Hornyik Miklós

Mint az árnyék és az álom

Emlékezés Podolszki Józsefre

Műfajhatárokat nem tisztelő költő, novellista és hangjátékíró, tekintélyvédő korlátokat áttörő irodalomkritikus és politikai tilalmi zónákra behatoló újságíró volt. Munkanaplójában szokatlan regény- és színműtervek, átfogó szociográfiai terepfölmérések vázlatai szerepeltek. Írásainak jelentős hányada nem jelent meg könyv alakban, néhány terjedelmes tanulmánya, több kritikája, jegyzete és vitacikke pedig nyomtatásban sem kerülhetett a nyilvánosság elé. Kiadatlan írásait a felesége őrzi (huszonhárom éve) jobb napokra (jobb évekre) várva a dalmáciai Zárában (Zadarban) lévő lakásukban.

Kéziratos versei jobb sorsra jutottak. Két évvel a halála után költőtársa, Tari István sajtó alá rendezte hátrahagyott lírai termésének legjavát.

Az Új Symposion köré csoportosult fiatalok második nemzedékének termékeny és sokoldalú alkotóegyénisége és szinte egyetlen kritikusa volt, aki egy-két év után már nem találta helyét abban a szellemi műhelyben, amelyet pályájának kezdetén tudatosan választott magának.

Arra is akadt példa, hogy szerkesztői fölkérésre írt, aztán cenzurális okokból nem közölt egyik könyvkritikájának ismeretében a színleg konkurens folyóirat, a Híd a verseit sem volt hajlandó közölni. A kör szorosra zárult – zárult volna – körülötte, őt azonban nem lehetett körülzárni.

A visszautasítások ellenére nem veszítette el munkakedvét. Félretette, más időkre, a közölhetetlennek minősített kéziratait, és nekifogott új verset, novellát, kritikát írni. „Az író azzal, hogy nem ír… sohasem dacolhat”, jegyezte meg Tari Istvánnak adott interjújában, amely egy évvel a halála előtt jelent meg a fiatal írónemzedék szerkesztőváltás utáni folyóiratában (Szeszélyes a hatalom. Új Symposion, 1985. július). „Az író nem bojkottálhatja az irodalmat… Ha ezzel nem vagyunk tisztában, akkor… olyan kultúrpolitikai baklövéseket követhetünk el, melyeket nem lehet jóvátenni… az írott szöveg sajátossága, hogy ha közérdekű… akkor előbb-utóbb a felszínre kerül, kievez.”

Az Új Symposion néhány alkalommal a cenzúrázás legfárasztóbb változatát alkalmazta vele szemben. Szerkesztői fölkérték egy-egy nagylélegzetű tanulmány megírására, majd hónapokkal később, miután elkészült a megrendelt munkával, különböző kifogásokra hivatkozva nem közölték a kéziratát. Amikor a Magyar Tanszék, a Híd folyóirat és a Forum Könyvkiadó posztjain időnként helyet cserélő irodalmi káderek félresikerült új műveiről írt bírálatot, egykori szellemi fegyvertársai azt mondták: kézirat-torlódási gondjaik vannak, bizonytalan ideig nem tudnak helyet szorítani az írásainak. Azokban az években kézirathiány miatt olykor több hónapig késett az Új Symposion megjelenése, mert az előző, a Tolnai-nemzedék tagjai jórészt már csak a Hídban publikáltak.

Tari Istvánnal folytatott beszélgetésében így emlékezett vissza az irodalmi nyilvánosságból való kirekesztődésének okaira:

„Nagyon korán összetűzésbe kerültem a régi symposionista gárdával. Akkor, amikor szó szerint értelmeztem a meghirdetett elveket. Tehát hogy nincsenek tabutémák. Hogy nincsenek sérthetetlen emberek. Hogy minden alkalommal őszintén, világosan elmondhatja az ember azt, amit gondol. Az első összetűzésem az egykori symposionista nemzedékkel akkor volt, amikor Tolnai Ottóról megírtam az első elmarasztaló tanulmányomat. Az a tanulmány azóta is fiókban van. Nem jelenhetett meg. Persze azért sem jelenhetett meg, mert olyan helyen fel sem kínáltam, ahol kárörömmel fogadták volna. Én azt tartottam természetesnek, hogy ott jelenjen meg, ahol a fenti elveket meghirdették. Hasonló dolog történt később is, amikor a fiatalabb szerkesztői garnitúra kezébe került a lap; Danyi Magdolnára és Bognár Antalra gondolok. Bizonyos tanártekintélyekről szóltam elmarasztalóan, és hasonló elzárkózással találtam szembe magam. Tehát a fiatalabbaknak is megvoltak a sérthetetlen embereik. Később a legfiatalabb nemzedékkel is összetűztem; a Sziveri [János] által szerkesztett lap gárdájára gondolok (…). Mondták, jó lenne, ha a nemzedékükről készülne egy komolyabb felmérés, összegezés. Valahogy beleillett a koncepciómba, mert foglalkoztam a Symposion történetével (…). Tehát megbeszéltem velük, hogy megírom a tanulmányt. És amikor kiderült, hogy az nem dicshimnusz, akkor azt mondták rá: hosszú… Aztán azt mondták: nem tudják közölni. Nem akarják. És amikor azt mondtam nekik, hogy no, gyerekek, üljünk le, és beszéljük meg a dolgot, akkor azt válaszolták: ki a fene fog veled vitatkozni.”

*

Diákkori verseit ismertem meg először. Személyesen még nem találkoztunk, amikor írtam is róluk valamit Ifjúság című hetilapunk irodalmi rovatában, egy tehetséges fiatal költőnő, Utasi Mária verseinek egyidejű bemutatásával.

Érettségi után az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója lett, és verseket meg egy újságcikket hozott ifjúsági lapunk szerkesztőségébe. Néhány ilyen találkozásunk után megbarátkoztunk egymással. Egyetemi hallgatóként kérésemre a laphoz szegődött riporternek, és amennyire az idejéből futotta, a vizsgáira is felkészült.

Egy szerkesztőségben dolgoztunk, később pedig családilag megosztoztunk egy négyszobás lakáson (kétszer másfél szoba lett belőle az átépítés után). Így nemcsak barátokká és kollégákká, szomszédokká is váltunk.

Hosszú és majdnem folyamatos együttlétünknek, amelyet katonáskodásunk egy-egy éve szakított meg csupán, nem volt említést érdemlő hátránya. A napi politikai dolgokat és a heti munkafeladatokat a szerkesztőségben beszéltük meg, hétvégi délutánjaink és estéink pedig (feleségeink egybehangzóan türelmetlen sürgetésével a hátunkban) irodalmi kérdések megvitatásával értek véget.

