kedves Béla Bátyám!
Május 7-én kelt soraidat, csodálatosképpen,
már tegnap este megkaptam. Az említett terminus megfelel, de
csak 6-án tudok utazni, mert 5-én egy igen fontos és
nagyszabású kultúresten kell bevezetőt mondanom a Városi
Színházban.
Ilyenformán minden jó rendben lévén,
szeretettel köszöntelek s kézcsókomat jelentve maradok igaz
tisztelőd s hű barátod:
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték hiányzik.
A felolvasó ülésről fennmaradt
meghívó szerint a műsor végül így alakult: 1. Fischer
Béla: Elnöki megnyitó. 2. Várkonyi Nándor: Dunántúl
történeti hivatása. 3. Jankovich Ferenc: Versek. 4. Kodolányi
János: Elbeszélés.
Kodolányi Pécsről Balatonakarattyára tér
vissza. Megköszöni a vendéglátást, és visszanyerve lelki
egyensúlyát újból kifejezi háláját Fischer Béla
áprilisi, vigasztaló, „szigorú” leveléért.
6.
Balatonakarattya, 1941. június 16.
Kedves jó Béla Bátyám!
Most, hogy ismét itthoni magányomban vagyok,
nem mulaszthatom el, hogy köszönetet ne mondjak Neked azért a
meleg szeretetért, amiben pécsi látogatásom során
részesítettél. Felüdülve, jókedvben s hitemben is
megerősödve tértem vissza körötökből s mennél jobban
távolodtam Pécstől, annál inkább fájt, hogy el kellett
hagynom. Igazi otthonomnak mindig Pécset és Baranyát érzem s
ha körülményeim engednék, ott telepednék meg, mint a
tékozló fiú, visszatérvén testben is oda, ahová lélekben
végképpen visszatértem.
Most vagyok hálás igazán azért a szigorú
levélért, amit elkeseredésem idején írtál, mert
ráébresztettél kötelességemre s feladataimra. Ha azt a
levelet s szeretetedet csak részben is meg tudom hálálni
azzal, hogy munkatársadként szolgálom Pécset, Baranyát s
azokat a célokat, amiket Te oly tiszta hittel s példátlan
idealizmussal szolgálsz, igen meg leszek elégedve magammal.
Minden jót, főként jó egészséget
kívánok Neked is, kedves Családodnak is. Szentül bízva
munkánk sikerében, kérlek, használj fel mindig, amikor
szükségét érzed.
Igaz szeretettel köszönt s a Méltóságos
Asszonynak kezét mély tisztelettel csókolja híved, öcséd
és szerény munkatársad:
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték hiányzik.
Kodolányi később is többször szerepel a
Janus Pannonius Társaság felolvasó ülésén (például 1941.
október 18-án, a társaság megalakulásának tizedik
évfordulója alkalmával rendezett ünnepi ülésen Az apa
és a fiú című elbeszélését olvassa föl), és
többször ad kéziratot a Sorsunk folyóiratnak. A
szerkesztésben Várkonyi Nándor egyik legfőbb tanácsadója.
1941-ben Emese álma címmel hat
kötetből álló regénysorozatot tervez. Ennek első része az Istenek.
Már 1941 őszén, a regény befejezése után, a kiadás során
különféle nehézségei támadnak a műben kifejezésre jutó
németellenesség miatt. A cenzúra fontos részleteket kíván a
kéziratból törölni. Kodolányi ekkor Fischer Bélához
fordul, segítségét és közbeavatkozását kéri. Fischer
Béla előbb táviratot küld Kodolányinak, majd levélben
tájékoztatja. Kodolányi megköszöni Fischer Béla eredményes
segítségét és közbelépését a belügyminiszternél,
egyúttal jelzi, hogy az ügyészség eljárása egy másik
könyvével, cikkgyűjteményével kapcsolatban is aggodalmat
ébresztett benne.
7.
Budapest, 1941. november 21.
Kedves Béla Bátyám!
Végtelen hálával köszönöm tegnapi
táviratodat, mai leveledet s azt az erélyes és szeretetteljes
intézkedést, amellyel segítségemre siettél. Nem volt más
választásom, mert most befejezett történelmi regényemből
olyan fontos, költői és az egész mű szempontjából
szükséges részeket töröltek, amelyek nélkül meg kellett
volna tagadnom az egész művet s kétséges, hogy lett volna-e
kedvem és lelkierőm egyáltalában folytatni. Fölzaklatva
attól a szívós üldözéstől, amiben több mint egy év óta
különböző német lapok, folyóiratok bujtogatására
műveimet részesítik s amely ellen eddig tehetetlenül léptem
fel minden elképzelhető helyen, most már Hozzád kellett
fordulnom, ha meg akarok még maradni írónak. A legártatlanabb
részeket is egészen kifürkészhetetlen szempontok szerint
megcsonkítják s ez már elviselhetetlen volt. Új művemet nem
dobhattam teljesen áldozatul, ha belenyugodtam is abba, hogy
kisebb-nagyobb részeket kihúztak.
Közbelépésed teljes sikerrel járt, a
kihúzott részeket még tegnap engedélyezték s remélem, a
könyv lényeges csonkítások nélkül jelenhetik most már meg.
Így új könyvemet, de munkakedvemet is Neked
köszönhetem most. Sohasem felejtem el jóságodat, igaz
barátságodat, segítségedet!
Még ma levelet írok a belügyminiszter Úrnak
is, hogy megköszönjem megértő viselkedését.
Egyébként valószínűleg a miniszter Úr
közbelépésének tulajdoníthatom, hogy másik könyvem –
cikkgyűjteményem – anyagát ma az ügyészég nem adta
vissza, hanem, Isten tudja, miért, fölküldte a
miniszterelnökségre. Ez viszont aggaszt.
De ettől eltekintve bízom benne, hogy ezután
emberségesebb viszonyok közé kerülünk mi, írók,
különösen én, aki már egy sort sem merek leírni, mert a
legképtelenebb módon teszik tönkre írásaimat.
Ha minden jól megy, új regényem december
8-án megjelenik. Nagy kő esik le a szívemről, nehéz
körülmények között, igen megerőltető munkával írtam.
Remélem, tisztességes mű lesz s nem kell szégyenkeznetek,
hogy annyi szállal kötöttetek Magatokhoz és Pécshez.
Köszönöm mégegyszer, kedves Béla Bátyám,
hogy segítségemre siettél. Kérlek, add át tiszteletteljes
kézcsókomat a Méltóságos Asszonynak, Téged végtelen
szeretettel és igaz hűséggel ölel híved:
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték hiányzik.
