Géczi János

Kakukkpogácsa

A kevésnél kicsivel többnek lenni, de csöppet szűkösebbnek a soknál – ismételgetem megszállottként, magamat rendszabályozni igyekezvén, e maximát, amelyet legutóbb a lengyel világjáró blogján olvastam, de ha az arany középút passzusait amolyan középkorias enciklopédikussággal összegyűjteném (a módszer amúgy jellemző lenne rám), e mondatra lelve (elsődleges, másodlagos, harmadlagos… sokadlagos) forrásként megnevezhetném csaknem az összes európai bölcset, filozófust, teológust és tudóst.

Éjszaka írta, s reggel, homályos szemmel silabizálom ki a baráti utánajárásra vállalkozott mesekutató és szerkesztőnő levelét, amelyben arról tudósít, hogy a regényem kiadására kinézett kiadó nem vállalkozik a szöveg megjelentetésére. Amit azonban nem értek, az a kertemből hallható, csellengő kakukkmadár planetális hangja. (Felvetődik menten, mekkora az éneklő madár feje. Ugyan nagyobb-e a valóságosnál az énekhangok jóvoltából, avagy kisebb?)

Kakukkpogácsa! Ezt a nevet jegyzi föl Herbárium című orvosbotanikai művében Méliusz Juhász Péter a bakfűről, másik néven kőrontófűről, amelyet én, aki szégyenszemre nem a családjában, rokonságában és falujában, hanem holmi kétes tudalmakra oktató univerzitáson szereztem legtöbb ismeretem, bakszakálnak (egyetlen l-lel!), botanikai nevén Tragopogonként ismerek. A bakszakálam (bakszakállam) különben kerti változat, a habitusa megegyezik bármely réti sorstársáéval, de a levele sárgán csíkozott, ezért vásárolhatóak időnként a jobb kertészetekben. Reggelre kivirágzott, apró és sárga napot ringató szárak törtek a magasba, s e szépséges bokrocska pillanatnyilag alig fér el az őszelni készülő fás bazsarózsa vénséges bokra alatt. Méliusz ezt a gazt még mint tápláléknövényt ismerteti, ha hinni lehet neki, akkor eleink nyersen is és salátaként is fogyaszthatták. Mivel tejnedvet eresztő növény, semmi kétségem, hogy ugyancsak megbánhatták azok, akik sokat téptek és faltak belőle, tetszik vagy sem, ez a herba mérgező. Ámbár az nem újdonsága a gasztronómiának, hogy toxikus növényeket használ, s mindenféle közönséges mérgek kerültek az éhezők elé. A régi orvosok is tudták, hogy bármit meg lehet enni, csak legyen abból kevés. Amint bármi, ha sok, csömört okoz.

A bakszakáll fészekvirágzata bizony gyönyörű, de jóval szebb, amikor elvirágzik és megszárad, és beérnek a fekete magvú termések. Nem borostás, hanem lengedező, hosszú szőrös lesz mindegyik, s olyan színű és állagú, mint a kecskebak szakálla. Szőke-szürke pamacsok inganak érésidőben a bakszakállas réteken, akárha kecskék nyírása után, ha a szél elkapkodta az olló alól a lehulló szőrt, s a szabad legelőre szórta szét. Ezért talán, hogy a humorálpatológia elvét valló antik és középkori elődeink szerint mind az igénytelen állat szőre, mind a kövön is megélő, hosszú gyökerével azt megrepeszteni kész növény meleg és nedves természetű, azaz a hideg és száraz tünetekkel jelentkező betegségek medicinája. És persze – az analógiákban gondolkodás eredményeként – a Barbula hircit, miként a szerzetesek emlegették, a vese kövének megrontójaként számon tartották, amely mellékesen a májat kitisztítja, a gyomor kavargását enyhíti, a hagymázban szenvedőt megéleszti.

Reggel van, locsolom a cserepes növényeket. A tó, amely egész nyáron, a mértéktelen esőzés miatt, fel volt telve, felére apadt, egy-két nap, és talán felfedezem, hol a rés, ahol elszökik a víz. Ugyanakkor a lépcsőház föld alatti részén nedvesedik a fal, s az előtte álló polc verskönyvei átnedvesedtek, dohszagúak. Gábor éjféltájt ért haza (de hogy saját lábán vagy mentővel, nem tudom) a dialíziséről. Én ugyancsak későn érkeztem meg, Ozorán jártam.

Kérdezem, amikor felébred, tíz felé, s lekászálódik emeleti szobájából. Újabban félmeztelenül támolyog alá. Valami pizsamaszerű dolgot visel felsőtestén, alul semmit. Hímtagja egyre nagyobb, azaz annak tűnik – mert testében ugyancsak fogy az uraság. Csupa csomó, csontvég, kiálló szöglet, horpadás a teste, s a farka ernyedten is megmaradt termetesnek. Németalföldi képek szegény emberei, osztrák festők grafikalényei ily elfogyottak. Gábor a vendégszobát érzi magáénak, apró változtatásokat eszközöl rajta, a szoba közepére beállít egy használhatatlan tévékészüléket, sőt, a tetőtér másik helyiségét, a könyvtárt is birtokba veszi, hiszen ha számítógépén dolgozik, ott teszi. Gábor a csillagok kifényesedése végével ér haza, mint mondja, az éjfeli mentővel, Budapestről. De így, s ragyog a boldogságtól, hétfőig élhet, s ez két nap szabadságot, a teljes hétvéget jelenti. Ami nem lesz igaz: ha másra nem, injekcióra majd bemegy a helyi kórház belgyógyászatára, s egyszer biztosan transzfúzióra is. Napi öt alkalommal maga adja be az inzulininjekciókat, azzal másnak nincs gondja. Nem tudom, a karjába szerelt kanült miként kell tisztítani s milyen gyakorisággal, meglehet, azzal nem lesz két napig semmi feladata.

Gáborral e héten nehéz beszélgetések estek.

Egymást keresztező mondatok sarkán téblábolok.

A hét közepével kap számos betegtársa egyike édesanyjától egy telefonhívást. Az a harmincnyolc éves férfi, akivel nap mint nap találkozott a kórházban, elhunyt. Alig hete közölte vele kezelője, hogy nincs reménye a gyógyulásra, tegye meg, amit még meg szeretne tenni. A srác könnyűzenei koncertre, Céline Dion új műsorára, valahová Kaliforniába utazott rögvest. Jelen voltam a párbeszédnél, hallottam a telefonból kiszűrődő indoklását. Nem kíván úgy meghalni, hogy ne hallja élőben az életében nélkülözhetetlen énekesnőt. Már sosem tudható meg, miért vált ily fontossá a díva. Az édesanya annyit zokog-suttog a telefonba, hogy fia röviddel a koncert után szenvedett ki, éjszaka, a szállodában.

Gábor reggeli közben bejelenti, hogy bizonyosan nem nézi meg azt a filmet, amit korábban figyelmébe ajánlottam. Nem akarja, deklamál, hogy holmi film határozza meg a hangulatát, az életét. Ez a szó szíven markol: mennyi időt gondol el magának? Ezzel szemben fölszólít, elvárja, azonnal nézzem meg azt a DVD-t, amit számomra hozott. Mindeddig nem beszéltünk egymással rejtjelezve: én sem tudom, mi az, ami mostanság elkezdődik.

Amúgy a DVD-t nem nekem szerezte. Talán magának. Az utóbbi időben Gábor csupa felkiáltójel, s minden egyéb finomabb részlet lekopott róla.

A nap nagyobb részét egymással töltjük. Délelőtt segít a takarítónőnek, nem tehetek mást, beszállok magam is az ablakpucolásba. Lenyesi a tenyérnyi alsó kert füvét, összeszedi a szerteszét potyogtatott kutyaszart, az avarnyivá gyűlt, kesernyés szagú diólevelet s végül a mogyorófa alá hullt termést. Ebédre lecsót főzet velem, s a hirtelen étkezés után, amikor óvatosan megkérdem, menjünk-e a nagy melegben a Balatonhoz, fölragyog a képe. Balácapusztai római villagazdaság, majd a veszprémfajszi kálváriát látogatjuk meg, végezetül Füredre igyekszünk, olyan cukrászdába, amelyben tartósítószerek nélküli édességek kaphatók.

Telefon telefont ér, sms-t sms követ – úgy tűnik, Gábornak akad mindahány ismerősöm közül a legtöbb ismerőse. Köztük az a félszáz éveshez közel álló férfiú, akivel régebben délutánokra eltűnt, s a szomszédos városokban tették tiszteletüket. Az autóban ülve önkéntelenül hallom, s máris értelmezem a beszélgetésüket. Gábort szavai alapján bizonyosan nem úgy érti ismerőse, amint én: végül is abban maradok magammal, hogy ismerkedésre alkalmat adó helyekre ma nem együtt tartanak. S Gábor indoka az, hogy most ezt az elve nem engedné meg. Valóban, élénken érdeklődik, s a gyakori telefonbeszélgetésből arra következtetek, mélyen vonzódik ahhoz a huszonöt éves, nála magasabb ifjúhoz, aki fel-feltűnik újabban.

Gábor, úgy sejtem, majdnem szerelmes. Hete ha kezdődött nála ez az érzelem, mintha azok után, hogy szövettani mintákat vettek májából, veséjéből, majd a nyaki nyirokcsomói egyikéből. Azt szeretnék eldönteni, visszatért-e csontvelő-átültetése után fél évvel a fehérvérsejtűsége, avagy a gyógyszerek az immunrendszerét rontották el akként, hogy a szervezete immár önmagát bontja le. Mára hatvanhét kilónyivá fogyott, azaz tizennyolc kilót vesztett azóta, hogy Koreából, műtétje utáni kontrollról, nyár elejével visszatért. Két napja, mikor a fiúk iránti szimpátiájáról beszélgetünk, arról tájékoztat (dehogyis tájékoztat: megmond, kinyilvánít, kinyilatkoztat), hogy betegsége jellegéről, sorsának lehetséges kimeneteléről komolyan felvilágosította és eligazította a halk hangú, ám (nyilván) érzékeny lelkű srácot, s innen az ő dolga, hogy így is vállalja-é vagy sem, e kapcsolatot. Bólogatok, de nem merek kérdezni; éjfél már, bort is ittam, nehezen viselem az érzelmi feszültséget. Gábor rég inzulininjekciókkal tartja életben magát, ezért szexuális aktusra képtelen. Orvosa ugyan valamiféle reményt csepegtetett belé a jövőjét illetően, de hogy mifélét, sejtésem sincs, s erről beszélni szégyellek.

Felelősséget érez tehát a srác iránt. Én, mint aki ennek a viszonynak komolyabb jövőjére számít, megemlítem, hogy nem szeretném, ha a házamban élnének majd együtt, erre nincs se terem, sem anyagilag nem engedhetem meg magamnak, hogy egy újabb ember ellátásához járuljak hozzá. Gábor sértetten válaszol, paprikás, ő ugyan bármikor elköltözhet, de valóban igaz-e, érdeklődik, hogy azt se tűrném, ha a házamban, az ő szobájában hetente egyszer akár lefeküdne kedvesével? Majd előadja: féltékeny vagyok?

Nem tudom. Nem tudom, mi ez: dührohamot kapok, amikor ráébredek, Gábor ismét eszik húst, ámbár megtiltották bármilyen fehérje fogyasztását. Csirkepörköltet főz, kettőjüknek. S amikor barátja megérkezik, többnyire hoz az édesanyja főztjéből, legutóbb ugyancsak pörköltet. Túl az ilyen apró vétségeken, fizikailag is kifárasztja magát. Éjszaka képtelen aludni, mondja, a stressz miatt, s van úgy máskor is, mint most, hogy egymás után tízszer hány.

A nyár végi, délutáni forró szélben csodálja a balácai freskótöredékeket, a mozaikokat. Szeretne, sóhajtozik, kétezer évvel visszamenni az időben, s itt és ilyen épületben lakni a kedvesével. S amikor a közeli kálváriadomb tetejéről felfedezi, hogy milyen terjedelmes darabot lehet, ha akad hozzá tekintete, fölfedeznie és megnéznie a Balatonból, félvállról, fényképkészítés közben adja tudtomra, azt hiszi, ez az utolsó nyara.

Tegnap, amikor az első szövettani eredményekről kapott felvilágosítást Veszprémben, s azon nyomban indulnia kellett Budapestre, hogy dialízisnek vessék alá, azt közli (közömbösen), hogy már unja, nagyon unja az életet. Hogy nem tudja, csinálja-e tovább. Kérem, várja meg a végső, a második vizsgálat eredményét, s majd akkor térjünk erre a kérdése vissza.

Ma nem beszélünk semmit a tegnapról. A holnapról sem. Nézzük a rekonstruált villát, a selyemfüveivel szinte lángoló, szeles domb alatt a tájat, nevetünk, autókról beszélünk, szerelmekről, magányokról és munkáról, oly lazák vagyunk, mint akiknek semmi gondjuk az élettel. Én azonban izzadok. Komisz lehetőséget kínál okként: a férfiklimaxot.

Amikor Gábort a második vagy harmadik telefonáláskor (egyeztetik, mikor találkozzanak) arról faggatja barátja, merre van, bizony-bizony félreérthetetlenül kitér a válasz elől. Nem mondja el, hol van, kivel s mit csinál. Ezt az érthetetlen hamukázását régről ismerem, nem tudom, rejtélyesnek szeretne inkább föltűnni, avagy csupán fondorlatosnak.

Majd csupán Veszprémben mondja el neki, mert érkeztünk nyomán mindjárt felbukkan, kis dobozokba rejtett élelemmel, merre jártunk délután. (Aztán máris mennek a kórházba, az esti injekciót megkapni. Az aprócska álaktusra, meglehet, órákat várakozik, avagy várakoznak.)

Füreden nem található olyan cukrászda, ahol Gábornak alkalmas ételt állítanak elő. S ráadásul a tartósítószer nélküli Coca-Cola helyett Pepsit szolgálnak fel. Gábor feszült, a vércukra alacsony: végül megeszi a mimózatorta-szeletemről a csokoládédíszt, s a Lidlben, ahol zöldséget és gyümölcsöt vásárolunk, marokkal tömi magába a lehullt és összekapkodott, cseresznye nagyságú, délvidéki szőlőszemeket. Még fizetés előtt iszik a tartósítószertől mentesnek írt gyümölcsléből – amelynek hamisságát percen belül kifejezi a gyomra: nem igaz, amit a dobozra írt a forgalmazó.

Gábor tehát megduplázódik, röhögöm el magamat – egyszerre csak egy új Gáborral lett több. Kocsival mennek a kórházba, Gábor Gábora autót birtokol, vagy ha nincs is kocsija, a szülői járművet használja – előzetesen kikészítem a meséket, a kutyáimról szóló könyvet, amelyet éjjel olvasni szeretne. Azt hiszem, sosem kérdeztem eddig tőle, s nem is fogom, mi mindent olvas tőlem. Nem sok mindent, vélem, leginkább semmit. Verseket minden kétséget kizáróan nem, azokat utálja. Regényt, esszét sem, úgy sejtem. Akként lehet velem, mint fiú az apjával. Nem törődik velem, és ez kábé azt jelenti: lényegében leszar.

Jegyzetkészítés és körtefőzés közben nem ügyelek a telefonhívásaimra – időközben Gábor jelentkezik. Szokása szerint csak rám csörren, hívjam vissza. Nehezen, több hívás után emeli fel a készüléket és fogad, tévét néz éppen a kórházi váróban, s várakozik a szombati kezelésére. Délután, előre jelzi, hosszú, nagyon hosszú estéje lesz, szombatonként vég nélkül megvárakoztatják, jó, ha éjjelre vagy hajnalra hazaér. A házam és kertem iránt érdeklődő jehovista angol ismerőse jelentkezik, holnap egyeztetünk, miként találkozzunk személyesen.

Eladom, vagy ha nem is, de el szeretném adni veszprémi lakhelyemet.