Szenvedélyes olvasó volt, akárcsak én, annyiban azonban eltért a természetünk, hogy szabad időmben én inkább az élet kellemességeit részesítettem előnyben, ő pedig majd mindennap órákon át fáradhatatlanul kattogott-zakatolt az írógépén, jégverésszerű zajt okozva a lakásukban.

Egy évvel később már kevesebb időnk jutott az esti gondolatcserékre. Éltem a nagyszerű alkalommal, hogy egy kisfiú apja lettem (körülbelül egy időben őt egy kislánnyal ajándékozta meg a felesége), s amikor elérkezett az ideje, esténként a Magyar Mese- és Mondavilág köteteiből ámulatosan szép történeteket olvastam fel a fiamnak. – Megint ezt! – mondogatta Csongor csillogó szemmel, kipirult arccal, egy-egy székely tündérmese elhangzása után.

Hétvégi délutánokon átjött hozzánk a Podolszki kislány, Ágika, közös mesehallgatásra.

A két gyerek jól elvolt egymással. Dobókockás társasjátékot játszottak, és színes kartondobozokból várat építettek a szőnyegen, állatfigurákat rajzoltak és temperával festettek az asztalon (és az asztalra). Közben – hogy szórakozzanak és okosodjanak – én arra törekedtem, hogy életre keltsem előttük a kecskebékák királyát, a rászedett ördögöt vagy Bolond Mihókot. Néha bántott, ha nem figyeltek rám.

Amikor közeledett a vacsora és a lefekvés ideje, Ágikáért az apja jött át égszínkék női fésülködőköpenyben és felemás házi papucsban, a szája sarkában füstölgő aznapi hetvenkettedik cigarettájával. (Nyár volt, gatyában dolgozott, de tudta, mi az illem, és magára terített valamit, ami a keze ügyébe esett.) Az idült grafománia csalhatatlan jeleként idegesen hunyorogva és szemlátomást lelkileg kimerülten megállt a nyuszik, rókák, mókusok és egyéb jószágok sorfala előtt, a színes kartondobozok erdejében, és rosszallóan szemügyre vette az eléje táruló látványt.

Ilyenkor nem mulasztotta el közölni velem, mintegy személyektől elvonatkoztatva, hogy a retardált infantilizmusnak is van határa, s hogy némelyek jobban tennék, ha bohóckodás helyett elvétve írnának is valamit a saját kútfejükből merítve, mert interjút bárki csirkeeszű tollforgató készíthet, ha olyan méregdrága nyugatnémet magnója van, mint például nekem, terepfölderítő riportok írásához viszont ész kell és úri megjelenés, valamint emberismeret, szorgalom és íráskészség. E meg nem nevezett infantilis egyedek letehetnének arról az ellenszenves szokásukról is, hogy restségüket leplezve, hétfői napokon hajnali kilenc órakor, amikor normális ember még ki sem aludta a mámorát, észt osztogatnak különféle lerobbant szerkesztőségek úgynevezett lapindító értekezletein, holott egyazon föltételek mellett bizonyos, éhbérért robotoló terepjáró riporterek esetleg jóval többet is osztogathatnának e ritka portékából, mint valamely gyermeteg lelkű, lajhártermészetű főszerkesztők, akikkel különben is tele a padlás a Forum Lapkiadóban. A keresztanyád kedves asszony volt? – kérdeztem magamban ilyenkor, de nem szakítottam félbe, mert választékos, bár kissé transzvesztita jellegű öltözékével egyetemben a nyelvi stílusa is lenyűgözött.

*

A hatvanas évek végén rövid időre otthonos szellemi műhelyt teremtettünk magunknak ifjúsági hetilapunk, az ügyetlenül átkeresztelt újvidéki Képes Ifjúság szerkesztőségében. A főszerkesztőcsere után a lap idősebb munkatársai máshova igazoltak át, megüresedő helyeikre új embereket lehetett állítani. A Magyar Tanszék Újvidékre vonzotta a jó képességű vidéki magyar fiatalokat, csak válogatni kellett közülük.

Szerkesztő-riporterünk, Mirnics Zsuzsa, aki már korábban tanári oklevelet szerzett a Magyar Tanszéken, Bácskossuthfalván született, akárcsak Zeneművészeti Főiskolát végzett fotóriporterünk, Dormán László. Kettejük kivételével a lap majd mindegyik új munkatársa a Tanszék hallgatója volt, vidéki gyökerekkel. Podolszki József Bácsfeketehegyről, Dudás Károly Csantavérről, Juhász Erzsébet és Tóth Klára Topolyáról, Bognár Antal Nagyfényről, Kartag Nándor Óbecséről, Ágoston András Adáról, Garai László pedig Szabadkáról érkezett a szerkesztőségbe. Katonaidejük letöltése miatt egymást váltó két grafikusunk: Baráth Ferenc magyarkanizsai, Csernik Attila pedig topolyai volt. A Rátka, A kitömött madár és az Áthúzott versek szerzőjét, az ókéri születésű dzsesszzenészt, Domonkos Istvánt sem volt nehéz rábeszélnem, hogy a kötelékünkbe lépjen, mert éppen állás nélkül csellengett Újvidéken.

Az elszíntelenedő, elrozsdásodó későbbi években, fölidézve az újraindulás napjait, némi szónoki hévtől sem idegenkedve, egy alkalmi ünnepségen azt mondtam: a Képes Ifjúságot, ezt az érdektelen kis hetilapot a magyar vidék szunnyadó ereje emelte föl elfogadható szintre.

Hogy csakugyan történt valami változás a szerkesztőség életében, az is jelezte: néhány hónap alatt érzékelhetően megnőtt, egy évvel később pedig megkétszereződött a lap példányszáma. Szakmai értelemben pedig az, hogy a Magyar Szó és az Újvidéki Rádió legjobb újságíróit is sikerült bevonnunk a közös munkába. Csorba Istvántól Szilágyi Károlyig terjedt a legjobb külsősök névsora.

Már az újraindulás évében sokfelé rendeztünk élőújságot. A vidéki iskolákban a tanárok és az idősebb diákok is mellénk álltak, segítettek a terjesztésben. Egy évvel később Budapestről, a Központi Hírlapterjesztő Vállalattól több ezer példányra szóló megrendelést kaptunk. A Képes Ifjúság magyarországi terjesztése a délvidéki magyar kultúrát gyarapította: mérsékelte a devizaalapú magyarországi könyvbehozatal kiadásait.

