Thimár Attila
Szemere Bertalan: Napló (1849–1861)
Felsőmagyarország
Kiadó – Bíbor Kiadó, 2005
Gyulay Lajos: Lotty! –
Fanny! (1867. január 21–1867. március 3.)
SZTE, 2008
A magyar történelemben sok olyan emberi
sors akad, amelyikből izgalmasabb, mélyebb történetet lehetne
filmre vinni, mint a híres hollywoodi forgatókönyvekből.
Akár a reformkori értelmiségiek kalandos pályáját nézzük,
akár azoknak a politikus férfiaknak életét, akik 1849 után
emigrálni kényszerültek, olyan életutakat látunk,
amelyekből száz évig lehetne az Oscar-díjas filmekhez
történeti nyersanyagot szolgáltatni. Szemere Bertalan élete,
sorsa is e fordulatos és egyben férfiasan tragikus pályák
közé tartozik. Sajnos, amint az ő életéből nem készült
világhírű filmprodukció, szinte ugyanannyira felejtettük el
személyét itthon is, s jóllehet művei olvashatóak – hiszen
könyvtáraink polcain ott porosodnak –, alig-alig van olyan
polgára hazánknak, aki tudná, mennyi mindent köszönhet neki
az ország.
Reformszellemű társaiéhoz hasonlóan az ő
sorsát is több erőtér határozta meg a 19. század első
évtizedeiben: a reformgondolatok és a demokratikus eszmék, a
teljes önfeláldozást követelő hazaszeretet, a politikai
cselekvés tudatos vállalásának felelőssége, a szépirodalom
titkos vonzása, a gyakorlatiasság és körültekintés
következetes fegyelme. A bukás után pedig volt ereje
újrakezdeni az életet, vállalni a külföldi elzártságot,
miközben következetesen kitartott saját eszméi mellett. Az
eszmei elkötelezettség és pragmatikus feladatmegoldás
kettősségében élte hátralévő hónapjait, éveit, pedig
már a kezdetkor nehéz körülményekkel kell számolnia 1849
augusztusában: „Kaptam szobát. Nincs zárja, nincs
ablaküvegje, nincs szék, semmi – csak egy padozat (prits),
azon aludtam felöltözve, a kemény fán, poloskának és
büdösségnek martaléka. Itt van az olasz, a lengyel légió.
Itt van minden kiköltözött, a polgári rendből vagy 50-60.
Nem biztatnak az elmehetéssel. A város körül őrök állanak.
Kossuth holmiját vizsgálják. Az előkelőbbek házainál
úgynevezett tiszteletbeli őrség van. Enni nem lehet csömör
nélkül. Büdös, egészségtelen minden lak. Ezen kívül nekem
van egy nagy okom. Többet mertem, mint más az utolsó
pillanatban is. – Én elutazom.” S ki írja le mindezeket?
A Magyar Köztársaság miniszterelnöke, aki titokban utazik
Törökországban – inkognitóját Kossuth irányában is
megtartva –, s amíg a magyar menekülteket körbezárva
tartják, ő, mint egy kalandor, családjával elmenekül
Isztambul, majd Görögország felé. E határozott lépésével
elkezdődik saját emigrációja, egy külön út, amelyen egyre
inkább elszigetelődik Kossuthtól és az emigráció más
tagjaitól is. Az ellentét közte és a kormányzó között
korábbi keletű, hiszen Szemere és kormánya már július
24-én lemondott, ám Kossuth akkor nem fogadta el ezt, s ezért
a kormány kénytelen volt hivatalban maradni egészen a katonai
fegyverletételig.
