Lukács László
Ne
menjen a világ Csíksomolyóra!
Moldvai adatközlőinknek említettük
1994 májusában, hogy odaútban pünkösd szombatján részt
vettünk a csíksomlyói búcsún, így Szűz Mária
tiszteletéről, a búcsújárásról is beszélgettünk.
Pusztinában László Istvánné Barta Ilona (szül. 1923) és
Lackó György Katalin (szül. 1931) nagy lelkesen két
Mária-éneket énekelt nekünk:
I.
Van egy égi anyánk nékünk,
Ki el nem hagy soha engem,
Neve Mária,
Aki az én életemnek vezércsillaga.
Nem vagyunk árvák, van édesanyánk,
Ki a magas mennyekből gondot visel ránk.
Nem vagyunk árvák, van édesanyánk,
Palástjával takar be, úgy vigyáz reánk.
II.
Ki a jóanyát szereti, Szűz Máriát tiszteli,
Minden este elvégzi Mária olvasóját.
Szűz Mária, mennyek gyöngye,
Add áldásodat híveinkre!
Drágalátos szent kezedvel,
Ölelj münket kebledre!
Mária tiszteletire, akik idejöttetek,
A Szűz Mária fejire szép koszorút köttetek.
Szűz Mária, mennynek gyöngye,
Add áldásodat híveinkre!
Drágalátos szent kezedvel,
Ölelj münket kebledre!
Lészpeden Estyók Anti (szül. 1951) a
csíksomlyói Mária-kegyhely keletkezéséről mondta:
„A régi öregek a csíksomlyói Szűz Mária
szobráról azt beszélték, hogy a szobor régi időkben itten
vót a baráti templomban. Úgy kijött, hogy az öregek
észrevették, hogy Szűz Mária kérenkezik, hogy menjen, menjen
el ezekről a helyekrül, mer jöttek a pogányok, jöttek a
törökök, jöttek a katonák, jöttek, s itten nagy baj vót. S
akkor összegyűjtöttek hat pár ökröt, szekeret csináltak,
feltették a szobrot a szekerbe, és vitték. Vitték kifelé.
Mikor már odaértek Csíksomlyóra, onnat többet nem bírták a
szekeret, hogy húzzák tova. S akkor azt mondják, hogy akkor
ennek itt kell maradnia Csíksomlyón. S akkor aztán ott le is
tették a szobrot, ottan templomot is építettek. Előbb volt
egy olyan kisebb templomka, ahova a szobrot bétették. Aztán
azután építettek egy nagyobbat, és onnat indult el a
csíksomlyói búcsú, hogy oda mennek.”
A kegyszobor Barátból való
származtatásának mondáját Lujzikalagorból és Klézséről
is ismerjük.1 Baló Marika (szül. 1913) az új
keletű baráti búcsúról tájékoztatott:
„Barát Bákó mellett egy rendes katolikus
magyar falu volt, most már el van románosodva, de katolikusok.
S most csinálták Szűz Máriát, itt es megcsinálták
Barátba. Olyan módúlag, ahogy van Csíksomolyón. Azért ne
menjen a világ többet Csíksomolyóra, hanem megcsinálják,
itt legyen, s itt álljon meg a világ. Igen, de ott szebb, oda
mentünk, oda megyünk, mind úgy elmennénk, mikor elmenne ez a
fél falu [Lészped], megijednének, mi van ott. A csángók oda
mennek, mert ott magyarul imádkoznak. Itt, Baráton már
románul imádkoznak, de ugyanazon a napon, szombaton van a
búcsú, pünkösdkor, ahogy Somolyón. Felveszik Máriát,
székre teszik fel, s hordozzák a templom előtt, s benn is mind
Mária van. Azért, hogy ne menjen a világ Csíksomolyóra,
hanem álljon meg itt. De azért ha tudnánk, újra elmennénk
mindenki. Mindenki elmenne, mert soha nem talál egyik a
másikval, mi magyar beszédért, magyar beszéd! Elvoltam, hála
Istennek.”