Kisebbségvédő írásaink a politikusok körében viharokat kavartak. Amikor címoldalunkon Németh László portréját, a belső oldalakon pedig Ha most lennék fiatal című írását közöltem, a szabadkai 7 Nap kedélytelen főszerkesztője, Kolozsi Tibor vezércikkében azt találta mondani, már nem is rejtjük véka alá a szándékainkat, nyíltan egy „polgári politikust” népszerűsítünk. (Arra már nem emlékszem, hogyan kommentálta később a Spanyolországban élő Puskás Öcsi futballmezes címlapfotóját és a sportrovatunkban közölt eredeti Puskás-interjút.) Megtörtént az is, hogy öreg trockista költőnk, a „jugoszláv forradalmi szellemből” kiábrándult Gál László egy-egy lapszámunk megjelenésének reggelén a lakástelefonomon tájékoztatott arról, hogy melyik írásunk nyerte el tetszését az általa átkeresztelt (Mindenre) Képes Ifjúságban. A Forum kétszázötvenhat tagot számláló pártalapszervezetének titkára, Bálint István átlagosan számítva negyedévenként tüzetes szakpolitikai elemzéseket írt tíztagú szerkesztőségünk aggodalmat keltő ideológiai elhajlásairól.

Kezdetben félig-meddig tréfára vettük a dolgot, Engels-idézetekkel és Tito-beszédekből választott szemelvényekkel hárítottuk el a bírálatokat. Nem éreztük veszélyben magunkat. Jugoszláviában a többségi, elsősorban a szlovén, a horvát és a szerb ifjúsági sajtó még kevésbé tett lakatot a szájára, mint mi. Az egyetemi ifjúság körében terjedő újbaloldali programok bátorították a szókimondó újságírást. A szlovéniai fiatalok hetilapja, a ljubljanai Mladina ennél is tovább merészkedett, már nem az „ifjú Marx”, az eszményített Angela Davis és a bálványozott „Che” Guevara forradalminak vélt szellemiségét megtestesítő baloldali radikalizmus szószólójaként lépett föl, hanem vakmerően szembefordult az osztályharcos dogmarendszer egészével, a sarló és a kalapács valamennyi színárnyalatú ideológiájával, és a címoldalán figurázta ki a Kommunista Kiáltvány nevezetes (és baljóslatú) első mondatát: „KÍSÉRTET JÁRJA BE EURÓPÁT, [A KOMMUNIZMUS KÍSÉRTETE], DE SZERENCSÉRE TÁVOZIK”.

Mivel középiskolás éveinkben valamennyien kellő figyelmet szenteltünk P. Howard közérzetjavító műveinek, Vanek úr, Tuskó Hopkins, Fülig Jimmy, Troppauer Hümér és Piszkos Fred, a kapitány ontológiai-metafizikai alapvetéseinek, köznapi beszélgetéseinkre is rátelepedett a rejtői stílushumor jótékony hímpora. A lapunkra vonatkozó egyre sokasodó ideológiai bírálatokkal kapcsolatban Podolszki Jóska egy reggel azt mondta a szerkesztőségi összejövetelen: – Gyerekek, ebből baj lesz. Bálint Pista már úgy kerülget bennünket, mint macska a forró nyulat.

Akkoriban már napilapunk, a Magyar Szó legjobb újságíróinak cenzúrázott írásait is közöltük, s ez az általános lázadás veszélyét hordozta magában. Bálint István valahonnan fentről szigorú utasítást kaphatott, mert egyik, sebtében összetákolt lapelemzésében a „nacionalizmus csíráit” vélte fölfedezni írásainkban. Amely csírákban, kedvező föltételek mellett, már megvan a későbbi fejlődés lehetősége is.

Aztán egyre több csírára bukkant. Végül a gyökérelágazásokra és a lombkoronákra is rátalált. S ez már nem volt tréfadolog. Egy-két kivénhedt apparatcsik kivételével senki sem neheztelt ránk igazán, maga a Forum párttitkára, Bálint sem, de most már kénytelen volt jelezni: ha így folytatjuk, súlyos szankcióknak nézünk elébe.

Jóval korábban, Pásztázó című rovatában Végel László a kisebbségi magyar vezetőket név szerint bírálta, leginkább ez sajoghatott az érintetteknek, Podolszki József és Dudás Károly terepi riportjairól viszont nem lehetett végeérhetetlen ideológiai vitákat folytatni, mert tárgyszerűek, kikezdhetetlenek voltak. Ezért aztán egyre gyakrabban a véleményműfajok: a publicisztikáink és az interjúink kerültek terítékre. Közöttük Mirnics Károly A jugoszláviai magyarság múltja és jövője című elemzése és Podolszki álnéven közölt írásai. (Én adtam álnevet terepjáró költő-riporter kollégám egyik-másik cikkének: ne a szerző személyéről szóljon a vita, hanem arról, amit mondani szándékozott.)

A Forum ugyan nem tartott igényt a politikai gyámkodásra, a dolgozói elég jól megvoltak egymással, örökmozgó újságíró kollégánk, a Jó Pajtás szerkesztője, Bada István minden héten kitalált valami újat, akváriumihal-bemutatót, házi asztalitenisz-versenyt, szüreti mulatságot, szimultán sakkmérkőzést, gyufacímketárlatot, disznótoros báli rendezvényt, minikönyv- és csipkekendő-kiállítást, nyomdászok–újságírók focimérkőzést, gombócevő bajnokságot, akármit – szocialista harmóniát sugárzó vállalati életvitelünk azonban nem indította meg a tartományi főmuftikat, mert 1973-ban új igazgatóhelyettessel ajándékoztak meg bennünket Major Nándor Híd-díjas író és magánszorgalmú ideológus személyében, aki egy nappal a kinevezése előtt még a Szocialista Szövetség újvidéki városi irodájában tétlenkedett. (Jugoszláviában senki sem tudta, a vezetői sem, hogy mire való a Szocialista Szövetség.)

– No, ez úgy hiányzott nekünk – mondta Major elvtárs kinevezésének másnapján Podolszki Jóska –, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Major, sajnos, okos ember, tehát tudja azt, hogy először is az ellenállás gócait kell fölszámolnia, és csak ezután következhet a személyekre szabott ideológiai rezgőcsárdás.

– Major valóban okos ember – erősítettem meg e vélekedésében. – Éppen ezért a „fejétől bűzlik a hal” elvét fogja követni. Ne feledkezz meg arról, hogy jó fej nélkül a legjobb góc is működésképtelen.

