Kemsei István
Albert Gábor: Csakazértis
Pont Kiadó, 2009
Meghal a történet, megszűnik a
történetmesélés, állását veszti a történetmesélő.
Darabokra szakad éltető elemünk, a percről percre,
eseménytől eseményig mérhető idő. Miszlikre tépi egy
mindent szétziláló és szétzilálásában önmaga maradék
értékeit is megsemmisíteni kész korszak azt az emberi
lényeget, amit azon a néven szólítottunk régen, hogy
körülírható, meghatározható, megélhető sors. És nincs,
aki életünk romjainak porából felemelje a létezés új
alaptörvényeit.
Bár jobbára műfaji megszokásból és
tehetségből ma is írnak jó regényt az írók,
elbeszéléseket is közölnek a folyóiratok – novellát, azaz
hiteles életdarabot már kevésbé –, nagyjából tehát
minden rendjénvalónak látszik az irodalomban, de én alig
hiszek ezekben a regényekben, elbeszélésekben. S nemcsak
azért, mert a regény, az elbeszélés műfaját szinte
mindenestül magába emésztette a manipuláció hatékony
eszközéül felhasznált giccs, ez a falékony lelki kártevő,
aki toposzokban, klisékben, áltörténetekben méri a létet.
Amit pedig kezdetleges eszközeivel felmérni képtelen,
áthelyezi egy soha nem volt, soha le nem képezett, de
pszichiátriai kórismével pontosan meghatározható hamis
fantázia világába. Van itt más baj is ezen kívül: a
mélységeibe betekinteni nem engedő élet makacs ellenállása
természetes kíváncsiságunkkal szemben. Az emberről szóló
tudását álságosan eltakaró, magát mutogató titok, amelyik
nem fedi föl magát. Mióta a kívülről irányítottság
rabjai lettünk, a személyiségvesztés mindennapos
tragédiáját vagyunk kénytelenek átélni.
Itt maradtunk a sötétben, lelki-gondolati
irányfény nélkül. Nem a példakép hiányzik a lelkünkből,
ahogy ezt a rossz, túldidaktizált pedagógia mondaná, hanem
leginkább az ábrázolt emberben magunkat felismert ember. Az
egyes történelmi korszakok jelképeivé emelkedett ismerős
alakok kövületekként merednek meg a homályos emlékezetben.
Csupán a következményt láthatjuk:
„Hamuesőben élünk. Füst, pernye,
fojtogató, gyilkos por. Ha kinyitom a tévét, ez mérgez, ha
kézbe veszem az újságot, ettől fuldoklom. Mintha egy
kitörés előtt hányódó vulkán tövében élnénk, és nem
vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy a távoli morgás nem a
jövő zenéje, és az azt kísérő fényjelenségek nem
valamiféle nagy győzelmi ünnep előkészületei. Hazugság,
vád, nemtelen támadás, az értéket semmibe vevő, a
személyiséget megalázó pökhendi vagy rosszindulatú
rágalmazás áradata sodor valamennyiőnket. Nincs ellenük
védekezés, a levegővel szívjuk magunkba a mételyt, az
ivóvizünket ezzel szennyezik. Ráadásul semmi sem az, aminek
mondják. Az áldozatról kiderül, hogy csupán csalétek volt,
a jótékonyságról, hogy beugrató reklám vagy a
pénzcsinálás magakellető fortélya. A szavak hűtlenek lettek
hozzánk, fokozatosan vesztik el igaz jelentésüket, s ha valaki
komolyan veszi őket, legjobb esetben, mint maradit,
megmosolyogják.” Ez a keserű látlelet, szomorú
körbenézés és felismerés Albert Gábor könyve
megszületésének apropója is. És szülőhelye ennek a
hármas tagolású gondolatmenetnek, amelyet a múlt, jelen és a
remény elemeiből épített fel a szerző. A remény
esetünkben a ködös jelentésű jövő szó helyett a
pontosabb, helyénvalóbb és őszintébb. Értékesen kell
élni: ez a remény. A jövő már nem a mi dolgunk. A jövő
önmagáé. A jövőé. Ezt mondja Albert Gábor egy egész
könyvön keresztül. S itt Vörösmartyval is parolázik:
„küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”. A remény
ugyanis a küzdés, nem pedig az önfeladás művészete.
S valóban: mit tehet ebben a kilátástalannak
tetsző történelmi helyzetben az író, akinek még maradt
régtől való lelkiismerete, feladattudata? Nyilvánvaló, hogy
egyet nem: nem védekezhet a ködben rejtőző fondorlatos
ellennel szemben, mert az láthatatlannak és így
sérthetetlennek mondja ki magát. Egyetlen esélye maradt, hogy
megpróbálja valamilyen más, talán az elmélkedés
műformájában kicselezni a lehetetlent, a reménytelenség
agresszív robajából kimenteni a reményt. S mivel nincs egyéb
eszköze, hát a tisztaság, az őszinteség hajdan volt,
legyőzhetetlennek vélt éthoszának zűrzavaros időkben
sokszor bevált fegyverével dolgozhat. Kétségtelen, hogy a
menetrend szerinti vereség vár az íróra ebben a küzdelmében
is, legyőzi őt a felülkerekedő világ harsánysága, hiszen
harcának szinte természetes velejárója az állandó vereség
lenyűgöző, de annál kevésbé látványos elviselésének
gesztusa.
A romló idővel való szembeszegülésnek s az
elháríthatatlan vereségnek azonban eredménye is van:
igazgyöngy termelődik a legbensőbb gyötrelemből. Történet
helyett a gondolat. A puszta eszme, ha már a történetet nem
lehet egyetemes érvényű figurában, sorsban feloldani.