A lakásomban halottszagot érzek. Mindent feltúrok, hogy megtaláljam az okot, végül Gábor szennyes ruhák közé szórt nadrágja zsebében bukkanok két illatozó növényhajtásra. Balácán törhette le a bazsalikomból és a vörös mentából, emlékszem, lelkendezett miattuk. Azok együtt keltettek ilyen szörnyűséges illatot. Valóban, amióta apai nagyanyám, néhai Turóczi Róza, hosszú, ágyban töltött betegség után, harminc éve meghalt, s a temetésén a macska, nagyanyám állata, beborította magát mama kedvenc szagos leveleivel, az istentiszteletkor használatos, Boldogasszonyfüvének nevezett fodormentába és a paradicsombefőzéshez nevelt bazsalikom ágyásába, majd bebújt a ravatal alá, erre a szagkeverékre riadtan reagálok.

Gábor, néhány hete, nevet váltott. Megérkezett az engedélye a névváltoztatáshoz – s immár nem nevelőapja és édesanyja nevéből összevont francia-magyar nevét viseli, hanem második keresztnevét fogadtatta el új családnévként. Indoka szerint azért, mert ezáltal könnyebben jut jogosítványhoz – hiszen Angliában, betegségére hivatkozva, felfüggesztették (ha jól hámozom ki a különböző időpontban elhangzott különböző magyarázatai közül a leginkább érvényeset: öt évre) a vezetői engedélyét. Több barátjának nem fogadja a hívását, s ha utóbb föltárcsázza őket, kritikusan figyeli közlendőjüket. Velem sem kíméletes. Sérelmei vannak, jócskán: amióta itt él, túl azon, hogy elélhet nálam, nem törődök vele. S mindebben igaza lehet, nem gondoltam másnak, mint olyan betegnek, akinek, mert módomban áll, segítek. Néha erőmön és tehetségemen túl, nemegyszer egzisztenciámat veszélyeztetve. Időközben Gábor az életem részévé lépett elő. Hozzá igazítom a programomat, úgy vásárolok, hogy részére legyen megfelelő étel, s nem morgok a magas villany-, gáz- vagy vízszámla miatt. Mindenen túl arról beszél, ha segít ezzel, Angliából hozzuk át az autóját. Betegségei okán repülőútjain összegyűlt bónuszait szeretné arra fordítani, hogy januárban nézzük meg Dél-Afrikát.

Korábban tárgyaltuk, de mindeddig nem tér vissza rá, alkalmasnak látom a pillanatot, s óvatosan fölvetem, akarja-e, és ha igen, miként, hogy feljegyezzem harminchárom éves élete általa elmondható történeteit. Nem szeretném, hogy a kedvemért tegyen bármit. Arról biztosítom, hogy kizárólag akkor fogom kérdezni, ha munkám mellett valóban jut rá időm, s ha ő aznapi, többnyire előzetesen nem listázható feladatainak végére jut úgy, hogy marad ereje a beszélgetésekre. Gábor, tapasztalom minden pillanatban, gyönge. A tegnapi séta kimerítette és ki is szárította. Holott olyan sovány és könnyű, hogy képtelen verítékezni, amire a szeptember eleji szokatlan kánikulában s a benapozott, nyílt mezőkön és dombokon, amerre kóboroltunk, lett volna oka.

Megnézem a filmet, amelyikről vissza-visszatérve, többször és darabosan beszél. The Bucket List. Bob Reiner munkáját A bakancslistának fordították magyarra, s két nagybeteg férfi utolsó, közös három hónapjáról szól, mert másként nem lehet, humorral, harsan és ünnepélyesen.

Kakukk röpül a kertem felett. Tökéletlenül mozog, akár a bolygók, így mégis megkérdőjelezhetetlen a hatalma. Elnémulnak jöttére a többi énekes szárnyasok. Hogy angyal él a kertemben, most bizonyítékára lelek itt, hiszen ő is néma.

Platón tanítványa, Eudoxosz beszél arról, hogy a bolygók nem úgynevezett állócsillagok, amelyek a csillagképeket alkotják, hanem vándorló égitestek, azaz planéták. A planéta csavargót jelent a görög nyelvben, s azokat a szabálytalan embereket nevezték így, akik nem letelepülten éltek, hanem koldulva járták a vidéket, és semmilyen társadalmi rendbe nem mutatkoztak betagolhatónak. Hogy az ilyen emberek rétege megnevesítődött, az annak a jele, hogy törekvés mutatkozott a szabálytalan bolyongók megrendszabályozására, egyébiránt a görög csillagászok sem tesznek egyebet az égi vándorok leírásával, mint hogy a leírt szabályokkal megbéklyózzák őket. Jelentőségteljesnek találom a társadalmi változások és a tudományos gondolkodás jelenségei közötti párhuzamot, fontosnak, hogy a görögök a rendezettséget kinn és benn, a makro- és a mikrokozmoszukban egyszerre tudják fokozni. És azt számottevőnek, hogy geometriai problémaként vagyok képes érzékelni azt, ami szociológiai, netán mentalitásbeli kérdés, de arra is hajlamossá alakulok így, hogy a társadalmi megállapítások átvonatkoztathatóvá váljanak a csillagászatiba.

Éjjel, miután visszaér a kórházból, karját fájlalja, mert sok helyen megszúrták, mígnem megtalálták a vénáját. A délutáni kirándulásunkról visszakanyarodva szó kerül arról, túl a korkülönbségen, mentalitáson, hogy miért nem lehetek a kedvese. Érti és mintha elfogadná az övétől gyökeresen eltérő, korom miatt meg nem változtathatónak elgondolt orientációmat, de hogy hiszi-e vagy sem, arról nincs erőm apró kérdések segítségével megbizonyosodni.

Sportolni akar, nyerje vissza erejét. Fallabdázni nem, mert egykori balesete miatt bármikor kifordul a vállízülete. Úszni ugyancsak nem ajánlatos, konditerembe járna, azt emlegeti egyre, de hogy miként jutott erre a következtetésre, egyelőre nem világos a számomra. Nyilván Gáborkettő lenne az oka. Javaslom, kerékpározzon. Mondja, húszezer forint végül is kerülhet egy biciklire. Aztán mintha elvetné az ötletet, a város túlságosan dombos. Sétáljon inkább? Az azonban nem keményíti a hasfalát, farát, hátát.

Mutatja csuklóját, lötyög rajta a felcsatolt óra. Oldalát, karja fonákát, combja külsejét. A pettyes bőr alatt ernyedt erek. Ma átvizsgálta a nővér, vannak-e rajta bőrelszíneződések, fekély kialakulására utaló helyek. Nincsenek. Néhány pattanás, amelyet azonban nem mer kitisztítani, mert a megnyíló bőrfelületen sokáig, nagyon tartósan, huzamosan, szinte a végtelenségig szivárog a vér. Aloe vera szprét keresek számára, és sok okoskodás és körülményeskedés közepette elbeszélem, miként használja fel. Anyám felfekvéseit, bőrgondjait eltüntette ez a szer, ajánlhatom hát bátran.

Mielőtt elsiet, beszélni azzal, aki szigeti otthonát gondozza, két angol barátja egyikéhez, átölel, fejbúbon csókol.

Nem tudok aludni. Órákkal később, hogy látja a fényt a szobámban, még bekukkant, rákérdez, jól vagyok-e. Befejezhette a Skype-on a beszélgetést, matat a konyhában. Az injekciók után néhány óráig nem vehet magához táplálékot, vélem, lejárt a várakozási idő. Reggel látom, a hűtőből nem majszolt ki egyebet egyetlen szirupban megfőzött, keserű csokoládéval leöntött körténél. A kutyáim, akik megszokatták velem, hogy hajnalonként a nyitott garázson át bejönnek, s óvatos csöndességgel a hálószoba szőnyegére terítik magukat, most zajjal érkeznek. Visszazuhanok az álomba, de hamarosan szipogva ébredek. Amiatt, hogy nem tudom, hova kell, ha kell, eltemetni. Azzal sem vagyok tisztában, hogy arról, amit manapság tesz, beszédképes lennék-e.

A vasárnap a semmittevésé, a hétfői nap az évkezdésé, a kedd pedig Pécsé.

Hétfő délután egy Olympus hangrögzítő tulajdonosává válok. Rég vágytam olyan diktafonra, amely a zsebemben lapulhat, s a jegyzettömböt pótolja. De aggódom, ha olyan bonyolult megtanulni a kezelését, mint a mobiltelefonét vagy valami egyéb kütyüét, vesztes leszek.

Gábor, úgy tűnik, beköltözteti az emeletre kedvesét. Amikor a munkából megérkezem, fenn zajonganak, s hogy lefekszem aludni, ugyancsak aktívak. A nappaliban, a földszinten a televízió, fenn valamelyik számítógéppel elérhető zenei rádiócsatorna üvölt. Kinn pedig a kutyák. Mint a boldogság szaga, úgy terjeng a hagymáé, a vacsoráé.

A keddi délelőttön Gábor angol hittérítő ismerőseit viszi a paloznaki kertbe, megnézni, hátha megvásárolják. Dél környékén hív, akkorra lefénymásoltatta az ingatlan iratait, s át is adta a vendégeinek, hogy segítségükkel a Földhivatalból kikérjék a tulajdoni lapot. Mondja, hogy hazaért, 12.13-kor, trikót vált, és indul dolgára. Ez a „dolog”, megszokhattam, többnyire a kórházi kezelést jelenti. Vagy egyebet. A „dolog” szó azt jelenti, hogy magánügy. Hogy nincs hozzá közöm. Hogy számomra a szó ajtaja mögé nem lehet bepillantani.

Háromra érek haza, rövid az egyetemi jelenlétem. A konyhában mindkét Gábor, ebédelnek, resztelt máj készülhetett, hívnak, egyek. Siófokon a McDrive-ban kínai ételeket vásároltam, nem vagyok éhes, elhárítottam az invitálást. Behurcolom a dolgozómba a könyveimet, a táskámat, aztán kiviszem a papírszemetet a konyhába, hogy néhány szót váltsak velük. Sikertelen a kísérletem. Gábor süteményeket szortíroz, mondja, a maradt májat egyem vacsorára, de elhárítom. Térülök-fordulok, aztán ismét a konyhában, felemás a helyzet, oldanám. Hát arról kérdezem Gábort, délelőtt járt-e itt a takarítónő, találkozott-e vele, s milyen munkát végzett el. Mondja, hogy alig futottak össze, amúgy nem tudja, milyen munkát végzett el, de már harsog, s az erős hangtól egyre apróbb leszek. Bizonyosan összefüggő az érvelése, de engem megsemmisít az a szidalom- és kárhoztatásözön, ami a nyakamba zúdul. Láthatom, deklamálja, hogy alig ért haza, a cipőjét sem tudta levenni, éppen elkészítette az ebédet. Nem tudja, Katalin, az asszony, aki a ház szüntelen elporosodó holmijait szabályozza, mit végzett, azt se, hogy az emeleten, a szintjükön járt-e, menjek fel, ellenőrizzem, ha akarom, vagy hívjam telefonon, és kérdezzem meg. Ő, Gábor, nem az adjutánsom, hogy felügyeljen a házra, amúgy, mivel telefonon egyeztettünk, számot vethetnék azzal, hogy délelőtt angol barátai és az én ügyemet bonyolította, aztán csak ruhát cserélni ért haza, akkor pedig nem dolgozott a bejárónő. Megjegyzem, emelt hangon, hogy ezt azért mégse kellene – értve ezen, hogy a barátja előtt rám ripakodik.

Gábor, azt sejtem, kulcsszerepét bizonyítja – hogy nélküle mi minden nem valósulna meg ebben a lakásban. Ebben a városban. Ebben az életben.

A lávaömlés elindul. Hadarja, hogy napok óta sértetten járkálok fel s alá, dúlok-fúlok, s amúgy is, a múlt héten történtek óta elege van abból, ami én vagyok. Nem emlékszem a múlt heti eseményre, hát kérem, pontosítson. Mindez olaj a tűzre. A barátja eszik, látszik, egyáltalán nem feszeng a vita miatt, de nem is trónol az események közepében, rajta kívül játszódnak le a dolgok, közömbösnek mutatja magát, végtére nem az ő ügylete, de én egyre inkább szorongok, nem akarok válaszolni, de csitítani sem vagyok képes hisztérikus barátomat. Öt perc alatt megtudom, hogy elviselhetetlen ebben a lakásban (a lakásomban) az élet, számon kérek, utasítok, minden szolgálata ellenére sértett vagyok, s máskülönben, a múlt hét betetőzte az eseményeket. Összekapkodja a holmiját, a sapkát, hátizsákot, kétszer felszólítja a barátját, hogy húzzanak el, miként a vadlibák. Üvölt, nem akar erről a dologról beszélni, és noha kérem, legalább kommentálhassam az eseményeket, meg sem hallgat. Újfent hadarja a napi történteket, nem tudom se csillapítani, se elrekeszteni a mese ismételt felhánytorgatását és a kárhoztatásomat. Végül a bejárati ajtóban áll, s onnan mennydörög. Kérem, az utcát ne avassa be az életünkbe. De igen! – harsogja, őt ugyan nem akadályozza meg mondandója közzétételében… Elköszön. A barátja úgyszintén. S hallom a lakásban, elhaladtukban miként káromol.

Azt hiszem, ettől a ponttól mindent, ami végbemegy, toleranciával illik fogadnom, és ehhez nem érzek magamban többé erőt. Nagy a fejem, mint annak, akiében minden szó (az a számtalan mocskos, indulatos, hangos és kíméletlen szó) benne ragad.

Gábor fél óra múlva visszaérkezik, oldalog, kisfiúsan, s ahogy gyorsítottan lépdel felém, félrebillent fejjel kérdezi, haragszom-e rá. Nagyon. Megölel. Bevallom, kétségkívül haragszom. Nem sokat beszélünk aztán az eseményekről. Amire azonban többször visszatér, hogy sűrűn kérte, ne más előtt beszéljünk. Nyilván igaz, én ilyesmire azonban nem emlékszem. Amúgy, de nem merem megjegyezni, hangosan főként nem, ilyesmi helyzetfeloldások az esetében gyakoriak. Kedvese, a másik, a hórihorgas fiú tán nehezen viselte a szituációt? – kérdezem, s meglep a válasz: ő bizony nem törődik senki (kvázi: a másik, a másika) problémájával. Az enyémmel sem. Nyilván ennek a kijelentésnek odaáti az értelme, s nem az, amit számomra, ezen a térfélen jelent.

Elmondja, hogy miként sikerült telekkönyvi adataim segítségével kikérni a helyrajzi igazolást és a térképet. Azt hiszem, ettől kezdve izgalmassá válik a kert sorsa: nem tudom, mi lesz vele. Bele sem gondolok, mi történhet a lakásommal és a kertemmel, ha valaki érdeklődő jelentkezne miattuk.

„Nem rettegek. Egyáltalán” – áll egymás alatt a két mondat a laptopom képernyőjén, hogy kinyitom. 23.32-kor érkezett az első, a második három perccel később. A Messengert előtte kapcsolom le, ezért ér hajnalban utol az üzenet. Sötét van még, fekszem az ágyamban, s a kertben, a leveleit tegnap hullatni kezdő, maga alá sárga avart terítő diófán élénken csicseregnek a feketerigók.

Nem érzem magamat kialudtnak, korán megébredtem, holott a szokásosnál később feküdtem le. Gábor este tíz környékén érkezik haza a kórházi kezeléséről, s mert nyugtalankodtam, utánaküldtem egy kérdő sms-t, nem akadt-e problémája. Fél órába se kerül, hogy hazaér, éppen csak beinteget a szobámba, mivel telefonálok. Az sms-t, magyarázza aztán, a lépcsőn kapta meg, azért nem válaszolt, hiszen visszatért.

A kutyameséket tartalmazó könyvet elrakom az asztalról, ahol napok óta hever. A Magyar Építészet legutóbbi számával együtt, ahol a kertről szóló szövegek olvashatók.

Elterül a fotelben, bámulja a tízes híradót. A hetest ugyanúgy mindenkor megnézi, s ilyenkor rendszerint a telefonjait se veszi fel. Ráköszönök, s fordulok ki, nehogy robbanjon. Kijelentem, ideje se maradjon válaszolni: majd később visszanézek, beszélni. Félreértheti, s utánam szól, hogy fáradt, nincs ereje kérdezz-feleleket játszani, s megértem, hogy az interjúra gondol. Magam ugyancsak gyenge vagyok, kizárólag a friss események érdekelnek, ha vannak. Aztán bort hozok, leülök hozzá, mert nem képes a műsort figyelni.