– A túlzott önszeretet a nemi eltévelyedések egyik fajtája – jegyezte meg a szomszédom, aki ezúttal szinte polgárinak mondható bolyhos fürdőköpenyben és összepárosított papucsban csettegett át hozzánk reggeli eszmecserére. Egy darabig csendben kavargatta méregerős neszkávéját, amelyet a bögréjében magával hozott, aztán elgondolkodva megszólalt. – Az jár a fejemben, hogy a velünk kapcsolatos személyes sérelmeit aligha felejtette el. Biztosan emlékszik arra, hogy a novelláskötetéről Rencsár Misi gonosz kritikát írt irodalmi mellékletünkben, a Magyar Szóban pedig, hogy árnyaltan fejezzem ki magam, nem ünnepi laudációt eszközöltél az esszékötetéről.

– Ez az átka a Bori-féle „autochton kisebbségi kultúra” kacsaúsztatóra emlékeztető szellemi gyűjtőhelyének – emlékeztettem irodalmunk alapkérdésére. – Amennyire ismerem, Major önszorgalmú ember, de most össznépi feladatot kell teljesítenie. Nem fog személyeskedni.

Nem személyeskedett.

Intézkedéseket foganatosított.

Minden „belső megtisztulási folyamatot” ő vezényelt le a háttérből, kézi vezérléssel és élőszóban, hogy nyoma ne maradjon a cselekedeteinek. Nem egészen két évig gyakorolta igazgatóhelyettesi fedőfoglalkozását, de több kárt okozott a vállalatnak, mint bárki előtte és utána, beleértve egy gyér bányaipari szakismeretekkel rendelkező későbbi Forum-igazgatót is, Bálint Imrét, aki a lapkészítéshez, a könyvkiadáshoz és a magyar kultúrához körülbelül annyit értett, mint gúzsba kötött béna hajdú a harangöntéshez.

Miután drúg Major a maga kreálta tekintélyével betelepedett igazgatóhelyettesi forgószékébe, többórás pártértekezletek honosodtak meg, és tektonikus kádermozgások kezdődtek el a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalatban. (Az Újvidéki Rádió szombat esti vidám műsorának szerkesztője, Pintér Lajos is fölfigyelt szívós rendteremtő igyekezetére, és egyik szatirikus szösszenetében szerb partizán becenévvel ajándékozta meg: Major Nándor-Nécónak keresztelte el.)

Távozása után Major elvtárs egy parancsvégrehajtó komisszárt állíttatott a Magyar Szó élére (Erdélyi Károly főszerkesztő később főszerepet kap az Új Symposion teljes munkatársi gárdájának, a Sziveri-nemzedéknek az eltávolításában), a Forum igazgatói posztját pedig egy csantavéri kovácsinasból keményvonalas szabadkai publicistává fejlődött, kisebbrendűségi érzéseivel küszködő, ennélfogva teljesen alkalmas elvtársra, Petkovics Kálmánra bízta. A Képes Ifjúság Kiadói Tanácsát Major indoklás nélkül szélnek eresztette, az új testületre pedig egy régi, kipróbált belügyes kádert szabadított rá Bóka Ferenc személyében, aki a Magyar Szóban közölt felhördülésszerű cikkeiben osztályharcot sürgetett a magyarok körében.

Megkezdődtek a politikai tisztogatások. Könyvterjesztő osztályunk vezetőjét, a jámbor, csendes szavú Dancsó Jenőt például azért távolították el beosztásából, mert takarékossági okokból és a könyvértékesítés alapvető szempontjait figyelembe véve az újvidéki nemzetközi könyvvásáron a magyar pavilonban állította ki a Forum magyar könyveit. E cselekedete – délvidéki és magyarországi magyar könyvek egyazon helyen való árusítása – nacionalista indítékú cselekedetnek tűnt fel az elvtársak üveges tekintetében.

Nem volt értelme, esélye sem a maradásomnak, ezért 1975 januárjában leköszöntem a tisztemről. Valójában csak egy lépéssel előztem meg a leváltásomat, mert a Képes Ifjúság újonnan kinevezett Kiadói Tanácsának tagjai, akik Majortól egyértelmű utasítást kaptak az eltávolításomra, tapasztalatlan kezdők voltak a szakmájukban, és erre az összejövetelükre még nem hangolták össze eszmei teendőiket.

A szerkesztőségben mindenki tudta, hogy le fogok mondani, és tudta azt is, hogy egy héttel később önszántamból már nem távozhattam volna sehova.

Nyomott hangulatú késő délután volt, nem volt kedvünk bolondozni, mint régen. – Menjünk el mindannyian Lajos bácsi becsületsüllyesztőjébe – javasolta Podolszki –, igyunk meg valamit, hogy kijózanodjunk.

Törzskocsmánk, Kántor Lajos úr népszórakoztatási műintézete, a Dominó Kisvendéglő a magyar egyetemi hallgatók, unatkozó széplányok, alkoholista nyomdászok és nemzeti érzelmű kisiparosok kedvelt találkozóhelye volt Újvidéken. Szótlan borozgatás után itt búcsúztunk el egymástól.

Csak Podolszki Jóskától nem kellett elköszönnöm, mert szomszédok voltunk. Terepjáró költő-riporter és most már csak gyermeteg lelkű magánzó, lassan bandukoltunk hazafelé a szemetelő esőben, a jövő esélyeit latolgatva.

A költő-riporter azon tanakodott fennhangon, hogy neki is új műhely után kellene néznie.

De akkor már sehol sem voltak műhelyek.

*

„Problémánk nem az elidegenedés, a hitetlenség vagy a könnyelmű felelőtlenség, hanem a hiány”, írta Gyanú (1970) című, első novelláskötetének mottójában, huszonnégy éves korában. „Minden más csak ennek a következménye. A súlytalanság pedig csak passzív vegetálást vagy egzisztencialista vergődést eredményezhet, természetesen a két véglet nüánszainak sokaságával. Ezért bántó, ha kiábrándult generációnak neveznek bennünket, hiszen a nincs miből kiábrándulni terhét vonszoljuk magunkkal.”

Akkor még egyikünk sem számított arra, hogy a szocialista rendszerek húsz évvel később visszaadják lelküket teremtőiknek és működtetőiknek, Marxnak, Engelsnek, Leninnek, Sztalinnak, Brezsnyevnek, Titónak és a többieknek. A Szovjetunió legyőzhetetlen erejű világhatalom volt, Tito Jugoszláviája pedig, kedvező geopolitikai helyzetét polgárainak a javára fordítva, a szocialista jóléti társadalom és a szemre alig korlátozott szabadságjogok mintaországának számított a nehézlégzéssel küzdő, létfenntartási gondjaiba süppedt bolsevik barakktábor szomszédságában.

