Suhai Pál
Tenigl-Takács László:
Szentmárton könnyei
Liget Könyvek,
2007
Handó Péter: Alvó
konfliktusok mezején
Palócföld
Könyvek, 2008
Tenigl-Takács László azon írók közé
tartozik, akik nem ígérnek sokat, de annál többet
teljesítenek. Műve bevezető fejezetében például még a
könyv műfajának egyértelmű meghatározásától is
tartózkodik. Ezzel kapcsolatban legföljebb kérdéseket
hajlandó föltenni arról, hogy írása vajon „memoár”,
„buddhista szociokultúra”, „kultúrantropológiai
csemege”, „szociográfiába rejtett verseskötet” vagy
„veszedelmes bolseviki iromány-e”. Műfaji felsorolását
ráadásul még folytatni is lehetne. Az általa megnevezetteken
túl a Szentmárton könnyeit nyugodtan tekinthetnénk
konfessziónak, de ismeretelméleti vagy akár ontológiai
traktátusnak is. Valószínűleg mindegyiknek megfelel, és
egyiknek sem. Ennek pedig a szerző határozott törekvése az
oka: a „tárgyvizsgálatnak” az „önvizsgálattal” való
becsületes és mindvégig következetes összekapcsolása.
Tartózkodik, sőt irtózik a póztól és a szerepektől.
Kerülni akar (s kerül is) mindenféle „irodalmiaskodó
kísértést”, a cigánykérdés témájából esetleg adódó
„mágikus-realista marháskodást”. Számára lét és tudat-
egymáshoz való viszonyának bonyolult filozófiai
„problémáját” a legkézenfekvőbb egy kapcsolatos
szószerkezettel „elintézni”, így: a szegénység
„egyszerre tudat s létállapot”. Stílusa, stílusérzéke
nyilvánvalóvá teszi, hogy tudja: az írónak a mondanivaló
igazságtartalmáért mondatainak hitelességével is helyt kell
állnia. Az olvasó örömmel tapasztalhatja, hogy Tenigl-Takács
ezt nemcsak tudja, de gyakorolja is. Az utat íróként sem
„követi, hanem tapossa”. Akárhogy forgatom tehát
könyvét, rendkívüliségével lep meg. Mondhatnám azt is,
zavarba ejtő olvasmány.
„Kísérlet” a javából, vagyis esszé –
százhetven oldalon át. A kísérlet tárgya és célja első
pillantásra nagyon egyszerűnek tűnik: leírni a megélt
dolgokat. A szerző felfogásában azonban ez a „látszatok
kigyomlálásával” egyenlő, a képzelt valóságtól a
fontosnak tartott (ezért aztán szintén képzelt!) tényekig
való eljutás követelményével. A zárójeles megjegyzés nem
henye közbevetés, Tenigl-Takács és a buddhizmus jól
végiggondolt világképe áll mögötte, azé a filozófiáé,
amely a létet egymást kiegészítő és ellentétező
„tapasztalási alakzatok” halmazának tekinti, s amely ebből
következően mindenféle „princípiumot”, „anyagi vagy
lelki szubsztanciát” tagad. E felfogásban az én, a
szubjektum sem több állomásnál – a „másikhoz” vezető
út egy lépésénél. Ha nem, ha „rögzül”, az maga az
előítélet, amelynek „jól fejlett” lelki háttere is van a
„ragaszkodás” és a „félelem” különféle
megnyilvánulásaiban. Következménye kiábrándító és
pusztító: a „másik” kirekesztésére irányuló
törekvés, a diszkrimináció.
Tenigl-Takács az alsószentmártoni (és
általában a dél-baranyai) cigányság helyzetében is ennek az
előítéletességnek és a belőle fakadó szegregációnak
szégyenletes példáját látja és mutatja. Határozott
erkölcsi igény mozgatja tehát tollát. Könyvének sokoldalú,
a folyamatokat történeti összefüggéseikben is érzékeltető
valóságfeltárását szintén ez az erkölcsi igény s nem
csupán holmi „tudósi” ambíciók alapozzák meg és
hitelesítik. Röviden fogalmazva: a szegények iránti
részvét. Mégis, vagy éppen ezért, jó buddhistához illően
be kell vallania saját törekvésével kapcsolatos kételyeit
is. „Nem tolsztoji önámítás, posztmodern
terézanyáskodás, öntömjénező hübrisz-e, hogy tenni
próbálunk a szegénység ellen egy olyan világban, amelyben a
szegénység, a kiszolgáltatottság és annak minden
velejárója a világ sarkköve, s a »szegénykedő« a
szegénynél kicsit is jobban él-e?”