Lehetetlen cselekvés helyett a távolságtartó megfigyelés
arisztokratikus magatartása.
Albert Gábor Csakazértis című
könyve a figyelő ember lejegyzéseinek gyűjteménye. A
figyelés létformája pedig az elmélkedés csendje. A rómaiak
állandóan hadiúton lévő, a csatazaj elhalkulásait lopva
kihasználó, fantasztikus tehetségű császára jut hirtelen
eszembe, Marcus Aurelius, s az ő, a görög filozófia
mértékéhez, Platónhoz, a sztoikus bölcselőkhöz,
elsősorban Epiktétosz mércéjéhez igazodó, az embert, az
emberi lényeget kutató Elmélkedései. S talán nem is
véletlenül. Albert Gábor egész életműve sugall ugyanis
valami, az ókori univerzális léptékhez ragaszkodót, valami
örökös igazságkeresőt, a talmiságtól, az izgága
ideiglenestől idegenkedőt. A saját történelmébe zárt
emberről szóló elmélkedéseinek gyűjteményét is leginkább
egy valóságos helynek nevezhető, félreeső zugban kellene
olvasni, a reflexiókat, a jó néhány esetben kisesszévé
terebélyesedő gondolatfutamokat hosszasan ízlelgetve.
Albert olyan elmélkedő, akinek
léttapasztalatára, reménybeli megformálójára, rálelhet a
világban gazdátlanul kószáló gondolat, mint talán Marcus
Aureliusra tette volt esténként a hadisátorban. A császár
keze ügyében minden bizonnyal ott volt Platón és Epiktétosz
műve, éppen úgy, mint Albert Gáborral a személyes ízlés
és csalhatatlan írói ösztön hívására fellapozható
irodalmi alkotások s a történelem tanúságtételei. Emiatt
lehet az, hogy a tudás különös, eredeti ínyenceként
egészen más könyveket lapozgattat vele kíváncsisága, mint
amilyeneket általában az adott korszakokban kanonizálni
szoktak. Fel sem ismerteket, elfeledetteket, elvitatottakat.
Hermann Hessét, Eötvös Károlyt, Cholnoky Viktort. Minden
esetben az írás hitelességének, történelembe ágyazott
működőképességének kérdése izgatja. Írói
magatartásformákat helyez ezért górcső alá, Lengyel
Józseftől Illyés Gyuláig, egy igazságkutató
alaposságával.
Lebeg előttem egy, már majdnem negyven éve
kimerevedett kép, ebben az olvasó Albert Gábort látom magam
előtt. Ha valamelyik művében lapozgatok, s alakját magam elé
akarom idézni, egészen könnyű a dolgom: lobogó hajú fiatal
férfi ül egy uszadék rönkön a Duna partján, és könyvet
tart a kezében. Olyan könyvet, amit akkor és ott feltétlenül
muszáj elolvasnia, mert a világban éppen együtt van minden, a
termő gondolathoz szükséges elem: a természet, a könyv és a
csend. A múlt összeér a jelennel egy nyári délutánban, s
minden csakis ebben a pillanatban érthető meg.
A múltat meg kell ismerni, s magunkba kell
fogadni, hogy legalább részben megfejthessük a jelen
nyugtalanító titkait. Ehhez a befogadáshoz kevés a csupán
egyszemélyes szubjektív emlékezet, az egyszemélyes
vizsgálódás önigazolása. Más szubjektív emlékezetek
segítségére is szükségünk van ahhoz, hogy
vizsgálódásunkkal bepillanthassunk a történelem
működésébe. Például arra, hogy André Gide és Illyés
Gyula vitázhassanak a borzalmas sztálini Szovjetunióról. El
kell olvasnunk mindkét író művét ahhoz, hogy megtudjuk,
miképpen lehet ugyanazt a történelmi korszakot két nagy
tehetségű embernek kétféleképpen látnia, amikor minduntalan
azt halljuk, hogy a történelem igazsága egyetlenegy. Hol van a
történészek által fetisizált igazság ebben a két, szinte
gyökeresen ellentétes szemléletű műben? Hogyan működnek a
különböző eredetű szemléletek hagyományozott
cselszövevényei? Meg kell tanulnunk a történelemtől azt is,
hogy minden általánosítás – még talán a puszta tényekre
alapozott általánosítás is – vak. Minél tárgyszerűbbnek
mutatja magát, annál távolabb taszítja magát az
igazságtól.
Természetesen arra, hogy mi következhet az
adott történelmi szituációkból, a saját történelmébe és
annak korlátai közé zárt Albert Gábor sem tudhatja a
választ. Az elmélkedő író csupán további kérdéseket
tehet fel. Egyetlen figyelmező mondat erejéig azonban átvillan
az éles felismerés a kérdésfeltevések zuhatagán: „A
történelem nem szoborpark, inkább vásári zsivaj, eleven
élet, minden szereplő, minden ember éppolyan megfejtésre
váró titok, mint a frissen kapott szomszéd, az új ismerős,
akivel talán életre szóló barátságot kötsz.”
A történelem maga az élet, ahogy Albert
Gábor mondja. A volt-élet és a jelen-élet, akármilyen
szenvedést hoz is ránk. Hibáit nem feledve valahogyan el kell
viselnünk, hiszen mi hozzuk a világra. Mégiscsak a mi
gyerekünk.
És a remény? A jövőhöz hasonló, de annál
valamivel megfoghatóbb absztrakció. S hogy mi szükségünk van
a reményre? Albert Gábor erre a könyv zárlatában Orániai
Vilmos jelmondatával válaszol: „Remény nem szükséges a
vállalkozáshoz, sem siker a reményhez.”
A remény a paradoxon.