Amikor velünk egykorú magyarországi író és újságíró kollégáinknak a délvidéki magyarok gondjait kezdtük volna elősorolni, többségük végig sem akarta hallgatni a mondandókat. „Még mindig nektek a legjobb”, torkoltak le bennünket, a Kárpátok Géniuszának köztudomásúan magyarellenes politikájára utalva. Minden alkalommal Románia ellenpéldájával hozakodtak elő. „Jugoszláviában a legjobb magyarnak lenni”, közölték velünk a beavatottak tájékozottságával. „Sehol a világon olyan jól nem élnek a magyarok, mint nálatok.” Sértődötten mondták ezt, félhomályos pincelétbe, alagsori bérleményekbe taszított alattvalók elemi indulatával. Vegyétek föl a Forum pénztárában a számotokra kiutalt tiszteletdíjakat, fiúk – gondoltam rosszkedvűen –, és utazzatok el a dalmát tengerpartra nyaralni. A titkárnőnk lefoglalta számotokra a szállodaszobákat, ahogyan kértétek. A dalmát lányok szemet gyönyörködtetően formásak, és meglepően közvetlenek és kedvesek, ezt tapasztalatból tudom, mert egy évig haditengerész voltam Dalmáciában és Isztriában, és arrafelé még igazi pálmafákat is látni fogtok, ha körülnéztek.

A Tito-szobrocskákat gyűjtögető Kossuth-díjas Tolnai Ottó* – nem tudom, milyen díjjal jutalmaznák a pesti barátai, ha esetleg Göring-, Goebbels-, Adolf Eichmann-, dr. Mengele- és Hitler-domborműveket gyűjtögetne merő kedvtelésből –, Tolnai mondogatta régebben, és azóta is minden adandó alkalommal mondogatja, mondogatja, mint aki nem tud betelni vele: sikerült becsempésznie „egy veszélyes kis mondatot” a magyar irodalmi köztudatba, miszerint a jugoszláviai magyar költőket (írókat) az különbözteti meg magyarországi társaiktól, hogy van tengerük.

Tolnai e mondata csakugyan veszélyes volt, mert megtévesztette olvasóit, máskülönben azonban csak egy átlagosan hülye mondat volt már fogantatásának pillanatában. „Irodalminak”, sőt lumpen választékossággal „par excellence poétikainak” vélelmezett Adria-birtoklása éppolyan félrevezető képzelem volt, mint az Új Symposion cikkeiben a „jugoszlávság tudata”. Egy dán utazóban sohasem fészkelne meg az a diadalmas kényszerképzet, hogy a francia Azúr-part vagy a karibi szigetvilág az ő tulajdona. Azért nem, mert a dán utazó, statisztikai átlagot véve alapul, nem jugoszláv öntudatú kisebbségi neoavantgárd költő, tehát nem bűvészkedik az azúr-parti, a Karib-tengeri és az adriai vízjelekkel, meg azért sem, mert többnyire a tenyeres-talpas, józan dán paraszti eszére hallgat.

Fiatal magyarországi újságíró és író vendégeink többsége is csak az igazi pálmafákra és az adriai tengerpart azúrkék egére volt kíváncsi, a Délvidék nem érdekelte őket. Riportjainkat kelletlenül, homlokráncolva, olykor méltatlankodva böngészték végig, a verseinket pedig, különösen a Podolszki-verseket ellenérzéssel fogadták.

Nem a hangvételük idegenszerűsége miatt.

*

Podolszki József első verseskötete (Hinta, 1970), akárcsak a novellái, a „nincs miből kiábrándulni” terhét vonszolták magukkal: „mondatokat mondtunk csak úgy / mert nem kellett már / nem is lehetett / szólni szólamokkal”; „súlyos lett itt a levegő”; „valahol eloltottak bennünk egy villanyt / a fénycsóvák egyre fázósabban kerülnek elő / nagy tüzeket nem rakhatunk egymás karjaiba”; „egy almát sem vehetünk kezünkbe / mert szakkönyvek védik a szorongást”; „…éjszakáinkból ki rabolta el / a csengettyűk vidám üvegdalát”.

A magyarokhoz című Berzsenyi-vers indító sorát („Romlásnak indult hajdan erős magyar!”) groteszk magánbeszéddé formálta át: „romlásnak indult immár fogsorom / mivel harapjak / no mondd / csakugyan mivel harapjak / új hitet beléd”.

Rövidhullám című versében Domonkos István így örökítette meg a korabeli jugoszláv társadalom újrabolsevizálódását: „eljön és az államelnök vitrinjébe / helyez népviseletben / átad a száraz / földi erőknek / eljön és átfest / vörösre / a termelőszövetkezet udvarán // kiállít tapsolni a térre // súlyt emeltet veled / a testvériség-egység / testnevelési egyesület / élőhomokszőnyegén / elgázol a néphősök utcáján // eljön és kiveri fogaidat / állami ünnep alkalmával / behorpasztja a homlokod // a kirakatba akaszt / a hadsereg napjának / előestéjén”.

Második versgyűjteményét (Koponyatörés, 1974) Podolszki az egyre érzékelhetőbb pártállami diktatúra sivár éveiben írta. Ekkor már a szerelem az egyetlen menedéke. Feleségéhez írt vallomásaiban magyar népdalok mintáját követte: „jaj csak megleljelek / el se eresztelek / szobámba vezetlek / csókommal itatlak / csókommal etetlek / karommal ölellek / ágyamba rejtelek / testembe burkollak”.

E kötetében egyre több a szándékosan félbehagyott vers és a disszonáns hangütés: „félelem nélkül jön a tél mindig / az őszt követve mint buzgó nyomozó / tél az lesz hát megint / szorongva várt bár előre ismert / a végkifejlet”; „apró madarak tanyáznak / összezárt-melegen várja / a testekben hagyott vér / mint fog nehézzé sűrűsödve / finom kristályalakban / lecsapódni / mint fogja a döbbentő hideg / kincseit a szervezetből / kivájni a síkos határra / mert nincs könyörület / tél lesz tél / nemsokára”; „Úgy állok itt, mint ide nem termett / eretnek hajtás, földem ellenére; / és föl nem ölelnek már termőbb nedvei / a sújtott határnak”.

