Odze György
Nagymama
nem beteg, csak haldoklik
Mit tegyen egy apa, ha a gyereke lop? És
nemcsak lop, hanem hazudik is. Mert aki lop, annak már hazudnia
is kell. Frank András ezen gondolkodott. Sohasem hitte volna,
hogy ilyesmi megtörténik vele. De hát mindig olyan dolgok
történnek meg velünk, amikről azt hisszük, hogy soha nem
történnek meg velünk, ő, a negyvenöt éves
történelemtanár és iskolaigazgató úgy érezte, minden
körülmények között felelősséget kell vállalnia a
családjáért és a gyerekeiért. Igen, volt egy ilyen
meggyőződése. Mi is az a felelősség? Csak annyit tudunk
róla, hogy nyomja a vállunkat. Aztán, ha meg kell magyarázni,
bajban vagyunk. A nevelés felelőssége. Csak hát azt a szót,
hogy nevelés, nem szerette, nem is hitt benne, pedig pedagógus
volt, hinnie kellett volna, de hát az ember sokszor éppen
azokban a dolgokban nem tud hinni, amikben a legjobban kellene. A
nevelés meg csak arra jó, hogy a felnőttek megkeserítsék
gyerekeik életét, és persze a saját életüket is. A gyerekek
meg azt hiszik, hogy mindent tudnak már az életről, pedig nem
tudnak semmit. A bátorság a bocsánatkéréssel kezdődik, ezt
próbálta meg a diákjainak és a gyerekeinek is megtanítani,
sikertelenül. Na és a történelem? Hiszen a történelmet
azért tanuljuk, hogy újraélhessük az életünket általa. De
hát minden nevelés annyit ér, amennyi megvalósul belőle.
Többnyire semennyi. Neki is hiába próbálták megtanítani az
alumíniumgyártást és a periódusos rendszert, soha nem
tanulta meg. Ahogyan azt sem, hogyan kell őszintének lenni. A
családban is mindenki azt mondta neki, hogy legyen őszinte.
Egyszerű dolog, csak az igazat kell mondani, de közben senki
sem mondott igazat. Amikor nagymama beteg lett, és kórházba
került, anya azt mondta neki, Andrásnak, hogy nagymama nem
beteg, csak haldoklik.
És te miért nem vagy őszinte, Andriskám?
Csak hát ez sem egyszerű. Mert már ebben is
ott a hazugság.
Amikor megnősült, végre elköltözhetett a
Hollósy Simon térről, abból az áporodott, rosszul
világított, elhanyagolt lakásból, amit soha nem szeretett, de
mindig azt hazudta anyának, hogy mennyire szereti. Apa akkor
már nem élt, anya pedig sírt az ajtóban, hát itt hagysz
egyedül, öregségemre, pedig Frank csak a Böszörményi
útra költözött, itt fogok megrohadni, mondta keserűen anya,
ilyen volt egész életében, keserű, valószínűleg ebbe halt
bele apa is, mert ennyi keserűséget már nem tudott elviselni.
– Baj van – mondta egyik este anya
Franknak, amikor meglátogatta. Hetente egyszer látogatta meg,
korábban még Julival, de amióta válásban voltak, csak ő
ment egyedül. De ő sem ment szívesen. Már nem tudott
beszélgetni anyával. Nem, és kész. Juli sem szeretett
odajárni, erőltetettnek érezte azokat a látogatásokat, nem
szerette anyát, anya sem szerette Julit. A lakás még porosabb
volt és elhanyagoltabb, anya beteg volt, már nem akart
változtatni semmin, csak az érdekelte, hogy idejében bevegye a
gyógyszereit, azt gondolta, ezek tartják életben. – Nagy baj
van.
Frank már hozzászokott az ilyesmihez, anya
hajlamos volt a kétségbeesésekre. Őt, Andrást csak a
válása foglalkoztatta, hogy mi lesz majd Pannival meg
Gáborral, akik még gyerekek, a legrosszabb korban vannak,
mindenki ezt mondta, de hát ha a szülők válnak, akkor minden
gyerek a legrosszabb korban van. Juli már úgy viselkedett, mint
aki biztos abban, hogy amúgy is elmegy onnan, már úgy
beszéltek a válásról, mint egy szükségszerűen
bekövetkező családi eseményről, Juli megismerkedett egy
fiatal, gazdag és céltudatos fatelep-tulajdonossal, Gajzágó
Imrével, már ott tartanak, hogy lakást néznek maguknak, Panni
is költözik, lehet, hogy Gábor is, de majd még megkérdezik a
gyerekeket, beleszólnak az ügyvédek, a pszichológusok,
mindenki, akinek semmi köze az ő családi sorsukhoz, Frank
néha igyekezett megnyugtatni a gyerekeket, hogy a válás nem
tragédia, a szülők ugyan külön élnek majd, ám ugyanúgy
szeretik a gyerekeiket, mint korábban, de a gyerekek mindig úgy
gondolkodnak, hogy a válás után már semmi sem lesz
ugyanolyan, mint korábban volt, Frank erre csak megvonta a
vállát, ő is tudta, hogy már semmi sem lesz olyan, mint
korábban volt, és hogy ő sem azt szerette volna, ha a dolgok
így alakulnak, de hát így alakultak. Te is hibás vagy,
mert nem törődtél a gyerekeiddel, ezt mondta mindig Juli.
