Kántor Zsolt
Elpattant
a nagybőgő húrja
A szóbányában
vájár volt a pásztor.
Ott hagyta a juhokat a
csillék miatt.
Mert ragyogott a
tárnákban az arany szén.
Verebek csiripeltek,
mint pihésedő fiak.
Otthon ornitológust
játszott, kórbonctannal
ötvözve az
anatómiát. Izmokat elemzett.
Karpaszományos, angol
szövet öltönyt viselt,
gangeszi
gaviálbőrből makkos cipőt.
Amikor szabad idejében
Berliozt játszott,
elpattant a
nagybőgője húrja, ahogy húzta
a túlgyantázott
vonót. A szavatosságával volt baj.
Mert a volt neje, egy
iszákos kurva,
kőolajkék nadrágban
imitált egy dirigenst.
Végül ordenáré volt
az egész zenekar.
A hárfák a mű
végén vízbe ugrottak volna,
ha hűek maradnak a
partitúrához Lajosmizsén.
A
piac bibliai elvei
A könyv mint megtartó
toposz. Az értelem mint logosz.
El lesz ásva
buzogány, fokos. És hiába tápászkodik a rossz.
Akkor is, ott is:
olvasni fogsz.
Persze, vihog a gonosz.
Most a nyomtató recseg-ropog.
Mélyen befelé
építkezik, aki okos.
Nagyobb irgalommal bír
egy-két konyhai robot,
mint a képviselt
„Legek és csúcsok: lobogok!”.
A jelszó embere agyonmosott
zászlói, kopott
tribünjei, B-középek
kulisszái mögött zokog.
És a jelszó jajszó
lesz, a nemzet shaw lett.
És csoportok tűnnek
el, nagy eszmék megint.
Az idő túllép, a
tömeg nekik is beint.
S talán hét-nyolc
csalódás után
jön egy rokonszenves
orangután, aki a könyvet
kinyitja, mint kétezer
évnyi bekötött könnyet.
Lehet, hogy lecsúszott
költő lesz, operatív tiszt.
De világosan érvel
majd, és hisz.
És a könyv
reneszánsza jön el.
Ama kőtörő öröm
ezüstös filléreivel.
Minden szilárd hit
naiv üzenetként kódoltatik előbb.
Azután az is feláll
majd, aki ledőlt.
Egy valódi Isten, az
Úr előtt.
Hadarva
írok, hardver vagyok
Karaktereket spórol
az ijedt üzenet.
Egyfajta szaggatott, szelíd stílus születik így.
Kihagy és tömörít,
mintha több epigrammát fűzne egybe.
Persze a nagyítás
kihozza az apró hibákat.
Ott, akkor, mi miatt
történt: mégsem?
Egy szövegszerkesztő
modorában, másfajta dialógusba kezd
a megbonthatatlan
idővel.
Egyetlen mondaton
belül van benne kérdés és felelet.
Mintha ikrek lennének
a hétfő és a kedd. Élesítik egymást,
mint két kés.
Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint zsírpapírban
a képlékeny olvasat.
S azon belül egy kisebb tárolóedény.
Majd abban egy
gyűszűnyi dobozka. A mag, amit elvet.
Elveti vagy elveti?
Kérdezi a haszid.
Elveti a földbe, vagy
elveti mint használhatatlant?
Inkább az előbbi.
Mondja a mókus. A költő.
Hadarva ír, mint a
manócskák. Dadog, akár az angyal.
Selypít, mint Ildikó.
A papírboltos amazon.
Aki sms-ben írja meg,
hogy szerelmes.
Majd magyarázkodik:
nem tukmálom magam senkire!
Épp azért kellettem.
Mert nem kelletem magam.
A kelletés is kell.
Jön a válasz.
A kell: kötelező
alternatíva. Benne van a szabadság.
Arra vagy szabad, hogy
megtedd. Buzdító módban
csak nevetve lehet
folytatni. Befejezni nem.
A formák alkalmatlanok
erre a gyors hadarásra.
A bölcsész járatlan
ösvényeken jár. A kitaposott utakon átvág.