Kortárs

 

Kemsei István

Albert Gábor: Csakazértis

Pont Kiadó, 2009

 

Meghal a történet, megszűnik a történetmesélés, állását veszti a történetmesélő. Darabokra szakad éltető elemünk, a percről percre, eseménytől eseményig mérhető idő. Miszlikre tépi egy mindent szétziláló és szétzilálásában önmaga maradék értékeit is megsemmisíteni kész korszak azt az emberi lényeget, amit azon a néven szólítottunk régen, hogy körülírható, meghatározható, megélhető sors. És nincs, aki életünk romjainak porából felemelje a létezés új alaptörvényeit.

Bár jobbára műfaji megszokásból és tehetségből ma is írnak jó regényt az írók, elbeszéléseket is közölnek a folyóiratok – novellát, azaz hiteles életdarabot már kevésbé –, nagyjából tehát minden rendjénvalónak látszik az irodalomban, de én alig hiszek ezekben a regényekben, elbeszélésekben. S nemcsak azért, mert a regény, az elbeszélés műfaját szinte mindenestül magába emésztette a manipuláció hatékony eszközéül felhasznált giccs, ez a falékony lelki kártevő, aki toposzokban, klisékben, áltörténetekben méri a létet. Amit pedig kezdetleges eszközeivel felmérni képtelen, áthelyezi egy soha nem volt, soha le nem képezett, de pszichiátriai kórismével pontosan meghatározható hamis fantázia világába. Van itt más baj is ezen kívül: a mélységeibe betekinteni nem engedő élet makacs ellenállása természetes kíváncsiságunkkal szemben. Az emberről szóló tudását álságosan eltakaró, magát mutogató titok, amelyik nem fedi föl magát. Mióta a kívülről irányítottság rabjai lettünk, a személyiségvesztés mindennapos tragédiáját vagyunk kénytelenek átélni.

Itt maradtunk a sötétben, lelki-gondolati irányfény nélkül. Nem a példakép hiányzik a lelkünkből, ahogy ezt a rossz, túldidaktizált pedagógia mondaná, hanem leginkább az ábrázolt emberben magunkat felismert ember. Az egyes történelmi korszakok jelképeivé emelkedett ismerős alakok kövületekként merednek meg a homályos emlékezetben. Csupán a következményt láthatjuk:

„Hamuesőben élünk. Füst, pernye, fojtogató, gyilkos por. Ha kinyitom a tévét, ez mérgez, ha kézbe veszem az újságot, ettől fuldoklom. Mintha egy kitörés előtt hányódó vulkán tövében élnénk, és nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy a távoli morgás nem a jövő zenéje, és az azt kísérő fényjelenségek nem valamiféle nagy győzelmi ünnep előkészületei. Hazugság, vád, nemtelen támadás, az értéket semmibe vevő, a személyiséget megalázó pökhendi vagy rosszindulatú rágalmazás áradata sodor valamennyiőnket. Nincs ellenük védekezés, a levegővel szívjuk magunkba a mételyt, az ivóvizünket ezzel szennyezik. Ráadásul semmi sem az, aminek mondják. Az áldozatról kiderül, hogy csupán csalétek volt, a jótékonyságról, hogy beugrató reklám vagy a pénzcsinálás magakellető fortélya. A szavak hűtlenek lettek hozzánk, fokozatosan vesztik el igaz jelentésüket, s ha valaki komolyan veszi őket, legjobb esetben, mint maradit, megmosolyogják.” Ez a keserű látlelet, szomorú körbenézés és felismerés Albert Gábor könyve megszületésének apropója is. És szülőhelye ennek a hármas tagolású gondolatmenetnek, amelyet a múlt, jelen és a remény elemeiből épített fel a szerző. A remény esetünkben a ködös jelentésű jövő szó helyett a pontosabb, helyénvalóbb és őszintébb. Értékesen kell élni: ez a remény. A jövő már nem a mi dolgunk. A jövő önmagáé. A jövőé. Ezt mondja Albert Gábor egy egész könyvön keresztül. S itt Vörösmartyval is parolázik: „küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”. A remény ugyanis a küzdés, nem pedig az önfeladás művészete.

S valóban: mit tehet ebben a kilátástalannak tetsző történelmi helyzetben az író, akinek még maradt régtől való lelkiismerete, feladattudata? Nyilvánvaló, hogy egyet nem: nem védekezhet a ködben rejtőző fondorlatos ellennel szemben, mert az láthatatlannak és így sérthetetlennek mondja ki magát. Egyetlen esélye maradt, hogy megpróbálja valamilyen más, talán az elmélkedés műformájában kicselezni a lehetetlent, a reménytelenség agresszív robajából kimenteni a reményt. S mivel nincs egyéb eszköze, hát a tisztaság, az őszinteség hajdan volt, legyőzhetetlennek vélt éthoszának zűrzavaros időkben sokszor bevált fegyverével dolgozhat. Kétségtelen, hogy a menetrend szerinti vereség vár az íróra ebben a küzdelmében is, legyőzi őt a felülkerekedő világ harsánysága, hiszen harcának szinte természetes velejárója az állandó vereség lenyűgöző, de annál kevésbé látványos elviselésének gesztusa.

A romló idővel való szembeszegülésnek s az elháríthatatlan vereségnek azonban eredménye is van: igazgyöngy termelődik a legbensőbb gyötrelemből. Történet helyett a gondolat. A puszta eszme, ha már a történetet nem lehet egyetemes érvényű figurában, sorsban feloldani. Lehetetlen cselekvés helyett a távolságtartó megfigyelés arisztokratikus magatartása.

