|
Tóth Imre
Hidegfront
után
Valahol, egy távoli
levéltárban a meghatározhatatlan hajszínű kutató
megismeri megfigyelésem történetét. Elvonulnak előtte a
véget nem érő
hivatali munkanapok. A huszonnégy perces ebédidők, végig nem
szívott
cigaretták, ki nem mondott vallomások.
Amíg én álmatlanul forgolódom az ágyon, addig ő kezébe
veszi a megsárgult
iratokat, az ügynöki jelentéseket, a lehallgatási
jegyzőkönyveket.
Megtudja, kivel találkoztam vagy beszéltem telefonon, kitől
kaptam levelet.
Kik voltak a barátaim, és kiket szerettem. Elhaladnak előtte a
ki nem használt
lehetőségek, a „mi lett volna, ha” galaxisból, a
lehetőségek univerzumából.
Ő nem ítél, csak tárgyilagosan megállapítja: ez és ez
történt.
Nem érdekli, szent voltam-e, bűnös vagy csak áldozat.
Elhaladnak előtte a nők, fehér ruhában, akiket csak
virtuálisan szerettem,
és rögtön utánuk az áruló barátok.
Fáradtan megdörzsöli szemét, amikor a végére jut.
„Megint egy élet, megint egy elszalasztott lehetőség.”
Tavaly,
április
Derült, hideg áprilisi
nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek – így
kezdődik
Orwell Ezerkilencszáznyolvannégye. Igen, én is így kezdem:
derült, hideg áprilisi nap
volt, azóta omlanak alá az egek. Amikor gyermek voltam,
gyermekként, amikor
katona, akkor katonaként. Hogy elkerüljük a személyesség
csapdáját. Azóta minden
nap olyan, mint egy kibiztosított kézigránát, amit eldobtak,
de nem robbant fel. A
parancsnok ment érte, hogy visszahozza, majd verejtékezve és
remegve a kezembe
adta. „Ez a tiéd, neked kell vele kezdened valamit, akárcsak
az életeddel. Senki nem
fogja leélni helyetted, ahogy meghalni sem lehet mások
helyett.”
Omlanak alá az egek, szakadatlanul. Azóta is. Szakadatlanul.