Milyen sorsa lehet egy volt magyar
miniszterelnöknek, aki hivatali működése idején sem értett
egyet az ország akkori kormányzójával, Kossuthtal, aki
később, az emigrációban a leghíresebb magyar politikussá
vált? A 450 oldalnyi napló ezt mutatja be nekünk hiteles
egyszerűségben. Aki belelapoz e feljegyzésekbe, azt rögtön
rabul ejtik a mondatok. Szemere ugyanis nemcsak jó politikus, de
ügyes tollú szépíró is, az egyes bejegyzések hol
anekdotikus tömörséggel, hol szinte kidolgozott novellaként
mutatják be életkörülményeit, gondolatait, politikai
nézeteit. Noha a naplót önmagának írta, s ezért többször
csak egy-egy utalást tesz bizonyos személyekre, könyvekre, a
szöveg a legtöbb helyen kidolgozott, jól olvasható magyar
próza, amely a korabeli regényekkel – például Jókai Egy
magyar nábobjával vagy Az új földesurával – is
felveszi a versenyt. A cselekvény nem lenne annyira fordulatos,
ha nem éppen egy ilyen érzékeny, de egyben indulatos és
nagyon ambiciózus ember állna a középpontban. Ő azonban
tettrekészsége miatt az emigrációban is sokat dolgozott.
Egyrészt eltartja családját, s ehhez olyan foglalkozásokat
kell űznie, mint a borkereskedés, másrészt folyton olvas és
ír, részben hogy a honoráriumok is segítsék a családi
kaszszát, részben hogy ébren tartsa a szabadságharc, a
forradalom, a magyar ügy iránti érdeklődést a
külföldiekben. De nem szentelheti minden idejét az írásnak,
s a hétköznapi gondok néha igencsak megviselik. 1856
júliusában jegyzi le naplójában őrlődését a külső,
egzisztenciális és belső, lelki malomkövek között: „Én
ismét magam maradtam – bajaimmal. Mert az a gazember Bodin
bukása nekem sok bajt, de még több gondot ad. Fejem tele van
vele még mindig, s nehéz, mintha ónnal volna tele öntve.
Éjjelenkint mindig vele álmodom, s nagy erőmbe kerül
dolgozhatnom és olvashatnom. Hajam kezd őszülni, ritkulni,
színem sápad, eddig mindenki 10 évvel hitt koromnál
ifjabbnak. Akármit mond a vallás és morál, én nem bírok
neki megbocsátani, s ha mint nádszál volna kezemben,
kérlelhetetlenül összetörném… Dolgozni sem enged bánatom.
Pedig már szerezni is kellene valamit. A sok terv cseng-bong
fejemben. Nem tudom magam elhatározni. Ez baj. Két év óta mit
végezhettem volna! Hiszen én nem heverek, mindig írok,
olvasok, anélkül nem tudnék élni, de mi az eredménye?” S
valóban, az emigrációban készült és a forradalomról, annak
főszereplőiről szóló írásaival nem volt könnyű dolga,
hiszen ha őszintén írta meg véleményét, abból másoknak
is, neki is baja származhatott, ha pedig nem őszinte, saját
lelkiismeretével nem tud elszámolni élete végéig. Ő inkább
az első utat választotta, s ezért a Napló sajátos
rajza annak a változásnak, ahogy a korábban egy egész
hazáért felelős miniszterelnök körül lassan bezáródik a
világ, az emigráció több tagja eltávolodik tőle, a
Kossuth-pártiak egyenesen gyűlölik – különösen az
1853-ban németül megjelent Politikai jellemrajzok című
kötetéért, amelyben Kossuth, Görgey, Batthyány pályaképét
rajzolja meg. 1859-ben azután a politikai változások Szemere
életében is fordulatot hoztak. III. Napóleon háborúba
keveredik az osztrák birodalommal, s ez lehetőséget ad
számítgatásokra, találgatásokra: jelent-e ez kedvező
jövőt Magyarországra nézve. A gyorsan megkötött
villafrancai béke azonban lehűti a kedélyeket, Szemeréét is.
1860-ban viszont az októberi diploma újraszabályozza
Magyarország és az uralkodó, illetve a Habsburg Birodalom
viszonyát, majd Garibaldi olaszországi szervezkedése tartja
izgalomban a magyar emigráció tagjait. 1859-től kezdve a
naplót szinte csak ezek a politikai történések töltik ki.
