Kortárs

 

Sulyok Vince

 

Kapaszkodom az Időbe

 

Kapaszkodom tíz ujjal, tíz körömmel
az Időbe,
ebbe a sebesen tovatűnni akaróba,
kapaszkodom a Jelenembe,
amíg van Jelenem, beléje kapaszkodnom,
tíz ujjam van csak ehhez,
ujjaimhoz tollam és ceruzám,
maréknyinál alig több szavam
s papírdarabokra hiú reménykedéssel
ráfirkált mondatok,
amiket bármikor tovafújhatnak,
magukkal sodorhatnak léghuzatok-szelek
s olvashatatlan kis darabokká tépdeshetnek –
öröklétük, lehet, ennyi lesz csupán,
s ennyi lesz talán az én saját „öröklétem” is,
egy szóval, egy sorral se több talán:
meg-megzökkenő monológ
valamelyik kopott füzetem oldalán,
hisz pontosan tudom már most is,
hogy ami hátralenne esetleg,
azt is szorgosan csomagolja már
november a maga saját
dértől ezüstlő papírzsákjaiba.

Hát nincsen többé mire várnom:
dicsérnem azt kell, ami még hátravan,
dicsérnem a ködöt kell, az esőket,
dicsérnem a fagyot, a havakat,
s megénekelnem a viharzó tenger
háborgó vizét és a síkos zátony
sziklái közé beszorult hajók
segélykiáltozásait – megénekelnem
őszöm, novemberem, mindazt, amire
rekedt torkom erejéből futja még:
az örök pusztulást és örök elmúlást.

 

Oslo, 2009-05-23.

 

 

Pünkösdölés

                                                           Balassi Bálint emlékére

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje
minden évszakok közt
ezt kedvelted leginkább:
jó hamar lovadon
végbeli vitézhez
és katonához is illőn
ezen jártad be váraid
Kékkőtől Zólyomig,
Erdélytől Egerig,
ezt a viszályoktól
már akkortól szerteszabdalt,
gyönyörű Magyarországot,
s télvíz idején meg
ha hadba nem mehettél,
vitt lovad Júliához,
vitt Losonczy Annához,
vagy vitt Céliához,
egy-egy verseddel pedig Fulviához,
ahol a címzettek is
gyakran ugyanazok voltak
s a szerelmi lángolás is gyakorta,
hol kedvéért a lánynak,
hol a hozományért,
hol együtt mindezekért.
Ugyan mit gondolhatott
anyád, Sulyok Anna,
már amíg mindezt láthatta:
korán haltak akkoriban
mind a főrendiek,
mind a végvári katonák.
Esztergom falairól
sepert le a halálba
egy török láncos bomba
téged, Bálintot is, a nagy költőfiút,
ékes Kékkő-vára fiatal urát,
aki, míg véred ott a romokra kiömlött,
megbicsakló, hanyatló
hangon lehelted, míg a tüdőd csak bírta:
Ó én édes hazám,
te jó Magyarország,

immár Isten hozzád!
Immár Isten hozzád...

 

Oslo, 2009-06-01.

 

 

 

 



Nyitólap