Frank meg nem tiltakozott, mert hiába is tiltakozott volna.
Egyrészt mert Julinak igaza volt, törődhetett volna többet a
gyerekeivel, de hát vajon melyik apa nem törődhetett volna
többet a gyerekeivel? Szóval neki most erre kellett gondolnia,
és erre is akart gondolni.
– Mi a baj?
Mi lehet a baj? Milyen bajok lehetnek? Már
védekezett is magában, hogy talán nem olyan nagy a baj, anya
hajlamos minden apróságból nagy dolgot csinálni, amikor apa
meghalt, akkor volt nagy a baj, az ő, Frank számára a
visszafordíthatatlan bajok nagyok.
– Gábor lopott. Ellopta az ékszereimet.
Micsoda szégyen. Még a szomszédok is
látták, hogy bejött egy barátjával, amikor ő orvosnál
volt. Persze egyedül, ott volt a panasz anya szemében.
Ilyenkor senkinek sincs ideje, hogy elkísérje. Jó lenne egy
kis szeretet. Aztán legyintett. Mindegy.
– Ugyan – rázta meg a fejét Frank. Pedig
nem kételkedett. Gábor kamaszodik, igaz, hogy voltak már
hasonló esetek, akkor azonban mindnyájan szemet hunytak, hiszen
mégiscsak a mi gyerekünk, és hát ha a gyerek ilyen, akkor
biztosan a szülei rosszul nevelték, a barátaival egyszer
autót is loptak, méghozzá a legjobb barátjával, Bálinttal,
akkor a szülők azt gondolták, hívni kellene a rendőrséget,
csak néhány órás kocsikázás volt lányokkal, a Balatonra,
ennyi az egész, de mégis lopás, mégiscsak valami, ami ebben a
családban korábban soha nem történt meg, akkor azonban éppen
Juli volt a legjobban felháborodva, hogy képzeled, hogy a
saját gyerekünket feljelentjük, mégiscsak lopott, ezt felelte
Frank, ugyan már, legyintett Juli, és ebben a nők
felülmúlhatatlanok, hogy mikor és hogyan kell legyinteni, hogy
egy vitát teljesen más irányba tereljenek, te is loptál
gyerekkorodban, hát persze, ezt maga Frank mesélte el neki,
még az ismerkedésük kezdetén, mint valami vicces
történetet, de a nők az ilyen kis vicces történeteket
jellemábrázolásként élik át, anya ragaszkodott ahhoz, hogy
András tánciskolába járjon, méghozzá a Budai Táncklubba,
meg is beszélte Juci nénivel, az igazgatónővel, Frank el is
ment az első órára, de mialatt sorban állt a
„Jelentkezés” iroda előtt, meggondolta magát, semmi kedve
sem volt a tánctudás megszerzéséhez, de nem adta vissza a
kétszáz forintot anyának, ami egyévi zsebpénze volt, mert
még csak tizenhét éves volt, minden hétfőn elment otthonról
délután öt és hét között, az osztálytársaitól megtudta,
melyik órán mit tanulnak, otthon meg el is mesélte, hogy mikor
volt a csárdás, a keringő meg a csacsacsa, de Juci néni a
végén beárulta őt anyának, anya pedig egy napig sírt
megállás nélkül, amiért az egyetlen gyermeke csaló, hazug
és tolvaj, akiben nem lehet bízni, visszakövetelte a kétszáz
forintot, büntetésből nem kapott zsebpénzt egy hónapig, és
nem mehetett se moziba, se randevúra, de hát az azért más
volt, persze tudta ő azt nagyon jól, a fiúk számára ez
fontos, az elszámolás, hogy éppen hogyan állnak a családban,
ki kit győz le, ki kinek enged, az apák egy ideig mindig
felülkerekednek, fölényben vannak, persze mindent jobban
tudnak, azt is, amit nem kellene, és csodálkoznak, amikor
ellenállásba ütköznek, és akkor a fiúknak egyszer csak
elegük lesz, elkezdenek ellenállni, mert mindenki erről
beszél, a nemzedékek harcáról, mintha ez lenne a nagy feladat
az életben, közben csak szabadulni akarnak az apáktól, akik
még hivatkozhatnak arra, hogy de hát menynyi mindent tettem
érted, csakhogy ez már senkit sem érdekel, igen, ő is
ellenállt, ő is ki akart baszni a szülőkkel meg a
tanáraival, hogy megmutassa, neki is van személyisége,
Beatles-dalokat hallgatott, és ragaszkodott hozzá, hogy hosszú
hajat viselhessen, szembeszállt a tanáraival is, mai szemmel
micsoda gyerekes és ostoba lázadás volt, de hát utólag
minden lázadás gyerekesnek és ostobának látszik, a nagy
feladatok a végrehajtásuk után összetöpörödnek az
emlékezetben, mint egy megégett falevél, az érettségi is
csak ilyen emlék, négy évig reszkettek, hogy sikerül-e,
aztán persze sikerült, és utána már szégyellte is magát,
amiért annyira készült rá, most pedig csodálkozik, hogy a
saját fia próbál meg kibaszni vele. Mert hát mi ez, ha nem
kibaszás?