Szemere részben önmagával vitatja meg az eseményeket,
részben hosszú leveleket készít (és másol be naplójába)
III. Napóleontól kezdve Lord Palmerstonon át különféle nagy
hírű európai folyóiratok számára, hogy ez úton is
felhívja a figyelmet az elnyomott Magyarország helyzetére. Az
elérhető újságokból a magyar ügyre vonatkozó cikkeket
szintén bemásolja naplója oldalaira. Úgy tetszik, a
megnyílni vélt lehetőségek némiképpen megborították
személyiségét is, talán szerepét túlságosan nagyra
értékelve akarta belevetni magát a politikai játszmákba, a
szöveg korábbi egyenletes stílusa ziláltabbá válik,
többször csak rövid, tőmondatos bejegyzéseket olvasunk. Az
utolsó oldalakra a Pesti Hírnök 1862. január 23-i számából
másolta ki azt a beszámolót, amely Ujházy László európai
utazásáról szól, s ezen belül arról, hogy találkozott
Szemerével Párizsban, s a napló ezután megszakad.
Szemere Bertalan ifjúkorában jó stílusú
íróként indult, versei jelentek meg, a nyugat-európai
utazásáról írt útirajzát (Utazás külföldön) még
a cenzor is magasztalta, bár egyébként nem engedte megjelenni.
Végül a könyv 1840-ben napvilágot látott – pusztán
tizenöt helyen kellett törölni belőle a cenzúra
utasítására –, s rövid időn belül több mint ezer
példányban elfogyott. Indulhatott volna hát szépírói
irányba is Szemere, ám az 1848-as forradalom a forradalomhoz
láncolta a társadalmi és politikai kérdések iránt már
korábban is érdeklődő ifjút, s tehetsége végképp nagy
feladatra hívta: minisztere, majd végül miniszterelnöke lett
a szabadságharcnak. A naplóírást már korábban kezdte,
1830-ban, s onnan a forradalomig tizenhárom kötetnyi írást
készített, ezek azonban sajnos megsemmisültek, pedig roppant
fontos forrásai lennének éppen ezeknek a forrongó éveknek.
Az 1848-ban kezdett Naplóját e korábbi munka
folytatásának szánta, s ezért a feljegyzések leíró erejét
a korábbi szövegek magyarázó, bemutató jellege támogatta
(volna).
A most megjelent kiadás Albert Gábor
filológiai munkájának eredménye. 1869-ben az emigrációban
írt napló megjelent Szemere Összegyűjtött munkáinak
két köteteként, de sem ekkor, sem később nem vívott ki
igazán komoly figyelmet. A mostani kiadásban a sajtó alá
rendező modernizálta a helyesírást, megkönnyítve ezzel az
olvasók dolgát, és jegyzeteket készített a szöveghez
évenkénti bontásban. Az életrajzi referenciájú szövegek
kiadásánál mindig nagy kérdés, hogy mennyire kiterjedteknek,
részleteseknek kell lenniük a jegyzeteknek, hol a határ, ahol
már olyan aprólékosan magyarázzuk a szöveget, hogy az senkit
sem érdekel. Albert Gábor takarékosan gazdálkodott a
jegyzetekkel, az idegen kifejezéseket és a legszükségesebb
személyi kapcsolatokat magyarázta meg, illetve a konkrét
művekre való utalásokat oldotta fel pontos könyvészeti
leírással. Mivel nem tudományos kiadásról van szó, a
jegyzetek mennyisége éppen megfelelő, és jól tájékoztatja
az olvasót a fontos összefüggésekről,
háttérinformációkról. (S. a. r., bev., jegyz.: Albert
Gábor)
Míg Szemere száműzetésben morzsolta
napjait, a szabadságharc egy másik résztvevője, aki
visszafogott lelkialkata miatt kevésbé exponálta magát,
itthon töltötte a bukás utáni éveket, s a magyarországi
történéseknek vált hű lejegyzőjévé, igaz, ezeket mind az
ő sajátos szemüvegén, személyiségének furcsa, néha
kaleidoszkópszerű szűrőjén keresztül ismerjük meg. Gróf
Gyulay Lajos 1809-től egészen haláláig, 1869-ig vezetett
naplókönyveket, ezek száma ma 140 (időközben, 1849-ben, a
szabadságharc alatt több mint ötven kötet megsemmisült).
