Főhajtás, XXV.
A színjátékos
Telefonon beszéltük meg, mikor és hol
találkozunk: 1973 kora nyarán, valahol a Gellért-hegyen, egy
kertvendéglő kopott, fapados teraszán.
Tíz évvel korábban álltam néhányszor
mellette némán a pesterzsébeti Csili (1963-ban a Nemzeti
Színház munkáskerületi kamaraszínháza!) ormótlan
színpadán. A színészek a két lerobbant öltözőben, mi,
statiszták a színpad szakadt, öreg díszletfalakkal
elkerített egyik sarkában bújtunk jelmezünkbe. Társalgó nem
volt, a színpadon, a díszletek mögött volt két támla
nélküli pad, játékszünetben szótlanul azon üldögéltek a
színészek. Emlékszem, egy este a Baptistát játszó Mányai
Lajos mellett ültünk többen az egyik padon, a remek
karakterszínész szűkre zárt szemmel körülnézett a sivár
színpadon, és jellegzetes, picit éneklő hangsúlyával
eldünnyögte: Itten neem lehet szíínházat játszani!
Őze Lajos – ahogy magát nevezte: a
színjátékos – fittyet hányt a kültelki körülményekre,
minden este igazi színházat játszott. Nem pontosan azt,
amit a rendező megrendezett, nem pontosan úgy, ahogy
Shakespeare A makrancos hölgyet megírta.
Játszott – rögtönzött színésztársai
és a maga épülésére, szórakoztatására. Amikor az ő
jelenete következett, a színészek, a fodrászok, az
öltöztetők rendre a színfalak mögött álltak, és lesték:
ma este mi újat talál ki a megrázó és mulatságos
bohóckodásra hajlamos, mogorva tekintetű fiatal színész.
(Csak évtizedek múlva került kezembe a
Színház és Mozi 1955. április 15-i száma, benne rövid
riport a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóiról.
Az egyik képen Gellért Endre látható, tanítványai
körében. A rendező-tanár érvel, elemez, oktat, minden
színészpalánta áhítattal figyeli az őszintén tisztelt
tanár lendületesen magyarázó arcát, kezét. Őze Lajos
szigorú tekintete a fényképezőgép lencséjére szegeződik.)
1973-ban Őze Lajos természetesen nem
emlékezett a színpadon évtizede mellette álldogáló néma
szereplőre. Szentendrén, a főtéren bemutatott
Shakespeare-vígjátékban – Vízkereszt, vagy amit akartok
– játszotta Malvoliót, és hallotta a rádióban elhangzott
kritikámat. („Őze Lajos mint Malvolio igazi puritánt
állított elénk. Szürke kabátja nyakig gombolt, szürke
ingét nem díszíti fodor, kalapja vaskalapra emlékeztet.
Gondolkozása kimért és merev. Önáltató, az önáltatók
legostobább fajtájából. Amely már veszélyes, mert az
ördöggel is szövetkezik, csak hogy hatalmat szerezzen. Őze
megmutatja az alak elesettségét, megalázottságát, s bár
szánjuk is őt, tudjuk, félni kell az ilyen megsebzett
ostobáktól. Mert a megsebzett ostobákból lesznek az aljas
hatalmasok. Akik nem értik meg a shakespeare-i szerelmesek,
jókedvű ügyetlenek, tisztességes részegek, férjre éhes,
cserfes cselédek, simogatásra váró félszegek emberséges
világát. Vigyázzatok, mert jönnek a puritánok, mondja
Shakespeare. Vigyázzatok, mert a hataloméhes Malvolióktól
félni kell, vallja a szentendrei előadás egy szomorkásan
vígjátéki estén.”) Akkor nem tudtam, Őze Lajostól mekkora
elismerés a feleségével üzent egy szó: „Elfogadom”.
Ültünk a fapados kertvendéglőben,
fröccsöt kért, én unicumot (rosszallta, utóbb én is
fröccsöt rendeltem), és nagyon hamar tudomásomra hozta: esze
ágában sincs interjút adni, szerepformálásáról,
Malvolióról írni meg különösen nem áll szándékában.
Beszélgettünk: beszélt, én hallgattam őt.
Illyés Gyulát és műveit méltatta hosszan, majd szúrós
szemmel rám nézett, és kedves-érdes hangsúllyal faggatott:
– Ismeri az Egy mondat a
zsarnokságról című verset?
Éreztem: vizsgáztat, felmér, ellenőriz.
Gondolkodás nélkül válaszoltam.