– Megkérdeztem Gábort, de letagadta –
mondta anya. – Éppen olyan, mint te. Hazudik.
Frank nem szólt semmit.
– Ez már rendőrségi ügy – nézett rá
anya. – Ha ma nem kapom vissza az ékszereket, megyek a
rendőrségre.
Frank bólintott. De hát mit várhat
Gábortól? Hiszen ilyen volt ő is. Anyára néz, anya
tudhatná.
– Nem érdekel – mondta ki végül anya
azt, amire mindketten gondoltak. – Nem érdekel, hogy te
mennyit hazudtál gyerekkorodban. Azzal, hogy nekem mennyit
hazudtál, nekem kell elszámolnom. Ezzel most neked. Szeretnéd
megúszni, de nem lehet.
Így van, Frank szeretné megúszni. Nincs
ebben semmi szégyen. Amikor nagymama haldoklott, anya szólt
neki, hogy menjen be a kórházba, köszönjön el tőle. Beteg?
Te ezzel ne foglalkozzál, felelte ridegen anya, csak
menjél. Uramisten, gondolta ő, vajon mit mondjon neki? Nem,
gondolta, nem megy el. De aztán mégis elment, attól tartott,
anya esetleg figyeli. Sorban állt ő is, felment a lépcsőn, de
olyan lassan, amilyen lassan életében még nem ment lépcsőn,
hátha történik valami, amiért nem kell továbbmennie, aztán
benézett a kórterembe, látta nagymamát, amint az ablak
előtti ágyon fekszik, háton, mélyen alszik, nehezen veszi a
levegőt, karjába infúziót kötöttek. Mit csináljon? Végül
sarkon fordult és elmenekült. Amikor leért az utcára, nagy
levegőt vett, és hazament.
– Elköszöntél nagymamától? – ez volt
anya első kérdése, amikor belépett a lakásba.
Ő azt felelte, hogy elköszönt, de attól
félt, hogy nagymama egyszer csak meggyógyul, és elmondja
anyának, hogy mi történt. Nagymama azonban másnap hajnalban
meghalt.
Elkerült bajokból tevődik össze a
boldogság.
Tizennyolc évesen gazdag akart lenni, híres,
sikeres, és minden reggel arra gondolt, hogy az élet
reménytelen. Reménytelen és kilátástalan, tele van
csalódásokkal és kötelezettségekkel. Érettségi után
egyetemre sem akart menni, tanulni sem volt kedve, pedig apa és
anya mindennap elmondták neki, hogy a tanulás milyen fontos, ő
egyetlen percig sem hitt abban, hogy a tanulás fontos,
legszívesebben feküdt a szobájában, az ágyon, zenét
hallgatott és cigarettázott, pedig anya mindennap bejött
hozzá, és azt mondta, hogy ha csak fekszik a szobájában, az
ágyon, és cigarettázik, ráadásul hazudozik összevissza,
mint a tánciskolai befizetésnél is, senki se lesz belőle, el
fog kallódni, és ezt a szót Frank, hogy elkallódni,
nem szerette hallani, jól van, anya, felelte ő, felkelt
az ágyból és elment, kóborolt a városban, lányokkal
szeretett volna ismerkedni, de lányokkal így, hogy az ember
elszánja magát, nem lehetett, aztán egyszer csak, szinte
véletlenül talált olyan munkát, ami kedvérevaló volt,
Radics Feri osztálytársa édesapjának sötét, dohos
Wesselényi utcai alagsori műhelyében műanyag mackókat és
zsiráfokat fröccsöntöttek régi, kormos gépeken, és ezzel
sok pénzt kerestek. Ez tetszett neki. Rájött, hogy nem fél a
munkától. Nyomni reggeltől estig, és gazdagnak lenni.
