Főhajtás XXVII.
1956 emléke: mai fiatalok
1989 őszén Svájcban voltam
előadó-körúton, városról városra járva próbáltam
elmesélni, elmagyarázni ottani magyaroknak, mi történik
valójában az átalakulás lázában égő Magyarországon. A
szülőföldjüktől évtizedek óta távol élők lelkesen
hallgattak, és lelkesen adtak tanácsot: mit is kellene tennünk
nekünk, itthoniaknak, hogyan is lehetne a kommunista
diktatúrától megszabaduló hazánkban új, demokratikus
államrendszert kialakítani, megteremteni. Őszintén hitték:
ha kitakarodnak országunkból a szovjet megszállók, nincs más
dolgunk, mint néhány év alatt felépíteni tejjel-mézzel
folyó szép hazánkban a Kánaánt. Nappal Svájcban éltek,
álmaikban a mesebeli Hunniában: az itthoniak mindennapi
életéről, az 1956. november 4-e után megszenvedett magyar
valóságról fogalmuk sem volt. Emlékeztek 1956-ra, a
forradalomra és szabadságharcra, de a megtorlás éveinek
lélekveszejtő, gerincroppantó iszonyatát csak távolból
ismerték. Őrizték lelkükben a forradalom és a szabadságharc
glóriás legendáját, ám mindennapi életükre a megtorlás
rettenete sötét árnyékot nem vetett.
Megkopott, átalakult, megszépült
emlékeikben a múlt.
Három hétig alapfokú szemináriumot
tartottam Svájc nagyvárosaiban.
Politikai pártokat alapítani, demokratikus
államrendet teremteni talán egy év is elegendő lesz –
hittem, hirdettem akkor. A szocialista tervgazdasággal
szétzilált, működésképtelenné nyomorított gazdasági
rendszerünk életképessé tételéhez biztosan kell vagy tíz
év – állítottam. De ahhoz, hogy elfelejtsük azt az
erkölcsi-szellemi rombolást, pusztítást, kommunista
agymosást, amelyet átélt, megszenvedett fél évszázadon át
az ország és a magyarság, talán száz év is kevés lesz.
A magyar anyanyelvű, kiegyensúlyozott
jólétben megcsontosodott svájci polgárok csak néztek rám,
tekintetük arról árulkodott: kicsit gyanús vagyok nekik,
mintha velük ellentétben én nem hinnék igazán Magyarország
feltámadásában.
Eltelt két évtized. Ma újra (szocialistának
álcázott) pénz- és hataloméhes kommunisták uralkodnak az
országban, s az 1956-os forradalmat és szabadságharcot vérbe
fojtó, szovjet tankok segítségével földbe döngölő
kommunisták utódai, erkölcstelenségük szellemi örökösei
ünneplik nagy hangon, arcukon cinikus mosollyal, mint saját
forradalmukat, 1956-ot.
Az elvhű kommunisták elvből hazudnak: minden
eszközzel – ha lehet, megtévesztő mosolygással, ha kell,
sunyi cinizmussal, ha nincs más megoldás, aljas
gátlástalansággal, akasztással, hazaárulással – védik
összeharácsolt vagyonukat, törvényszegéssel bitorolt
hatalmukat. A Moszkvából vezényelt Kádár János volt
hatalmon Magyarországon, amikor 1967-ben a messzire látó
Márai Sándor már intő szóval figyelmeztetett: „A
kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a
kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan
konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője,
aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a
zsákmányt.”
Ezért fontos ma Magyarországon, egy
országromboló, hazaáruló, 1956 szellemét elkótyavetyélő,
kisajátítva-meggyalázó maffia törvénytelen regnálása
idején, hogy a mai, a boldogabb jövőben reménykedő, hinni
akaró fiatalok mit tudnak, mit gondolnak, hogyan vélekednek
1956-ról, a forradalomról, a szabadságharcról, arról a
néhány, vérben és hősi harcban fogant nagyszerű napról,
amikor egy ország, egy nemzet hitt a feltámadásban.
A Múzeum 1956 Emlékére Közhasznú
Alapítvány 2007-ben pályázatot hirdetett egyetemista fiatalok
számára: 1957 – a megtorlás éve.
