Móser Zoltán
Arcélek,
arcvonások
Prohászka Ottokár 1875 és 1882 között
hét évet töltött Rómában. Szabó Ferenc SJ negyedszáz
oldalas monográfiájában1 és Barlay Ö. Szabolcs
egyik tanulmányában az itt eltöltött évek kapcsán – a
jövendő főpásztor szociális érzékenységét, együttérző
magatartását jellemezve – három epizódra hívja fel a
figyelmet.
Az első arról szól, hogy: „a Collegium
Romanumnak voltak világi hallgatói is, sőt, még hitetlenek is
beültek neves jezsuita professzorok óráira. Azt pedig még
kevésbé hinnénk el, hogy egy hitetlen porosz báró épp
Prohászka mellé szokott ülni, és baráti kapcsolat alakult ki
közöttük. A fiatal Roeder báró azt is elmondta teológus
barátjának, hogy nézetei miatt a római előkelőségek
radikális szocialistának, sőt néhányan nihilistának
nevezték. Legtöbben a lélek halhatatlanságáról vitatkoztak,
melyet »óperenciás dajkamesének« tartott mindaddig, míg nem
találkozott az »angyali szépségű« dán leánnyal, a Sacré
Coeur apácáinál nevelkedett Zinkával. A szerelemből
házasság lett, és az 1876-ban kezdődő ismeretség néhány
évi szünet után nem várt fordulatot vett. 1880 májusában
Prohászka újból találkozott a báróval az Albanói-tónál,
de ekkor mint megtért özveggyel. Zinka ugyanis meghalt, és
most kétéves kislányával itt maradt. Egyetlen vigasza, hogy
Zinka mégis él; nem halhatott meg: »Zinka halhatatlan«. A
szépirodalmi remeklésen kívül van ebben az írásban egy
olyan mondat, mely a későbbi Prohászkának, a hozzá forduló
lelkek orvosának egyik titka volt: odafigyelés, a lepecsételt
zárak, bezárt ajtók kinyitásához nélkülözhetetlen
türelem… »Nem szóltam semmit: tudtam, hogy rajta a beszéd
sora«”.2
A másik epizód két szegény magyar
zarándokról szól. Ők 1881. május 15-én kopogtak a Collegium
Germanicum kapuján: „két magyar temerini paraszt kért
bebocsátást, mert a Szentföldről megérkezvén sehol sem
kaptak szállást; sőt, a németek az Anima kolostorból
kitessékelték őket éjnek idején, mert magyarok! Ez annyira
megrendítette Prohászkát, hogy napokig nem tudott szabadulni
tőle: imádkozott, sírt, és naplójába ilyen mondatokat írt:
»…mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból
föláldozni magát e szegény, zaklatott, szorongatott népért.
Mit tehetek érted, magyar nép…«”3
*
Ha azt hallom vagy olvasom, hogy Temerin,
akkor Csorba Bélára gondolok, aki ott él, s aki több
verskötetet publikált, de a falu néphagyományát is
összegyűjtötte.4 Könyvéből tudom, hogy a falu a Temer-Tömör
magyarosnak vélt ótörök szóból származik, amely vasat
jelent. Valószínű, hogy a település a nevét egykori
birtokosáról kapta: Temeri – Temeré. A falu neve
írott formában először az 1332–1337 között készült
pápai tizedjegyzékben szerepel Temeri néven. „Az
ótörök, magyar, szerb-horvát elemekből kétrejött név
akár jelképes is lehet a mai temeriniek számára – írja
Csorba Béla –, szinte mindig több nyelven beszéltek
errefelé. Az elmúlt évszázadok során magyarok, szerbek,
németek, zsidók, szlovákok éltek a településen, rendszerint
békességben, de nemegyszer idegen érdekek által végzetesen
egymás ellen uszítva is.”
Az 1799-ben mezővárosi ranghoz jutott város
etnikai összetétele főként a mostani háború
következményeként – a betelepítések miatt – jelentősen
megváltozott. Ha a rádió híreiben meghallom Temerin nevét,
biztosan tudom, hogy a folytatásban valamilyen etnikai
villongásról, megfélemlítésről, véres bosszúról lesz
szó. Igen, ma nehéz temerini magyarnak lenni. Ki ezen nehéz
életű honfitársainkra figyel, vigyáz, azok között első
helyen Csorba Bélát kell említenem, aki valóban őrtálló.
Ezért az ő nevét csak a legnagyobbaknak járó tisztelettel
tudom kiejteni, és Prohászka szavait idézve arra gondolok: Mit
is tehetünk értetek, temerini emberek?… Értetek, határon
túl élő magyarok? Mit és hogyan?