Hajnaltól estig csinálták, ha sok megrendelés volt, bent
aludtak a műhelyben, egy ócska kisteherautóval hétvégén
vidéki piacokra szállítottak, még csehszlovák vásárokba is
elmentek, nem volt fuvarlevelük, nem voltak engedélyeik, de
mindez nem számított, nem számított semmi, Radics Feri
édesapja minden határátkelésnél pénzt nyomott a vámosok
kezébe, a vidéki városokban pedig a vásár szervezőinek, mindenki
megvesztegethető, ezt mondogatta nekik is, hajnalban
indultak Budapestről, délben már ott állt a sátruk a
többiek között, jó üzlet volt, vidáman éltek, nem
törődtek semmivel, nem számítottak a körülmények, más
világ volt, mint amiben András addig élt, kötöttségektől,
elvektől és alázatoktól mentes, mocskos panziószobákban
aludtak, igénytelen prostituáltakkal töltötték az
éjszakákat, olcsó italokat ittak, hazafelé kimerülten
aludtak a teherautóban, egyszer Feri egy tizennégy éves
cigány lányt hozott fel a szobába, először csak játéknak
indult, aztán mindketten erőszakoskodtak vele, mindent
csináltak vele, amit csak lehetett, a lány már sírt a
végén, ők pedig megfenyegették, hogy megölik, ha bárkinek
elmeséli, mi történt vele, másnap aztán ő, András már
tele volt szégyenérzettel, amiért ez megtörtént velük, ne
sajnáld azt a lányt, vigasztalta őt Feri, ezeknél mindennapos
az ilyesmi, de ez akkor nem sajnálat volt benne, hanem
csalódás, amiért képes volt erre, máskor is érzett hajlamot
magában ilyesmire, legyűrni egy fiatal lány akaratát és
ellenállását, hogy tud erőszakos és kíméletlen is lenni,
rossz érzés volt. A rendszer parazitája vagy, mondta
neki apa, amikor egyik este izzadtan, borostásan ment haza, azon
a hétvégén éppen Beregszászon voltak, két nap alatt
kétezer forintot keresett, nagy pénz volt ez akkor, nekem ne
dumálj, mondta az apjának, mert az ezresek ott lapultak a
zsebében, úgy érezte, mindent megkaphat, amit csak akar, pedig
nem akart sokat, csak lányokat és önfeledt vendéglői
estéket, de a legjobb érzés a pénz érintése volt a
zsebében, apa akkor ott állt vele szemben, sötét öltönyben,
fehér ingben, nyakkendőben, csillogóan tiszta cipőben, anya
is ott állt mellette, sötétkék kosztümben, éppen akkor
érkezett a fodrásztól, a nyakán még látszott egy eltévedt
sütővas nyoma, egy nevetségesen kis táskát szorongatott a
hóna alatt, indultak az Operába, igen, a rendszer parazitája,
folytatta apa, minden, amiért harcoltam, semmivé válik benned,
ő, András azonban csak nevetett rajta, volt ebben a nevetésben
valami kíméletlen magabiztosság, amivel szeretett volna apa
fölé kerekedni, de legalább őszinte volt, hiszen mindig ezt
kérték tőle, másnap pedig elköltözött Radicsékhoz, a
Rózsák terére, egy kétszobás, olcsó bútorokkal berendezett
lakásba, aminek az egyik szobáját osztotta meg Ferivel, anya
évekkel ezelőtt elhagyott bennünket, mesélte egyik este Feri,
nem ment újra férjhez, csak elköltözött, apának soha nem
volt igénye arra, hogy házaséletet éljen, Feri sokkal
érettebb volt, mint ő, magabiztosabb, határozottabb, képes
volt idegen lányokat vagy középkorú asszonyokat leszólítani
az utcán, néhány héttel később adóhivatalnokok és
rendőrök jelentek meg a műhelyben, körül se néztek, csak
bezárták a vállalkozást, kihallgatták őt, Andrást is,
Radics Feri előtte, a rendőrségi folyosón arra kérte, ne
válaszoljon a kérdéseikre, ne köpjél, és ő meg is
ígérte neki, hiszen a barátság, mondta, a legfontosabb a
világon, a rendőrségen, egy vizsgálati irodában azonban
másképpen festett minden, amikor leült egy asztalhoz, aminek a
másik oldalán rendőrök ültek, és sorolták azokat a
szabálysértéseket, amiért börtönbe küldhetnék
mindnyájukat, még a tizennégy éves cigány lányt is
elővették, akiről kiderült, hogy csak tizenkettő, akkor már
azt gondolta, hogy ebből nagy bajok lehetnek, persze Radics Feri
a barátja, kurváztak meg ittak, de az ő dolga most az, amit a
rendőrök mondtak is, és feltehetőleg komolyan mondtak, hogy
együtt kell működni a törvénnyel, igen, minden kérdésre
válaszolt, igen, félt, megijedt a következményektől, de azt
is gondolta, hogy ártatlan, aki nem érdemli meg, hogy fiatalon
megbüntessék valamiért, amiről nem tehet, én csak sofőr
voltam, a végén azonban olyan dolgokat is elmondott,
amiért Radicsék bajba kerültek, mert azt azért tudta, hogy
neki így könynyebb lesz a helyzete. Becsületes volt? Vagy
egyszerűen gyáva? Csak a kötelességét teljesítette?