Albert Gábor Csakazértis című könyve a figyelő ember lejegyzéseinek gyűjteménye. A figyelés létformája pedig az elmélkedés csendje. A rómaiak állandóan hadiúton lévő, a csatazaj elhalkulásait lopva kihasználó, fantasztikus tehetségű császára jut hirtelen eszembe, Marcus Aurelius, s az ő, a görög filozófia mértékéhez, Platónhoz, a sztoikus bölcselőkhöz, elsősorban Epiktétosz mércéjéhez igazodó, az embert, az emberi lényeget kutató Elmélkedései. S talán nem is véletlenül. Albert Gábor egész életműve sugall ugyanis valami, az ókori univerzális léptékhez ragaszkodót, valami örökös igazságkeresőt, a talmiságtól, az izgága ideiglenestől idegenkedőt. A saját történelmébe zárt emberről szóló elmélkedéseinek gyűjteményét is leginkább egy valóságos helynek nevezhető, félreeső zugban kellene olvasni, a reflexiókat, a jó néhány esetben kisesszévé terebélyesedő gondolatfutamokat hosszasan ízlelgetve.

Albert olyan elmélkedő, akinek léttapasztalatára, reménybeli megformálójára, rálelhet a világban gazdátlanul kószáló gondolat, mint talán Marcus Aureliusra tette volt esténként a hadisátorban. A császár keze ügyében minden bizonnyal ott volt Platón és Epiktétosz műve, éppen úgy, mint Albert Gáborral a személyes ízlés és csalhatatlan írói ösztön hívására fellapozható irodalmi alkotások s a történelem tanúságtételei. Emiatt lehet az, hogy a tudás különös, eredeti ínyenceként egészen más könyveket lapozgattat vele kíváncsisága, mint amilyeneket általában az adott korszakokban kanonizálni szoktak. Fel sem ismerteket, elfeledetteket, elvitatottakat. Hermann Hessét, Eötvös Károlyt, Cholnoky Viktort. Minden esetben az írás hitelességének, történelembe ágyazott működőképességének kérdése izgatja. Írói magatartásformákat helyez ezért górcső alá, Lengyel Józseftől Illyés Gyuláig, egy igazságkutató alaposságával.

Lebeg előttem egy, már majdnem negyven éve kimerevedett kép, ebben az olvasó Albert Gábort látom magam előtt. Ha valamelyik művében lapozgatok, s alakját magam elé akarom idézni, egészen könnyű a dolgom: lobogó hajú fiatal férfi ül egy uszadék rönkön a Duna partján, és könyvet tart a kezében. Olyan könyvet, amit akkor és ott feltétlenül muszáj elolvasnia, mert a világban éppen együtt van minden, a termő gondolathoz szükséges elem: a természet, a könyv és a csend. A múlt összeér a jelennel egy nyári délutánban, s minden csakis ebben a pillanatban érthető meg.

A múltat meg kell ismerni, s magunkba kell fogadni, hogy legalább részben megfejthessük a jelen nyugtalanító titkait. Ehhez a befogadáshoz kevés a csupán egyszemélyes szubjektív emlékezet, az egyszemélyes vizsgálódás önigazolása. Más szubjektív emlékezetek segítségére is szükségünk van ahhoz, hogy vizsgálódásunkkal bepillanthassunk a történelem működésébe. Például arra, hogy André Gide és Illyés Gyula vitázhassanak a borzalmas sztálini Szovjetunióról. El kell olvasnunk mindkét író művét ahhoz, hogy megtudjuk, miképpen lehet ugyanazt a történelmi korszakot két nagy tehetségű embernek kétféleképpen látnia, amikor minduntalan azt halljuk, hogy a történelem igazsága egyetlenegy. Hol van a történészek által fetisizált igazság ebben a két, szinte gyökeresen ellentétes szemléletű műben? Hogyan működnek a különböző eredetű szemléletek hagyományozott cselszövevényei? Meg kell tanulnunk a történelemtől azt is, hogy minden általánosítás – még talán a puszta tényekre alapozott általánosítás is – vak. Minél tárgyszerűbbnek mutatja magát, annál távolabb taszítja magát az igazságtól.

Természetesen arra, hogy mi következhet az adott történelmi szituációkból, a saját történelmébe és annak korlátai közé zárt Albert Gábor sem tudhatja a választ. Az elmélkedő író csupán további kérdéseket tehet fel. Egyetlen figyelmező mondat erejéig azonban átvillan az éles felismerés a kérdésfeltevések zuhatagán: „A történelem nem szoborpark, inkább vásári zsivaj, eleven élet, minden szereplő, minden ember éppolyan megfejtésre váró titok, mint a frissen kapott szomszéd, az új ismerős, akivel talán életre szóló barátságot kötsz.”

A történelem maga az élet, ahogy Albert Gábor mondja. A volt-élet és a jelen-élet, akármilyen szenvedést hoz is ránk. Hibáit nem feledve valahogyan el kell viselnünk, hiszen mi hozzuk a világra. Mégiscsak a mi gyerekünk.

És a remény? A jövőhöz hasonló, de annál valamivel megfoghatóbb absztrakció. S hogy mi szükségünk van a reményre? Albert Gábor erre a könyv zárlatában Orániai Vilmos jelmondatával válaszol: „Remény nem szükséges a vállalkozáshoz, sem siker a reményhez.”

A remény a paradoxon.

 

 



Nyitólap