*
A Prohászkával kapcsolatos harmadik
epizód egy különös találkozóról szól. Csontváry
önéletrajzát olvasva Szabó Ferenc SJ a következő mondatra
figyelt fel: ,,Meggyőződtem arról a Collegie Austro
Hungaricoban [sic!], hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű
kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy
tányér supát belém is csúsztatott.” Ebből a
rövid megjegyzésből tudjuk meg egyáltalában, hogy a két
rendkívüli ember valaha is találkozott. „Prohászka
naplójában ugyanis ezzel kapcsolatban semmilyen adat sem
található. Pontosítva a történetet, az bizonyosra vehető,
hogy 1881 húsvétszombatján Csontváry több sikertelen
próbálkozás után végül is a Collegium Germanicumba kért
bebocsátást, miután az otthon megadott címek közül senkit
sem talált meg: a San Pietro német gyóntatója sem volt
otthon, a magyarok zarándokháza nem volt nyitva, az egri pap
ismerőse sem tartózkodott Rómában. Utolsó reménye az volt,
hogy a jezsuiták kollégiumában megtalálja azt a magyar
kispapot, akivel szót válthat. A tragikus sorsú festőművész
épp ezekben a hónapokban járta be a világot, hogy a
»láthatatlan szellem meghívottjaként« egy új, eddig soha
nem látott élő perspektívát csináljon, olyat, amilyet még
Raffaello sem tudott alkotni. Rómába is azért jött, hogy
szemtől szemben láthassa őt… Útközben tudatosan koplalt,
bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a
megjegyzése, hogy a szerény, félénk »Prohászka nevű
kispap« még egy tányér levessel is megkínálta… Alighanem
soha nem látták később egymást, de nekünk óriási kincset
jelent a két római zarándok találkozása!”5
*
Az 1976-ban megjelent Csontváry-emlékkönyvben
olvasható az a levél, amelyet a festő egy évvel halála
előtt, 1918. október 14-én írt és küldött el gróf Burián
István külügyminiszternek:
„Magasabbrendű kötelesség int, hogy ebben
a válságos időben azzal az erővel és szellemi képességgel,
amellyel a jó Isten megáldott, az igazságot igazoljam;
másodsorban pedig II. Vilmos német császár Őfelségének
abbeli óhaját teljesítem, melyszerint »keressük az Istent,
akivel mindent elérhetünk, nélküle semmire sem megyünk«.
Én vártam szótlanul a háború alatt, nem-e jelentkezik [sic!]
valaki, aki az Istennel közvetlen kapcsolatban van, de nem
jelentkezett eddig senki sem.
Velem még 1880-ban egy misztikus eset
történt. Felfogtam a magas Tátra [sic!] aljában egy égi
jóslatot. E jóslat alapján évek hosszú során át nemcsak
Magyarországon, hanem egész Európában, Afrika és Ázsiában
is kerestem tovább az igazságot, egy láthatatlan mesteri kéz
támogatásával s az igazságot meg is találtam a
világfejlesztő hatalommal.
Ezt Párisban 1907-ben úgy értelmezték, hogy
ezzel a világon minden munka túl van szárnyalva.
Hosszú sorozata a gyakorlatba átvitt
részleteknek áll rendelkezésünkre készen, amelyek a század
megújhodását igazolják; igazolják a magasabb rendű szellemi
központnak a létezését, mely tovább irányítja a világ
fejlődését.
E mostani nehéz időkben szükség van egy
teljesen tiszta, érdektelen, közömbös és ideális szellemi
világító – Istentől támogatott szellemi energiának az
igénybevételére, mert az apró csillagokkal, helyi érdekű
fényekkel alkotni nem tudunk: a borulatokból ennek folytán ki
nem juthatunk.
Ezek után kérem Nagyméltóságodat,
méltóztassék e soraim tartalmát Őfelségének
haladéktalanul bejelenteni és II. Vilmos német császár
őfelségét is röviden értesíteni, hogy az égi hatalommal,
az élő Istennel a közvetlen kapcsolat meg van találva.”6
Ekkor Csontváry Kosztka Tivadar hetvenöt,
Prohászka hatvanéves, aki többször is írt az Istennel való
közvetlen kapcsolat szükséges, elengedhetetlen voltáról.
Két feljegyzését idézem:
„Istennel kapcsolatban lenni; ezt hirdetik;
mi az? mert nem gondolatban, hanem érzésekben, az élet
valóságában, a megtapasztalásban.” (1913. január 14.)
Másutt azt írja, hogy azzal a fölséges
tudattal és gondolattal kell nekünk is az élet útjain
járnunk, hogy „kötelességeinkben Istennel találkozunk, s
ne nézzük, hogy kellemesek-e vagy kellemetlenek, hogy
megtisztelők-e vagy igénytelenek, hanem töltse el lelkünket
az érzés: íme, ez az Isten gondolata s akarata; ezt akarom
hát tenni, még pedig híven és szívesen!”.