Nézegeti a tévét, s nem tudja, mit néz.

Gáborral valamicske számítógépes programról beszélnek, pontosabban ő hallgat, barátja pedig körülményesen érvel, hosszan és halkan, mígnem bevallja, hogy fáradt, nem tud figyelni, haza akar menni. Rosszul alszik, rémálmai vannak. Hajnalban valaki orvosnak tűnő asszony ébresztette, két szélén perforált papírcetlivel a kezében. Orvosként azonosította őt, mondja el többször: arról kap tájékoztatást, hogy megérkeztek a leletek, melyek szerint rákos. A tüdejében áttéti csomók keletkeztek. Műthető-e? S mert a válasz elutasító, azt kérdezi, mennyi ideje van még élni. Legfeljebb három hónap. Aztán visszaaludt, mert ráébredt, csak az álma riasztotta fel – de nem sokáig tehette, mert hallotta, hogyan nyöszörög a garázskapu. Ötkor lehetett, hiszen akkor tolattam ki az autómmal, s indultam az ország déli peremére szorult városba, tanítani.

Aggódás vagy szorongás? – hűvös és szenvtelen a kérdésem, de nyelem közben, az izgalom ellen, a bort. Szorongás, válaszol kimérten, óvatosan, azt hiszi.

Órányit beszélhetünk, megtudom, hogy az angol férfiak harminc százaléka meleg, s nagyjából ugyancsak ez az arány az olaszok között. S azt, hogy nem szereti a bizonytalan helyzeteket, nem bírja elviselni a döntetlen játszmákat. Nem érti meg azokat, akik nem betegségükben, hanem a betegségük keltette kérdőjelek alatt roppannak meg. Ő, és ez valóban így van, amennyire csak lehet, aktív. Betegtársait rokonok húzzák-vonják-tolják, ő mindent maga intéz, és nem sajnáltatja önnönmagát. Nem sokat hallom panaszkodni. Én az évkezdésről számolok be, az új hallgatóimról. Gábor kéri, jöhessen be az előadásomra, holnap. Hívom, biztatom, nézzen be. Majd felmegy, hogy újfent beszéljen angol barátjával, s közben még egy-két sort üzen, hiszen a gépem körül matatok, keresem számára az órarendemet, tudja, Messengeren utolér. Felviszem a csütörtöki programomat, fejbúbon csókolom, megköszöni, mint máskor is, a napot. Kérem, másnap, ha majd leletei eredményét közölték, nyomban értesítsen. Várom a hívását.

Szerda. Szeptember. A hónap tizedik napja. Negyed hétkor mentő hangja süvít át a városon. Ma nem szólal meg a tűztorony harangja, nem jelzi az idő múlását, s ha ébredne, nem tőle ébred a szobájában Gábor. Vélem, ismét hajnalig maradt fenn, ámbár a konyhában nem mutatkozik utána edény, ételmaradék, ami arra utal, hogy éjjel nem éhezett, s nem evett.

A szájpadlásomon kiújult a kötőszövetcsomó. Észleli a nyelvem, ki tudom hüvelykujjam begyével tapintani. Alig éve műtöttek hasonló okból, eszerint eredménytelenül. A bőrömön itt és ott öregségi foltok, kötőszöveti elváltozások, csomók. Havonta ellenőrzik a bőrfelületemet, mivel egykor, s van annak fél évtizede, rosszindulatú anyajegyekre bukkant rajtam orvos barátom. Mondja, mindezzel az immunrendszerem jelez valamit.

Gábor fél tizenegykor rendel magához, darálja, hadarja és morzsolja a mondatokat, és közönyösnek igyekszik látszani. Nem hiszek neki. Akut a kórja, s már hozzákezdett a vörösvérsejtek pusztításához. Nincs esélye, ha valóban ez a betegség, a túlélésre, ámbár, az orvosa szerint, lusták a sejtjei. S ez azt is felveti, tíz százalék valószínűséggel, hogy téves a diagnózis, ezért ismételten megvizsgálhatják a vérképzésben részt vevő szöveteit. Meglehet, autoimmunitási gondjai keletkeztek. Meglehet, a gyógyszerei okozzák a tünetet. Negyed tizenkettőkor autóbuszon ül, s délután háromkor, amikor hívom, hiszen némasága aggasztó, már túljutott a szövetmintavételen, s arra vár, türelmesen, hogy megengedjék, utazzék vissza Veszprémbe, százhúsz kilométert ismételten megtegyen. Ha majd megérkezik, szokásos jelenésére kerül sor a belgyógyászaton, hogy naponta esedékes injekcióját megkapja, s tíz felé visszatér alvóhelyére.

A következő kiadó vezetője ugyancsak visszautasította a regényemmel való foglalkozást. Kategorikus nemet mondott a közbenjárásra vállalkozó mesekutató-szerkesztőnek. Nem érint mélyen, ismerem az úr természetét.

Gábor hat után érkezik haza, másodmagával. Iparkodom fel a völgyből az Óváros térre, rövid tárgyalásra, az Elefántról elnevezett presszó kicsi teraszára. Látom, a Kínában vásárolt, onnan hozott olajzöld ingemet hordja – tegnap ugyancsak olyat viselt, ami az enyém. Ilyesmi régebben is elő-előfordult. Szóvá is teszem, hogy a tanítóingeim egyikét viseli. Kirobbanóan jó hangulatúnak látszik. Mire visszaérek, a televíziót nézik, szorosan egymás mellett ülve a kanapén. A mosógép lenn duruzsol. A kutyák a teraszon nyüszítenek. Ők pedig ananászt rágnak, ananászszagú a lakás nappalija, a konyhája. És leves a padló.

Gábornak nincs gyógyszere, amit beadhatnának neki. Először tiltakozik, de végül, hiszen így a buszmegállóhoz elkísérheti a másikat, beleegyezik, hogy a szükséges szert, amelyet az egészségügytől ingyen meg nem kaphat, az ügyeletes gyógyszertárban vásárolja meg, s elzarándokol a kórházba, juttassák a testébe, éjszaka ne legyen problémája.

Egy árva hangot sem szól a mai vizsgálatokról, sem arról, mit gondol mindezekről. Kiegyensúlyozott, vagy annak látszik. Éjjel, a Született feleségek előtt (amely filmsorozatra, mondja, „hónapok óta” vár) aztán ezt-azt elmond a nap eseményei közül. S amikor beszámolt a helyzetéről Gáborkettőnek, az elsírta magát. Hogy neki már az lenne a legjobb, ha minden abbamaradna. Hogy nincs kedve hiábavalóságokkal foglalkozni. Hogy segíteni sem akar másoknak, kivéve a betegeket és gyerekeket, de ebben az országban minden ilyenféle felajánlkozását visszautasították. Hogy, hogy, hogy. Megkérdezi, mellékesen, először, amióta kérdez, miért vagyok általában szomorú, és miért magányos. Aztán tanácsokat kapok, okosakat, megfogadhatatlanokat. Végül elvonul, negyed tizenegykor, a csethez, mert várja ott valaki, akit a műsor alatt idegesen elhajtott.

Tegnap kedélyesen kiszárítottam az ouzós üveget. Elfogyasztottam az ital maradékát, s még a hatását sem éreztem. Mindig kedveltem az ánizs illatát. Mivel először Görögországban ittam ilyen italt, számomra a görög emlékek fölidézője marad. Most azonban a Mamma mia filmet hívja bennem elő, amelynek kizárólag annyi a jelentősége, hogy az egyetlen játékfilm, amit Gáborral együtt néztem meg. Moziban.

Az évkezdés nehéz, évről évre nehezebb. Extra feladatok sorával látnak el, amelyek nem serkentenek, inkább bénítanak.

Péntek – anyámékhoz igyekszem. Három hete lehettem utoljára otthon, azóta rövid telefonokban érintkezem felmenőimmel. Miként Gáborral a háromszázhetven kilométernyi úton. Ebédidő előtt arról áradozik, hogy májbiopsziája nyomán ugyan bizonyos, a leukémiája tört elő, de arról semmit sem tudnak mondani, hogy akut-e ez a kór. Az akutság ugyanis életidőt prognosztizál. (Előző nap bemutattam Gábort barátomnak, munkatársamnak. István hosszan elnézte a fiúszerű férfit, s később mondja, mennyi életerőt fedez fel benne. Gábor, utólag, erre csak annyit vág rá, majd nézzük meg, mi marad egy-két hónap múlva mindebből.) Ahhoz meg kell várni a nyirokcsomókból vett mintákon végzett kísérletek értékelését. Vélekedése szerint ez biztató jel. Aztán elhadarja, mi minden feladat várja ezen a napon. Azon kamionosok egyikével találkozik, Budapestről jön hozzá, akiknek néhány hete Hajdúszoboszlón és Debrecenben két-három napot tolmácskodott. Munkaebédje után napi lelkesedése magasabb fokozatba csap: a gépkocsisok magyarországi képviselete dunántúli részlegének igazgatói szerepét ajánlják föl neki, mintegy nyolcszázezres nettóval, szolgálati lakással és autóval, csak éppen másik városban. Kérdezem, hány ember tartozna hozzá. Úgy tudja, hogy kétszáz. Érzékelheti csöndemet, s máris magyarázza, hogy tárgyalópartnere tud bizonytalan egészségi állapotáról, és önmaga számára mindenekelőtt a kezelés folyamatossága s állapota javítása a fontos. Magam pedig értem, mily lényegbevágóan fontos az, hogy legalább a lehetőség felvillan egészséges és önálló életére, s arra, hogy a pénzhiány ne korlátozza.

Délutánra ing- és könyvvásárlást ígér, a teleknézőknél óvatos érdeklődést. S miként mondja: babázást. Este ugyancsak tarthat a bejelentett (nyilván nekem szóló, hangsúlyozott üzenettel rendelkező) babázás, amikor kilenc fele (órák óta állok Hatvan előtt a sztrádán) kolbász után hiába kutakodva a hűtőben felhív, segítsek (a hűtőláda belsejében, a fagyott ételek zacskóin heverő kolbászt néhány nap alatt magam faltam fel), mondatai arra utalnak, hogy fessnek kíván látszani, s nyilván Gáborkettő előtt. Kérdem, ott alszik-e a fiú. Megpillanthattam őket néhányszor összebújva, jobbnak vélem tehát jelezni, tudja, látom kapcsolatuk elmélyülését. Ennek jele, hogy Gáborkettő állszakálla teljes szakállá teljesedik, kinézetében öregedni kíván a kamaszosan ifjú úr. A háta azonban görbe, a válla leejtett – abban megmarad magát megtestesíteni képtelen, az önképviseletre nem vállalkozó kamasznak.

Anyám hálóingben áll és vár, kerek szemmel tekinget a konyhaajtóban. Hallotta, hogy beállok autómmal az udvarba, avagy a kutyák ricsaja ébreszti, szélesen mosolyog, s leinti a csaholó ebeket. Fel sem fogom hirtelen, mit hallok:

– Csendben legyetek!

– Én is maradjak csendben? – röhögök, és szülőanyámat magamhoz ölelem.

– Ugyan! – elhúzza a hangot, s bohókásan legyint felém.

Máris indul a hálószobába, közben rámutat a fürdőszobára (körülbelül azzal a jelentéssel: a gáz ég, ha lezuhanyoztam, gondosan zárjam el, a törülközőt se felejtsem kiteríteni), rámutat alvó apámra (ébresszem fel, nem lesz dühös, ámbár tudható előre, azt fogja mondani, hogy éppen ebben a pillanatban aludt el), rámutat az ajtóra (ne feledjem bereteszelni, amely ugyan, ha jönne a betörő, semmi akadályt nem jelenthetne neki), rámutat apám ágyfőhöz támasztott fokosára (néhány éve, amikor betörő járt náluk, az összes értékkel, az autóval, az éves méztermést tartalmazó kannákkal egyetemben kirabolta a lakást, az volt a szerencséjük, hogy ők nem tartózkodhattak itthon, lévén kórházban), újból legyint, körülbelül azzal az értelemmel, hogy minek az ott, apám sem fel nem ébred a hívatlan látogatók zajára, se nem elég erős és ügyes, hogy fejbe csapdossa őket.

A falunkban minden évben sok és idővel egyvégtében több a rablás. S az ebbe belehaltak száma is.

Néhai nagymamám számára csináltatott ágyában alszom. Kilóg a lábam belőle, tehát nem szeretem, mert nekem rövid. Forgolódom, morgolódom, reggel hatkor fölkelek. Nincs munkám a háztartásban. Anyám vezénylete mellett rendet tettek mindenhol, a rokon alkalmazott amúgy takaros és figyelmes. Sőt, ételt találok a hűtőben, valami főzeléket kell, s nem egyebet, főznöm a füstölt hús mellé. A kertet derítem hát fel, a szárazság ellenére maradt laskatök, cukkini, mangold, sóska, rebarbara, beérett az újkrumpli, bármelyiket választhatják. Estével Pestre szeretnék érni, majd a lakóhelyemre, legalább egyetlen napot tartalékolok arra, hogy felkészüljek a hétfői előadásaimra. Mostanság az egyetemi létezés jókat nem tartogat, s baljós árnyak lebegnek fölöttem és a tanszék fölött, igyekszem közömbösen szemlélni a gondosan előkészítettnek látszó és lassan kiteljesedő dékáni szcenáriót.

Anyám akar beszélni.

A legutóbbi, kéthetes kórházi turnéja után (amikor ismét ki kell menekítenünk a kórteremből, ahol a felügyeletét azzal oldják meg, hogy – a családot nem tájékoztatva – számára dupla adag Xanaxot, antidepresszánst írnak elő reggelenként, aminek eredményeként, ha sétálni akar, összecsuklik, s következményként pelenkázzák, és tehetetlen testként gondozzák és taszigálják), mire fondorlatok révén kiderítjük rettenetes elesettsége okát, már az animális lét peremén billeg. S úgy adják haza, hogy végtére elismerjük, milyen kegyet gyakorol a nagy hatalmú egészségügyi intézmény és idegbajunkra tekintettel lévő orvos képviselője velünk, s azt is illő lesz megköszönnünk, úgy, miként azt ebben az országban boldog-boldogtalannak szokás, hogy befogadták. Anyám, hamarosan látom, visszakapaszkodik az értelmes világba, s minden erőfeszítése arra irányul, hogy nyálát ne csorgassa, és ép, bár rövid mondatokat préseljen ki magából.

A Delta, Mundruczó Kornél filmjének minimalizmusa, amely megragadja a figyelmemet. Bénán és erőtlen ülök a filmvetítés után, de a többiek (mi, a nézők nem sokan vagyunk) sem képesek helyükről elmozdulni. Éjszaka ébredezem, nem találom a helyemet, búvok vissza tehát az este megtekintett filmbe. A normaszegés bűnébe keveredett hősök halálát olyan törvényszerűnek élem meg, mint az antik drámák hőseiét, mégis megrendülök. Miért, hogy az, amit tudok előre, lesújtó? A bizonyos, a törvényszerűen bekövetkező sors és a megsemmisülés fölött ébredt rémület összejátszatására épült Mundruczó egyik-másik színházi rendezése, talán a Krétakörösökkel való együttműködése (amelynek, mármint a lehetőségnek, most vége, hiszen nem kerestem meg). Eddig sohasem vágytam arra, hogy beszéljek vele, a rendezni képes lénnyel; reggelre ébredve az első dolgom, hogy a You Tube-on megkeressem az arcát. Azt az interjúját nézem meg, amelyben filmje cannes-i sikeréről számoltak be, amit tudatosságra vallóan határozottan, de szűkös szavakkal kommentál.

Gáborral reggel szólok: hajnalban szállítják haza. Fázik. Kilenc fok van, szeptember 14-én. Kapcsolja be a légkondicionálót, biztatom, bátran fűtsön. Gondoskodni kell afféle alternatív lakásmelegítésről, ami azért elviselhető kiadást jelent.

Kertészmérnök barátom budai, kútvölgyi háza kertjében, az örökzöld babérmeggy bokra alatt urnára találok. Madáritató hever mellette, feketerigók fürdenek benne. Édesapja hamvait tartja az edényben. Kérdezem, mi lesz, ha továbbadja a házát. Magától értetődő, válaszolja, hogy viszi magával a néhány dekányi apai port, az apja az ő múltja. Magam, e röpke terefere után, elégszer gondolok arra: ha meghalok, szabad lenne-e a saját kertemben eltemetkezni, hogy tudjam, számomra fontos a kérdést megválaszolni. Igen. Az érzés biztonságot ad, a halálra.