A baráti ellenbúcsúnak Fosztó Ferenc
külön tanulmányt szentelt. Legfontosabb megállapításait
idézem: „Megfigyelhető, milyen bonyolultan interferálnak a
különböző kegyhelyek vonzáskörei és a búcsúk
időpontjai, de ennek ellenére létezik egy hagyományos
búcsúrend, amely koordinálja a búcsúk sorrendjét,
lehetőleg elkerülve az időbeli ütközést, egyidejűséget.
Azonos védőszentű kegyhelyek esetében is a főbúcsúk
időpontjai különbözőek. Barát esetében kivételről
beszélhetünk: a főbúcsú időpontja (pünkösd szombatja)
egybeesik a csíksomlyói nagybúcsú időpontjával. A
magyarázat egyszerű: a baráti búcsút intézményesen
időzítették akkorra, figyelmen kívül hagyva a hagyományt,
vagy szándékosan ütköztetik a két búcsú időpontját, a
környező falvak katolikus népének csíksomlyói búcsúra
való zarándoklatát helyettesítve egy közeli, könnyebben
elérhető bűnbocsátó szertartással. E feltevés mellett
szól a somlyói Madonna lemásoltatása is. Az eredmény nem
egyértelmű. A hívek elfogadták és interiorizálják az új
kegyhelyet, de a búcsúkon való részvétel szempontjából
Barát nem vetekedhet Csíksomlyóval.”2 A két
kegyhely közti különbséget szemlélteti az ott
szentmiseszolgálatot végzők egyházi hierarchiában elfoglalt
helye is. Lészpeden említette egy asszony: a baráti búcsún
egy esperes prédikált, mire a Csíksomlyót megjártak
elmondhatták, hogy ott két püspök. Feltétlenül
egyetértünk Fosztó Ferenccel abban, hogy a baráti búcsún
megjelenő moldvai magyarok hatalmi manipuláció áldozatai.
Pusztinában említette Lackó György Katalin,
hogy a Mária-énekeket az öregdeáktól [kántortól]
tanulta: „Az öregdeáktól tanultam, mikor küsleány vótam.
Az öregdeák kérdezte a kérdéseket a kicsikéktől: Hány
Isten van? Azt mondták: Egy Isten három személyiben, Atya,
Fiú, Szentlélek. Most is jut eszembe, pedig már hatvanhárom
éves vagyok, de akkor hallottam csak magyar szót a templomban,
mikor kicsi leányka vótam. A deák Bartos nevezetű vót,
magyarul tanította a kicsikéket. Jut eszembe, a rózsafüzért
amikor énekelték, akkor fújták, hogy: Dicsőséges olvasó
s mennyei szép koszorú, legjobb részt választottál, s mert
megkoronáztattál. Azok jutnak eszembe, mikor lyánka
vótam, de utána nem hallottam magyar szót sohasem. Otthon én
magyarul imádkozom a rózsafüzért, magyar imádságokat tudok
elegendőt, de a templomban nem lehet, magyarul nem lehet
imádkozni.”
Lészpeden Baló Marika kislánykorában még
volt olyan deák, aki megtartotta magyarul a litániát. Már ők
is románul tanultak az iskolában, de „egy kicsi időt”
magyarul is. Aztán elkezdték tiltani, elhelyezték a magyar
tanítókat. Szüleik idejében magyarul és románul is
tanítottak. „Kicsit tudtak rományul, többnyire mind magyarul
tudtak. Tudtak olvasni könyveket, aztán eltőtt [elmúlt]
minden.” Marika itt elsősorban a deákok magyar nyelvű
hitoktatására gondolt, nem az iskolára, a közoktatás
nyelvére. Utóbbiról László Mihály 1877-ben a Magyar
Földrajzi Társulatban tartott előadásában elmondta, hogy
Romániában: „Tanítni és tanulni csak románul szabad.”3
Gondoljunk bele, Románia ekkor még a Török Birodalom része.
A függetlenné válás (1881) után ez a szemlélet még inkább
erősödött, bár a területi gyarapodást követően (1920)
Erdélyben tarthatatlanná vált, Moldvában a mai napig
megmaradt.
