|
Kiss Benedek
Özvegylány-magány
Édes csillagok,
bár nem tudhatom,
ti fájtok-e,
behálóz-e titeket is
az Isten idegrendszere:
édes csillagaim,
adjatok hitet
gilisztának és pacsirtának,
az árva
emberfiának,
mert másképp nincs más,
csak töltekezés, húgyozás,
s a világ marad
özvegylány-magának.
A
dőzsölő emberke
Honnan pottyantunk
erre a Földre?
Micsoda nagy fallosz sült el az égben?
Áll az éjszaka telepetézten.
Nem volt itt semmi, csak pár ezer tanyaudvar.
Önnemző vágyakból csak Isten teremthet.
Sorsunk írvák, ünnepeljük hát a hétfőt, keddet.
Ekkora nagy eget csak hajósok látnak.
S hogy tud a sok csillag zengedezni!
Zengjétek az Urat, tücskök, ti is –
a földi válasz körülbelül ennyi.
Zengjétek az Urat – az emberállat nem tücsöklény.
Izgatja minden bizsergés, robbanás,
deres úton a
lópatkó-koppanás.
És atompókokat küld
kémlelőnek az űrbe!
Sok ember nem eszik,
de a dőzsölő emberke mégis büszke.
Levél
Szt. Pálnak
Mi mozgatott Téged,
Atyám,
aki az Urat nem is láttad?
Lehet, hogy jobbak voltunk hajdanán,
s nem bírtuk terhét az elmúlásnak?
Lehet, hogy a nagy szent betegség
– nevezzük megigazulásnak –
nem meggörbített, hanem lelked terhét,
mint senki, egyenes derékkal leráztad?
Jó lenne tudnom, mi mozgatott,
mikor az életes cellába léptél,
s hurcoltad cellád, mint egy silbakot,
amíg a világ végére értél.
Micsoda rab voltál, micsoda szent madár,
micsoda hit ragadott át az akkori
posványokon – a világ akkor is sár
volt, márványfedéllel, s meg szeretted volna váltani.
Atyám, Te mániákus szent, tudod Te, hogy
amit vetettél, kicsírázott, s magam is
nagy híved vagyok, mint a többi rabok,
s amit Te végeztél, emberfölötti és zseniális?!
Nem számítom, a mag kié volt,
de csak Kepler vetett ilyet s Bolyai.
Lehet persze még számos szempont,
hogy ki tudjuk az Urat mondani!
Atyám, én levélben fordulok hozzád,
mert amit mi vetünk, az a mag is
világot renget, s nem tudjuk módját,
hogy szolgáljon minket s az Urat is.
A rabszolgaság nem tűnt el, nyüzsgő
féregnép lett az emberiség,
Pál Úr, jöjj el te dörgő
felhők közt Jézus szabad szolgájaként,
hogy tudjuk, mit rejt a miért s azért.
Akár
az asszonyok
Meg kellett vón tán
régen halnom,
de csak a lábam fogy el.
Mint lemerült akkumulátort,
bebikázom szívem
mindennap új élet
sebeivel.
Pozitív-negatív – egyszer majd
összecserélődnek,
s kidobott,
lejárt,
javíthatatlan
műszere leszek a földnek.
De addig akár az asszonyok,
kik mellükhöz szorítják
a kenyeret, s ettől megszépülnek.