Belügyminiszter:
Keresztes-Fischer Ferenc. Ld. 3. sz. levél. – Cikkgyűjteményem:
Kodolányi János: Esti beszélgetés. Magyar Élet, Bp.,
1941. („Ez a könyv megjelent 1941. őszén…” – olvassuk
a könyv belső címlapjának hátoldalán.)
Még ugyanebben az évben, 1941 novemberében
Fischer Bélát a pécsi egyetemen tiszteletbeli doktorrá
avatták. A jókívánságok kifejezését Kodolányi
fölhasználja arra, hogy írói helyzetéről,
életkörülményeiről, az ügyészséggel folytatott harcáról
is tájékoztassa a nyugalmazott alispánt. A levélben még
mindig főként az Istenek című regénye körüli
cenzúrázási ügyekről esik szó.
8.
Budapest, 1941. december 5.
Kedves jó Béla Bátyám!
Engedd meg, hogy díszdoktorrá-avatásod
alkalmával szívből jövő jókívánságaimat fejezzem ki. A
lapokból értesültem róla s olvastam beszéded kivonatát is.
És nagy lőn én szívemnek ő gyönyörűsége! Szép a
kitüntetés, mert méltó helyre jutott, s nagyszerű a beszéd.
Kemény, egyenes válasz a Deutsche Zeitungnak s mindazoknak,
akik a mi bőrünkre isznak.
Egyébként életem immár teljességgel
tűrhetetlenné vált. Írnom lehetetlen. Az igazságügyben
vizsgálatot rendeltek el a cenzúrázások ügyében, ezért
regényem befejező részét az ügyészség felküldte az
igazságügybe vitéz Tamási László főügyészhelyettesnek.
Most ott hever. A nyomda nem tudja nyomtatni. Áll a munka. Lee
ügyész úr ilyen üzeneteket küldöz nekem: „Vajjon baj-e
az, hogy az orvos túlságosan ápolja a beteget?” A hasonlat
csapnivaló. Mert én, az író vagyok egészséges, a kor s a
szellem életére baromian sandító rendszer a beteg. Ezt
üzentem neki: „Vajjon jó-e az, ha a fogorvos az ember
valamennyi fogát kihúzza?” Egyébként ott már reszketnek az
idegességtől. Lee ráripakodott az irodahölgyre: „Kodolányi
ügyeit ne is említse, elég volt a molesztálásból!” S
húznak rendületlenül. Azt sem mondhatja a pogány magyar:
„Az istenét neki!” Ezt írják bele: „A mindenit neki.”
S így tovább.
Hogyan írjam meg a hat kötetre tervezett
művet, ha már az elsővel ennyi bajom, keserűségem van? Az
Athenaeum sincs arra berendezve, hogy egy-egy íróval hónapokig
bajlódjék a cenzúra miatt. Éppen most vigasztal Bary
főügyész úr: „Nehéz ma az írók helyzete, mert jó
cenzúra nem lehetséges.” No, de ilyen rossz?! Tegnap meséli
Kállay Miklós, hogy a Wallenstein-előadás bírálatát, amit
a Nemzeti Újság számára írt, kidobták, mert bírálta a
rendezést. A lap erre írt egy sort: „Az előadásról
bírálat saját hibánkon kívül nem jelenhetett meg.” S az
ügyész ezt sem engedélyezte.
Rabszolgaság ez, nem élet. Abba kell hagyni
az írást. A szellem meghalt, megfojtották. S nemcsak azt a
részét, ami külpolitikai szempontból „kényes”, hanem az
egészet mindenestül, totálisan, hogy így mondjam. Nem szabad
emlegetni a Bach-korszakot sem. Nem szabad leírni, hogy Szent
Gallenben egy Heribald nevű ütődött barát találkozott a
magyarokkal, a Szent Gallent kihúzzák. Sőt: kihúznak ragokat,
képzőket is. Kötőszavakat helyettesítenek. Stilizálnak.
Borzalmas!
Most hát az a helyzet, hogy regényemnek azt a
részét, amelynek érdekében szíves voltál közbelépni s
amelynek kapcsán a belügyminiszter úr a cenzúra dolgát
szóvátette, visszaállították. Ellenben az egész mű
kinyomását lehetetlenné tették egy vizsgálattal, amelynek
kimenetele igen kétséges, de jó arra, hogy a
karácsony-előtti torlódó munka megálljon s a vállalat kárt
szenvedjen, az író pedig sürgősen kötelet és kampót
keressen, hogy elintézze az egész irodalmat az élettel
együtt.
Még egy érdekes dolog: a Tiszántúlból
népi napilapot csináltunk, én végzem a budapesti szerkesztői
teendőeket. Vasárnap Debrecenben föladtak a Honszeretet
egyesület budapesti címére kétezer példányt. Szerdán
közölte a postás, hogy a 72. postahivatalnál egy nagy csomag
van. Tegnap kimentek a csomagért: nyoma veszett. Fölforgatták
az egész raktárt: nincs sehol. A posta átadta nyomozó
szervének az ügyet, szagolja ki: hogyan s kik tüntették el a
lapot. Ugyancsak eltűntek a Magyar Élet dec. 1-i számai is.
Csak egyes kerületekben kapták meg az előfizetők. Íme,
kedves Béla Bátyám, ilyen időket élünk.
Én hát végkép elkeseredve, megbénítva,
reményemet és hitemet vesztve gyömöszölöm egyik napomat a
másik után. Nincs mentség. Most már a regényem, szívem
kedves gyermeke sem jelenhetik meg karácsonyra – s
egyáltalában mikor láthatom? És milyen állapotban? S vajjon
nem húzzák-e rám a vizes lepedőt, mert egyáltalában
panaszkodni mertem?
Szorongó aggodalmak között élek, szinte
tehetetlenül. Még jó, hogy vannak olyan vigasztaló
jelenségek, mint a Te beszéded s Nándor tanulmánya, amit
kéziratban megküldött.
Kiöntvén keserűségemet, mégegyszer Isten
áldását kérem Reád s őszintén gratulálok a
díszdoktorsághoz. Bár a pécsi egyetem ismét teljessé
válnék a Te közbenjárásodra. Mert hogy Pécs magyar marad,
abban nem kételkedem a pokol minden mesterkedése ellenére sem.
(Mert ez nem a kultuszminisztertől függ!)