Ugyanebben az időben A költőkről című versében így írt Domonkos István:

miért oly nyugtalanok egyszerre
idegesek
mint a gázlómadarak a fegyver
hatósugarában

Podolszki A halottak élén és Az utolsó hajók próféciáira emlékeztető sorokat vet papírra, a negyed évszázaddal később bekövetkező új Balkán-háborúk előresejtéseit fogalmazva meg:

 

…lesz forgataga vad seregeknek
elsötétítése minden fényöleknek

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

és lesznek példamutató ítélkezések
a nyugtalanok fölött
és zokogásuk hallik
majd a szeretőknek

A félelem sátra című ciklusában, amely majd utolsó verseskötetében jelenik meg, de amelynek legtöbb darabját ekkor kezdte írni, ilyen sorokat olvashatunk:

Vándor seregeket látok
hegyekből zúduló hadak közelednek
az erdő minden fája mögött egy-egy fegyveres
vakmerő elszánt legények
hiába minden védekezés
kincseinket elég mélyre nem áshatjuk már
kevés a föld s remegnek mind az asszonyok
elrettentő lesz az erőszak
megölik hírlik az ellenszegülőket
megölik hosszú késeikkel
s történni fognak olyan borzalmak is
melyektől irtózik a tisztes képzelet
tanúi leszünk részesei

A mind ridegebbé váló politikai körülmények között is terepjáró újságíróként dolgozik, ez a munkája, költőként azonban messzebbre tekint, mint akit már nem érdekelnek a valóságos, kézzelfogható dolgok:

olykor távoli terekre vetődve
messze időnktől is
látom mint szövődik itt e világ
és csönd van köröttem
szitkok és könyörgések zaja
nem zavarhat
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

senkinek meg nem bocsátok már
csak járom a messze vidéket
és figyelem apró ügyködéseit
a földi világnak

Verseiben ezek már a létlíra hangjai.

*

A Koponyatörés megjelenése után a titói bársonyos diktatúra az egész országban „darócruhát öltött, a kemény fellépés volt a divat, meg a számonkérés, azaz a kor műszavával élve: a differenciálódás, a másképp gondolkodók megfélemlítése és meghurcolása”, írta a Magyar Szó történetét feldolgozó könyvében Kalapis Zoltán. „Ha nem tért is vissza hivatalosan a cenzúra, az agitprop szelleme ott lebegett a szerkesztőség felett. Olykor a rendőrségi módszerek is polgárjogot nyertek, legtöbbször közvetve, olykor közvetlenül is… Mindennapos volt a félelemkeltés, amely olykor már a szellemi terror fogalmának is megfelelt. A szerkesztőség irányítója [Erdélyi Károly] kifelé a szolgalelkűség magasiskoláját tanúsította, befelé pedig a katonai keménységet, a kíméletlen nyerseséget gyakorolta.”

Podolszki is célkeresztben érezte magát, nem alaptalanul. Verbászi ismerőse, a montenegrói származású szerb költő, tartományi politikus, Pero Zubac jelezte felé: az ő politikai felelőssége is tisztázatlan még. (A Képes Ifjúság problematikus írásait a vajdasági pártvezetőség utasítására a tartományi kormány szakfordítói a lap megjelenésével egy időben szerb nyelvre fordították.) Zubac a Minden létező kíméletlen bírálata című Podolszki-cikket veszélyes anarcholiberalista írásnak nevezte. Élőszóban megfogalmazott bírálatának ez volt a kiinduló- és a végpontja is.

Kalapis Zoltán közbenjárására 1974 utolsó negyedében Podolszki a Magyar Szó belpolitikai rovatánál kapott valamilyen beosztást, valójában menedéket.

Két évvel később, a csatazaj elhalkulása után, 1976 októberében Tari István rábeszélésére visszatért a Képes Ifjúság kötelékébe.

*

 Nyolc évvel a Koponyatörés után, 1982-ben látott napvilágot Barna című, harmadik versgyűjteménye, kikötése szerint már nem a Symposion Könyvek sorozatban, miként az előző kettő, hanem sorozaton kívül.

Ács Károly vállalta a szerkesztését (más szerkesztője talán nem is akadt volna a Forum Kiadóban). Szavaiból azt vettem ki, hogy nemigen tud mit kezdeni a kézirattal, egyenetlen színvonalúnak tartja, de szeretné, ha mégis megjelenne. Ács becsülte Podolszkit, a költőt és a szókimondó újságírót, és nem akarta, hogy fiatalabb pályatársa a senki földjére kerüljön, mint többen mások, mint például az ő nemzedékéből a Tolnaiék által kigúnyolt, meghasonlásba kergetett, el-elnémuló költő, Fehér Ferenc.

Ács Károly megbízásából recenzense lettem az új Podolszki-versgyűjteménynek. Négyszer vagy ötször olvastam el a szokatlanul terjedelmes kéziratot, egy vastag iskolai füzetre való jegyzetanyagot készítettem róla, aztán a nyomaték kedvéért legépeltem a készülő kiadvány általam javasolt új tartalomjegyzékét, és munkához láttunk Jóskával.

Több ülésszakban tettük ezt, emlékezetesen kellemes aromájú, jó ízű török kávék és napon szárított, kiváló minőségű macedón dohányjövedékek otthonos felhőzetében.

Már első beszélgetésünk alkalmával visszataláltunk oda, ahol mindig is lennünk kellett volna: az irodalom jobbító energiát sugárzó világába. Akaratunkon kívül eltékozolt, semmivé enyészett éveink után végre nem a napi politika áleseményeiről váltottunk szót kutyafuttában, utcán, lépcsőházban, felvonóban vagy a lakásunk ajtóküszöbén – most sietség nélkül értelmesebb dolgokról, könyvekről és versekről vitatkoztunk, civil körülmények között.