Tenigl-Takács maga is „szegénykedő”,
sőt gyaníthatóan egyenesen „szegény” (ennek az olvasó
részéről való elismerése valószínűleg a legnagyobb
dicséretek egyike). „Szegény”, s nem is csak hitéből és
meggyőződéséből adódóan, de valószínűleg társadalmi
állása szerint is, különösen mióta maga is
alsószentmártoni lakos (a helyi iskolának a falu gyerekeihez
és társadalmához ezernyi szállal kötődő pedagógusa).
Ahogy maga fogalmazza a falusiak életében elfoglalt helyét és
„karmikus küldetését”: feltehetőleg ő lesz ebben a
„színtiszta” cigány faluban „az első agnosztikus
bölcsész halott”. E groteszk jóslatból az is kiderülhet,
hogy az író, miközben játszik a szavakkal (tud játszani
velük!), komolyan veszi („halálosan” komolyan)
értelmiségi és/vagy vallásos hivatását.
Ha mindezek után valaki erkölcsi vagy
politikai példabeszédek gyűjteményének gondolná a könyvet,
nagyot téved. A szerző mindvégig ragaszkodik a tények
feltárásával, a szentmártoni beás cigányság
életkörülményeinek átvilágításával és ezek
eredményeként az arcpirító elnyomorodottság nyilvánosságra
hozatalával kapcsolatos elhatározásához. A tárgy alapos,
körültekintő és sokoldalú kifejtéséhez. Mindezt úgy
teszi, hogy közben tudja: manapság a „holokauszt-ipar”
mellett már felvirágzóban van egy „szegénység- vagy
roma-ipar” is, sőt egy ilyen „tudomány” vagy
„oktatás” is. Ez utóbbiak sem kecsegtetnek kis pénzekkel.
A pályázott millióknak viszont néha csak kisebbik része jut
el az érintettekhez, nagyobbik fele gyakran a
„szolgáltatóknál” marad (költségek-munkabérek címén).
A „szegénységipar” csak látszatra „romantikus” és
„szentimentális”, valójában, még karitatív formájában
is a „gazdagoknak”, a tehetőseknek a feneketlen nyomorral
szembeni tehetetlenségérzete vagy egyenesen bűntudata
motiválja. A szegényeknek juttatott „adományok”, a
kiselejtezett pólók, melegítők, télikabátok és plüssmacik
hegyei valójában a „gesunkenes Kulturgut” mintájára
lefelé csordogáló „gesunkenes Sozialgut” ideológiáját
hivatottak képviselni és terjeszteni (mind az érintettek, mind
a „kívülállók” köreiben). Ami pedig itt poklokra száll,
az nem más, mint a selejt, a „gesunkenes Kultur- és
Sozial-Mist”. „Az igazi érték a jómódúnál marad, a
számára lom vagy szemét pedig becses adománnyá nemesül.”
E képmutatás azonban Tenigl-Takács könyörtelen
tényfeltárása nyomán nem tűnik másnak, mint ami: az
„erény” bűn előtti hódolatának. Az igazi
„szegénységipar” persze több ennél, nem áll meg a
szentimentális határoknál: „tutira megy”. Az
elnyomorodott, munkanélküliséggel sújtott, napi hitelekre
fogott, a kitörés reményétől is jóformán teljesen
megfosztott „zárványfalvak” lakosságában ugyanis a
legbiztosabb befektetést látja. Láthatja is, hiszen a
szegénység aranybányája nem „akar” és nem „tud”
kimerülni. Biztos üzlet. Többek között az uzsorakamat,
illetve az úgynevezett „szocpolos” építkezésekbe való
beruházás, valójában az ezzel való visszaélések révén.
Hogy mindez törvénytelen, az nemigen zavarja ezeket a
„keresztapákat”, akikhez a falusiak az adósság
valóságos, néha pedig a lekötelezettség groteszk, mert
szívbéli kötelékeivel is kapcsolódnak – gyakran oly
mértékben, hogy elöljáróiknak is csak őket hajlandók
megválasztani. A „megélhetési politikussal” szemben, íme,
a „megélhetési választó” siralmas képe közállapotaink,
az ezredfordulós Magyarország és a jelenkori demokrácia
nagyobb dicsőségére.
Végül, a szerző példáján felbuzdulva, a
recenzens maga is hadd tapossa kicsit tovább a megkezdett utat.
Az eddig elmondottakhoz hadd tegyem hozzá magam is a saját
gondolataimat és tapasztalataimat. A „gettóba” zártság
(írhatnám persze idézőjelek nélkül is) nemcsak a hazai
cigányság osztályrésze – a nem roma lakosság egy jelentős
részéé is. És nem csupán a megélhetés terén. Bizonyos
nézőpontból már látható, hogy oktatási rendszerünk, a
jelenlegi magyar közoktatás egésze is ezt a
„végeredményt” produkálja. Egyes iskolafajták szinte arra
vannak kárhoztatva, sőt talán „kitalálva” is, hogy az
ilyen vagy olyan ok folytán „hátrányos helyzetűeket”
elkülönítsék (a tűzoltó-igyekezettel szorgalmazott újabb
„integrációs” törekvések, a roma tanulókat is befogadó
„vegyes” osztályok kialakításának némi kis
hipokrízissel szintén átitatott buzgólkodása ellenére is).