Marikáéktól a rendőrség a magyar nyelvű
könyveket elvitte. Sepsiszentgyörgyön vannak rokonaik, s azok
küldték a nagy, drága imakönyveket, énekeskönyveket. Azzal
is meggyanúsították őket a rendőrök, hogy a könyveket
Kallós Zoltántól kapták. Kétszer is benn jártak a
milícián, hogy a régi könyveiket adják vissza, de soha nem
kapták meg. A rendőröket közben ki is cserélték, s az újak
azt mondták, hogy ők nem látták a könyveket, nem tudják,
hol vannak. Most is van magyar imakönyvük, énekeskönyvük, de
azok: „Régiek vótak, azokat szerettük, más nevek vótak, mi
azokat felvettük, megszoktuk vót, hogy milyen énekek azok, s
milyen szók. Most ezek más szavak, sok minden van változva, de
lehet érteni.”
Bogdánfalván panaszolta el Gelencsér
Józsefnek a hetvenhét éves Andor János kántor: „Vannak
írások, énekek is vannak Szent István királrul. De nem birom
tudni. Vót egy könvem, mellet elvettek a gonoszok, abban vót
ének Szent István királrul.”4 A szélsőséges
politikai rendszerek embertelen kilengéseire emlékeztető
könyvelkobzásokról szomorúan tudósít Jáki Sándor Teodóz
atya is: „Az 1960-as évek elején a moldvai csángómagyar
testvérek életében jött egy – már nem első, hanem sokadik
– léleksorvasztó terror, amikor szuronyos »hivatalosak« a
házkutatás során mindent fölforgattak, a szekrényekből
mindent kiszórtak, mert a Kancionálist keresték! Ha
megtalálták, elkobozták, és a közelgő karácsony ünnepén
a tanácsháza előtt halomba rakták, és… elégették: a
magyarsághoz tartozás utolsó írásos szimbólumát. Azokban
az években volt olyan község, ahol bármilyen magyar nyelvű
könyvet találtak a házaknál, tulajdonosának a nyakába
akasztották, két »hivatalos« ember gumibottal végigkergette
a falun, és közben románul ordítozták:
– Így jár az, aki magyar könyvet
rejteget.”5
A régi könyvek mindennapos használói az
egyházközség szolgálatában álló kántorok, deákok voltak.
Bandinus érsek moldvai utazása eredményeként 1648-ban írt
latin nyelvű munkájában a hívek és a deák viszonyáról
olvashatjuk: „Vannak katholikusok is, kik Karácson, Húsvét
és Pünkösd ünnepein kívül szentegyházba nem járnak, ’s
némellyek ollyanok, kik a’ sz.misét ének és prédikáció
nélkül semminek tartják, ’s következőleg anyanyelven
éneklő és olvasó diákjokat a’ papnál, püspöknél, sőt
a’ bibornokok gyülekezeténél is többre becsülik.”6
Rubinyi Mózes szerint a kántorok mind magyarföldiek: „Alig
van csángó falu, a melyikben ne volna egy-két vagy több
székely család. Ha más nem, legalább a kántor magyarföldi.
A kántorok mindenütt magyarok, mert még hol a legtöbb tért
hódított is az oláh nyelv, az istentiszteletben, még ott is
magyarul morzsolják le a Miatyánkot és az Üdvözlégyet.”7
Lükő Gábor helyszíni kutatásai is megerősítették, hogy a
moldvai magyar kántorok mind székely eredetűek, mert
Moldvában nem volt katolikus kántorképző. Románvásár
környékén az 1930-as években is a régi székely eredetű
kántorok leszármazottai vagy tanítványai viselték a kántori
hivatalt. Lükő Gábor az itteni magyar folklór székelyes
jelenségeit a székely kántoroknak tulajdonította.8
Csűry Bálint 1928-tól négy ízben is a
moldvai magyarok között kutatott. Úti beszámolójában a
deákoknak a magyar nyelv megtartása érdekében akkor még
eredményes munkáját részletesen bemutatta: „A Szeret jobb
partján levő falvakban úgy érzi magát az ember, mint aki
rég elszakadt atyafiakra bukkan. Mi őrizte meg eddig ezt a
mindenkitől elhagyott szeretmenti néptöredéket nyelvben is,
erkölcsben is magyarnak, egyfajtának?... Egyik okát buzgó
katolikus voltukban láttam. Bár magyarságukat jobban
megvédené, ha hitük protestáns volna, mert éppen katolikus
egyházszervezetük nyit egyik felől kaput magyarságuk ellen,
mikor megengedi, hogy tőlük idegen anyanyelvű legyen
lelkivezérük. Eddig még magyarnyelvű volt a kántoruk, vagy
mint ők nevezik, a gyák v. deák, kinek
megtartásába vagy elbocsátásába nekik is van befolyásuk.