A hatvanas évek végén oly gyakori baráti beszélgetéseink derűs hangulatát idéző módon már első alkalommal is késhegyre menő harcot vívtunk egymással a kiadásra váró kézirat és a jegyzetekkel telerótt irka fölött, ez azonban újraéledt vitakedvünk felszíni fodrozódása, korábban begyakorolt társasjáték volt csupán. A lényeget illetően belső nyugalomban, mondatlan egyetértésben, újra megtalált otthonlétben becsméreltük egymást folyamatosan és kitartóan, egy akadozó versmondat, döcögő strófa, rossz cím, egy-egy elkoptatott jelző ürügyén. „Halvány fogalmad sincs a versírásról!”, közölte velem vészjósló hangon Podolszki Jóska, veszélyes jelzőfényekkel a szemében, miközben rágyújtott aznapi ötvenkilencedik vagy hatvanhetedik cigarettájára. „A legjobb versemet akarod kihagyni a kötetből?! Mondd meg, de őszintén: jártál te elemi iskolába egyáltalán? És ha esetleg jártál is: sose mondta a tanító néni a szüleidnek, hogy lassú fölfogású, tompa eszű gyerek vagy?” „Ez a siralmas szöveggubanc a legjobb versed?”, kérdeztem vissza békülékenyen. (Két évvel volt fiatalabb nálam, de kettőnk közül mégiscsak ő volt a költő.) „Ez a kalimpáló ritmusban megfogalmazott szellemi katasztrófa legföljebb egy rosszul sikerült paródia lehetne a legrosszabb korszakodból, föltéve persze, hogy voltak jó költői korszakaid is.” 

Lassan haladtunk előre a válogatásban és a szövegek javításában.

Csak fokozatosan értettem meg, miért került e gyűjteményben egymás hegyére-hátára korábbi köteteiből választott régi és kiadatlan, új lírai szerzemény, kidolgozatlan alkalmi rögtönzés és műgonddal kimunkált, maradandó értékű alkotás, egy kisebb kötetre való, gyermekeknek szánt kecskerím, filozofikus és erotikus verstöredékek sora, félszáznál is több, egyhangú Korán-parafrázis, legvégül pedig egy Podolszki-verssé formált, remekmívű Petőfi-montázs, amelynek minden sorát nagy költőnktől kölcsönözte:

 

Európa csendes újra csendes
falhoz támasztja bágyadt tagjait
megtört szelleme mi volt hajthatatlan
elzúgtak tompán forradalmai

a nem-továbbat ő már elérte
pattognak körötte hangos ostorok
és súgnak fülébe rémes igéket
a martalékra vágyó cinkosok

sötétzöld üstökét rázza hiába
ellenállni törekvés hasztalan
kalmáridőket élünk mostanában
hosszú bút és hosszabb kínokat

áll a hidegben didereg az ínség
a fáradt nap röpül most alant
bolyong a szellem hosszú sivatagban
csontfalával bekerítve a halál virraszt

vasnál vasabb falak dönthetetlenek
fölöttük reszketnek rémült csillagok
az éjszakának sírnyitó felében
vágtat a Föld sötétpiros úton

Csak lassan értettem meg, hogy összegező versgyűjteményt szeretne kiadni, mint aki megérezte, hogy erre többé nem lesz alkalma.

Két és fél évvel később riportokat, hangjátékokat és tárcaszerű életképeket illesztett Kitérő című, készülő novellagyűjteményébe. E kéziratának a Sziveri-nemzedékhez tartozó fiatal prózaíró, Balázs Attila volt a recenzense, a Forum részéről pedig, az akkori körülményekre jellemző módon, a gyermek- és ifjúsági irodalommal megbízott Fuderer Gyula a szerkesztője.

Balázs Attila ugyanazokkal a problémákkal találta szembe magát, mint korábban én: Podolszki tartalmilag és műfajilag is széteső, egyenetlen színvonalú „összegyűjtött prózai szövegeket” adott át a kiadónak. S mivel óvatlan recenzense nem ült le vele megbeszélni a kéziratával kapcsolatos kifogásait, csak átadta a lektori jelentését a kiadónak, az önérzetében megsértett novellista-riporter egy évvel később le is szedte róla a keresztvizet Szeszélyes a hatalom című, idézett interjújában.

Egyikünk sem sejtette, hogy Podolszki összegezésre készül. Nem tudtuk, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, mert erről nem beszélt senkinek.

Eredeti szándékától eltérően mindkét említett könyve alaposan megkurtítva jelent meg.

Megfelezett terjedelme ellenére akadt volna egyéb elhagyandó írás is semmitmondó című harmadik verseskötetében. (Csak egy apró utalás értelmezte a Barna címet: „határtalan síkság szerelmem / s ilyenkor őszön barna a lelke”. Azt javasoltam, Leárnyékolt föld legyen a gyűjtemény védjegye, de meg sem várta, hogy részletesebb magyarázattal szolgáljak, csak értésemre adta, hogy a sors kegyelméből nem vagyok a társszerzője, a „vitát” tehát a maga részéről lezártnak tekinti.)

Harmadik verseskönyve a nyolcvanas évek termésének legértékesebb alkotása volt a délvidéki magyar irodalomban: elemi erejű megnyilatkozás, személyességet magába záró létlíra, és nem mellékesen kisebbségi sorselemzés.

Legtöbb elődjéhez és kortársához hasonlóan ő sem írta meg a maga jelképes nagy versét, nem írt olyan összegező művet, mint amilyen a Hajnali részegség, az Apokrif vagy a Kormányeltörésben, ám ha szétszórtabb formában is, mindent elmondott a maga belső világáról, s a szülőföldjéről is, amely ellenállhatatlan erővel vonzotta és taszította. Néhány verse a Délvidék földhöz vert tanyáinak, népünk támasz nélküli életének maradandó emlékjele.

Legjobb könyvéről egy sort sem írtak a kritikusok.

Évekkel később jugoszláviai magyar irodalomtörténeti dobozrendszerének egyik mellékrekeszében Bori Imre stílus- és formakísérletek gyűjteményeinek nevezte a Kitérő és a Barna című Podolszki-köteteket.

Amikor kisebbségpolitikai cenzúrahatárt érintő kérdésekről kellett (volna) szólnia, a különben önfeledten bőbeszédű Bori nem bajlódott tartalmi kérdésekkel, beérte a semmilyen információt nem tartalmazó stílustörténeti-műfaji besorolásokkal. Podolszki esetében is így járt el: célzást sem tett arra, hogy mit tartalmaznak a novellái és a versei.

 *

A tizenkilenc éves Petőfi Hazámban című versében Magyarország arany kalásszal ékes rónaság, mely fölött lenge délibáb űz tündér játékokat. Két évvel később a magyar vidéket, az alföldi rónák végtelenjét énekelte meg, ahol

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Közhelyet mondok, irodalmi emlékezetvesztésünk csekély pótlására: egy lírai eszközökkel megörökített táj látképe nem természethű ábrázolás, nem puszta leírás eredménye, nem szenvtelen fotográfia; belső látomás elhitető erejű kivetítése, olyan megnyilatkozás, amely a táj szemlélőjének, a látvány megalkotójának a lélekállapotát, a közérzetét, a világlátását és a sorsérzését is magában foglalja.