Valahogy uralni szeretném, piszkálom csekélységem nem minden gonoszkodás nélkül.

Silabizálom megromló szemmel: az első kínai császár terrakotta seregénél félezer évvel régebbi sírfigurákat találtak Közép-Kínában. Maguk a festett figurák fából készültek, a szobortestek érthető módon elkorhadtak, ezzel szemben megmaradt a szobrot beburkoló agyagréteg. Gipszből ugyan kiönthetőek lennének e formák, de a művelet végzetes lenne az agyagbevonat számára. Az emberi alakokat utánzó figurák a szokás szerint a halott uralkodók mellé áldozatként temetett embereket helyettesítették.

Kora nyáron, amikor Xianban jártam, a Csin Si Huang császár sírját őrző közel hétezer figurát alaposan fölkutathattam. Színesek azok, szivárványszíneiket pedig tojásfehérje proteinjével vonták-fedték be, lakként, így mára leemésztették a felületet a gombák, baktériumok. Az örökkévalóság katonái földszínűekké változtak.

Ma tudni, hogy ezt a csomó figurát, a térdepelőt, az állót, a terpeszt csinálót, a lovast, a kocsisokat, íjászokat, magas rangú tiszteket, a császárt, a lovakat, a harci szekeret nem több, mint hét-nyolc mester készítette, még csak nem is évek, de hónapok alatt, s munkájukhoz alig húsz mintaformát használtak fel. A fejek azonban változatosak, egyéniek: a kontyuk, a szőrzetük és az arcszerkezetük Kína egykori népeinek antropológiai jellemzőit tárják elénk.

Hogy lehet e tömegnyi figura több a kevésnél, s hogy marad kevesebb a soknál? Valami arány létezik a xiani agyaghadseregben, és ezt az arányt ugyanannak találták, vélem, Kínában ez idő szerint és hajdan. De máris ellentmondok önnönmagamnak: egykor e nedves és tapadós földből formázott, kiégetett alakok színeseknek mutatkoztak; változatosságuk ettől vajon növekedett, avagy csökkent?

Kínai tapasztalataim, a nyár elejeiek, érzékelem, mint formázzák át személyiségemet. Észreveszem, az általam bejárt ázsiai világból nem mindenre emlékszem. Ha visszatérek valahová, akkor máshonnan süt be a fény az erdőbe, az épületekből nevenincs emberek ömlenek elő az utcákra, s a folyó sodrása sem olyan, amilyenként bennem maradt. Nem mindig megfelelő, nem mindenkor jó, ha a belém rekedt tér és a helyszínre visszatértem során érzékelt tér egymással találkozik. Hiszen a magam kisajátította emlék szüntelen átalakul, ide az omlatag vár került, amoda a reszketeg várúrnő, s az elhagyott térség ugyancsak megváltozik, áthalad rajta a zsúfolt és benzingőzös sztráda, s megtalálják a mélyén, és feltárják a kőkorról referáló települést. Tisztában vagyok vele, mindez valaha egymáshoz tartozott, a képzelet és a valóság által egyként átalakított fizikai tér, számos alak, történet úgy alakul át, hogy az egymással való szembesítés csalódást, némelykor tragédiát okoz.

Nem vagyok hajlandó dönteni, mi a fontosabb, mit is kell (ha kell egyáltalán!) megőrizni: a hajdani szobrot felidéző öntvényt, avagy a szobor burkát. A föld alatt évezrede strázsáló, erodálódó, pompás lakkozását elvesztett hadsereget vagy a rekonstrukcióját. S mi legyen a sír mélyén még feltáratlan tárgyakkal? A hagyomány szerint a központi kőkamrában fekszik a császár, higanypatakok övezte nyughelyen, drágakőből kirakott égbolt alatt, alattvalói, az aranyból készített szobrok felügyelete mellett. Leletek, avagy emlékek? Valóság vagy annak tárgyi jelzetei?

Mint újabban máskor is, éjnek évadján felébredek, s dologra fogom magam, mert aludni képtelen vagyok. Tegnap másfél órával hamarább indultam el Pécsre, és hét órakor, a szobámban ülve vártam a nyolcórai előadáskezdést, ma pedig négykor riadok fel. Ma ugyancsak egyetemezés, de Veszprémben. Kióvatoskodom a nappaliba, feljebb tekerem a fűtés hőfokát, Gábor este, mikor érkezte után nyomban elköszönt, tíz után, úgy vélem, azért érdeklődött annyit az éjszakai fűtés iránt, mert fél, megfázhat. Igényli a meleget, magam pedig a hűsebb klímát kedvelem. Tegnaptól, oly hideg érkezett, fűteni kezdünk, ámbár előre rettegek a kiegyenlítendő gázszámlától.

A testem szüntelenül jelzi a tűréshatárt. Kína óta érzékelem mindezt magamon. Tegnap délután levonultam a szaunába, de nem maradtam sokáig a száraz melegben. Megállapíthattam: elhíztam, annyira, mint eddig sosem. Gábor elől ijedtem el, vonultam a szaunafülke személyes terébe, a magányba, nyugtalannak láttam, s olyannak, aki óvakodik, most éppen tőlem. Másoktól, ismerősei külső körétől régebben távolodott el, most, úgy látom, tőlem kezdi magát elvágni. Egész nap rohangál, tesz-vesz, hangsúlyozza, legtöbbet az érdekemben, miattam, a fogyasztóvédelemmel beszél, ingeket és nadrágot kutat fel (ámbár magának vásárol), főz, annyit, hogy magukon túl nekem is jusson (zöldborsófőzelék s a kedvenc rántott húsunk). De a személyes jelenlétemet éppen nem szívelheti. Négy fele érkezem a lakásba, abban a tájban vonul nagy-nagy körültekintéssel a kórházi injekciójára, a nyakigláb Gáborkettővel, s amikor megérkezik, egyedül, menten az emeletre hurcolkodik, bömbölteti a zenét, matat a számítógépén, csaknem addig, amíg este, kilenc felé visszaérkezik hozzá hórihorgas és a szerelemtől fátyolos tekintetű, kótyagos híve.

Eszembe jut, talán fellelem tegnapi üzenetváltásunkat. Akkor ugyanúgy szintkülönbség volt köztünk, mint most.

szia

hogy erzed magad

jolesett a szauna?

en most olyan kis bagyadtka vagyok

azt hiszem izgulok megint a holnap miatt…

olyan senkinek a tarsasagara nem vagyom hangulatom van

ja lehet nem is vagy ott…

jol van en meg csak beszelek… na szep igaz?

És ide egy mosoly jelét gépelte be.

Ekkor érkezem a könyvekkel és félig vagy annyival sem teleírt lapokkal elborított asztalomhoz, s tüstént válaszolok, szónyit, érzékelje, él a gépem, kezdhetjük a csetelést:

- de

Majd folytatom.

- már megjöttem

- J

en meg most indulok tv-t nezni meg egy kicsit magamba lenni…

- ok

értem

- azt hiszem attol fogok megnyugodni

nyugtalannak erzem magam, meg talan megint egy kicsit feszult vagyok,

na majd …

holnap mar tobbet tudok

- tudunk

J

- hat igen

- nem lesz semmi baj, nyugi

higgyél az öregebbnek

- miert is kellene

?

- mármint hinni?

- ja akkor baj nincs… csak eppen azon gondolkodom, hogy csinalom ezt az egeszet vegig…

ettol meg az is jobb lenne ha mondjuk a legrosszabb derulne ki

akkor latnam a veget, valamilyen modon

sokat gondolkodtam ezen

az nem elet, hogy azt varom hogy mikor kap el teljesen

- igen, elmondanád?

- nem… mar elmondtam

ennel tobbet nem akarok errol beszelni

- értem

- szoval az jobb lenne, ha talan valami vegleges allapotot mutatnanak. Akkor tudnam hogy merre megy az utam

- tudod, ilyen nincs, nem is lehet

- mi?

mi nincs?

- hát végleges állapot az, ami nincs

- ja, de ha ugy alakulna, talan jobb lenne. Az azert valamifele allapotot es egyfajta vegleges allapotot mutatna

es akkor konnyebb lenne

- nyilván meg kell békélni azzal, hogy ilyen vagy olyan betegség mindig lesz – és ilyen élet jutott nekünk

az lenne a könnyebb, ha azt mondanák, hogy nem tudsz meggyógyulni?

- nezd, nekem hianyzik az eletem

- nekem is

- ja, igen… akkor nem kellene ujra meg ujra eltancolnom ugyanazt a tancot, es varnom, hogy megoregedjek ebben az egeszben… hat azt elhiszem hogy neked is az lenne a legjobb, ha kimondanak hogy nem lehet engem meggyogyitani

J

- ne hülyülj velem

megbántasz

- na megyek egy kicsit meg olvasgatok aztan meg megyek pihenni, meg tv-zni

te irtad

J

Ekkor, ezen a ponton felrohanok hozzá, a tetőtérbe. A cset szüntelen kommunikációs hibákhoz vezet. Hiszen a beszélgetők mindegyike egyidejűleg ír, s egyidejűleg küldheti el közlendőjét. S az egymást keresztező üzenetek tűnhetnek úgy, hogy a másik frissiben elküldött mondatára válaszolnak, holott nem, hanem az előbbi gondolatmenet végét jelentik. Ilyen hiba adódik: Gábor azt sejti, hogy szeretnék kilépni a megoldatlan helyzetéből. A helyzetünkből.

Magam ismételten gondolok arra az iszonytató lehetőségre, hogy Gábor meghal, meghalhat. Mindezt nem vallom be, mindössze, véltem, a magam haláláról gondolkodom. Mára tudom, a halála és az én halálom nem azonos időben következik be, s nem egyszerre veszünk ki egymásból. Külön halálunk lesz. Az ő halála prognosztizálhatóbb, mint az enyém.

S Gábor, ha elpusztul, Gáborkettővel együtt hal majd meg. Nekem az emlékével kell majd megküzdenem, egyedül, azzal, hogy szinte semmit, vagy ha igen, akkor csupáncsak ideig-óráig s alig valamit tudhatok róla.

Egy órát töltünk együtt, először munkahelye tárgyalásaival kapcsolatos levelezését mutatja, végezetül a saját könyvtárba elkülönített You Tube-on a zenei videóit. A Brokeback Mountain zenei betéteit, a Crowberries három-négy dalszámát, majd a maga szerzeményeit. Én Vaya Con Diost, de többnyire rá figyelek. Ügyelem őt. Sebes, tegnap, az üveglapok kihordásában megsérült tenyerét, amelyen az apró horzsolások piros színnel jelzett módon begyulladnak. Az arcát, amelyre a feszültség fényes maszkot rakott. Ritka haját a feje búbján.

Gábornak 5500 a kódja. Látom, amikor begépeli a pc-jébe. Eszembe villan, hogy néhány napja megmondta nekem ezt, tehát rám bízta a számát.

A leveleinek egytől egyig témacímet ad, kiterjedt archívuma, vélem, amikor pillanatra belép, rendezett és áttekinthető. Az egyiken, félkövéren az áll: Te vagy a legjobb dolog az életben. A névről látom, Gáborkettő írta ezt neki, s kutakodó tekintetem miatt rögvest szégyenpír önti el képemet. Régészként sem kívánok része lenni az életének, villan belém, de ezt nem mondom meg neki, magamnak is kizárólag suttogva.

A nap nem hoz eredményt: nem érkezik meg a szövettani vélemény, csak telefonon a hír, hogy a szegycsontjából vesznek újabb mintát, s készüljön, mert ugyancsak fájdalmas a beavatkozás. Az intervenció pedig holnapra várható.

Reggel megkésetten ébredek, ő korán – fél kilenckor összefutunk a kétszintnyi lépcsőházban. Éjszakája a szokásosnál jobban összegyűrte arcát. Több részletében újraálmodott történetét nehezen mondja el: Adél kutya haláláról. A kutya valóban napok óta sokszor meg-megáll, és dermedt helyzetben, mozdulatlanul bámul. Nem is tudom megállapítani, hová néz, mit néz, mire figyel. Adélnak két sírgödröt ásunk, egyet ő, egyet én, valami téli, hó nélküli szántóföldön, ahol fél méteres barázdák egyikének mélyéről lapátoljuk a földet. Végezetül nekem sikerül a gödröt megásnom, ő pedig nem bírja zokogás nélkül nézni, amiként elhantolom a jószágot. Álmából háromszor riad fel, s amikor visszatalál, ugyanabban a jelenetben él tovább, amelyből korábban kiébredt.

Gábor, megdermeszt a felismerés, néha lódít. Estével, hogy a szegycsontjából kivett darab után elnyugszik benne a fájdalom (ilyen lehet az, ha valakit ledöfnek), mentő hozza haza. Enyhe láza van, fáj a feje, de mosolyog. Aztán felfal két szelet rántott húst, amit délben készített el és sütött ki (a napi terhek elviselésére magam öt darabot zabáltam meg, hármat délben, kettőt a délutáni órám után, egyetemi gondjaim csillapítására), paradicsomsalátával, krumplipürével. Később, tán két-három órával, teát viszek az asztalára. Elvan a gépén, csetel, zenét szerez, néhány napja, felismerem a dallamtöredékek alapján, a Hattyúk tavát írja át. Majd mintha görcsösen, több menetben hányna. Amikor rákérdezek, kinevet. És tagad. S nincs, mert nem maradt meg, kontúrja az arcának.

Alszom egy sort, majd a bolond film elé ülök, amit Gábor is lejön megnézni – valahol már látta, talán Koreában, a kórházban. Két néger fiút fehér nőkké mázolnak-tömnek, s minden erre az ötletre épül. Másfél órán át harsogva röhögünk a faramuci és extrém helyzeteken.

A reggel derült és verőfényes. Látom, bakonyi szél ébred, az erdőszag miatt tudom, onnan érkezik, a madarak sem szólalnak fel. Kicsi a küszöb előtt fekszik, ott a lábtörlő az egyetlen napos hely, azt foglalja el, abba a fénytócsába csobbantja magát. Adél öregasszonyosan sétát a teraszon, a korláttól a lépcsőig, szorgalmasan rója reggeli sétáját, s hátára visszakunkorítva lengeti kopott szőrű farkát. A tó háromnegyedig felduzzadt a néhány napos ősz végi időjárásban, nem tudom, mikor apad le annyira, hogy felleljem a lukat, amelyen minduntalan elszökik a vize. A lila őszirózsa a kutyák alsóörsi vöröskőből faragott itatója mellett legszebb formáját veszi fel az éjszaka, szomorkás, ernyedt szirmú ugyan minden virága, de élénken izzik: mellette néhány fejnyi, barnára érett kasvirág és a kibomlott, szeplőtlen, barackszín angolrózsa, amelynek illata, tudom előre, délre, ha felmelegszik a levegő, betölti majd a kertemet. Megtervezni nincs kedvem a napot. Leszedném a fügét Paloznakon, a diófákra ugyancsak rá illenék pislantani, tavaly, mert nem ügyeltem, a teljes termést ellopták. Nem ártana készülni egy-két előadásra. S lenne apró-cseprő kertmunka, kitartó, estéig akár. A későbbi napokon nem lesz ilyesmire időm.

Néha az a jobb, ha nem találkozom senkivel, semmi újdonság nem történik velem. Este azonban, mivel telefont ígértem számára, meg fogom kérdezni azt a professzort, aki Méliusz Juhász Péter kompilatív könyvecskéjét, filológiailag feltártan, annak idején sajtó alá rendezte, ugyan az ő emlékképeiben mi dereng a kakukkpogácsáról. Érdekel, hogy az élővilágról olyan módon elgondolkodó ember, mint ő, mit is mond erről, s végtére is a kakukkpogácsa mára kihullt a szókészletünkből.

Délben nincs rózsaszag, nincs verőfény, nincs vénasszonyok nyara. Meg-megkondul a szélcsengő, kopog az eresz bádogján a dió. Az almafa alatt összetört, rothadni és erjedni kezdő gyümölcsök sorakoznak. De a mirigyes őszirózsa körül, lelassultan, sok-sok darázs donog.