Hogy erről, a struktúra kontraszelekciós működéséről
meggyőződhessen az ember, nem is kell Alsószentmártonba
utaznia, elég egy fővárosi szakmunkásképzőbe vagy
szakközépiskolába elszerződnie (néhány évre, mondjuk,
magyartanárnak). Nekem több mint három évtizedig volt részem
benne. Az így szerzett benyomások szintén fölérnek egy
egyetemmel (ŕ la Gorkij), s merem állítani, vetekednek
Tenigl-Takács László kiváló könyvének nagyon is figyelemre
méltó tapasztalataival.
*
Kifejező címet talált Handó Péter a
nógrádi Sóshartyán etnikai viszonyainak s az ezekből fakadó
gondoknak jellemzésére. Az eredetileg magyarlakta községbe a
törökök kivonulása után kezdődött meg a romák
betelepülése. Az azóta eltelt meglehetősen hosszú időszak
nagyobbik részében a roma népességcsoport elenyésző
kisebbséget alkotott, csak az utóbbi mintegy száz évben nőtt
meg jelentősen a létszáma: majdnem megtízszereződött. Ez a
növekedés az elmúlt évtizedekben is folytatódott: a romák
ma már a mintegy hatszáz fős lakosság nagyobbik felét teszik
ki. A folyamat okai között (legalábbis az elmúlt
évtizedekben) a magyarokra jellemző „elöregedés”,
másfelől a romák nagy, az országos átlagot is meghaladó
„gyermekvállalási kedve” áll. Az etnikai arányoknak ez az
eltolódása, a két népességcsoport mára nagyjából azonos
nagyságrendje bonyolult „érintkezési felületeket” hozott
létre a faluban.
Az interkulturális kapcsolatok
szinonimájaként használt fönti kifejezéssel ma már komoly
szakirodalom foglalkozik – erre Handó elemzése is
támaszkodik. Újdonsága viszont könyvének, hogy nem
általában, hanem egyetlen település viszonylatában kutatja a
különböző népességcsoportok együtt- és egymás mellett
élésének kérdéseit. E megközelítésmód legfontosabb
előnye a komplexitás és a dinamika – a témának
folyamataiban, sokrétű összefüggésében, sajátos,
megkülönböztető vonásaival együtt való tárgyalása,
pontosabban ezek lehetősége. Handó (aki egyébként maga is
sóshartyáni lakos) az eredeti tárgyválasztásban rejlő
lehetőségeket nemcsak észrevette, de élni is tudott velük.
Ráadásul az elsők egyikeként. Írását joggal tekinthetjük
tehát úttörő jelentőségűnek.
Sóshartyánt pedig (könyve nyomán)
„iskolapéldának”. Többek között az oktatással együtt
járó gondok, a presztízsvesztés iskolapéldájának is. A
helyi nyolcosztályos általános iskola
színvonalcsökkenésének egyszerre volt oka és következménye
a magyar és a tehetősebb roma származású tanulók
„elvándorlása”, végül pedig, a kilencvenes évek
közepén, teljes megfogyatkozása is. (E folyamat hátterét egy
feltűnő demográfiai jelenség, a tizennyolc éven aluli
korosztály magyar lakosságának 10% alá csökkenése adta.)
Handó persze nemcsak az oktatásról ír, hasonlóan
emlékezetes képet fest például a településszerkezettel
kapcsolatos etnikai kérdésekről. Megtudhatjuk, hogy a terület
beépítettségét, az egyébként általánosnak tekinthető
„telep”–„falu” megoszlást itt tovább mélyítette az
előbbi úgynevezett „hadas”, az utóbbi úgynevezett
„egyutcás” szerkezete. Ráadásul e különbségek nem
maradtak következmények nélkül: újabb szociális eltérések
– előnyök-hátrányok okozói lettek.