Cserbenhagyta azokat, akik bíztak benne? Kisétált a
rendőrség épületéből, leült egy padra a Városligetben,
nagy levegőt vett, akkor sem érzett sem bűntudatot, sem
megbánást. Pedig akkor már tudnia kellett volna, hogy ezek a
szavak mit jelentenek.
Megfelelni. Önmagadnak és a külvilágnak.
Ilyen egyszerű.
Tisztességes voltál, nyugtatta meg később
apa, már otthon, a Hollósy Simon téren, apa ennek nagyon
értette a módját, a megnyugtatásnak, mert ebben nem volt
semmi felelősség, csak semmi izgalom, minden rendben lesz, a
teraszon ültek, sütött a nap is, igen, úgy is festett, hogy
minden rendben lesz, sőt, már rendben is van, apa megbocsátott
és visszafogadta, ő pedig már nem akart Radics Feriékhez
költözni, el is akarta felejteni az olcsó lányokkal töltött
éjszakákat, a kihallgatást a rendőrségen, szerénynek akart
látszani, mert tudta, hogy apa ezt várja tőle, és ő maga is
elhitte, hogy tisztességes volt akkor, amikor együttműködött
a törvénnyel, mert el is akarta hinni, de az is lehet, hogy
akkor ez volt az egyetlen megoldás az életében, mert az nem
igaz, hogy mindig van választási lehetőség, az ő
személyisége hajlékony, könnyen alkalmazkodik a kényelmesebb
megoldásokhoz, másnap már azt kereste, hogyan lehetne új
életet kezdeni, persze az természetes, hogy segítek, mondta
akkor apa némi önzéssel vegyes megkönnyebbüléssel, mert
szerette azt mondani, hogy segít, és hozzátette, hogy a
rendőrség még nem zárta le az ügyet, de nem kell aggódni,
aztán, amikor kettesben maradtak, a konyhában, azt mondta neki,
szemét kis fasz vagy, csak azért húztalak ki a szarból, mert
magammal basztam volna ki. De hát ez az alapja az apák és
fiúk kapcsolatának.
Ennyi volt a beszélgetés anyával, Frank
hazaindult. Kivel beszélhetné meg ezt a dolgot? Nem mintha
segítene a megbeszélés. De azért mégis hisz abban, hogy meg
kell beszélni. Julival nem beszélheti meg, Julival
éppenséggel válnak, Juli már Gajzágónál tölti az
estéket, hét végén pedig kirándulnak, Panni még kislány,
legjobb lenne persze egyenesen és nyíltan Gáborral
megbeszélni, de Frank nem szerette az egyenes és nyílt
beszélgetéseket. Nem, nem is az a helyes kifejezés, hogy nem
szerette. Félt tőlük. És ezt nem is szégyellte. Egyszerűen
félt. Mi legyen? Lupovitz Dénes, aki a középiskolában a
legjobb barátja volt, vagy legalábbis azt gondolta, hogy a
legjobb barátja, de hát az, hogy az ember mit gondol, az mindig
sokkal fontosabb a valóságnál, és a barátság érzése is
fontosabb magánál a valóságnál, a bajban dől majd el, ki
az igazi barát, de hát a bajban éppen azok hagyják
cserben az embert, akikre számítani szeretne, ez a dolgok
természetes rendje, mindketten szerelmesek voltak Lukács
Katiba, lángoló, sűrű, vörös haja volt, hófehér bőre,
később azt is megtudta, hogy a mellbimbói aranysárgák, de
csak titokban szeretkezhettek, hogy ne vegyék észre a szülők,
legfontosabb az érettségi, ezt mondta anya, mintha legalábbis
az életben lehetne sorrendeket felállítani, hogy mi a fontos
és mi a legfontosabb, talán itt hibázták el alapvetően a
nevelésüket, mindig volt valaki, aki helyettük és nekik
mondta meg azt, amit gondolniuk kellett, érettségi nélkül egy
senki vagy, ne is gondolj szerelemre, lányokra meg pláne ne,
akkor inkább sportoljál, az majd elvonja a figyelmedet a
lányokról, de ő azt nehezen tudta elképzelni, hogy egy
kosárlabda-mérkőzés érdekesebb lenne, mint a nemiség, ne
vegye észre a házmester, ne vegyék észre a szomszédok, de
ennek is volt varázsa, a titokban tartás, a leplezett
összeesküvés szándéka a felnőttkor erkölcse ellen, volt