Este B. szól rám a Skype-on.

- szia, hogy vagy? Dolgozol még?

- szia

most fejeztem be – éppen elhagytam a telefonomat, azt tiltattam le

nagyon eltűntél

- nem nagyon. Néha itt vagyok. De az utolsó héten sokat dolgoztam.

- ja, értem. csak nem akartál keresni :)

- nem igaz

- és te mivel foglalkozol, ha még nem kezdődött az egyetem?

- hm, na hagyjuk ezt, mert megint azt mondod, én szurkállak. láttad már a Delta c. filmet?

- tanítok nagy erővel

- Deltát Parlamentben mutatják mostanában

- tudom, azért kérdezem

- 3 film van parlamenti moziban

- azt is tudom

- Havelről, azt láttam

- honnan tudod?

- én nem lehetek tájékozott?

- lehetsz, de kíváncsi vagyok

- sőt a filmet is megnéztem, nagy film

- megrendítő – és minimalista

- Delta?

- akkor megnézem

- a rádió mondogatja, hogy a filmet már Brüsszelben is nézegetik

- igen, parlamenti moziban

- nagy siker

- megnézem és megmondom, hogy jó vagy nem

- készülj fel rá

- hogyan?

- és ha még addig élek, majd mondod a véleményedet

- vagy ha még addig szóba állunk egymással

- ezen a héten meg akarsz halni?

- hogyan készülj? nagyon lassú, szinte nem történik benne semmi – de mindennek oka van.

- akkor hogyan bírom ki ezt a 2 órát?

- jól. nagyon szépek a képek, jó a kameramozgás, jók a színészek is, különösen a lány. fog tetszeni – de ne akciófilmet várj

- B., kérdeznék azért tőled még valamit, ha lehet.

- igen?

- Tulajdonképpen azért még adós vagy nekem azzal, hogy elmondjad, miért is szakadt meg a kapcsolatunk. És miért ilyen kurta-furcsa módon?

- azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük

- nem, nem beszéltük meg. te akkor nem mondtál erről semmit. vagy ha akartál is, az nem volt érthető számomra

- 1. Nem kell nekem távkapcsolat. 2. Azonkívül lehet, hogy jobban élek egyedül.

- és ilyen módon kellett kihajítanod?

- és hogyan lehetett másképpen csinálni?

- ennyit értem én? vagy a viszonyunk neked?

- nekem jobb volt egyedül maradni

- nem szerettél?

- kedveltelek, de nem hiszem, hogy szerelem volt.

- nyilván

- mindig én vagyok hibás :)

- ugye megérted, hogy most elköszönök tőled

- megértem

R. Robertson írja valamelyik – talán A per elemzését elvégző – tanulmányában, figyelmeztetőül, hogy a 19–20. századok egymásba fordulása idején Európában népszerű a költészet mint végítélet-metaforika. A krakkói Witkiewicz, de lényegében a teljes szecesszió – a mi Adynkat is beleértve – jó példákkal szolgál, ha szüksége lenne a szerzőnek a tétele bizonyításához. A költészet – végítélet! Latolgatom a kifejezést, s érvényességét tág időben és térben találom igaznak.

A beszélgetésünket végítéleti versként olvasom.

Bécs előtt szélkerekek tömege – hol Krétán, a magasföldön, hol La Manchában érzem magam. Délelőtt közepében járunk, alig tíz fok, az égbolt ősziesen szürke, gazos az útszél, de zöld. Gábort meghívom Bécsbe, ha már Chagallt nem tudom megmutatni, néhány más, nekem tetsző kiállításra. Nemrég azzal állt elő, hogy mélykék Chagallokra fáj a foga, de Bécsben sajnos ezen a héten zár a mester kiállítása, amelynek anyagát hamarosan Magyarországra is elhozzák.

Gábor bonyolult előkészületeket végez. Hosszan sorolja, mikre lenne kíváncsi, mikre pedig nem. Lelkemre köti, meg ne mondjam előre, mely múzeumokban kötünk ki, döntsem el magam, és nem hajlandó, mert nem képes állítólag két kiállításnál többet látni. Majd rántott húst akar enni, kirakatot nézni, jöhetünk haza úgy, hogy Győrben vásároljunk be, illetve, mert régen úgy érzi, abban a városban fontos dolgok esnek egyszer majd vele, sétálni akar keveset. Mindent, ígértem, betartok. Induláskor belém akaszkodik, gyorsan kideríti néhány kérdésére adott válaszom után, hogy életem utóbbi szakaszára a párhuzamos kapcsolatok a jellemzőek, s mondjuk úgy, hogy az emberek megvezetése miatt szégyelljem magamat, nagyon, nagyon.

A Kunsthistorisches Museumot nem nézzük meg. Hiába, hogy körberohanom vele együtt a császári palotát, halas szendvicset reggelizünk (magam kávét is iszom), megmutatom a Minorita-templomot s benne a Leonardo Utolsó vacsora freskója mintája nyomán született mozaikképet, amely lehetővé teszi, hogy annak kapcsán okfejtésbe kezdjek Mária Magdolna és Jézus kapcsolatáról, majd a köztársasági elnök palotája előtt kisebb szónoklatot kerekítsek a bécsiek punnyadtságáról. Gábor megsértődik, s nem hajlandó visszajönni a múzeumba. Értem is, nem is. A pénztárnál nem fogadják el a kártyáját (napokkal korábban figyelmeztettem, hozzon magával eurót, mert többnyire készpénzzel kell fizetnünk, de kitart elve mellett, s persze idejével is takarékoskodni szeretett volna), s az enyém sem bizonyul sikeresnek. Az osztrák pénztárnok úr nem segít a kártya leolvasóba történő illesztésekor, meglehet, erősen hiányos angoltudása ebben a ludas, majd ugyancsak modortalanul és kellemetlenül hangosan kiparancsol minket a sorban állók éléről, mondván, hozzunk készpénzt, s egyébként se tartsuk fel a sort. Gábort a düh majd szétveti, még jó, hogy nem fejel be a pénztároshoz, át az üvegablakon.

Néhány régi kapcsolatáról beszél, s bólogatok magamban, igen, mennyi remélt vagy vélt szerelem fér bele egy-egy ember életébe. Mélyen hallgatok arról, a sajátomba mennyi nem fért bele. Gábor élettársát megölték, de hogy miért, nem tudja. A rendőrség szerint az autóba felvett két külföldi, talán román fiatal szúrta meg s vágta el a nyakát a férfiúnak, s azt igyekeztek bebizonyítani, hogy vélhetőleg azért, mivel ajánlatot tehetett az utasainak. Gábor hosszan gyászolt, s még nem volt nyitott új kapcsolatra, amikor egy külföldi professzor beléhabarodott. A történet kapcsán megtudom, hogy e dél-európai tanár egyszer az álló liftben dugatta meg magát, továbbá hogy Gábor amilyen kicsi ember, olyan rettentő nagy bottal jár. Ez az oka, hogy a melegek kilencven százaléka örömmel kezdeményez vele viszonyt. Továbbá azt, amit sejtettem, hogy mivel Gábor cukorbetegsége miatt sem erekcióra, sem ejakulációra nem képes, kapcsolata mostanság az oralitásra korlátozódik. Gábor szemérmes, alkalmi kapcsolatairól jelképekkel és utalásokkal szól, ha szól, és ez megnyugtat.

A punkkiállításra nem merem invitálni (ámbár a szobája falán, ahol többnyire meghúzza magát, és videofilmeket néz avagy olvas, a legjobb hazai punkfestők egyikének, Szilágyi Lackónak az olajfestménye lóg, amelyet, hogy a napokban kiállításra kölcsönkérték, megvallja, mennyire megkedvelt), amely nemrégen nyílt meg a Ludwig Múzeumban.

A Leopold Múzeum lépcsője előtt dühödten és kétségbeesetten megvallja, szédül. Segítséget kérne? Szétcsúszott tekintetét nem vagyok hajlandó tudomásul venni, az épület tágasságát, fénnyel átjártságát bizonygatom átszellemülten. Gábor fóbiájával először szembesülök, kiderül, rettenetesen tart a régi-avas-poros szagoktól, bútoroktól és épületektől, mindezek emlékeztetik az elmúlásra. A spanyolnáthában huszonnyolc évesen elhalt osztrák festő barna tájai és testjei azonban megnyugtatják, s bele-belefeledkezik egyik-másik képbe, miközben szüntelen hangsúlyozza, mennyire nem bírja a szecesszió dekoratív formavilágát. A legfelső emeleten, ahol a stílusirányzat jelesebb osztrák festőinek, iparművészeinek és építészeinek szentelik éppen a teret, valóban egyetlen pillantás után elfordul Klimt, Kokoschka műveitől, egyetlen Boeckl-műnél s néhány Kolo Moser-alkotásnál téblábol hosszabban. Egon Schiele lenyűgözi. Az, hogy a festő inkább mert magával (a testével) foglalkozni, mint másokkal. Az, ahogyan a nyomorúságos korpuszt nem idealizálva ábrázolja. Az, hogy a test romlandó hús, nem pedig allegória. Az, ahogyan a nemiség és a halál összekapcsolódik benne. Az, hogy zsenitudata volt (némileg joggal: végtére is tizenkilenc évesen a kor nagyjainak némelyikével, Paul Gauguinnel, Pierre Bonnard-ral, Henri Matisse-szal, Vincent Van Goghgal, Edvard Munchkal, Oskar Kokoschkával állít ki). Az, hogy a természet után készülő vonalak alkotják meg nála az alakokat, többnyire semmi háttér előtt, és semmi közönséges perspektívára rá nem találhat ott a néző.

Kocsival igyekszünk a folyópartra, megnézzük, hiszen az építőművészetet állítása szerint ugyancsak kedveli, az extravagáns alkotó, Hundertwasser eklektikus elemekből szerveződő, hulladékhalomnak tűnő épületeit. Engem ugyan az új kiállítás csalogat a Kunsthaus Wienben, de erről inkább nem szólok, s nem is fogok soha. Reménykedem, rövid és tartalmas, sétálós programot találok számára, megfelelőt, hiszen Schiele korai városképei és a nevét többször megváltoztató, önmagát végül Hundertwassernek elnevező vagabund Stowasser filctollrajzai között nem nehéz észrevenni a rokonságot. A hagyományos – azaz vonalzóval készült tervrajz nyomán készülő – épületet blöffnek látó Hundertwasser-ház azonban új, minden eddiginél elsöprőbb dührohamot vált ki Gáborból. Bécs egykori Thonet-házainak egyike alakult át Hundertwasser-kiállítássá, amelynek padlója dimbes-dombos, falai görbék, egyetlen egyenes él nincs a behemót épületben, s a lépcső kivájt karfájában csobogó víz patakzik. Gábor (meglehet, azért, mert megemlítem a belépőjegy borsos árát) berobban a decens lelkű múzeum előterébe, emelt, káráló hangjából sejtem, nem érzi magát biztonságban a tükrök, tört csempelapok és bizonytalanul lejtő, minden irányba süllyedő-emelkedő felületek között. Rápillant az üveg mögötti, flancosan egyszerű étteremre, a sokféle márványból összeeszkábált szoba törmelékzuhatagára, majd kipenderül, s magával ránt engem is az esőtől fénylő, lugasos udvarra. A házfalakba beépített üvegpalackoktól elkomorul a tekintete, s mondhatok bármit, szeméthalomnak és romnak érzékel a továbbiakban itt mindent, és hol átkozza, hol még annál is inkább ócsárolja. Utóbb belátja, hogy a mester, bár építész, a naiv művészekre jellemző módon bánik a dolgokkal, de mégsem békül meg vele. Átcipelem, hogy legalább barátkozzon a távoli művészeti elemeket és módszereket egyesíteni tudó alkotó munkáival, a Hundertwasser-lakóházhoz és a kioszkhoz, de továbbra sem járok sikerrel.

Induljunk! Elege lett Bécsből, az osztrák mentalitásból, a zsúfoltságból, a tömeg számára érthetetlen dolgok iránti lobbanékony lelkesedésből. Ő, és ezt szinte ordítozza, a konzervatív ügyeket szereti, és menten leszögezi, megmarad a reneszánsznál, ha lehet.

A reptér után hamarosan bevásárlóközpontra bukkanunk, Gábor farkaséhes, és amúgy is olcsóbb itt az élelem, mint otthon, hát álljunk meg, de azonnal. Álljunk, a fene ette meg, álljunk. Lekanyarodom az esőszürke sztrádáról az 50-es útra, s feltűnik Kismarton, majd a táblára felírt neve is. Menjünk oda, nem jártam sem a kastélyban, sem annak híres barokk kertjében, s útközben veszünk valamit, habár magam szívesebben falatoznék holmi burgenlandi kocsmában. Rám hagyja. Szőlőtáblák, karbantartott gazdaságok között fut az autóm, könyöklőre fektetem jobb karom, s a ballal kormányozok, balra a Fertő-tó szürke tükre, jobbra az Alpokalja. A szél erős, csípős.

Kismarton kertje, a kertépítő tulajdonos szabadkőműves eszméire emlékeztető Gloriett, a tó, az orangerium, a virágágyások a hideg ellenére attraktívak, s Gábor nyomban kijelenti, mintegy igazolva döntését, megérte erre jönni. Képek sorát készíti magáról, oldalra nyújtott markából fényképezi önmagát, saját arcát, profilja mögött (látom, ahogy a neki tetsző felvételeket megmutatja) a táj egy-két apró, buja részlete. A település formás, reneszánsz végi és barokk lakóházak, mariánus eszmevilág jár át mindent. Gábor hívő, habár a templomban nem vettem észre, hogy keresztet vetett volna. Esténként megköszöni Istennek a napot, s megígéri, másnap, az eddigiekhez képest, többet foglalkozik vele.

Sötétedéskor, a kocsiba ülve aggódó hangon ugyan, de inkább udvariasságból kérdezi, mennyire rontotta el a napomat. Semennyire. S hogy máskor elviszem-e még. Mondom, nevetve, megbeszéljük. S ezt meg is kell beszélni – rám hagyta a tervezést, és nem sikerült semmi jót kihoznom a napból.

Vacsora után én mutatom meg néhány kedvenc zenémet. K-Maro Crazy és Femme Like U dalait, Tanita Tikaram régi kedves nótáit (amelyekért lelkesedik). Zeffirelli Romeo és Júliájának betétdalát egyedül hallgatom, Gábor betelepszik a szoba közepére ültetett fotelbe, a televízió elé, a huszonkét órai híradót bámulja. Aztán kihányja a vacsoraként magába fogadott ételt. A kenyér – talán – tartósítószerrel készült. Vagy az a falat sonka, amit a késem éle alól elvett. Majd hamarosan nyers paprikát eszik, kekszet, s vizet kortyol bőséggel utánuk.

Reggel későn ébred, ázottan támolyog lefelé a lépcsőn. Dicsekszik, milyen jól aludt. Ámbár vérezni kezdett mellkasi sebe (délelőtt berohan a kórházba, ahol röntgennel megállapítják, hogy befelé szivárog a tesnedv, s nem áll el a vérzése, ezért kanült kap). Kifáradt tegnap, ettől alszik majd, reméli. Nézi magát a tükörben: újabb kilót fogyott. Összesen eddig huszat. Vézna, ejtett vállú kisfiúvá lett, nagy fejjel, bumszli orral, sok arcránccal, kese és néhány szálból álló hajjal. Lapos a hasa, mégis lóg. A heréje fonnyadt, szeretői által egykor annyit magasztalt pénisze ugyancsak.

A kórház után CD-s barátját látogatja, vagy nem akar itthon maradni s munkatárs vendégeimmel találkozni, vagy csak ezzel indokolja, hogy Gáborkettője miatt elhanyagolt emberét felkeresi. A hűtőbe berakja, meg ne romoljon, a babájának vásárolt karamelles tábla csokit. A képeslapokat, amelyeket a Leopold Múzeumban vásárolt és megírt, nem adta fel kint, nem találtunk postaládát, ezért hazahozta.

– Gyorsmentő-szolgálat – fiatalos hangon jelentkezik be valaki Gábor telefonján, hogy hétfőn dél körül hívom. Mondom, ki vagyok, kit keresek, megzavarodottan és rémülten. Állítja beszélgetőtársam, hogy téves kapcsolás, de ha ránézek a kijelzőre, azon Gábor neve olvasható.