Olvasom a díjnyertes pályázatokat:
összeszorul a szívem.
Éltem 1957-ben. Emlékszem szomszédunk, a
hamvasszőke Szántó Piroska néni fiára, aki 1956. november
5-én délután homokzsákokból épített gépfegyverállást
Budán, a Bartók Béla út és a Fadrusz utca sarkán, az
italbolt előtt, és éjszaka néhány társával
kézifegyverrel, kézigránáttal, benzines palackkal próbálta
megállítani a Móricz Zsigmond körtér felé hömpölygő
szovjet tankokat – aztán néhány nap múlva örökre eltűnt
az életemből: menekült a megtorlás elől. Emlékszem a
zalaegerszegi vasútállomás ártatlanul meghurcolt főnökére
– 1957 nyarán keresztanyámmal ott szorongtunk a
tárgyalóteremben, hallgattuk a zagyva vádbeszédet, s csak a
hülye nem látta, hogy pufajkás terroristák utasítják a
bírókat, akik – talán rettegve, talán egyetértve –
sorozatban gyártják a halálos ítéleteket, nagyidős
börtönbüntetéseket, jogtipró végzéseket: a statáriális
ítélkezés egyetlen célja a lakosság megfélemlítése volt,
tanulják meg örökre, hogy a proletárdiktatúrában egyetlen
igazság van: a kizárólagos hatalmat birtoklók igazsága.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor megértettem a Vígszínház
idős öltöztetőasszonyának szemében az évtizedek óta
vibráló félelmet – ártatlan férjét, a kommunista
színházi rendezőt, Földes Gábort koholt vádak alapján
akasztották föl elvtársai 1958 telén.
Fiatalok írásait olvasom a megtorlás
évének iszonyú történéseiről: történelmi tanulmányt,
interjút, esszét, elbeszélést.
Én emlékezem, ők ismerkednek a múlttal. Én
átéltem, ők átélik. Én túléltem, nekik túl kell élni.
Én akkor éltem. Ők ma.
Kádár János hazaáruló volt: elárulta,
meggyalázta 1956 forradalmát és szabadságharcát.
Napjaink álruhás, saját múltjukat
megtagadó, letagadó kommunistái hazaárulók: eladható
politikai árucikké silányították 1956 emlékét, szellemét.
Mai fiatalok írásait olvasom a megtorlás
évének iszonyú történéseiről. Ébren tartják bennem a
reményt: a múlt, a bennük élő múlt feltámadásunk egyetlen
záloga. Hiszek a költőnek, Pilinszky Jánosnak: „Múltunk a
mi legfőbb reményünk, mivel paradox módon igazában csak az
megváltható, ami megváltozhatatlan.”
Ezekkel a mai fiatalokkal – akik munkájuk
során átélték a találkozást a múlttal; akik olvasták
Kádár János 1957. április 2-án elmondott vérfagyasztó
szavait („Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak
olyan volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a
bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell
bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni”);
akik találkoztak olyan „túlélőkkel”, akik gyerekek,
kamaszok voltak azokban a napokban, de ma is csontjukig hatolóan
érzik az 1957-ben s a következő években átélt rettegést;
akik beszéltek a halálra ítélt, kegyelmet kapott, tizenhárom
évig fegyházban raboskodott, hitében rendíthetetlen Wittner
Máriával; akik napokat, heteket töltöttek el korabeli
újságok, feljegyzések, naplók elmélyült
tanulmányozásával –, ezekkel a mai fiatalokkal a mai
kommunisták már soha többé nem tudják elhitetni, hogy a
kommunista hatalom lehet becsületes, népboldogító,
országépítő eszme és politikai gyakorlat.
Ezek a mai fiatalok a báránybőrbe bújt
farkast, az ájtatos szocialistának maszkírozott, gyilkos
ösztönű kommunistát megismerték, felismerik.
Ezek a mai fiatalok már életre szólóan
megtanulták: hatalmuk megtartása érdekében a kommunisták
elvből elvszerűen hazudnak, ezért soha egyetlen szavukat sem
szabad elhinni.
S ha ők ezt tudják, mi, a túlsó partra
készülődő öregemberek merünk újra hinni Magyarország
föltámadásában.
Szigethy Gábor