Az utóbbi időkben megszaporodott az
interkulturális kapcsolatokkal foglalkozó kutatások és
kurzusok száma. Valósággal divat lett a „kultúraközi”
téma. A tudományszak elvárásaira következetesen figyelő
Handó szerencsére megmaradt, s eléggé nyilvánvalóan maradt
meg „homo politicusnak” és/vagy „homo moralisnak” ahhoz,
hogy könyvéből betekintést szerezhessünk egy vegyes
etnikumú településnek ne csak az adataiba, de életébe is. S
ugyanígy egy faluja történéseire figyelő érdekelt, abban
szerepet is vállaló, elkötelezett értelmiségi életébe. Aki
itt beszél, annak az „érintkezési felület” nem csupán terminus
technicus, de eleven emberi kapcsolatok tere is. Néha
mulatságos vagy groteszk megvilágításban. Ilyen például a
diákokat tapintatosan korholó ballagási beszéd, a
sóshartyáni iskolából futva távozó tanárok vagy a
„dicséretre méltó” köztulajdon-rongálás esete – hogy
csak néhányat említsek. A bemutatott jelenségek nagy részét
azonban aligha lehet kedélyesnek nevezni, így a romáknak
nyújtott magánhitelek kérdését sem. Az erről írottakat
viszont nehezen tudom értelmezni – eddig úgy tudtam, hogy nem
kifejezetten „humanitárius” célzatú ügyletek ezek.
Nemcsak meglepett, de ismereteimet is
bővítette viszont, hogy megtudhattam: a magyar és a roma
etnikum közötti „különbségek fokozódása” nyomán „az
etnikai határok megerősítése” nem egyszerűen az
elkülönülés megnyilvánulása – egyúttal óvintézkedés
is a „konfliktusok felszínre törésének”
megakadályozására. Handó könyvének e tételéből
(szerintem legalábbis) messzemenő következtetések adódnak,
például a közoktatás területén a
fejkvóta-kiegészítéssel támogatott integrációs
törekvések helyességével kapcsolatban. Az „integráció”
e tűzoltásra jellemző sietségénél én sokkal átfogóbb és
megalapozottabb (hosszabb távon kikerülhetetlen) politikáját
képzelem a roma lakossággal való együttélésnek. Csak
néhányat említek egy ilyen politika elemeiből: általános
foglalkoztatás; lehetőleg saját tradíciókra épített roma
önkormányzatiság; a meglévő oktatási formákat
kiegészítő, ezek alternatívájaként is szervezett roma
közoktatás; igény esetén anyanyelvi és anyanyelven
történő képzés, természetesen saját értelmiség
fölnevelésével és közreműködésével is. Mindezt nem
azért mondom, mintha az elkülönülést (s pláne az
elkülönítést) célnak tekinteném – éppen
ellenkezőleg: előnyös megkülönböztetésre gondolok, de
olyanra, amely a szokásos segélyezés helyébe (és/vagy azon
túlmenően is) a roma lakosság sajátos identitásának és
kultúrájának megerősítését-kibontakoztatását kívánja
állítani, ezek lehetőségének révén pedig a kultúrák
folyamatos párbeszédét és cseréjét elősegíteni. (Szemben
a mai gyakorlatra jellemző civilizációs
„felzárkóztatásnak”, tulajdonképpen az asszimilációnak
oly eredménytelen és kiábrándító „politikájával”.)
Tudom, e következtetések levonása nem állt a szerző
szándékában, vállalt feladatához híven igyekezett csupán a
lokális vizsgálódások talaján megmaradni. Hogy könyve
mégis általános érvényű gondolatok megfogalmazására is
alkalmat adhat, ezt egyik legfőbb erényének tartom.
Bevezetőjében egyébként a szerző maga is remél hasonlókat:
„Úgy véljük, a sóshartyáni cigány–magyar együtt- és
egymás mellett élés vizsgálata közelebb vihet az etnikai
konfliktusok megértéséhez […] segíthet a cigányságra
vonatkozó probléma felismerése során egy működőképes
alternatíva kialakításában, akár a sóshartyáni gyakorlat
általánosításának elvetése árán is.”
A kötet utolsó fejezetének „etikai
valcere” is valós gondot fogalmaz meg: egy vegyes etnikumú
településre költözött s ennek közegében nevelői
feladatokat is felvállaló, „a konfliktusok mezején”
könyvírással is tájékozódni igyekvő értelmiségiét.
Kár, hogy e kérdést csak eszmefuttatása végén vetette föl
a szerző. Az objektív–szubjektív (igazságának) dilemmája
(a vizsgálat tárgyának a vizsgálóról való
leválaszthatatlansága miatt) talán nem is probléma, így hát
a diszciplínák által megkövetelt tudományos egzaktság
kontra „személyes igazság” alternatívája sem az.
Pontosabban: a döntés, a választás alapvetően nem
ismeretelméleti, hanem etikai jellegű, s csak
következményeiben ismeretelméleti (akkor persze már s
ugyanilyen joggal stílusbeli is). Handó könyve (talán nem
véletlenül) éppen a stílus tekintetében mutat némi
ingadozásokat, ezeket a kérdésnek a könyv megfogalmazása előtti
fölvetésével bizonnyal elkerülhette volna. Munkája
egyébként (ha lehet ilyet mondani: minden más tekintetben)
alapos, színvonalas és érdemes alkotás – témája miatt
pedig egyenesen kikerülhetetlen is.