egy titok, ami csak az övék volt, egyszer jártak kettesben
Andráséknál Zamárdiban, az ő nyaralójukban, ahol korábban
csak apáékkal járt, jó volt Katival, azt játszották, hogy
felnőttek, férj és feleség, bevásároltak, András
televíziót nézett, Kati füvet nyírt, este a teraszon bort
ittak, hazafelé a vonaton Kati a vállára hajtotta fejét, és
úgy aludt, jól érezték magukat, de nem beszéltek róla
senkinek, otthon csak a testi szerelem örömeiről álmodoztak,
miközben szüleik az érettségi fontosságáról beszéltek,
aztán másnap, az osztályban csak nézte Katit, amint a
sötétkék iskolaköpeny kissé szétnyílik a térdei fölött
ott, ahová előző délután olyan nagy örömmel hatolt be,
igen, szerelmes volt Lukács Katiba, és Kati is szerelmes volt
belé, vagy legalábbis azt gondolták, hogy szerelmesek
egymásba, de hát ha az ember azt gondolja, hogy szerelmes,
akkor szerelmes is, igen, de ott volt Lupovitz, aki szintén
Lukács Katiba volt szerelmes, méghozzá az őrületig, naponta
hosszú szerelmes leveleket írt neki, mindennap virágot tett a
padjára az iskolában, egy kissé már nevetséges is volt, de
ő hitt abban, hogy Lukács Kati egyszer csak viszontszereti,
csakhogy ez nem így van, egy lány attól soha nem szeret
viszont egy fiút, mert a fiú szerelmes belé, ez színtiszta
kémia, ebben András és Lupovitz meg is állapodott, amikor
erről beszéltek, mert beszéltek róla, beszéltek mindenről,
szülőkről, lányokról, tervekről, ő a tornaórán szívesen
passzolta neki, Andrásnak a labdát, jártak együtt moziba és
meccsre, na és, mi volt még, mi volt még, ami fontos lett
volna, mindketten szerettek sakkozni, ő fényképeket gyűjtött
régi hajókról és repülőgépekről, és szerette ezeket
nézegetni, örült, ha együtt mentek könyvesboltokba és
antikváriumokba, biztosra vették, hogy a barátságuk nem megy
szét egy lány miatt, csakhogy ez a lány Lukács Kati volt, és
amúgy is, minden barátság a lányok miatt megy szét, a
tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap után együtt
sétáltak haza Lupovitzcal a Damjanich utcába, ahol lakott,
megálltak a kapu előtt, rágyújtottak, és akkor Lupovitz
megkérdezte tőle, hogy lefeküdt-e Lukács Katival, ilyen
nyíltan, ilyen veszélyes és egyértelmű nyíltsággal még
soha nem kérdezett meg semmit, és András sem kérdezett tőle
semmit, ebből már éreznie kellett volna, hogy ez neki nagyon
fontos, de nem érezte, valószínűleg azért, mert nem volt
olyan igaz barátja, amilyen igaz barátja lehetett volna, vagy
ahogyan ő arra számított, de ez vele mindig így volt, és
lehet, hogy mással is, a barátságokban apályok és dagályok
váltják egymást, nem mindig vagyunk egyformán fontosak a
másik számára, ott állt élete egyik válaszútjánál,
anélkül, hogy tudta vagy sejtette volna, hogy ez válaszút,
mert a válaszutakról az ember csak akkor tudja meg, hogy
válaszutak voltak, amikor már régen elhagyta őket, azt
felelte, hogy igen, na és jó volt, kérdezte mohó
érdeklődéssel vegyes kíváncsisággal, jó volt, felelte ő,
mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket
a víz, amikor együtt voltunk, igen, gondolta ő, tudja meg
Lupovitz is, miért is ne tudná meg, a barátság abból áll,
hogy őszinték vagyunk egymással, hiszen kivel legyen őszinte
az ember, ha nem a barátjával, akkoriban kezdte megmászni
azokat a meredek hegycsúcsokat, amiket az élet alapfogalmainak
neveznek, az őszinteség pedig nem mindig csupán kellemes
dolgok ismertetését jelenti, sőt, később azt is megtudta,
hogy az őszinteség mindig kellemetlen, lehetek őszinte,
ezt kérdezik, és utána következik a kellemetlenség, ne