Több ezer oldalnyi feljegyzést hagyott az utókorra, amelyeknek
külön érdekessége, hogy a napok kronológiai rendjét
átformálta olyan módon, hogy egyszerre több könyvet is
vezetett, s ezért egy-egy napot vagy eseményt több
nézőpontból, többféle kontextusban is rögzített. A
tematikus naplóvezetésnek természetesen előfeltétele volt,
hogy nem mindig a napi aktualitások képezik a bejegyzések
tartalmi alapját, hanem sokszor a visszaemlékezést, egy-egy élmény
felidézését formázza bekezdésekbe Gyulay.
A Szegedi Tudományegyetem Klasszikus Magyar
Irodalomtörténeti Tanszéke nagy vállalkozásba fogott ennek a
hatalmas írásmennyiségnek a megjelentetésével. Az első
publikációnak kiválasztott kötet a politikai szempontból
izgalmas 1867. január 21-től 1867. március 3-ig terjedő
időszakot öleli fel, amikor a kiegyezés konkrét politikai
előkészületei zajlottak, de jellemző (s erre a naplókönyv
címe is utal: Lotty! – Fanny!), Gyulay számára a
konkrét eseményeknél fontosabbak azok az érzelmi hullámok,
amelyek lelkében születtek, például második nővérének
elvesztése nyomán: „…éppen két éve, hogy a Gyulay Kalap
nevű nagypacali határon fekvő hegyen a sírbolt, melyben
Lottim nyugvóhelye volt, megnyílt, hogy magába vegye Fannymat
is. A szeretett két testvér egymás mellett ott fekszik!”
Gyulay Ferenc és Kácsándy Zsuzsanna négy gyermeke közül
így már csak kettő maradt életben, Lajos és Konstancia, s
Lajosnak nem lévén sem felesége, sem gyermeke, várható volt,
hogy a családi név vele együtt száll majd sírba. A hatalmas
írásbeli anyag ezért válhatott a családot a felejtés
ellenében megőrző monumentális emlékművé. S miért éppen
az írást választotta a gróf? Legnagyobb szerepe ebben egykori
nevelőjének, Döbrentei Gábornak lehetett, aki az akkori
modern nevelési elveket (Campe, Locke, Rousseau) a gyakorlatba
igyekezett átültetni, amikor a Gyulay családhoz került
nevelőnek 1807-ben. A gyermekeket a felvilágosult, művelt
ember eszményének irányába nevelte. Noha tanítványa ezt az
eszményt nem a nyilvánosság elé lépve valósította meg –
bár a főrendi ház tagjaként, valamint erdélyi mágnásként
erre módja lett volna –, hatalmas naplófolyamában Döbrentei
méltó tanítványának bizonyult.
Mit találunk, ha belelapozunk ezekbe a
személyes feljegyzésekbe? Odavetett megjegyzéseket például,
hogy „A mindennap felmerülő ministeri combinatiókban
már Mikó Imrét is emlegetik”, de hosszasabb fejtegetést
arról, hogy előző este elrontotta a gyomrát: „Marchalnál
vacsoráltam, alkalmasint ott rontottam el a gyomromat.”, s
hogy miként kezelte magát. Az egyik legfontosabb gyógyerőt a
művészet szolgáltatta: „betegen menten el a színházba, és
egészségesen jöttem haza, Lohengrin meggyógyított, Wagnernek
remek operája, melynek főként első felvonása rendkívül
megható. A színház tele volt, és környezetem is
kielégítő, úgyhogy mindenképpen ki voltam elégítve.” A
politikai élet fordulatairól kevesebb, a művelődés- és a
kultúrtörténet területéről több adatot gyűjthetünk ki.
