|
Horváth László Imre
Mulatságodul
„Kölykösen úszóak szemeink”
(Ady)
Álmodozom. Nem leszek: ez biztosan
lobot vet benned, a tűz felprédál
majd minden levegőt folyosóidról.
Most még csak apró madarak
pusztulnak el sorra a szíved ketrecében.
Lecipelték őket a föld alá,
a földbe ami vagy,
figyelmeztessék múltad, jelened, jövőd –
mogorva bányászokat.
Még nem látják. Ha észreveszik,
fejvesztve menekülnek majd.
Sokáig fog égni a szén, amit mulatságodul
hónapokig hordtam beléd
(dacos, szép robot volt,
mint ahogy ünnepre terít egy cseléd).
Ismeretlen
Mint ahogy üvegben
a semmiből penész lesz,
fehér nap, szürke, zöldessárgás
virágok nyílnak ki lassan, hirtelen.
Milyen volt éjjel
padot keresni a lakótelepen.
Nem hiszed el,
mintha kamaszok lennénk.
Régen vízbe dobott
üvegpalack sodródik így partra,
hogy bennszülött törzs
istene legyen.
Viharok, áramlatok
kellettek ehhez. Üres
volt a bálvány helye.
Semmi, ahogy üvegen belül is.
Mindegy, most fehér nap,
furcsa virágok vannak egy
ismeretlen törzs szívében.