legyél, szokta erre mondani, ne legyél őszinte, nem igénylem
az őszinteséget, nincs szükségem kellemetlen hírekre, nem
érdekelnek a tények, fontosabb a hízelgés és a képmutatás,
az emberek úgy tesznek, mintha fontosnak tartanák az
őszinteséget az életben, de csak látszólag, mert
valójában félnek és borzadnak tőle, akkor benne a
büszkeség meg a hiúság is erős volt, erősebb, mint a
barátság, akarta is, elvégre a legjobb barátaink
szerencsétlenségében is van valami, ami nincs ellenünkre,
erre ő elnyomta a cigarettáját, és akkor Lupovitz azt mondta,
hogy ha elveszítette Lukács Katit, akkor semmi értelme az
életének, most hazamegy és öngyilkos lesz, ránézett,
András látott valami különöset a szemében, amit akkor nem
értett, de ma már tudja, hogy ez az a tekintet, ami mögött
ott van az elszántság az öngyilkosságra, de Lupovitz
egyszerűen hazament, és öngyilkos lett. Este telefonáltak a
rendőrségről, apa vette fel a telefont, adom a fiamat, mondta
sápadtan, és odahívta a telefonhoz Andrást, neki mondta meg
valaki a kapitányságról, hogy Lupovitz öngyilkos lett, és
mivel ő volt az utolsó, akivel még életében találkozott,
szeretnék tanúként kihallgatni, a személyi igazolványát
hozza magával, persze, felelte ő, és akkor úgy tett, mint
akit megrázott a hír, amit megosztottak vele, másnap be is
ment a rendőrségre, elmondta, hogy igen, aznap délután
találkozott Lupovitzcal, beszélgettek az utcán, miről
beszélgettek?, ezt kérdezte a rendőr, de nem
kíváncsiskodva, csak eljárásszerűen, mint akinek minden
ostoba kérdést fel kell tennie, ami a tárgyhoz tartozik,
lányokról beszéltünk, felelte András, nem akarta az igazat
mondani, pedig ilyen helyeken mindig az igazat kell mondani, de
ha elmondja a rendőröknek azt a mondatot, amiért Lupovitz
öngyilkos lett, jó volt, felelte ő, mert ez volt az
igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz,
akkor őt tartják majd felelősnek, de hazudni sem akart, mint
aki attól tart, hogy Lupovitz mégsem halt meg, és emlékszik
majd a beszélgetésükre, aláírt egy papírt, amit a rendőr
elé tett, aztán bement az iskolába, mégiscsak tanítás van,
meg látni akarta Katit is, beszélni is akart vele, hogy most mi
legyen, az iskolában már mindenki erről beszélt, szegény
Lupovitz, akkor már tudták, hogy otthon megivott egy üveg
vodkát, kinyitotta a gázcsapot, aztán lefeküdt a konyhában a
földre, és meghalt, igen, tíz perc múlva érkezett haza az
édesanyja, ha kicsit korábban jön, még megmenthette volna,
és még az is lehet, hogy Lupovitz akarta is, hogy megmentsék,
hiszen számára az öngyilkossági kísérlet az egyenértékű
volt az öngyilkossággal, Andrásra az osztályban mindenki úgy
nézett, mintha bármilyen köze is lett volna a halálához, ő
akkor lelkifurdalást és bűntudatot érzett, vagy inkább úgy
akart festeni, mint aki lelkifurdalást és bűntudatot érez, de
ez gyorsan elmúlt, hamarabb, mint várta volna, azt gondolta,
hogy semmi köze ahhoz, ami történt, mindenki szívesen
menekül hosszú, álmatlan éjszakákon az öngyilkosság
gondolatához, végül mégsem követi el, és ha valaki
elköveti, az azt jelenti, hogy nem tudja elviselni azokat a
hétköznapi vereségeket, amelyek nap mint nap rátörnek az
életben, de az is lehet, hogy Lupovitznak fontosabb volt a
barátság, amelynek elvesztését nem tudta túlélni, vagy ki
akarta mutatni, hogy milyen mélyen érez Lukács Kati iránt,
akkoriban mindnyájan mondtak ilyen hülyeségeket egymásnak,
hogy a szerelem fontosabb az életnél, de hát persze maguk sem
gondolták komolyan, a temetésén ott volt az egész osztály,
ott voltak Lupovitz szülei, és ők is úgy néztek rá,