Méltóságos Asszonynak, kérlek, add át
tiszteletteljes kézcsókomat. Téged, kedves Béla Bátyám, nem
változatlan, hanem egyre növekvő szeretettel köszönt s
szolgálatodra mindig készen áll igaz híved:
Kodolányi János
Ne írjak meg mindent a belügyminiszter
úrnak?
Géppel írt levél, kézi aláírással.
Az aláírás utáni mondat is kézzel írott. 1 f. Boríték
hiányzik.
Kállay Miklós (1885–1955):
író, kritikus. – Wallenstein-előadás: Friedrich
Schiller drámájának előadása. – Tiszántúl: „A
népi Magyarország független napilapja” Debrecenben jelent
meg 1941 decembere és 1942. július 31. között. Szerkesztője
Simándy Pál (1891–1978), Kodolányi János a
szerkesztőbizottság tagja volt. – Magyar Élet
(1936–1944): havonta megjelenő „nemzetpolitikai szemle”.
Kodolányi rendszeresen írt bele. – Nándor tanulmánya:
Várkonyi Nándor: Regények és regényírók. Kodolányi
János. Sorsunk, 1941. 3. sz. – Kultuszminiszer:
1941 decemberében Hóman Bálint (1885–1951). – Belügyminiszter:
Keresztes-Fischer Ferenc. Ld. 3. sz. levél.
Míg az 1941-es évből Kodolányinak Fischer
Bélához írt hét levelét ismerjük, 1942-ből Fischer Béla
hagyatékában csupán egyetlen Kodolányi-levél –
pontosabban: képeslap – található, amely akkor íródott,
amikor Várkonyi Nándor meglátogatta Kodolányit
Balatonakarattyán.
9.
Postabélyegző:
Székesfehérvár, 1942. június 22.
Szeretettel köszöntünk mindnyájan a béke
és lustaság e csendes házából. Méltóságos Asszonynak
kézcsók, Téged ölel
Kodolányi János
Várkonyi Nándor
Kodolányiné
Kézzel írt, balatonakarattyai témájú
képeslap. Címzés: Méltóságos Fischer Béla úrnak ny.
alispán, felsőh. Tag. Pécs, Káptalan u. 4. Feladó:
hiányzik.
1943-ban ismét felélénkül a levélkapcsolat
Kodolányi János és Fischer Béla között. 1943 első négy
hónapjából hat Fischer Bélának írt Kodolányi-levelet
ismerünk.
Kodolányi ideje nagy részét Akarattyán
tölti, leveleit innét írja. Feleségével csaknem
„önkéntes száműzetésben” él a Balaton-parti telepen.
Fischer Bélának írt levelei hűen tükrözik ekkori
életkörülményeit, „remetei” magányát, lelkiállapotát,
szorongató gondolatait.
10.
Balatonakarattya, 1943. február 4.
Kedves jó Béla Bátyám!
Egy hete, hogy szép és értékes
ajándékodat megkaptam, de bizony nem írhattam eddig, mert
nincs, aki elvigye a levelemet. Ma remélem, hogy a kenesei
jegyző meglátogat s így írok. Ha szerencsém lesz,
elküldhetem vele. (De lehet, hogy nem jön át s akkor Isten
tudja, mikor kapod meg. Mindegy.)
Éppen Budapestről érkeztem haza, egy
ürömmel és egyéb keserűségekkel teli bírósági
tárgyalásról, amikor szereteted szép jelét kaptam, mintegy
vigasztalásul a Lendvai-okozta újabb bántalmak után. Egy
pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ajándékod az Isten
figyelmeztetése: ne kedvetlenedjem el, ne bánkódjam és ne
érezzek bosszút, lám, van, aki szeret, gondol rám s éppen
azokban a pillanatokban ajándékoz meg, amikor úgy térek
vissza Akarattyára, mint valami önkéntes száműzetésbe az
emberi gonoszság, aljasság és cinizmus elől.
Köszönöm! De csakugyan nem szolgáltam rá.
Szeretlek, mert jó és igaz vagy hozzám s mert apai barátom
vagy. Ez olyan természetes érzés, hogy nem kell
lekötelezettnek érezned Magad miatta. Egész nehéz életemben
sóvárogtam olyan emberek után, akiket szerethetek. Te tudod,
milyen sivár életem volt ebből a szempontból. Nekem öröm
és nekem gazdagodás, hogy a barátod lehetek. Bár
szolgálatodra tudnék lenni valamiben, bár több jelét is
adhatnám barátságomnak, mint azt a néhány, éppen nem
értékes könyvet!
Amint mondom: tárgyalásom volt, mert Lendvait
a tizennegyedik gyalázkodó cikke után csakugyan föl kellett
már jelentenem. Ő ezúttal az odacsődített magaszőrű
újságíróknak kiripacskodott egy beszédkét, amelyben újabb
és újabb rágalmakkal tetézte, illetve vastagította már
megírt rágalmait. Ezek a firkászok pedig, a „hív
szellemhez” ragaszkodva közöltek mindent. Lendvai barátunk
még egy zászlóaljnyi tanút is bejelentett annak
bizonyítására, hogy pornográf vagyok s ezenfelül
hazaáruló, hogy kiszolgáltam Benest és pénzért
megcsókoltam a kétfarkú cseh oroszlánt. Tanúi között
látjuk Nyisztor tisztelendő urat – akit csak nemrégiben
nevezett a Magyar Nemzet egy nagy cikkben „hazugnak” – és
Szüllő Gézát, akivel volt szerencsém a Te vendégszerető
házadban a népzenéről vitatkozni s meggyőződni arról, hogy
nemcsak cinikus ember, de műveletlen is. Hiába, mindenképpen
hálóba akarnak keríteni, mint egy nagy harcsát, ha egyik
háló nem elég, fonnak másikat. Majd csak kivonszolnak egyszer
– gondolják. És hiába szólalt föl ez ellen az aljas
módszer ellen Lillafüreden Tóth László, a Nemzeti Újság
főszerkesztője, maga a sajtófőnök és a Sajtókamara elnöke
is, hiába bélyegezte meg őket az egész írókongresszus, nem
lehet befogni a szájukat.
No, mindegy, tegyük ezt félre. Majd csak
vége lesz egyszer. Mondhatom azonban, van mit tűrnöm és
nyelnem már 1939 óta.