*
Csontváry a Sáros megyei magyar,
szlovák és német nyelvű városban, Kisszebenben született
és nőtt fel, Prohászka Nyitrán. Az atya, Prohászka Domonkos,
morva földműves szülők gyermeke, 1817-ben született. Mint
vadásztiszt került Magyarországra. Negyvenéves volt, amikor
Pozsonyban egy bál alkalmával megismerkedett a feltűnően
szép, tizennyolc éves Filberger Annával, egy nyitrai
pékmester leányával. Mivel Domonkosnak kaucióra nem telt, a
katonatiszt lemondott állásáról, és pénzügyőri
felügyelőséget vállalt, s 1857-ben házasságot kötött a
valószínűleg svájci eredetű német polgárlánnyal. A
család előbb Pozsonyban telepedett le. Ottokárnak még két
testvére született: 1860-ban Irma húga, aki csak
felnőttkorában tanult meg magyarul, 1862-ben pedig Gusztáv,
aki kereskedő lett. A családban német volt az anyanyelv;
Prohászka szüleivel németül levelezett mint diák és
később mint római kispap is.7 (Nyitrán, a
dadájától tanult meg szlovákul, magyarul pedig Losoncon: itt
végezte a négyosztályos kálvinista gimnázium első két
évét.)
Ottokár volt tehát az elsőszülött gyerek.
Ő 1858. október 10-én jött a világra. „A fiatal kismama
úgy döntött férjével, hogy nem Pozsonyban, hanem Nyitrán, a
szülői házban hozza világra gyermekét. A régi családi
környezetben biztonságosabbnak érezte magát és a szüléssel
együtt járó gondokat. (…) Az egészséges fiúgyermeket… a
harmadik napon keresztvíz alá tartották a keresztszülők.
Keresztanyjához meleg szálak fűzték később is, még
püspök korában is gyakran felkereste Budán. Úgyszintén
kapcsolata megmaradt nyitrai öreg dadájával, Kostyál
Annával, aki még Fehérvárra is üzent neki egy nyitrai
származású diákkal, későbbi papjával.”8
*
Kostyál Anna neve olvastán valósággal
megremegtem: ismertem, fényképeztem a Nyitra melletti Menyhén,
ahová népdalgyűjtőkkel mentünk. A Kostyálok állítólag
Turóc vármegyéből valók, s valóban szlovákok voltak. Anni
néni talán nem is tudott már szlovákul. Pontosabban egyike
azon népdalénekeseknek, akik a legszebben beszéltek magyarul.
Most százkilenc éves lenne, ha élne. S akkor kérdezném
szülei és nagyszülei felől, hátha az ő családja közül
került ki Prohászka dajkája.
A képen látható özv. Fülöp Ferencné
Kostyál Anna 1900-ben, Menyhén született, római katolikus
vallású, templomi előénekes is volt. A Nyitra vidéki falu
népzenei hagyományának hiteles őrzője. A népdalgyűjtőkkel
többek között a virágvasárnapi villőzés szokásáról
kérdeztük. (Ezt a legtöbben ma már Kodály Zoltán
gyermekkari művéből ismerik.) Erre így emlékezett az akkor
hetvenesztendős Kostyál Anni néni:
„Itt is feldíszítettek egy szalmabábut, a
kice-vicét, ezt végigvitték a falun vidáman, nevetve, s
közben ezt énekelték:
Maj’ elvisszük kice-vice villő,
Maj’ behozzuk a ződ ágat, villő!
A végén bedobták, begyúrták a patakba,
majd hozták a zöld ágat. Itt egy igen nagy zöld ág volt
feldíszítve mindenféle színes papírral, szalagokkal, hogy
tarka legyen, s ezt az erősebb leánykák vitték. Minden ház
előtt megálltak és énekeltek:
Ez ki háza, ki háza?
Jámbor Gál János háza, villő, villő.
Várj meg, villő, várj meg,
A rúzsás pallagon, villő, villő.”
*
Nézem a képet, hallom a dalt, közben
váratlanul egy idézet hull elém: „Ők tudják, mi a
kegyelem.” Napokig gondolkodtam, honnan is való. A jegyzeteim
között aztán ráakadtam Nagy László három sorára, amely
nem a kegyelemről, hanem a kegyeletről szól. A versben az
édesapa így üzen fiainak a másvilágról: „Mit gondolsz, mi
a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető felett? Vígadjatok, ha
tudtok, fiaim.” (Apánk a másvilágról)
Úgy tűnik, hogy Prohászka, Csontváry,
Kostyál Anni néni után Nagy László is üzenni akarat nekem,
nekünk.
Jegyzetek
1 Szabó
Ferenc SJ: Prohászka Ottokár élete és műve. Budapest,
2007.
2 Prohászka
Ottokár összegyűjtött munkái. 8, 1–8. Idézi: Barlay
Ö. Szabolcs: Isten akar valamit tőlem (Prohászka, az
alkotó), ill. Prohászka ébresztése I. Budapest,
1996, 21–72.
3 Barlay Ö.
Szabolcs: i. m.
4 Csorba
Béla: Temerini néphagyományok. Újvidék, 1988.
5 Prohászka
és Csontváry római találkozásáról Szabó Ferenc SJ: Csontváry,
a „Magányos Cédrus”. In Jelek az éjszakában.
Róma, 1983, 351–356., ill. Távlatok, 2008. 3. sz.
6 In Csontváry-emlékkönyv.
1976. 203–204.
7 Szabó Feren
SJ: i. m. 29.
8 In Prohászka
önmagáról. Szeged, 1999. 14.