Andrásra, mint egy gyilkosra, aki megtehette volna, hogy
megakadályozza a fiuk halálát, de nem tette, ő napszemüveget
viselt, és igyekezett kerülni mindenkinek a tekintetét, utána
már nem is mentek vissza az iskolába, ő Radiccsal beült egy
kocsmába a Baross téren, nem beszéltek Lupovitzról, de hát
ott volt közöttük, ne bánkódj, mondta Radics, inkább
kefélj Katival, a kefélés még az életnél is fontosabb, ő,
tette hozzá, például szívesen halna meg, ha előtte kedvére
kefélhetne egyet Catherine Deneuve-vel, aztán András vett egy
üveg pálinkát, felment Katihoz, a szülők éppen nyaraltak,
Kati elhúzta a függönyt, a félhomályban iszogattak, és
meztelenül feküdtek egymás mellett, de nem volt kedvük
szeretkezni, ostoba voltál, hogy elmondtad neki, ezt
mondta neki Kati, de hát mindenki arról beszél örökké, hogy
őszintének kell lenni, kíváncsi lett volna, hogy Kati mire
gondol, de nem merte megkérdezni, és nem sokkal ezután
szakítottak is, pontosabban ő, András szakított Katival, mert
úgy gondolta, hogy vannak olyan dolgok a múltjukban, amiket
együtt nem tudnak továbbvinni magukkal, egy mondat, jó
volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt,
kivert bennünket a víz, és soha többé nem ment fel
hozzájuk, Kati egy ideig várt, aztán egyszer az egyik
tanítási szünetben, a gimnázium folyosóján kérdezte meg,
hogy mi lesz most, ő pedig megvonta a vállát, és azt felelte,
hogy semmi, de már bánta, hogy így történt, mert tudta, hogy
nem így kellett volna történnie, ez volt az első szerelem az
életében és az első szakítás is, de ma már tudja, hogy
érzelmi kapcsolatokban nincs igazságos és tisztességes
szakítás, csak bántó, aljas és őszintétlen szakítások
vannak, a többi csak mese, ráadásul Kati már másnap
elkezdett hiányozni neki, így van ez minden szakításnál,
mint hullámok csapódása a kőfalon, az ember ilyenkor azt
gondolja, semmit sem tud az életről, és igaza is van. Semmit
sem tud.
Lehetek őszinte?
Őszinteség. Tulajdonképpen ez volt az ő
legnagyobb gondja. Mit is jelent? A valóság elválasztása a
vágyainktól. Csak komolytalan emberek képzelik, hogy van
értelme. Feleslegesen gondokat okozunk önmagunknak és
másoknak. A családban is csak úgy tett mindenki, mintha
őszinte lenne, legyél őszinte, ezt mondták, de senki sem volt
őszinte. Mindenki hazudott, és mindenki szeretett is hazudni.
Nem hazudunk, csak éppen nem mondunk igazat. Igazat mondunk, de
nem a valóságot. Mondunk valamit, amiről azt gondoljuk, hogy
az a valóság.
Ilyenkor ő is azt szokta kérdezni a diákjai
szüleitől, hogy vajon mindent megtettek-e. És a szülők úgy
érzik, igen, mindent megtettek. De vajon mennyi az a minden? Ki
mondhatja el magáról, hogy mindent megtett, mindig a legjobb
helyen és legjobb időben volt? Ült a konyhában, és
gondolkozott. Aztán bejött Gábor, ő is leült az asztalhoz,
nézték egymást egy ideig. Most mi legyen?
– Mikor váltok? – kérdezte Gábor. De
hát tudta nagyon jól. Rövidesen. Ezt szokták mondani.
– Rövidesen – felelte ő.
– Maradhatok veled? – kérdezte Gábor.
– Persze – mondta ő. Cigarettát vett elő
a zakózsebéből, megkínálta Gábort is, együtt gyújtottak
rá. Mélyen leszívták a füstöt. Szóval Gábor szívesen
maradna vele. Ez jó. Pedig éppen most kellene elszámolnia
vele. Most kellene megmondania neki, hogy hívják a
rendőrséget. Ha tudna. Most kellene keményen és őszintén.
De hát nem tud. – Voltam délután anyánál. Mondta, hogy
elloptad az ékszereit. Legalább nekem elmondhattad volna.
De hát azt is tudta, hogy Gábor nem mondhatta
el. Ő sem mondta volna el apának. Akkor meg mit akar?