Este elmondom a történetet és kétségbeesésemet Gábornak, felhívom a telefonját – amely két csengetésnél többet nem fogad. S a telefonomban a géphang máris közli, hogy a hívott nem érhető el. Gábor szerint ez a Leopold Múzeum óta így lehet, ma megtapasztalta, hogy sok nem fogadott hívása gyűlt egybe, már érti az okát is. Éjjel zajra ébredek, Gábor járkál és matat, s nem tudok visszaaludni, felrémlik, hogy a készülékbe talán Gáborkettő szólt bele. A tévesnek tűnő hívás után azon nyomban hívtam Gábort, hol kikapcsolt készülékre, hol ismeretlen számra hivatkozott a géphang.

Budapesti, utóbb veszprémi tárgyalások. Veszprém a rémesebb, méltatlanabb. Fél órát kóborlok a parkban, amikor észbe kapok, hogy éppen ott, ahol két éve váratlanul alkalmi szeretőre bukkantam. A történetet megírtam, egy irodalmi lapban megjelent, s hogy az idei könyvhét Körképébe beválogatták, a novella botrányt váltott ki a munkahelyemen, egyetemi kollégáim többsége, másod- és harmadkézből, tudomással bírt róla, s ki-ki vérmérséklete szerint kommentálta.

Gábor kétszer fordul meg a kórházban, s közben ügyeket intéz, kábeltévé-szolgáltatót szeretne váltani, telefonokat vásárolni. Senki, még ő maga sem veszi észre, hogy lázas. Garatja, panaszkodik ugyan, száraz. Egész nap hasmenéses, kenetet is vettek tőle, hogy kiderítsék az okát. Hazatér, utánam érkezik meg hamarosan, s rögtön hány. A lázmérő csaknem negyven fokot mutat. Távsegítségre gyógyszert vesz be, s nézi, mint minden este, ha egyedül van, lehetőleg héttől éjfélig vagy annál is hosszabb ideig a tévét.

Erről-arról tájékoztat, de a mondataival szinte semmit sem akar nekem mondani. Kicsi kutyámat délelőtt a szomszédom hozta a városból vissza. Amikor hétkor (Gábor akkor érkezik párnával, lepedővel a nappaliba, s nyitja a reggeli híradóra a televíziót) kiálltam a garázsból, hogy induljak a fővárosba, lóghatott meg, s tizenegy felé ért vissza. Nem kérdem, hogy nem őmellette slisszolhatott-e ki az eb – inkább tudomásul veszem, hogy tizenegykor még itthon volt (éppen fürdött, a csengetés a víz alól riasztotta ki). Hogy a süteményt nem ő falta fel, hanem kedveskedésképpen elvitte Gáborkettőnek. Hogy a munkát ajánlói nem jelentkeztek (ámbár napokkal korábban megküldték írásban a munkakör leírását és bérezését).

Hajnalban kiszedem a mosógépből a ruhát, teregetek. A szauna előtt nedves frottírtörülköző. Attól tartok, Gábor szaunázott éjjel, hogy izzadjon – nem mondtam neki, hogy a seb, amely mellkasán tátong, nem tűri se a nedves, se a száraz forróságot. Ha bemegy a gőzbe (amit mindeddig nem szeretett), kinyílik, s a vér az eddiginél is jobban fog szivárogni. A nappali szoba ajtaja nyitva, a konyháé ugyanúgy, engem bosszant, ha a fűtött lakásban összevissza járhat a levegő. Nagy az előszoba, könnyen áthűl. Egész éjjel ég a gáz a kazánban, keringetett a szivattyú, átfűltek a radiátorok, csak a saját szobámban maradt lekapcsolva. Kikapcsolom tehát a dolgozómban is, amikor visszabújok a paplanom alá, izzadni. Még ránézek a képernyőmre, látom a Gábor neve mellett: Many people will walk in and out of your life, but only a tue friend or love will leave his footprint in your heart, and he has.

Gábor este étellel fogad: fáradt vagyok, nem beszélek vele se szívesen, se örömmel. Végül szövegelünk, szövegesedünk, a kórházi eseményeket sorolja elő. Be nem fejezett vizsgálatok árát követelik rajta, érzelmileg zsarolja az intézmény nem éppen udvariasságáról híres betegjogi képviselője. Puhatolom, hogy van az, hogy lassan másfél hete nem volt dialízise. Felrohan a fürdőszobájába, lehozza a befőttesüvegét, amelybe a vizeletét gyűjti. Talán ha másfél deciliter húgyot produkál, ma ennyi a teljesítménye. A folyadék vizestej-szerű. Telve fehérjével. Állítja, ma adott vizeletmintát a kórházban, tehát tudják, hogy fehérjét ürít. Délután nem mérte a lázát, s most elejti a hőmérőt. A higanygömböket összeseprem a konyhában, s Gábort napokra kitiltom onnan, nehogy belélegezze a nehézfém gőzét.

Aludni akarok, remélem, sikerül elfelednem, hogy az Akadémia Első Osztályának prominensei dolgozatomat éppen csak meghallgathatónak ítélik.

A nap fejfájásos. Azzal kezdődik s végződik. Gábor akkor érkezik haza, hosszú szünet után, hogy átesett a dialízisen, ez okozza a kései órát, amikor már alszom. Benéz, mert égve maradt az ágyam mellett álló olvasólámpa. Nem ébredek fel rá. Délelőtt telefonált, értesít, hogy megérkeztek a szövetminták értékelései. A betegsége visszatért, módosult formában. A diagnózis: limphoblastos leukémia.

Indulatos tárgyalások között öt perc áll a rendelkezésemre, hogy megnézzem, mi is ez a kór. Az ALL, azaz akut limphoblastos leukémia többnyire a kisgyermekek rosszindulatú betegsége, amely a vérképző rendszerből ered. A fehérvérsejtek nem fejlődnek normálissá, hanem az éretlen, nem jól működő formái szaporodnak fel, és a csontvelőben normálisan keletkező egészséges sejtek működését gátolják. Mindenféle tüneteket okoznak, elhúzódó fertőzésekkel jár, hasmenéssel, lázzal, gyengeséggel, hányással, fejfájással. Hogy az agyban, illetve a gerincvelőben jelen van-e a betegség, agyvelőcsapolással lehet ellenőrizni. S mivel könnyen keletkezik áttét, a lágyabb szerveket, ahol a fehér vérsejtek összegyűlhetnek, daganat szempontjából ellenőrizni kell. A daganat alfajtájának megállapítása után citosztatikus kezelésnek vetik alá a beteget.

Ha jól értem, Gábort hamarosan lumbálják, átnézik ismételten a testét, tablettákat kap és infúziókat, s maga a kezelés első része, ha nem találnak az ALL-en kívül másra, nem lesz több két hónapnál.

Szombat délelőtt, Buda, zene, egy-két vers, elképzelem, milyen lehet a darabka achát. Fekete ónixnak hívják ezt a féldrágakövet, amely attól tűnik ébenszínűnek, hogy világos sávok futnak benne. Három éve van, hogy ilyen békésen ültem, gubbasztok a kanapé plüsspuha ölében, lábamat párnahengeren nyugtatom, és kinn szélcsengő szól.

Szombat késő délután, Veszprém. A kert sötét: a hegyoldalon, a tavaly megszerzett tarka levelű lángvirág hetekkel korábban elvirágzott bugáján egyetlen virág virít. A Phlox paniculata halványlila virágzatú, a kúpos szerkezetű buga két hónapig is elél. Annak idején nem e színért, hanem a csontfehérrel tarkított középzöld leveleiért kedveltem meg, áhítoztam utána, mígnem megvásároltam. E színhez most megfelelően társulnak a kései virágú zsályáim és a bimbózóan is kék üstökös sisakvirágaim. Félárnyékos helyekre raktam mindegyiküket, ettől töményebb és fényesebben élénk a színük.

Gábor a napja felét kórházban tölti, másik feléből egy-két órát meleg barátaival. Visszabuszoztában Fehérváron fut össze CD-sével, ahol barátja autójába ül át (és megnézi, mivel annyit ígérgeti fennhangon, hogy aztán mindig elfelejtse, az ingeket, azaz vásárolni akar), a maradékot pedig, ahogyan maga szereti emlegetni, mackómancsával, azaz a babájával tölti el. Néha azt érzem, vagy ha nem is érzem, félig-meddig azt sejtem, nem egyéb kalandornál. Avagy legalábbis örömmel kalandorkodik. Nemcsak a történetei alakulgatnak át, csúsznak el erre vagy arra, elemeiben vagy egészében némelykor át-átalakulnak, de a résztvevőik karaktere is kicserélődik. Ma, hogy a („nagyon drága”) elszórt MP4-ét keresi, kiderült, hogy ajándékba kapta, valamilyen áruházlánc biztonsági vezetőjétől, volt katonatiszt barátjától. Hogy mikor is, számomra bizonytalan, s hogy nehogy a zavaró, elgondolkodtató adatokhoz jussak, inkább meg sem kérdezem. Már csak azért sem, mert nem oly régen arról mesélt, hogy a helyi áruház biztonsági őre megismerkedett vele, s udvarolt is neki talán. Aztán arról szerzek tudomást, hogy a tegnapi napon nem a budapesti kórház utasításai szerint dolgozik rajta a veszprémi stáb, hanem a veszprémi onkológusa irányítja a fővárosit, s például ennek trehánysága miatt utazott fel legutóbb hajnalban, azért, hogy reggel hétkor ott strázsáljon kezelésére várva, hogy aztán kiderüljön, nem végeznek el rajta semmi vértisztítást, hiszen nem kérték le számára a procedúrát. Ma reggel, mert korábban pécsi barátaim egyike említette, hogy rátaláltak, az egyik hirdetőfelületen az arcképeire bukkanok, s azt is látom, hogy nem is oly régen ellenőrizte még és fogadhatta a számára odaküldött üzeneteket. Nem világos azonban, hogy milyen ismeretségek után ácsingózik. Három újdonsült ismerősére látni itt rá, azokra, akik nevesítették magukat, s arcképpel látták el hirdetésüket. Az egyik tatabányai – ahová amúgy a kereskedés vezetőségével tárgyalni kedden készül, s engem kér, menjek utána, nézzem meg, mit fogad vagy nem fogad majd el.

Amibe hónapja belekezdett, az ing- és könyvvásárlásba, nem fejezte be. Többé nem figyelmeztetem erre se, másra sem. Nyilván a háztartás gondjait akarja a vállamról néha levenni, de a gond, amit ezzel okoz magának vagy nekem, nem tesz jót se neki, se nekem.

Közben kiderül, miután eldicsekszik vele, Koreából hazaérte óta legalább negyven inget vásárolt magának, s ennek legtöbbjét ki sem bontotta a csomagolásából. Amikor jobban megvizsgálom a hirdetést, megnyugszom, hogy augusztus közepén adta fel. S meglehet, azóta nem sokat foglalkozik vele. Abban az időben jött össze Gáborkettővel, talán – mondom gonoszkodva, hiszen tudom, a kórházban találkoztak – éppen hirdetés révén?

Kóborolok a neten. Fél hatkor ébredek, a szomszédék kutyájának acsarkodására. A hegyoldalon jár valami, amiatt ugatja mindig szét az éjszakákat. A rókák térnének vissza a hűvös időszak érkeztével? Már nincs elég időm magamat visszaaludni. Gábor tegnap nem jött ki velem Paloznakra, magam szedem a kertben fel a diót, le a birset. Igyekeztem, előzzem meg a tolvajokat. Tavaly a termést elhordták, idén ez nem következik be. A birset megfőzöm, ledarálom, a hűtőben fogom lefagyasztani.

Gábor feszült, kitérő választ ad, a második kérdésem után, amikor megmondja, nincs érkezése, ugyancsak kioszt. Nyomás alatt lehet, s azt nem szíveli, magyarázza a legvégén, de én ekkor már arra kérem, ha e házban nem érzi jól magát, s ez hátráltatja a gyógyulását, keressen magának megfelelőbb lakhelyet. Estével, amikor visszaér, a tévé előtt alszom. Nem ébreszt, ezért aztán a híradóját sem nézheti meg. Két percet ha beszél velem, udvariasságból, majd csetel, elhalt nővére gyermekeivel, s végül bűnrossz szerelmes verseket hallgat, CD-ről.

Feltápászkodom, készülök a munkába. Fél hét. Kávét készítek, belekukkantok a hűtőbe (becsomagolt, idegen eredetű gombócok és palacsinták), bámulok a tükörbe, mert nem ismerem fel magamat. Tegnap lekopaszítottam a fejemet, leszedtem a hajamat, a szakállamból se hagytam semmit. Fogynom kell, sürgősen. Vagy nem enni és nem inni, vagy lemozogni a magamhoz vett kalóriatömeget. Nem érezhetem magamat jól, ha undorodom a fizimiskámtól. Estére megígérek magamnak egy filmet. Talán a Volvert. Vagy mást, de az legyen Almodóvar.

Kedd délután, Pécs után a kertből kiásom a felső terasz íriszeit. A helyükre tűzködöm a szamárkórót és a díszfüvet, túl magasaknak bizonyulnak a korábbi helyükön. A márványból faragott medencét fél méterrel a terasz pereme felé cipelem át, s a helyén maradó térbe botanikai tulipánok hagymáit süllyesztem a földbe. A rövid munka izzasztó, de szükségem van erre az erőfeszítésre. Gombát főzök vacsorára, kitartó töprengés eredményeként. Gábor, mikor délben, az óráim után hívom, kurtán-furcsán elhajt, ezért nem akarom újfent keresni, ugyan milyen ételt enne szívesebben. A rizottó helyett pörkölt lesz, saját ízlésem és sóvárgásom alapján döntök.

Amikor hazaér, a híradó előtt a szokásos üres kérdés (Hogy vagy? Hogy telt a napod?) válaszára sem vár, rohan fel a fürdőszobájába, hasmenése van. Vacsorázni sem vacsorázik velem, menten betelepszik a televízió elé, s oly bőszen nézi a műsort, hogy érzékelem, eltökéltsége valamit leplez. Reggel fél hétkor kelt, hétkor már az injekciójára várakozik. Délben fogadják, s maga a művelet kevesebb, mint két percig tartott. Majd megemlíti az adjunktusnőnek, aki intézte volna számára a pesti dialízisét, hogy sikertelenül járt a fővárosban; az adjunktusnő, arcátlanságot orrontva, rápirít, majd feldúltan kirohan a kezelőből. Az orvosra mintegy háromnegyed órát vár, majd csapot-papot otthagyva átmegy a kórház orvos igazgatójának titkárságára, s ott jelentkezik be. Holnapra kap időpontot. Igyekszem számára összegezni, hogy én hogyan tárgyalnék a vezetővel. Azt elmondanám, hogy a kezelői tudják, négy napja harminckilenc fokos lázban ég, s így várakoztatják fél napokat. Hogy a vizsgálatok eredményei előtt kifizettetik vele a kezelési költséget. Figyel és nem is. Arra panaszkodik, hogy mi mindent nem tudott ma elintézni, több idejét veszi el az orvosi kontroll (délután például néhány pillanatra állt vele szóba a háziorvosa, akitől a beutalókat kapja, de annyit várt rá, hogy este hatra ért csak vissza a lakásba), mint másnak a munkahely. Délután bekapott két kukoricás kiflit, amitől felfúvódik. Egyszerre büfög és szellent.

A híradó után csetel (két napja nem találkozott Gáborkettővel), majd befalja a gombapörköltet. Szereti, bár nem szabad, fehérjetartalma miatt, gombát ennie.

Kilenc felé lefekszem, korán keltem. Hallom, hogy feltépi a fürdőszoba ajtaját. Majd később azt, hogy csapódik az ajtó. A nappaliban, a sarokban gubbaszt, sötétben s hátat fordítva, amikor rányitok. Kérdem, segíthetek-e valamiben, de már üvölt, menjek el, hagyjam egyedül, nagyon szépen kér rá, szégyelli, hiszen ráhányt a ruhájára. Amikor visszatért székelés után a mosdóból, s leült a foteljébe, magára okádott. Visszavonulok, de egy negyed óra után előmerészkedek: az alagsorból támolyog fel, leszedte testéről a szennyes inget, félmeztelen. A mellkasán nincs rajta a kötés, magyarázza, hogy letépte a kanüllel együtt. Attól tart azonban, magyarázkodik, holnapra bekékül.