Ma végre kisütött a nap és kiülhettem a
padra. Milyen csodálatos érzés ez ilyen nehéz és magányosan
eltöltött tél után. A hó alól már kiütközik a föld,
sőt a cinke is rákezdte már tavaszi nyitnikék-jeit. Jön a
tavasz és rohanvást következnek a háború végének
tragikus eseményei. Örülök a napfénynek és szorongok az
események miatt. Sajnos, úgy látom, jól ítéltem meg a
helyzetet…
Hogy áll az egyetem ügye? És a
Dunántúlkutató Intézeté? Most kellene megcsinálni, addig,
amíg még lehet. Nemsokára már más gondjaink lesznek.
Nagy szomorúsággal olvasom Várkonyi levelében, hogy a Janus
Pannonius tervezett könyvsorozatát nem lehet megvalósítani.
Vajjon csakugyan pénzhiány az oka? Azért most már megírom a
Sorsunknak a tervezett Järventaus-cikket, itt van a folytatása
készen, borítékban, megcímezve már harmadik napja, de nem
tudtam kivel elküldeni. Nagy baj ez. Holott a posta úgyis olyan
lassú és bizonytalan. De hát az egész telet segítség
nélkül húztuk ki, cselédet semmi áron sem lehet kapni s akit
lehet, kész csapás. Gondold el, szegény feleségem maga
takarít, főz, mos, vasal, tüzelőt, vizet hord, disznókat
etet, baromfival vesződik, havat lapátol, lisztért utazik
Kenesére, tejért megy Csajágra, egyéb szükségesekért
gyakran gyalog Kajárra… s a tetejébe szívbeteg. Én bizony
nem nagyon tudok segítségére lenni e miatt a gyalázatos rossz
lábam miatt. Bizony, jobb lett volna, ha nem jön hozzám
feleségül, nyavalyáshoz. Még szerencse, hogy egy jóravaló
napszámos néha beállít. Legalább fát nem kell vágnia a
feleségemnek. Igaz, hogy ilyenformán a gyerekek jól el vannak
látva, de milyen áron s milyen nehézségek között.
Most dolgoznom kellene a regényciklus
folytatásán, de igen nehezemre esik az írás. Jobban
szeretnék elmenni egy hétre Pécsre, hogy kiszellőztessem a
fejemet. Kezdek beléhülyülni a remeteségbe.
Méltóságos Asszonynak, kérlek, add át
tiszteletteljes kézcsókomat. Mindnyájan minden jót
kívánunk. Én pedig abban a reményben, hogy a Suomi-könyvben
találtál valami használható adatot a
népfőiskola-terveidhez, vagyok és maradok igaz barátod és
ölellek teljes szívvel.
Kodolányi János
Géppel írt levél, kézi aláírással
és aláhúzásokkal. 1 f. Boríték hiányzik.
Értékes ajándékodat: nem
ismerjük az ajándékot, amit Kodolányi Fischer Bélától
kapott. – Egy ürömmel és keserűségekkel teli
bírósági tárgyalás… a Lendvai-okozta újabb bántalmak:
Kodolányi János Lendvai István (1888–1945) újságíró,
költő ellen indított rágalmazási sajtópert a Magyar Nemzet
1942. április 15-i számában megjelent cikke miatt. – Benes:
Eduard Beneš (1884–1948) cseh államférfi, 1936-tól
köztársasági elnök. – A kétfarkú cseh oroszlán:
Csehszlovákia akkori címerében szerepel. – Nyisztor [Zoltán]
(1893–1977): a Magyar Kultúra szerkesztője. – Szüllő
Géza (1873–1957): politikus. – Lillafüreden: az
1942. november 20. és 22. között tartott írói értekezlet,
melyen Kodolányi János is részt vett, és többször
felszólalt. A lillafüredi írói értekezlet. (1942.
november). Szerkesztette Kristó Nagy István. Bp., é. n.,
k. n. – Tóth László (1889–1951): a Nemzeti Újság
szerkesztője. – A sajtófőnök: Ullein-Reviczky Antal
(1894–1955). – A Sajtókamara elnöke:
Kolozsváry-Borcsa Mihály (1896–1946). – Az egyetem
ügye: a pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti
karát 1941-ben átköltöztették Kolozsvárra. – A
Dunántúlkutató Intézet: helyesen: Dunántúli Tudományos
Intézet, a német befolyás ellensúlyozására alakult
Pécsett. – Järventaus-cikk: Ld. a 3. sz. levél. – Suomi-könyv:
Kodolányi János: Suomi. [A csend országa + Suomi titka.]
Turul kiadás, [Bp.] , é. n. [1943.]
Kodolányi János ebben az időben már ritkán
mozdul ki akarattyai magányából. Ritkán és csak
kényszerűségből utazik a fővárosba, ahol hivatalos ügyeit
kell intéznie. 1942 novemberében a lillafüredi írói
értekezleten vett részt. Pécsre a Janus Pannonius Társaság
ülései és ottani barátai szólítják. Az alábbi három
dokumentum a társaság 1943. március 27-re tervezett felolvasó
ülésével kapcsolatos.
11.
Balatonakarattya,
1943. március 10.
Kedves jó Béla Bátyám, kifogyván a
levélpapírból, szíves engedelmeddel így közlöm, hogy a
Janus Pannonius szóbanforgó ülését talán legjobb lenne
március 27-én délután tartanunk. Ha ez a dátum megfelel,
nekem a legjobb volna, mert 26-án leutaznék s visszajőve, még
Pesten el tudnám intézni hóvégi dolgaimat. Aztán már
bármelyik nap esedékessé válhatik finnországi
felolvasóutam, s így pécsi megjelenésem bizonytalan. S
Debrecenbe is el kellene már mennem egyszer!
Várkonyitól értesültem, hogy Karácsony
Sándor és Harsányi Lajos meghívását helyesled, talán
találtok melléjük egy pécsi írót, esetleg Zsikót. Most
már őt is horogra kell vennünk végre. De ha nincs, hárman is
megtöltjük a műsort. (Hacsak engem nem sokallnak már.)
Várom a dátumról szíves értesítésedet s
Méltóságos Asszonynak tiszteletteljes kézcsókomat jelentve,
Téged igaz szeretettel és hűséggel ölellek.
Kodolányi János
Ui.:
Ezt az utóiratot a vonaton írom, úton Pest
felé. Most olvastam leveledet. Mit tegyünk? Hétfőn bőven
írok!
J.
Géppel írt levelezőlap, kézi
aláírással. Az utóirat kézzel írott. Címzés:
Méltóságos Fischer Béla úr, ny. alispán, a Felsőház
tagja. Pécs, Káptalan ucca 4. Feladó: hiányzik.