Hallottam esetet, hogy a deákot a nép elbocsátotta
állásából, mert nem tudott magyarul. A deák tartja a
vasárnap délutáni hatórai istentiszteletet. Ő oktatja a
serdülő ifjúságot a vasárnapi iskolákon a vallásra. A
templom a csángók vasárnapi gyülekező helye. Felejthetetlen
benyomást tett rám, mikor első alkalommal jelen voltam egy
ilyen vasárnap délutáni tanításon és istentiszteleten. A
csángó nők színes háziszőttes vagy hímzett viseletükben,
a férfiak fehér, nyári vászonruhában, hímzettnyakú ingben,
fekete szálakkal tarkázott piroscsíkos övvel jelentek meg.
Nők és férfiak külön csoportban ültek. Elöl az öregek,
hátul a fiatalok. Közvetlenül a szószék és oltár körül a
gyermekek. A deák, vagyis a kántor épp olyan ruházatban, mint
a többi falusi férfiak, kiáll a középre és tanít,
imádkozik a csángók nyelvjárásában… A kántor a
vasárnapi iskolásoknak Mária Magdolna történetét
elbeszélve, a bűnről tanított, a hazugságról, mások
rágalmazásáról, mint a legelterjedtebb bűnökről… A deák
vezeti az egész délutáni istentiszteletet. A litánia egyes
mondatait éneklő hangon s a jellemző sz-ező csángó
nyelvjárásban adja elő: »Ó Jézusz, ó Jézusz, ó Jézusz!
Légy irgalmasz, légy kegyelmesz!« A nép minden mondatot
hangosan utána mond, valósággal utána kiált a deáknak.”9
Tánczos Vilmos az 1980-as években még
találkozhatott a moldvai magyar öregdeákok utolsó
képviselőivel vagy leszármazottaikkal, figyelemre méltó
néprajzi esszéjében állított nekik örök emléket.10
Jegyzetek
1 Bosnyák
Sándor: A magyarok krónikája napjaink szájhagyományában.
Örökség, 1993, 2. 10.; Tánczos Vilmos: Adatok a
csíksomlyói kegyhely búcsújáró hagyományainak
ismeretéhez. In Népi vallásosság a
Kárpát-medencében. I. Szerk.: Lackovits Emőke. Veszprém,
1991, 137–141.; Turai Tünde: Történeti tudat vizsgálata
Klézsén. In Csángósors. Budapest, 1999, 136.
2 Fosztó
László: Csíksomlyó és Barát. In Csángósors.
Budapest, 1999, 105.
3 László
Mihály: A bukovinai és moldvai csángók. Földrajzi
Közlemények, V. 1877, 194.
4 Gelencsér
József: Szent István a csángóknál. Fejér Megyei
Hírlap, XLVI. 1994, 8.
5 Jáki
Sándor Teodóz: Csángókról, igaz tudósítások.
Budapest, 2003, 29.
6 Gegő Elek: A’
moldvai magyar telepekről. Buda, 1838, 165.
7 Rubinyi
Mózes: A moldvai csángókról. Vasárnapi Ujság, XLVI.
42. 1900, 692.
8 Lükő
Gábor: A moldvai csángók. Budapest, 2002, 79.
9 Csűry
Bálint: Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt.
Debreceni Szemle, VIII. 1934, 247–248.
10 Tánczos
Vilmos: „Deákok” moldvai magyar falvakban. Keletnek
megnyílt kapuja. Kolozsvár, 1996, 190–222.