– Igen, 1956. november 2-án, péntek
délután vásároltam meg az Irodalmi Újság aznap megjelent
számát, megvan ma is, abban olvastam. És november 5-én,
amikor este tíz órakor megindult a Móricz Zsigmond körtéri
barikádok ellen a szovjet támadás, és a fülsiketítő zajban
rohantunk le a pincébe, órákig kuporogva a gyertyafényben,
fölolvastam nagyanyámnak a verset. Amikor a végére értem,
barátom, aki az ágyúdörgésben hátát a falnak támasztva
ült a földön, halkan annyit mondott: A forradalom leltár
miatt zárva.
Úgy emlékszem, sokáig hallgattunk. Aztán
Őze Lajos arról beszélt: nehéz vers, nagyon nehéz, szinte
lehetetlen jól elmondani.
(Sok évvel később tudtam meg: a hatvanas
évek végén, betegen a kórházban, néhány orvos és beteg
művész előtt az – akkor még örömteli ritkaságnak
számító, a kórház tulajdonában lévő – hatalmas
magnetofon mikrofonjába mondta Illyés Gyula művét, a
kortársak számára 1956 emblematikus versét.)
Aztán megint eltelt tíz év. A Latinovits
Zoltán Baráti Kör (elnöke Dajka Margit) a Latinovits
Zoltán-emlékérmet Őze Lajosnak ítélte. Lovag a ködben
– Latinovits Zoltán híres-hírhedt könyvének címét – Ködszurkáló
– alakítottam át a Színészkirályt méltató
emlékbeszédemben. Latinovits 1967. április 16-án Mezei
Máriának írott leveléből idéztem: „Nekünk egy igazi
életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük.”
Ismertem Őze Lajos 1981-ben előadott,
később nyomtatásban megjelent történetét arról az egy
forintról, amit Latinovits Zoltántól kapott Az ős Kaján
elmondásáért. De csak a kilencvenes évek elején tudtam meg,
hogy azt az egyforintost – Cserhalmi György szemtanúja volt a
jelenetnek – akkor adta Latinovits Őze Lajosnak, amikor Fábri
Zoltán filmje, Az ötödik pecsét drámai jelenetének
forgatása közben Latinovits – Cserhalmi szavával –
„hisztizett”, s ezért mindenki feszült idegállapotban
várta a felvételt. Aztán Őze Lajos a tragikus pillanat
színészi megformálásában remekelt, és Latinovits Zoltán
bocsánatkérésként adta neki a legendássá vált egyforintot.
A színjátékost jellemzi Cserhalmi György
„helyzetértelmezése”: „Hogy Lajos később ezt már úgy
mesélte el, mintha egy másik alkalommal, Az ős Kajánért
kapta volna tőle a forintot? Nyilván azért alakította át a
történetet, mert neki fontosabb volt, hogy jobban mondja el ezt
a verset, mint az Ady-lemezes Zoli!”
Őze Lajos, kezében a Latinovits
Zoltán-emlékéremmel, kérés nélkül mesélte a körülötte
állóknak Az ős Kajánért Latinovits Zoltántól kapott
egyforintos történetét, amely átfúrva, vékony láncon
függött a nyakában. Megmutatta. Nem jutott eszünkbe
kétségbe vonni a történet hitelességét. („Szerepeimben az
előadások folyamán új tulajdonságokat fedezek fel. A
fantáziám állandóan működik, új megoldásokra ösztönöz,
aminek nem tudok gátat vetni” – vallott önmagáról a színjátékos
1961. október 20-án.)
Negyed évszázada készült, negyed
évszázada őrzött életlen fénykép: ma már nem tudom,
miről magyarázok lelkesen Őze Lajosnak a díj átadása után.
Mintha nem venném észre, milyen meggyötört szempár mered
rám.
Beszélgettünk.
És elfelejtettem megmondani Őze Lajosnak, a
színjátékosnak: nagyon nagy színésznek, óriásnak tartom
őt. És elfelejtettem bevallani: tíz éve azon gondolkodom,
miért avatott egy pillanatra a bizalmába ott, a
Gellért-hegyen, a kertvendéglő kopott, fapados teraszán,
amikor Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című
verséről beszélt nekem. És elfelejtettem megköszönni, hogy
1973 kora nyarán arra tanított: kérlelhetetlenül őszintén
és tántoríthatatlanul bátran kell élni akkor is, ha nekünk
csak egy igazi életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük.
Szigethy Gábor