Karácsony Sándor (1891–1952):
pedagógiai és filozófiai író, egyetemi tanár. – Harsányi
Lajos (1883–1953): író, költő. – Zsikó [Gyula]
(1908–1965): költő, újságíró. – Most olvastam
leveledet: hiányzik.
12.
Balatonakarattya, 1943. március 16.
Kedves Béla Bátyám!
Örülök, hogy az ülés időpontját
sikerült összeegyeztetnünk. A műsor tehát szerintem így
alakulna – föltéve, ha a másik két úr is
rendelkezésünkre tud állni –: én bevezető előadást
tartanék az ellentétekről magyar és magyar között (azzal a
tanulsággal, hogy tegyük túl magunkat rajtuk). Karácsony
Sándor a magyar lelkialkat jellemző vonásairól beszélne,
Harsányi Lajos pedig költeményeit olvasná fel.
Miután most ezt a levelet a fiam magával
viszi, zárom is. Délben jöttem meg a celldömölki
prédikációról s ebéd után elszundítottam, ezért a nagy
sietség. Holnap pótolom a mulasztottakat.
Kézcsókomat jelentve, igaz szeretettel
ölellek:
Kodolányi János
Levelezőlap nagyságú kartonlapra
géppel írt levél, kézi aláírással. Boríték hiányzik.
Celldömölki prédikáció: a
celldömölki református egyházközség 1943. március 15-én,
hétfőn este 7 órai kezdettel a Grill Szálloda nagytermében
irodalmi estet rendezett, melyen Kodolányi János előadást
tartott „a magyar problémákról, a magyarság
helyzetéről”, Sinka István pedig verseiből olvasott föl.
Az eseményről felhívást és tudósítást közölt:
Kemenesalja, 1943. március 14. és 1943. március 21.
13.
Balatonakarattya, 1943. március 23.
Kedves Béla Bátyám!
Lovász Palitól már kaptam táviratot,
Harsányi pedig írt. Örülök, hogy mégis meglesz az ülés.
Mennék azonnal, de dolgaim csak szombaton engednek. Azzal a
reggeli vonattal utazom, amit ajánlasz. Talán odaér a Nálad
tartandó baráti ebéd kezdetére.
A viszontlátásig tiszteletteljes
kézcsókomat küldöm a Méltóságos Asszonynak s Téged igaz
szeretettel ölellek.
János
Levelezőlap nagyságú kartonlapra
géppel írt levél, kézi aláírással. Boríték hiányzik.
Lovász Pali [Pál] (1896–1975):
költő, a Janus Pannonius Társaság titkára, majd főtitkára.
Kodolányi János 1943-as tavaszi pécsi
látogatása alkalmával – Fischer Béláné közvetítésével
– pécsi szőlővesszőket rendelt, melyeket akarattyai telkén
kívánt elültetni. A vesszők némi késéssel megérkeztek
Akarattyára. A következő két levél ezzel az üggyel van
kapcsolatban.
14.
Balatonakarattya, 1943. április 8.
Kedves Béla Bátyám,
aggaszt a szőlővessző elmaradása. Talán
kifogyott már ott, ahová a Méltóságos Asszony telefonált?
Légy oly jó, közöld velem egy lapon, hogy várjam-e, vagy
máshol próbáljak szerezni. (Ha ugyan lehet.)
Olyan jót tett a pécsi látogatás, hogy
egyvégtében megírtam a Järventaus-cikk hátralevő részét!
Méltóságos Asszonynak kezét csókolom.
Hűséges szeretettel ölel:
János
Kézzel, tintával írt levelezőlap.
Címzés: Méltóságos dr. Fischer Béla úrnak, a Felsőház
tagja. Pécs, Káptalan u. 4. Feladó: Kodolányi János,
Balatonakarattya.
A Järventaus-cikk: Ld. a 3. sz.
levél.
15.
Balatonakarattya, 1943. április 20.
Kedves Béla Bátyám!
Tegnap jöttem meg Pestről s olvastam
leveledet. Méltóságos Asszony levelét, persze, már korábban
megkaptam. A szőlővesszők annak rendje-módja szerint
megérkeztek s nyomban földbe kerültek. Szíves
fáradozásotokért fogadjátok őszinte, hálás köszönetemet.
Sajnos, számlát nem kaptam, így nem tudom, mit kell fizetnem,
de nem bánom, akármit, az a fő, hogy elintéztük ezt az
ügyet s most már virulhat a szőlő és csordulhat a bor!
Remélem, nem kell addig várnunk, amíg ebből ihatunk a
háború befejezésére és a béke elérkezésére!
Jövőre majd egyenesen ehhez az előzékeny
és tisztességes céghez fordulok vesszőkért, most már tudom,
hogy ez is van és hogy hol van. Mert még vagy 4-500 tőkét
fogok telepíteni. Akkor aztán megterem bőségesen az egész
évi borom és csemegeszőlőm.
Írod, hogy Te is Budapesten jártál. Így
bizonyosan pontosan értesültél a várható kellemetlen
eseményekről. Én is attól félek, hogy napi négy fillér
ellenében valami teutónt telepítenek a lakásomba. De erről
ne többet, fölforr bennem a vér.
Nyári hőség, szárazság. Gyönyörűek a
gyümölcsfáim, rogyásig vannak virággal. De a föld kemény,
mint az aszfalt. A búza kezd vörösödni. Csak ez kell még…
Ismét köszönöm a szíves baráti
fáradozást s Méltóságos Asszonynak külön is a kedves,
megnyugtató sorokat. Fogadja hálás kézcsókomat.
Igaz szeretettel, hűséggel ölel s bár
kedvességedet megszolgálni tudná:
János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
Boríték hiányzik.
Leveledet. Méltóságos Asszony
levelét: hiányoznak. – A várható kellemetlen
események: a megsejtett német megszállás
következményei.
1943 augusztus végén zajlott a szárszói
konferencia, ahol az összegyűlt írók már a háború és a
német vereség utáni lehetőségeket latolgatták, és ahol
Kodolányi János „a szavak inflációjának” veszélyéről
szólt bevezető előadásában. 1944. március 19.:
Magyarország német katonai megszállásának a napja.
Megkezdődik a magyarországi zsidóság tömeges deportálása.
Az angolszász légierő rendszeresen támadást intéz
magyarországi célpontok ellen. Kodolányi Balatonakarattyán
él. Az ország és a magyar nép jövendő sorsát mérlegeli.
Tudatosul benne: „el kell készülnünk a legrosszabbra is”.