Akár a korabeli, friss Wagner-recepcióról vagy Wagner, Liszt,
Gounod összehasonlításáról van szó, akár Szigligeti
darabjairól vagy más hétköznapi olvasmányairól. De olyan
elfoglaltságokról is értesülhetünk, mint a magányos
férfiak szükségszerű vigasztalására szolgáló
hölgylátogatások, illetve azok ritmusa: „Későn fogok a
naplászathoz, melynek rövid magyarázata az, hogy ma csütertek
van, a bacchanaliák napja, pedig igaza lehetetett a
néhai Vén Jánosunknak (Bethlen Jánosnak), mikor azt mondta,
hogy 60 éven túl lévő embernek minden kihágás in puncto
sexti (sexi) egy-egy koporsószeg. Denique quid quid sit,
szokott látogatásomat megtettem Castadivánál, és ott eltelt
az idő […] Castadiva ma nagyon kegyesen fogadott, csak
fenyegetett, de azt mindég meg szokta tenni. Kívüle mást nem
láttam ott. Nagy esőben, sárban tettem meg sétámat odáig
két reprisében: egyszer az Erzsébet téri kioskig, hol
reggeliztem, másodszar onnan a Bástya utcáig, hol termei
nyitvák. Engem ma a főteremben fogadott, az is egy
megkülönböztetés, melyben ritkán részesedem, a
mellékteremben egy barátnője aludta a múlt éji fáradalmait
a Tüköri-féle táncmulatság után, hol a debardeurök
szoktak túlcsapongani.” Gyulay beszámol arról is, mikor mit
evett s kinek társaságában, milyen időjárásban mennyit
sétált, mikor mennyit levelezett s kivel. Az egész kötetet
végigolvasva alapos betekintést nyerhetünk egy 19. századi
magyar főúr mindennapjainak világába. S ha azt gondolnánk,
hogy a könyvek teljesen magánhasználatú bejegyzések, netán
a memóriát segítő támaszok lennének, tévedünk, ugyanis
rendszeresen találunk olyan kiszólásokat, amelyekkel a
képzeletbeli, avagy leendő olvasóhoz fordul a szerző. A –
ha nem is folyamatos, de rendszeres – kapcsolattartás a
befogadóval elgondolkodtató a naplóírás motivációját
tekintve, hiszen mintha egy igazolást, megerősítést kereső
életgyónást olvasnánk, melyben a történésekkel szinkrón
módon sorolja tetteit a megszólaló. Más nézőpontból úgy
tűnhet, mintha az írással akarta volna művészetté,
legalábbis irodalommá átformálni az egyébként nem
túlságosan izgalmas életét Gyulay. (Bev. Hász-Fehér
Katalin, Labádi Gergely, s. a. r. Labádi Gergely)
Gyulay és Szemere feljegyzései
párhuzamosan haladnak – s most Gyulayéból ugyan csak egy
későbbi darabot vehetünk kezünkbe –, de a kronológiai
egyezésen túl fontos hasonlóság az az érzékeny figyelem,
amellyel mindketten önmaguk felé fordulnak. A naplók
mondatainak rejtekében mindig ott látjuk aktuális hangulatuk,
gondolataik leírását, azokat a finom belső mozgásokat,
amelyek lassan kibomolva tervekké, majd cselekvésekké lesznek.
S ahogyan befelé erősen figyelnek, ugyanúgy közvetlen
környezetükre is nagyon érzékenyen reagálnak a szerzők. Ez
már az a finom benyomásokból összeszőtt megfigyeléssor,
amely ugyanebben az időben egyes költők (Baudelaire, Rimbaud)
tollán a szimbolista vagy később impresszionista versekhez
vezetett. Természetesen ez a két napló nem artisztikus
szándékkal készült, de kétségkívül olyan szépirodalmi
igényességgel, hogy az olvasót ne csak tájékoztassa, de
esztétikailag is elvarázsolja. S ha ez nem sikerül is mindig,
mert a köznapi élet gondjai néha túlságosan fáradttá
teszik az írói kezet ahhoz, hogy emelkedett irodalmat
alkothasson, mégis élvezetes olvasmányt nyújt mindkét
szöveg, s fontos tapasztalatot arra nézve, miként is éltek
elődeink a múlt század középső harmadában.