Megölelem, a nagy ijedségre. Elfordul, véli, így nem érzem meg rajta a hányadék szagát. Aztán igyekszik fel az emeletre, zuhanyozni. Magam pedig aludni térek.

Több hete, mint akinek biztos pontja van az életében, hajnalonként ébredek, háromkor, fél négykor, tegnap éppenséggel négykor, most pedig kettőkor. Száraz az orrom nyálkahártyája, nehezen lélegzek, nincs kibékülve a testem a lelkemmel, avagy fordítva. Végigveszem a tegnapi napomat: láttam a Bakonyban élénk tollú nagy harkályt, az ősztől kénsárga levelű kőrisfákat, s hogy hazaértem, felkészültem az óráimra, és amikor Gábor, akivel e napon először találkozom, megkérdezte, hogy elmegyünk-e valamerre együtt sétálni, bár nehezen, de megvallottam, hogy egyedül szeretnék maradni, mert éppenséggel nem tudok társalogni. Azt nem teszem hozzá, hogy számomra a társalgás, jóllehet tudom művelni, inkább a fecsegés, a könnyed terefere térfelén található, s nem a férfiasabb beszélgetésén. Arra szükségem lenne, nagyon. A szószaporítás, amit újabban, még ha derűsen viszi is véghez, velem művel, nincs ínyemre. Este, a hirtelen és szólóban összecsapott csokornyakkendő-tésztás vacsora után, az elalvás előtt végül egyedül és már az ágyban hallgatok verset, zenét, mindenféle különös felhangú, érzékeny személyiségű énekeseket.

A hétvégébe belefért, s ez egyetlen örömforrásom, a szőlő-, a dió- és a fügeszüret a paloznaki kertben. Kaptam csíkos levelű sásliliomot, amelyet bár a tó mellé szántam, de végül a kissé átalakított garázs előtti ágyásba teszek, a peónia mellé, amelyet onnan előbb-utóbb majd úgyis eltávolítok. Öcsi, keresztfiam apja, aki nem a testvérem, hanem a barátom, Bolognából elemző levelet ír, s először mondja, hogy megérti, valami olasz, unásig sugárzott reklámfilm eredményeként, hogy az Adriára vágyom.

Gábor, hogy a váratlanul megszervezett bécsi kivizsgálásról hazaér, békülékenyebb. Tirádája után beszédbe elegyülünk. Valóban, folyamatosan fáj a feje. Aztán, alvás előtt, amikor szokásosan csetté vált a trécselésünk, közli, ha én eladom a házamat, ő pedig megnyeri a lottó ötöst, Dubaiban vesz magának otthont. Három embert visz magával, Gábort, a mamácskájának nevezett nénikét és engem, természetesen szakácsnak, mondván, ne érezzem magamat feleslegesnek. S muzulmán szokás szerint csütörtökön és pénteken kapok két szabadnapot.

Rettenetek sora a szerda: a káosz, amely körbevesz, mint sókristályt a kőzet, megbénít. Dolgozatom akadémiai sorsa, az egyetem strukturális átalakulása, a tanszék szétszerelése, munkalehetőségeim és -lehetetlenségeim.

Gábor két napja hol bejelenti, hol visszavonja mamácskája érkezését. Keddre várja, amikor Bécsben lenne jelenése, de pótanyja az utazást influenzás tünetei miatt lemondja. Szerdán ugyanez történik. Hogy a továbbiakban mi is, azt nyilván megtudom – vagy nem. Véletlenül hallom, hogy Gábor munkahelyéhez budapesti lakás és gépkocsi is jár, miként azt is, hogy Veszprémből nem akar elköltözni. Én azonban annál inkább mennék innen el, meglehet, mindenhonnan.

Végezetül megérkezik a nyolc évvel korábban szeretet tárgyául választott asszony, náthásan, ápolásra szorultan. Gábor ragyog, Gáborkettő szorgoskodik, s úgy látom, mások is hadra lettek fogva, nekem nem marad már hely a lakásomban. A takarítónő szombati jelenése ugyancsak lemondva. Igyekszem tehát távolban maradni, amúgy anyámékhoz osztott be a véletlen.

Gábor elvállalja a munkát a távoli városban. Miféle feltételekkel, az nem látható, de az igen, hogy milyen akadályai adódhatnak. Úgy látszik, a munkaadó tisztában lehet újdonatúj munkatársa orvosi kezeléseivel, s hogy azok elsőbbséget élveznek. Mégis, valamiért fontos számára, hogy valaki száz kilométer távolságból ellássa egy telep vezetését, többnyire távirányítással. Gábor e héten valóban belemerül a szaloni tevékenykedésbe, egyszer (visszavont jogosítvánnyal) maga száguld át Tatabányára, egyszer engem vesz rá, fondorlattal ugyan, a fuvarozásra.

Vezetek tehát, sofőrködöm. Közben reményeiről és félelmeiről is szó esik – nem gondolja, hogy a hirtelen kapott esélyét szabad lett volna meg nem ragadnia. Én azt nem hiszem, hogy a gyógyulásánál akadhat fontosabb feladata. Orvos ismerőseimtől tudom, a rákos betegek elsöprő többsége alacsonyra csavarja életfunkcióit, passzivitásba süpped, s ami a legkárosabb, s a gyógyulás esélyét minimalizálja, örömmel hal meg, s legszívesebben gyorsan. Gábor nem ilyen. Aktivitása napról napra kap magas lángra, s ha fárad is, meg szomorodik, ki tudja, honnan, milyen belső tartalékból erőre kap, s reggelenként, ha kialvatlan, ha fejfájós, ha az éjszakai hányásoktól elgyötört is, zuhanyozik, takarosan felöltözik, s indul teendőit végezni. Társkapcsolatait leszűkítette ugyan, de ügyel rájuk. Mintha a korábbiaknál jobban látná a viszonyait, e viszonyok értékét és sajátos esetlegességeit.

Én nem vagyok képes az esetlegességeket kikapcsolni: viszem haza munkahelyi, szakmai gondjaimat, személyiségem ellentmondásaitól sem tudok megszabadulni, nem vagyok hozzá sem elég tapasztalt, sem elég bölcs. Fáradékony vagyok. De Gábor ugyanúgy fáradékony. Nehéz, sokszor nagyon bonyolult feladat fondorlatos gondolatait követni. Okfejtéseinek racionalitását belátni, ragaszkodását megérteni, elutasító gesztusait értelmezni, függetlenségi igényét elfogadni s függőségeit kontroll alatt tartani. Ki-kitör, s olyankor éles hangú és tapintatlan, nemegyszer faragatlan – másrészt tudom, ilyesmi (egyre gyakrabban előforduló) alkalmakon jobb rezzenéstelenül hallgatni tirádáit, akár a helyzetből kilépve szemlélni indulata természetét, s ha szükséges, időben jelezni a fegyverletételt s megenyhíteni lobogó dühét. Akkor elnézést kérek, ha máskor és mással ilyesmit nem tennék. Például azért, hogy – mert kifejti, erőszakosnak és elviselhetetlennel érzi a duzzogásomat („mint a megbaszatlan vénasszony”) – felvetem annak lehetőségét, hogy költözzön máshová, olyan helyre, ahol jobban érezheti magát, s nagyobb esélye lehet a gyógyulására. Vagy rendezzük át az egymás mellett élést, s járuljon hozzá – túl az étkezések költségein – a rezsihez, avagy akár a ház mindennapos költségeihez. Amelyeket, sosem kérdeztem, miért is, magától való értetődéssel elfogad, de meglehet, annak mértékével nincs tisztában. Valahogy legömbölyödnek így a dolgokról az élek, de hogy meddig?

Bécsben rendelő legújabb kezelőorvosával tartja a kapcsolatot, ő az, akitől a veszprémiekénél megbízhatóbb diagnózist remél. Mintha igénye kielégülne – két hét után végre Budapesten ígéretet csikar ki arra, hogy átesik a szeptember eleje óta várt lumbáláson, s az így nyert folyadékot vizsgálva ellenőrzik, a kór mennyire fejlődött ki, s támadta meg idegrendszerét.

Ami azonban eddig nem, most bekövetkezik. A hét végére szabadságra utasítom magamat. A budapesti, pénteki tanítás után nem megyek vissza Veszprémbe, nem térek haza, babázzon, s igyekszem azt tenni én is, ott, ahová s azzal, akihez tartozom.

Szombaton, majd vasárnap azt tapasztalom, hogy a telefonja megjavul: korábban két csörgés után azonnal foglaltra állt a készüléke, s egy hang hol azt közölte, hogy elérhetetlen a tulajdonos, hol hogy a készülék száma átmenetileg elérhetetlen. Mégsem veszi fel. Másnap szolgáltat rá magyarázatot, de mert tétova és kitérő, nem is figyelem, mifélét.

Hétfő van, éppen hajnalodik, amikor hazaérek. Rám köszön, s megy vissza aludni. Reggel úgy megyek el, hogy a szobájában szöszmög. Amikor egy sms-t küld, hogy hívjam vissza, büszkélkedik, mennyire jól aludt, s panaszkodik bokros napi teendői miatt. Tizenegy fele ismét jelez, keressem: összemosódhatnak benne a feladatai, elment a háziorvosához, aki délután rendel, ezzel szemben a MOL illetékesével tervezett tárgyalására nem érkezik meg időben. Azt telefonon holnapra teszi át (úgyis meg kell néznie azt a bérlakást, amelyet a munkahelye ajánlott fel számára), s engem azért keres, hogy menjünk el bevásárolni, nagyon kiürült a ház. Vásárlás közben kifaggat a vasárnap esti koncertről (Boban Markovic, Rúzsa Magdolna és Lajkó Félix közös fellépéséről), s mert maradt idő, felveti, hogy menjünk el neki inget vásárolni. Mióta visszajött Koreából, állítja, éppen harminchárom inget vásárolt, de olyan még sincs, amihez nyakkendőt vehet s amit munkában használhat. Újabb három kilót fogyott legutóbbi méretkezése óta. Az ingeket szín és minta alapján választja, majd megnézi az anyagukat, próbálgatja őket, de egyet sem talál megfelelőnek. S bár félkabátjai is tömeget alkotnak, rábukkan a neki megfelelő hamuszürke változatra. Igyekszem lebeszélni. Aztán rááll, azzal, hogy tavasszal vásárolja meg, ha megéri azt az időt.

Végre elkezdődik a lumbálás előtti vérképvizsgálata. Közben elrobog Tatabányára (onnan hív, kérdezi a kocsim motorjának űrtartalmát), megnéz egy újabb bérlakásajánlatot (telefonjára rögzít képeket, némelyiket nekem is megmutatja), s estével tér haza. Menten felvonul a komputeréhez (közben leugrik a híradóra), majd ügyintéz. Másfél óra után, amíg a dolgát végzi, nyolc nem fogadott hívást jelez a készüléke.

Levágom a kiszáradt évelők hajtásait, megmetszem a rózsákat, elültetek százötven tulipánhagymát, lefűrészelem a kihajló, a hegyoldal látványába nagyon belenyúlt két ágát a birsfának, behordom az érzékeny cserepes növényeket a lakás szobáiba (a citromon tucatnyi termés érik, s a chili vörösödik), majd a kőmagvú birsalmákat megfőzöm, péppé zúzom. Eszembe se jut, hogy egyéb feladatot is terveztem e napra.

Beleolvasok a Kertkönyvbe: ami mások számára nyilván kétségtelen, az számomra most világosodik meg. Két éve többé-kevésbé depressziós vagyok. S képtelen arra, hogy kompenzáljam a sikertelenségeket, életem baljós fordulatait, beleakadok a rosszul megépített épületek sarkaiba, összekoszolja nadrágom szárát a biciklilánc, és kihagy a szívem, ha landol a repülőgép. S megrémít, hogy a kert, amely létezésem centruma, már másnak is látszik, holott sosem volt az: menedéknek. Végül is kiteljesedésem helyszíne, s nem önkéntes bezáratásom hortusa.

Amikor délután (október 22-én, az utolsó őszi napon) visszaszállítja a sofőr a háromnapos emlékkiállításáról Szilágyi Lackó olajképét, különös eset zajlik le köztünk. Szembesültem a helyzettel, amely a különállásom fajtájáról referál. A törpe kontyvirág száraz leveleit szedegetem (nyár végére a tavacska kiszáradó partjára tettem, erősödjék, majd – hogy nem érte kellő fény, s megnyurgult – a kutyák itatója mellé, ahol pedig szüntelen átszárította a földjét a napfény és a szél), a kontyvirágét, amely egyetlen élő hagyatéka B.-vel való szépséges életemnek. B. lakásában nevelkedett egykor, ahonnan azért kellett elhoznom, s éppen az utolsó ottlétemkor, mert hosszabb időre vidékre utazott, s nem akarta, hogy „a gyermek” elszáradjon. Mintha nem láttam volna rajta pajzstetvet, holott egykori gyengesége éppen így mutatkozott volt meg.

A helyzet, szokásos ez, csengetéssel vette a kezdetét. Olyan feltűnés nélkülien szólt amúgy a csengő, amilyen egyszerűen szerelembe tud esni az ember.

A küldönc érkezik, aki visszahordta a Lackó képeit. Úgy hallom, hogy tíz alkotást állítottak ki a festő halála évfordulóján, s erre az alkalomra kérik el tőlem azt a nagyméretű munkát, amit egykor ajándékul kaptam. Mégpedig húsvétra – amint ezt a képre írt dedikálás tanúsítja. Úgy emlékszem, előzetesen erősen megbántott Szilágyi, s engesztelésül állított be hóna alatt a tákolt vakkeretre, hebehurgyán felfeszített vászonra készített termetes művel. Laci gyorsan dolgozott, már-már kapkodva, s mindenféle szemét anyagot felhasznált: bádoglapot, ledőlt vaskaput, kettéhasított lepedőt, zsákfoltot vagy lécdeszkát – s bizony művei emiatt romlékonyak.

A küldönc azonban nem az én tulajdonom hozza vissza, hanem a remek, városi éttermet fenntartóét. Láttam korábban már az övéihez hasonlatos, vastag csíkokkal kontúrozott s így nagyjából csak darabos csíkokból álló, plakátszínekkel és ezüsttel virító városképeket – többen akadnak, akik kész, felfeszített vásznakat vásároltak a festő számára, hogy ezzel egyenlítsék ki számlájukat, avagy egy-egy festményhez hozzájussanak. A tudatmódosítókon élő Lackó az ilyen műgonddal előkészített vásznakra többnyire széles horizontú, szalonba akasztható városjelenetet rittyentett, amelyeken indulatai ugyan nyomon követhetőek maradnak, de nagytermészetű brutalitása elvész.

A küldönc tehát visszafordul, hogy az én húsvéti festményemet megkeresse. Aztán magyarázatot fűz tévesztéséhez: a kiállított házportrék között az enyém az egyetlen, amely alakot ábrázol. S már látja is, hogy a kép nagy fejű figurája – éppen én lennék! Nagy fejű? – hitetlenkedem, hiszen világéletemben aprónak és lekerekítettnek tudtam apai nagyszüleim vérvonala alapján alakult, a partiumi zsellérekéhez hasonlítható fejemet, s ez a koponya, hogy alig van rajta haj, és a szakállamat szüntelen visszanyesem, még kisebb – miközben egészemben idővel korpulensebbé is válok. Szó, ami szó, a kobakom kicsinysége legalább anynyira bánt, mint férfitársaim javát az, hogy kicsinek, erényük és vágyálmuk mértékéhez képest méltatlanul alulméretezettnek vélik farkukat. Én, nagy fejű? – mondom ki hangosan, s ezzel zavarba hozom az amúgy tűzpirosra lobbanó arcú férfit. Ezért aztán szolgálatkészségét köszönve gyorsan kitessékelem, s alaposabban megnézem szilágyis képmásomat. Egy székben ülök, loboncos, kékes hajjal, s az ölemben Dugó kutyám kuporog. Valóban, minden kétséget kizárva, ilyennek látott-festett Lackó: kicsi a testem, és hatalmas a koponyám. Nem ültem modellt, a képzeletére lett utalva.