Részt vesz a fegyverszüneti puccs írásos
előkészítésében. Július 10-én kelt levele
életkörülményeinek, kétségbeesett lelkiállapotának és a
hazai viszonyoknak hű tükre. Vágya, hogy Pécsett hosszabb
időt töltsön, csak a háború után valósul meg: 1945
tavaszától 1946 tavaszáig Pécsett él.
16.
Akarattya, 1944. július 10.
Kedves Béla Bátyám!
Leveled több, mint egy könyvért mondott
egyszerű, kedves köszönet. Magányt, társtalanságot,
aggódást érzek ki belőle – ugyanazt, ami énbennem is van.
Ezért engedd meg, hogy néhány sorral fölkeresselek.
Mint tudod, régóta tervezem, hogy hosszabb
időre fölkeresem Pécset. Nem titok Előtted sem, mennyire
szeretem ezt a várost, mennyi szép emlék fűz hozzá s milyen
erős szeretetet érzek azok iránt, akiket barátaimnak érzek.
Mindig úgy volt, hogy már-már indulok, egyszer a vasúti
jegyet is megváltottam már, azonban örökké beleköpött
valami a levesembe. Volt úgy, hogy a feleségemet kellett orvosi
kezelésre vinnem kórházba, volt úgy, hogy magam
nyavalyásodtam meg – különösen a lábam miatt szenvedek
sokat –, úgy is volt, hogy méregdrága pénzen csináltatott
vadonatúj cipőm bizonyult használhatatlannak – majd a
légitámadások sorozata kezdődött s újabban már olyan
méreteket öltött, hogy számot kellett vetnem azzal is: hátha
órákig kell lapulnom valami árokban a pályatest mellett, vagy
éppen gyalogolnom néhány kilométert, mert föltépik a
vasutat, ahogy ez már mifelénk nemegyszer megtörtént. Ilyen
körülmények között újra meg újra le kellett mondanom
kedves tervemről. Holott nagyon nehezemre esik ez az önkéntes
internáltság, barátoktól távol, egy padhoz vagy nyugágyhoz
szegezve a kertben, legjobb esetben egy-két napos időzés
Pesten anyagi ügyeim miatt s itt-ott találkozva valakivel. Nem
tudom tehát, mikor mehetek Pécsre. Hiszen most már el kell
készülnünk a legrosszabbra is. Véletlen, hogy még utazni
lehet, holnap talán már nem is élünk.
Az események olyan formában következnek
egymásra és bontakoznak ki, ahogy legsötétebb óráimban sem
mertem elképzelni. Ezen kívül a márc. 19-én bekövetkezett
események és azok következményei is szörnyűeknek látszanak
számomra. Végezetül visszakísért az a levelem is, amit
Teleki halálakor írtam Várkonyinak s amiért Te akkor apai
szigorral meg is dorgáltál. Mondjam, ne mondjam, hogy milyen
tisztán látom sorsunkat, állapotunkat? És hogy milyen lelki
gyötrelmeket állottam ki a Kállay-politika korlátolt,
szemtelen, kihívó s a magyar erőket cinikusan félretoló
korszaka alatt? S milyeneket az óta a márciusi dátum óta?
Bizonyára hallottad, hogy egy sort sem tudok dolgozni, szépen
indult regényem abbamaradt s egész szellemi tevékenységem
abban merül ki, hogy görcsös tehetetlenséggel kutatok
számunkra kivezető út után. Bizonyára nem állok ebben
egyedül, legjobb íróinkról ugyanezt mondhatom.
Most azután bekövetkezett a szinte teljes és
általános szellemi hűdöttség állapota országszerte. Vad
törtetők, politikai, gazdasági és egyéb dilettánsok
életveszélyes társasága lepte el a gyöpöt s birkózik
életre-halálra. Egyetlen probléma a háború – mondják,
írják mindenfelé, de hány probléma fonódik-szövődik
össze ebben az „egyetlen” problémában? A háború maga nem
is probléma, hanem tevékenység – a probléma ennek a
tevékenységnek a folytatása, végbevitele. S hány
komponensből kell kialakulnia ennek az eredőnek? Viszont éppen
a komponensek tárgyilagos felismerését, felmérését és
megítélését nem látom sehol. Ellenkezőleg: kapkodást,
ellentétes megítéléseket és cselekedeteket látok. De miért
elemezzem ezt is? Miért részletezzem? Te éppúgy látod
bizonyára, mint én.
Tenni azonban magamfajta embernek ebben a
pillanatban semmit sem lehet. Miután a bírálat ma
életveszélyes, hallgatok. Miután szabadon gondolkodni ma nem
tanácsos, hallgatok. Miután ma olyan emberek cselekszenek, akik
azt hirdetik, hogy a gondolat a tett megölője: hallgatok.
Vetted észre, hogy minden valamirevaló magyar író hallgat?!
És milyen érdekes és jellemző: Finnországban minden író
szól! Ez a különbség. Jellemző.
Olvasgatok, úgy teszek, mintha tanulnék s
gyűjteném az anyagot elkövetkező művek számára.
Történelmet, néprajzot s effélét. Most ismét elolvastam
szegény néhai Surányi Széchenyi-regényét is. Újra
megcsodáltam s bámultam rettentő erőfeszítését, a sok-sok
szenvedést, amit ebben a műben formába öntött s fájlaltam,
hogy torzónak maradt. (Akár az én történelmi
regény-ciklusom.) És költőket olvastam, mondhatom, most
jobban beléjük hatoltam, mint bármikor. Sőt: most értettem
meg őket igazán.
Az élet egyébként csendes, túlságosan is
csendes körülöttem. Kertünk dús és szép, teli van
virággal, a fák kövérek. Disznó az ólban, a gyepen baromfi,
még egy kecske is kérődzik a fák alatt és ellát tejjel.
Fiam a Leventeközpontban könyvtárt rendez, nem sikerült a
terv, hogy Pécsre kerüljön, túlságosan sokáig húzódott az
ügy. E hó végén pedig bevonul katonának. Feleségem dolgozik
a kertben egy rendkívül ostoba és lusta székely leány
társaságában, aki valósággal az ősi primitív mágikus
világban él, akár egy bantu-néger. Lányom is belátta, hogy
háború van, itthon varrogat, olvas. Pestre sem kívánkozik
annyira a múlt vasárnapi borzalmas, nyolcszáz-gépes támadás
óta. (Ezt a támadást Óbudán, egy barátom lakásában éltem
át, mégpedig nem az óvóhelyen, hanem a lakásban. Iszonyú
órák voltak, azt hittem, ottpusztulok.) Így éldegélünk nagy
magányban, túlságosan is nagyban. Még szomszédom,
Dömötör, a kitűnő néprajzos is bevonult katonának.
Várkonyi írta, hogy 5-6-a körül
meglátogat, vártam, de eltűnt nyomtalanul, ahogy szokott.
Cikkel tartozom neki, persze, nincs annyi lelkierőm, hogy
hozzáfogjak. Kicsinységem, gyengeségem, tehetetlenségem
érzése olyan erős, hogy szinte már betegessé fajul. Lehet-e
csodálni? Hiszen úgy látszik, minden munkánk hiábavaló.
(De, ha személyesen noszogatna, megírnám s tudom az eszemmel,
hogy ez volna a helyes.)
A parlamenti gyorsírók törzsfőnöke
említette nekem, mit mondtál, amikor részt vettél a
Felsőház ülésén. Örültem megjegyzésednek, de szomorú,
hogy arra a megjegyzésre egyáltalán sor került…
Ezekután egész családodnak minden jót
kívánok s elköszönök Tőled. A legfőbb jót kívánom:
egészséget, nyugalmat és lelki békességet. Kérlek, add át
kézcsókomat a Méltóságos Asszonynak.
Őszinte szeretettel ölel híved:
János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
2 ff. Boríték hiányzik. A levélben a harmadik bekezdés első
mondata után tíz sor utólag az olvashatatlanságig tintával
törölve van. A levél csak onnét olvasható: Ezen
kívül…
Leveled: Fischer Béla
valószínűleg Kodolányi János 1943-ban megjelent és a 10.
sz. levélben említett Suomi című könyvét köszönte
meg. A levél hiányzik. – Levelem is, amit Teleki
halálakor írtam Várkonyinak: Vö. 3. sz. levél. – Kállay-politika:
Kállay Miklós (1887–1967) miniszterelnök kormányának
politikája. – Surányi Széchenyi-regénye: Surányi
Miklós: Egyedül vagyunk (1936). – Fiam: ifj.
Kodolányi János (1922–2008) néprajzkutató, múzeumi
szakember. – Lányom: Kodolányi Júlia (1923), Apám
címmel könyvet írt Kodolányi Jánosról (Magvető, Bp.,
1988). – Dömötör [Sándor] (1908–1986):
néprajzkutató. – Cikkel tartozom: Kodolányi Jánosnak
1944 júliusa után csak 1946 októberében jelent meg írása a
Sorsunkban. – Mit mondtál, amikor részt vettél a
Felsőház ülésén: ha Fischer Béla megjegyzését,
illetve hozzászólását megőrizte a Felsőház Naplója, akkor
azt ott kellene keresni.
Kodolányi Jánosnak még egy, Fischer
Bélának írt levelét ismerjük. Ez a levél 1947 tavaszán
kelt Akarattyán. Kodolányi visszatért Pécsről, és ismét
Akarattyán él magányban és nehéz anyagi körülmények
között. Mivel Pécsett személyesen nem találkozott Fischer
Bélával, levélben számol be pécsi napjairól. Az újabb
akarattyai tartózkodást bár rövidnek tervezi, mégis több
évig tartó, csaknem végleges, a hatvanas évekig elhúzódó
visszavonulás lesz.
A Kodolányi–Várkonyi-levelezésben az
ötvenes évek elején többször előfordul Fischer Béla neve.
Kodolányi üzen, üdvözletét küldi „Béla bácsinak”, a
viszontlátást reméli. Majd 1953 tavaszán Kodolányi
fájdalmasan regisztrálja a tényt: „sok volt a halottunk.
Szegény Béla bácsit is el kellett búcsúztatnunk, ő nyitotta
meg a sort.”8
17.
Balatonakarattya, 1947. május 24.
Kedves jó Béla Bátyám,
leveledet csak ma kaptam meg, mert Pestről
küldték utánam. Őszig itt leszünk a legteljesebb magányban,
aminthogy különben Pesten is meglehetős magányban élek.
Örülök, hogy végre hallok Rólatok valamit s pláne, hogy
ismét valami szép ügyben fáradozol. Ebből arra
következtetek, hogy lassan-lassan kezdesz ismét a régi lenni.
Mindenképpen csak helyeselhetem, hogy
Temesivel akarod rendeztetni a tájszótárt. Szigorúan
köztünk mondván, Hegedüsről nekem sincs jó véleményem.
„Ormánsági beszélgetések” c. könyve, amit
hanglemezekről készített, meglehetősen hézagos és gyenge
munka, sok a hiba benne. Egyébként törtetőnek tartom –
ezért nem is fog elérni igazán komoly eredményt. Temesit
azonban figyelmeztetni kell, hogy Kiss Géza szótárában sok a
dilettáns részlet, egyes szavakat az ő álmodozó módján
magyaráz, s ezeket jegyzetben helyre kell igazítani, sőt
megfelelő bevezetést is kell írni hozzá, vázolván Kiss
Géza életét, alakját, munkásságát s rámutatva
tiszteletreméltó naivságaira. Most már nem fog megharagudni
érte, mint ahogy énrám megharagudott, mert valljuk meg,
túlságosan apprehenzív lélek volt szegény. Tudományos
szempontból azonban szükséges a hibák kiigazítása.
Szomorúan hallom, milyen részvétlenség kísérte sírjába,
de nem csodálkozom rajta. Elsősorban maga Nyáry Pál
iparkodott annyi nehézséget gördíteni az útjába, amennyit
egy kegyes képmutató csak gördíthet, azonkívül a
szakemberek is mással foglalkoznak most, mint a jó magyarok
munkásságával. A Magyar Néprajzban egyébként fiam
búcsúztatja el szegényt. Dehát Berze Nagy is így ment el,
kiadatlan műveket hagyva maga mögött s a pécsi „sajtó”
még csak nem is károgott utána. Így járunk valamennyien,
Béla Bátyám, ebbe bele kell törődnünk.
Igaz, hosszasan tartózkodtam Pécsett, azonban
ki sem húztam a lábamat a szobából. A fiatalság, persze,
megtudta, hogy ott vagyok s a kelleténél nagyobb figyelemben
részesített, én azonban senkihez és sehová nem mentem. Igen
megviseltek az utóbbi esztendők. Közéleti kérdésekkel nem
foglalkozom, bár újabban húznak-vonnak mindenfelé, ha hagyom.