De miért akkora a fejem? Választ sosem kapok, bár kíváncsiságom határtalan.

Gábor szobájába kerül vissza a kép – amikor elvitték, hiányolta. Hogy visszakerül, nem veszi észre. Örvend a körömpörköltnek, éjjel tízkor lát hozzá az evéshez – hajnal ötkor zajra ébredek. Kitámolygok a konyhába, meztélláb, gatyában kóvályog, s rajta a néhány napja vásárolt ünneplő kék inge. Ételt melegít magának, s panaszolja: képtelen aludni.

Gábor titkok garmadájával veszi magát körül. Hidegkútnak tartva, hogy sétáljunk és gombásszunk, mondja, hogy ő ezt a tájat ismeri. Perceket töpreng, amíg emlékképét azonosítja. Valami APEH-os ismerősének a házához vezető utat mutatja, hogy egykor arra járt. S még kezdeni sem kezdem, amikor elzárkózik minden, az ismerősére vonatkozó tudakozódás elől. Amúgy a hivatali telefonszámát sem adja meg, kifejti, nem kívánja az itthoni létét és a munkahelyit összekeverni. Ámbár gyakran ezt a számát használja, s gyakorta ezen is hívják. Gáborkettő mindig. Hogyan érzi magát a rejtélyekben?

Szellőrózsákat ültetek. Éjjelre beáztattam a gumókat, s most akkorára duzzadtak, mintha szarvasgombák lennének. Oda a ráncok, a sok tektonikus minimalista felület, és sajnos oda a várakozásom is: már tudom, valóban szép virágok nevelődnek belőlük majd. Abban a negyedórában, amelyre magára hagyom a munkaasztalomtól is látható orchideát, az amúgy gyér szárú bimbók egyikéből kibomlik a virág. Krémsárga, barna csíkos, nedvdús és érzéki. Tudom, mert emlékszem, a barna csíkok az ajakos szirmok elöregedésével kápráztató rózsaszínűvé válnak, de nem tudom, hogy akarjam-e azt, hogy megöregedjen hirtelen, s vakító széppé váljék.

Rég nem hallottam bábművesnő levelezőtársamról. Üzenet érkezett tőle:

Egyszer egy debreceni jósnő anélkül, hogy bármilyen adata lett volna Rólad, azt mondta: ez a férfi nem tud egy nőhöz viszonyulni, csak úgy, mint anyjához vagy gyermekéhez. Minden nő sérülten távozik a kapcsolataiból.

Ijedten küldtem el a szöveget, kérdve véleményét, első feleségemhez – akivel majd harminc év után élénk levelezésbe kezdtünk. A válasza megnyugtat:

Nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Legfeljebb úgy, hogy „kikaptad” a sérült nőket, s nem távoztak „gyógyultan” … Esetem kb. ez. Nem hiszem, hogy annyit változtál volna, hiszen alapokban én sem változtam sokat, legfeljebb – remélem – kicsit jobb lettem… emberileg. Te nagyon tiszta, kedves őrült voltál – talán vagy is, legfeljebb a jóértelmű őrültön már jobban uralkodsz… Pörgetted azt, aki melletted volt. Lehet, hogy ebből a pörgésből egy-két kikeveredő nagyon megütötte magát, de ez nem a te hibád. Aki veled kapcsolatba került, már az elején dönthetett, hiszen végletesen őszinte voltál. Remélem, vagy is. Én bizonyos szempontból elárultalak, ezt nehezen dolgoztam fel hosszú évekig, hiszen… De az a korszak sem volt egyszerű, sem rendszerileg, sem a mikrovilágunkat illetően. Át-átszőtte sok-sok gubanc – kicsit eufémizálva… s az ember csak azt érezte, hogy menekülnie kell, el, el, el… Nem tudom,mennyire tudtál amolyan konvencionális kapcsolatot kialakítani, s egyáltalán vágytál-e rá. Nálam lépcsőfokok voltak, s Piaffal szólva, ugyan „nem bánok semmit sem”, azért tudom, hol dönthettem volna szerencsésebben. Szerencse? Vajon miért ezt a szót írtam le? Egyszer azt mondtad, akinek gyereket szülök, amellett maradok. Ez sokszor eszembe jutott, s az se kizárt, hogy rám is nőtt mint önbeteljesítő jóslat… Szóval, akinek adtál a szeretetedből, az ezáltal nem sérülhetett. A pillanat dühe után a józan végiggondolás képessége még a nőkben is adva van… De keveset tudok rólad, s nyilvánvaló, hogy mozgalmasabban éltél kapcsolataidban, szellemiségedben…

A borús egű szombatokon még mindig találtam feladatot a kertben. Balatonrendesre levittem tegnap néhány rózsatövet (Ildikó, a boszorkányszerű szerkesztő, az értem közbenjáró barátnő kertjét szemlézem, tanácsadás a feladatom), köztük azt a talajtakarót, amelynek organaszerű fürtöt alkotó, amúgy forintnyi s piros virágokból összeszedett virágzata jobb időnként adódik, azok helyét tüntetem el. Cickafarkot (Keszthelyen vásároltam), sziklakerti szegfüveket (eddig a teraszon nődögéltek, de télre nem merném cserépben hagyni őket). Majd kimegyek a kertészethez, hátha valami újdonságra bukkanok. Vásárolok, annyi minden között, egy üveg Frascatit, azt a száraz fehérbort, amelyet adó szőlők a Róma menti hegyeken teremnek, s amelyet egykoron nap mint nap az örök városban ihattam. Mellém helyezem a hasas palackot, vastag falú poharat rakok hozzá, és önfeledten szagolgatom az átható illatát.

Gábor tegnap bejelenteti, amikor visszahívatja magát telefonon, hogy Gáborkettő éjjel az otthonomban aludna, s kérdezi, nem, nem kérdezi, hanem leginkább bejelenti, még ha kérdő formában is: mit szólok mindehhez. Ijedtemben, hogy nem lesz higgadt a válaszom, elodázom a feleletet, majd néhány levegőfúvás után, egy-két perc múltával visszahívom, s a már megformázott mondataimban annyit kérek, hogy ha a házban is aludna, ne előttem szeretgessék egymást. Eddig többször értem haza, hogy összedőlve egymásba kapaszkodnak a nappaliban, a kanapén, s magam ilyenkor szégyenkezve, hogy zavart okozok, bekényszerülök a dolgozószobámba. Annak örülnék, ha a fenti szobát, ahol Gábor él, tekintenék intim együttlétük teréül, s nem azt, ahol magam is előfordulok. Gábor észbontó dührohamot kap, hogy ugyan jó, ha tudom, az anyja (akinek a nevét viselte mindaddig, míg nem a maga kreálta névre változtatta meg) se szólhatna bele, hogy mikor és hol hajtja a fejét a szerelembe, majd lecsapja a telefont. Este mindenesetre egyedül ér haza a kórházi kezelésből, s amikor kérem, hogy beszéljük meg a konfliktust, feliramlik emeleti szobájába. De nem hagyom a megbeszélésből kioldalogni, és félig nevetgélve, félig bohóckodva tudtára adom, ne szűkítse le a saját lakásomban az életteremet. Ma délben születésnapra hivatalosak, s mert Gáborkettő gyors tempóban ételt főzött, vélem, azért, mert estével együtt állítanak vissza. Abban azonban tévedtem, hogy csak akkor: Gábor tizenegykor érkezik, sugárzik a boldogságtól, s szokása szerint vagy nem vesz észre (én engedem be a kertkapun), vagy ha igen, akkor ismét a néma köszönési formát választja. Gábornak ugyan említettem, bizonyára süketülök, talán a vénségem miatt, de nem hallom sosem az üdvözlés bármi formáját. Állítólag ily csöndes a srác, és maradjon a továbbiakban ilyennek.

DVD-t veszek a bor mellé magamnak, majd azzal a hálószobámba gyorsan bezárkózom. Szentnek látom Gábor ragaszkodását, megalázó szituációkba azonban miatta sem kívánok keveredni. És okos elméleteket se gyártani arra, hogy én miért így és nem úgy viselem e helyzetek zűrzavarát. Aztán, amikor megkérdem, hogy hol van eltemetve a mamája (New Yorkban), a válasz után felcsattan, hogy nem akar erről beszélni. Magamban hozzáteszem: erről sem. S a tévéhíradó után elhúzódok a hálószobámba.

Gábor autóbusszal utazik a Honvéd kórházba. Ellenőrzik a vérképét, s megbeszélik, hogyan s mikor kezdhető a kezelése. Nem akkor értesít, amikor az információk birtokába jut, mi több, hogy mily információkkal lett gazdagabb, arról nem mond semmit. Igaz, megtudom, hogy valamikor hamarosan be kell feküdnie, először két, majd a következő lumbálás nyomán négy-öt napra. A procedúrák eredményeként fogják tisztán látni, hogy vannak-e már rákos sejtek az idegrendszere kötőszövetében. Egy éjjelre a kórházban marad, de már reggel iparkodik munkahelyére, ahol ügyek garmadája várja. Este telefonon kér rá, Pécsről menjek elébe Székesfehérvárra, szedjem le az autóbuszról, úgy hamarabb ér haza. Mert a következő reggel ismét két napra utazik vissza (a kocsimban felfedez egy sapkát, a fiújától kapta, hangoskodik egy sort, majd koporsónyi utazótáskájába süllyeszti el), részben dolgozni, részben a szokásos, heti nagy dialízisre, részben pedig a következő napi konferenciának nevezett kisebb találkozásra. Reggel hatalmas pakkal felszerelkezve viszem a buszállomásra, s délben látom, hogy fölkapcsolódik a gépe a netre, magával vitte tehát a laptopját. Nem ír egyebet, mint hogy pénteken vigyek utána majd valamit, Budapestre – eszerint addig nem fog visszaérkezni.

Z. barátom, az abonyi költő mondja a telefonba, hogy volt olyan időszaka, amikor kilenc nő tekintette ágypartnerének. Mondom neki – hitetlenkedve, hiszen csak azzal vagyok tisztában, hogy mi minden s milyen sok problémákat indukál, ha valakinek egyidejűleg négy szeretőhöz lehet köze –, nevetséges, ha a vén ember ifjúkori emlékeivel dicsekedik! Több se kell neki, mintha elaggott leskelődő lennék, kifaggat, kiröhög, megért és tanácsokkal szolgál. A bőrfétises harminchat évest hasznosan hagyjam meg fiatalnak, a huszonkét éves szeplős szakácsot szoktassam rá a némaságra, a bővérű, kikapós, kissé molett, csípőjénél mindig megragadható és hátára dönthető irodistát hagyjam, tegyen nedvdús szolgálatokat, s azt, akivel legboldogabb vagyok, mert velem egykorú, neveljem időnként cserfes, időnként halk, de engem mindenhová követő nagyasszonnyá. Z.-nek terjedelmes tapasztalatai mellett nem tudom, hogy jutott-e ideje szeretni – úgyhogy ellátom, már ahogyan verbálisan lehet, a baját. Végül megegyezünk, másfél hét múlva összefutunk, s áttárgyaljuk költészeti és ágyéki ügyeinket, lévén azok egygyökerűek. Mindenesetre a tévéfelvételén nem vennék részt, a statisztaszerep nem vonzó számomra sem.

Nem mondom meg neki, hogy tudok nem gondolni B.-re. Hogy rohangálások végeztével menten a kertembe húzódok vissza. Hogy érzékelem a világot: nincs pénzem, nincs könyvem, nincs a házamban társam.

Pénteken megyek haza, három hét elmúlt, anyám sorosa vagyok. Mondom is neki a telefonba, készüljön rám, megint érkezem, kénytelenek lesznek a főztömet enni, engem csodálni, és sápítozni azon, miféle öregség lett rajtam úrrá. És viszem a mécseseket, mert a temetőben tiszteletünket fogjuk tenni porladó őseinknél, úgy, miként azok, akik lángokkal jelzik előre érkeztüket, apró gyertyányi fényes nyelvekkel, hogy tudják ott, előbb-utóbb ők is odaérnek, nem azért, mert sietnek, de azért, mert egyszer csak elfogyott előttük a túlvilágra várakozók sora. Két éve ilyenkor tartottam az áfonyákban gazdag termésű guralok földjére, a Tátrában esett, s a temetőket beborította a fehér hó, s a sírhantok hava alulról világított.

Valahol Gyöngyös határában hívom Gábort. Bár kértem tegnap este, nem tette, s ma egész nap úgyszintén nem jelentkezett – azaz nem küldött sms-t, hogy hívjam fel. Arcpirítóan szenvtelen hangon veszi fel a (ki tudja, melyik) készülékét. Kérdésemre elmondja, hogy munkatársa viszi Veszprémbe, amely kijelentésének igazságát, utólag kétségbe vonom: szokása szerint idegen előtt korábban sosem beszélt, úgymond, magánügyekről, s most arra kér, hogy mondjam le a holnapi takarítónőt, ne fizessük! Az, hogy ne fizessük, nem nekem szól, hanem annak, akivel együtt utazik, azaz közeli ismerősét kérhette meg a szállításra. Igen, aki előtt így beszél, annak közelállójának kell lennie. Mondom, mert nem akartam akkor ismeretlen előtt faggatni, hogy hívjon vissza (azaz küldjön egy hívásra szólító sms-t), ha otthon lesz, ám közli, kimérten bár, de udvariasan, nem fog, mert még sok dolga van a számítógépén, s napok óta amúgy sem aludt jól. De közöljem, ha akarok valamit, ha már hívtam. Mondom is: nem akarok semmit. Túl azon, hogy tudni szerettem volna, mi volt az orvosával való beszélgetés eredménye – végtére tegnap említette, ma kiderül, milyen protokoll vár rá. Semmi nem történt. Így hát elköszönök, s még órákon át fulladozom a dühtől, amelylyel megajándékozott.

Tegnap vásároltam ismét néhány növényt: két darab kakasmandikót, félszáz botanikai tulipánt, öt vadnárciszt, amely egy száron több virágot is nevel, és egy kordonosra nevelhető sárgabarackfát. Az utóbbit a nagyobbik húgomnak. A kertészetben felháborított, és indulatosságomat kifejezésre is juttattam: egy kitömött, vadgalamb nagyságú, de annál hosszúkásabb, azaz karcsúbb madár ült a pénztáros feje fölött. Egy elnémított kakukk.

Amúgy az angliai jehovisták megvásárolható házam utáni érdeklődése abbamaradt, vagy csak Gábor nem veszi fel a telefonjaikat. Két hónap múltán magam sem érdeklődöm utánuk az egyenes válaszadás elől ügyesen kitérő Gábornál.

Az Aloe vera szpré visszakerül a fürdőszombámba.

Gábor elhagyja az önként kialakított feladatait. Nem vesz nadrágot és inget. Nem vesz nyelvkönyvet. Nem jár el a gépkocsiszervizzel kialakult konfliktusban. Nem vásárol többé semmit a háztartásba, s ha ételt főz, abból nem jut maradék. Elmaradnak a januárra tervezett közös útról való beszélgetések és az út is. Ha összefutunk, fáradtságára tekintettel televíziózik, aztán pedig ügyeket kell, munkáit illetőleg, intéznie a komputerén. Élénk telefonforgalma megmarad, működteti az angol számát, s kap egy új készüléket a munkahelyétől, s egy újabbat, amelynek feltöltésére egyszer ugyan kér, de annak hívása részemre tilos. Munkaadója a munkavégzés helyén lakást bérel számára, átszállítja a televízióját. Szép lassanként a holmijait. S amikor november elején végre elvégzik rajta egy budapesti kórházban azt a vizsgálatot, amelyhez lumbálni kell, a háromnapos vizsgálat előtt, közben s majd utána sem érzi szükségét, hogy tájékoztasson. Majd a hétvégén sem jelentkezik, s amikor igen, hol üresen fecseg, hol pedig dicsekszik. Holnap Bécsbe megy. Holnapután ismét megcsapolják a gerinccsatornáját.

A levelei – banktól, adóhatóságtól – és számlakivonatai a lakásom címére érkeznek továbbra is. Beolvasom neki azt, amelyiket kéri. Aztán lerázom magamról.

B. nem jelentkezik azóta, hogy elhajtottam a számítógépemről. A kert nedves a ködtől. A kutyák némák.

Nyitólap