De nem hagyom. Rendezzék az ország, Európa s a világ ügyeit,
ahogy akarják. Engem többé szigorú magányomból nem csalnak
ki ebben az életben. Sűrűn érdeklődtem Felőled ottlétemkor
is, máskor is, legutóbb Harcos Ottót kértem meg, keressen
föl nevemben és mondja el, ami a szívemen fekszik, dehát nem
ért rá… Gyakran gondolok Rátok, kedves Béla Bátyám s nagy
szomorúsággal. Lelkes beszélgetéseinkre kis kocsmákban,
ebédekre nálatok s a nehéz idők ezer más apróságára. Jó
volt hinni, küzdeni, tenni. Most már nem volnék képes úgy
hinni sem, küzdeni pláne nem s cselekedni semmiképpen sem. Ha
egyszer találkozunk, elmesélem kalandjaimat egy pohár bor
mellett. Ámbár nemigen megyek mostanában Pécsre. A Batsányi
Társaság s respektíve Csuka Zoltán részéről annyi s olyan
megaláztatások értek, hogy nincs kedvem többé betenni a
lábamat Pécsre. Pedig, pedig most is úgy szeretem, mint
régen, sőt még jobban. Ha öregségem jövő napjaira
gondolok, most is csak úgy képzelem el, hogy ott veszünk
házat, kertet s a régi pécsi utcákon battyogok majd. Sokat
beszélgettünk arról, hogy eladjuk ezt az akarattyai házat,
kertet, a pesti lakást s lemegyünk Pécsre. De aztán csak
elmarad. Fiam a Néprajzi Múzeumban dolgozik, lányom nem akarja
elhagyni megszokott környezetét – s elszakadjunk tőlük,
amíg még nem kell elszakadnunk egészen?!
Tavaly nyáron írtam egy nagy művet, az idén
akarom megírni a II. részét. Várkonyi talán említette. Jó
mű, dehát a kiadása… Már az ötödik kiadóval állok
kapcsolatban s most végre remélem, őszre megjelenhetik.
Okvetlenül küldök belőle, mint az eddigiekből is. Persze,
minden attól függ, hogy azok, akik ma a szabad irodalmi és
szellemi életet irányítják, méltóztatnak-e lehetővé tenni
a megjelenését. Minden problematikus.
Mint mondom: nagy magányban,
kiábrándultságban s időnként nehéz anyagi helyzetben
tologatom egyik napot a másik után. Barátaim nagyrésze,
persze, nem bizonyult barátnak. Még jó, ha nem tajtékzó
ellenségnek. De hagyjuk. Az emberekről sohasem lehet elég
rossz véleményünk.
Köszönöm leveledet, rám való
gondolásodat, baráti meleg szívedet. Jó egészséget, lelki
békességet kívánok. Feleségednek, kérem, add át
kézcsókomat, amit a régi, változatlan tisztelettel küldök,
Téged őszinte szeretettel ölellek.
János
Géppel írt levél, kézi aláírással.
1 f. Boríték hiányzik.
Leveled: Fischer Béla levele
hiányzik. – Temesi [Mihály] (1914–1988): nyelvész,
pécsi főiskolai tanár. – A tájszótár: Kiss Géza
(1891–1947) kákicsi református lelkész, néprajzi író
kézirata. Megjelent: Ormánsági szótár. Kiss Géza
szótári hagyatékából szerkesztette Keresztes Kálmán.
Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. – Hegedüs [Lajos]
(1908–1958): nyelvész, könyve: Népi beszélgetések az
Ormánságból. Pécs, 1946. – Nyáry Pál
(1879–1955): pécsi református lelkész. – A Magyar
Néprajzban egyébként fiam búcsúztatja el szegényt:
helyesen: ifj. Kodolányi János írása megjelent: Ethnographia,
1947. – Berze Nagy [János] (1879–1946):
néprajzkutató. Számos kéziratos mű maradt a hagyatékában,
ezek csak halála után jelentek meg. – Harcos Ottó
(1921–1990): Pécsett tanár, Várkonyi Nándor és a Sorsunk
munkatársa. – A Batsányi Társaság: a háború után
a Janus Pannonius Társaság örökébe lépő pécsi irodalmi
társaság, 1949-ig működött. – Csuka Zoltán
(1901–1984): költő, szerkesztő. 1945 után rövid ideig
ismét Pécsett él. Rá is vonatkozik, amit Kodolányi 1963-ban
Pécsre küldött üzenetében magnetofonszalagra mondott: „Ott
Pécsett is a nehéz válságok idején nagyon sokan tagadtak meg
engem, akik évtizedeken keresztül barátaimnak mutatkoztak, és
nagyon sokan hagytak cserben akkor, amikor leginkább egyedül
éreztem magamat.”9 – Tavaly nyáron írtam egy
nagy művet: 1946 tavaszán Pécsett készül Vízöntő című
regényének írására. A könyv 1948-ban jelent meg. Az újabb,
1967-es kiadásban Vízözön címmel lát napvilágot.
Jegyzetek
1 Szirtes
Gábor: Két szólamban. Lovász Pál pályaképe. Pro
Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2008, 47–87.
2 Fischer
Béla visszaemlékezései. Közreadja, a bevezetőt, a
jegyzeteket és a mellékleteket írta Visy Zoltán. Pécs
Történeti Alapítvány, Pécs, 2006. Az itt tárgyalt időről
már nem szól az emlékirat.
3 Lovász
Pál: Emlékeim a Janus Pannonius Társaságról. Várkonyi
Nándor: A „Sorsunk” dióhéjban. Jelenkor, 1963, 10. sz.
4 Várkonyi
Nándor: Pergő évek. Magvető, Bp., 1976.
5 Fülep
Lajos levelezése VII. 1961–1970. Szerkesztette, a
jegyzeteket és a mutatókat összeállította F. Csanak Dóra.
MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Bp., 2007.
6 Horányi
Károly: Kodolányi János levelei az Akadémiai Könyvtár
Kézirattárában. Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények
a MTA Könyvtárában. Szerk.: Fekete Gézáné. Bp., 2001,
348–375.
7 Tüskés
Tibor: Kodolányi János. Magvető, Bp., 1974, 129.
8 Levélről
levélre. Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése.
Vál., szerk. és az utószót írta ifj. Kodolányi János.
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2000, 511.
9 Kodolányi
János üzenete Pécsre. In Tüskés Tibor: Az
újraolvasott Kodolányi. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány,
Pécs, 2006, 300–304.