Kosztolányi verseiben az Alföld már nem arany kalásszal ékes rónaság, hanem vulkáni szörnyű róna, Bácska pedig az észak felé terjeszkedő Balkán kapuja.

„A Balkán e tájon át lesz szomszédja Magyarországnak”, olvashatjuk Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyvében, „vele egy rikítóbb, színesebb, nyersebb világ üzenetei érkeznek be a két folyó közé, oly világé, hol vadabbak az ösztönök… A tikkasztó szenvedély fényében ragyog itt minden: ez a bővérű vidék mintha gutaütés előtt állna… A Bácska e tikkasztó délköri fényben, vad szenvedélyek fortissimójában vonul be Magyarország tájai közé, tomboló színek és fények orgiájában…” Kosztolányi 1911-ben írt versében ezt találjuk: „Egy távol torony ferde lángolásba. / Méreggel mart, fehér, virágos orcák. / Lánggal rikító selymek, rác mennyország. […] / A trombiták estente mint a szörnyek / egy vörös korcsma-ablakból röfögnek. / Trágár tivornya, részeg és tunya. / Sír a beteg és méla, szláv duda. / Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak. / Sipít a síp, csörömpöl minden ablak, / boros az asztal, véresek a kések, / az ördög is fölpántlikázva lumpol…”

Csáth Géza emlékét 1920-ban megörökítő versében Trianon napjainkban megtapasztalt, elképesztő következményeit is megjósolta (rendszeressé vált tettleges megfélemlítések, barbárul kegyetlen „magyarverések” Szerbiában, szórványosan Romániában és Szlovákiában). Megjósolta azt, hogy a Magyarországtól elszakított területeken a magyarok idegenné és hazátlanná válva a Kárpát-medence páriái lesznek:

 

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

… jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.

És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.

Verseiben Bácska fölött részeg a nap, és a napraforgó, mint az őrült röpül a pusztán egymaga, a tébolyító napsugárban. De gyermek- és ifjúkorában ő még tanúja és részese volt a bibliai-aranykori időnek, a teljes értékű emberi létezésnek, s ez az eredendő élménye létérzékelésének, egész léttudatának szilárd alapjává vált:

…láttam egykor kánaáni
 aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Podolszki József verseiben a félelem sátra borul ugyanerre a vidékre, az egykor arany kalásszal ékes, végtelen rónaságra – egyik versében már csak leárnyékolt tenyérnyi mezőre –, s elsötétedő alkonyfényben halódik a dél-alföldi táj.

Tél című versfüzérének egyik darabjában a történelmi közelmúlt hétpecsétes titkát, a magyarok elleni véres megtorlás dermesztő emlékét rejtette el. Az ő életében erről még nem lehetett nyíltan beszélni:

 

mert volt itt télidő
zord és kegyetlen
amikor menedéket hiába remélt a föld
megcsontosodva állt tűrte a csapást
emlékeznek régi gyökerek
fagymarta sebeik üszkét mutogatják
de a nyájas irtás megzavarja őket
dicse sincs már a védekezésnek
tavaszmelegben vesztik erejüket őszi vetések
és halak havára sárgállik rajtuk a puha félelem

Barangoló törzsek című ciklusának verseiből az egyetemes jelentésűvé formált magyar mondakör, a népvándorlás és a honfoglalás korának képei derengenek elő, eszményítés nélkül. E sorozatában a szülőföldjüket elhagyni kényszerült, idegen vidékekre vetődött barangoló törzsek sorsa a kisebbségi léthelyzet metaforájává tágul:

 

Csak dalai maradtak a kóbor nemzetségnek
legendákat cipel nyeregkápa alatt
múltat puhítva
barangol egyre
hazát énekelve

A Barangoló törzsek, A félelem sátra és a Tél költője szerb szakközépiskolába járt, a szerb tannyelvű verbászi élelmiszeripari technikum növendéke volt. Magyar azonosságtudatát vesztett, félig-meddig már „jugoszláv” fiatalként múltak a diákévei. Szülőfalujától távol, verbászi környezetében mindenki szerbül beszélt. Mocorgott benne valami, és verseket kezdett írni a diáktársai nyelvén, szerb nyelven. Hogy megértsék.

Ha szülőfalujában, a református Bácsfeketehegyen egy nyári szünidő alkalmával nem barátkozik össze Vajda Gáborral, nem lett volna belőle magyar költő, magyar újságíró. Vallomás a pályámról című önéletírásában Vajda Gábor elmondta: a barátja „elhitte” neki, hogy nem szerbül, hanem az anyanyelvén kell verselnie.

Szülőházán ma emléktábla őrzi a nevét. A helybeli Művelődési Egyesület 1998 óta emléknapon emlékezik meg róla, és minden évben meghirdeti a nevével fémjelzett publicisztikai pályázatot. A díjakat a Podolszki József Emléknapon adják át a magyar diákoknak.

*

A szocialista Jugoszlávia is ateista állam volt, de keményebben egyházellenes, mint a szovjet tábor ortodox törésvonalon inneni kelet- és közép-európai országai, mint például Lengyel- és Magyarország. Attól függetlenül, hogy párttagok voltak-e vagy sem, Tito országában az állami tisztségviselők nem járhattak templomba, nem vehettek részt egyházi ünnepségeken, és azt is titokban kellett tartaniuk, ha karácsony előestéjén otthonukban, négy fal között fenyőfát díszítettek a gyermekeiknek. A legtöbb templomban besúgók lesték az érkezőket, s ha egy tanítót vagy tanárt pillantottak meg a gyülekezetben, a vétkező másnap repült az állásából. A vallási hagyományaikat őrző emberek nagy sokaságát persze nem lehetett leváltani, megbélyegezni, a munkahelyétől megfosztani, a pártvezetők azonban a falvakban és a városokban szemmel tartották és igyekeztek ideológiailag megrendszabályozni az értelmiséget. E tekintetben Jugoszlávia 1945 óta a szovjet példát követte: az iskolákban gúny tárgya volt az egyház és a vallás, Marx tömör meghatározása szerint: „a nép ópiuma”. Jugoszláviában az új nemzedékek ebben a szellemben nőttek fel.

Irodalmi műveinkben olykor utalás történt a Megváltóra, a Teremtőre, és költőink, ha kis kezdőbetűvel is, leírták Isten nevét. Vajda Gábor Feketehegyi ima címmel verset írt a Képes Ifjúságban, s ezt senki sem tette szóvá („…Tolnai Ottó, a Hol ó hol című költői antológia szerkesztője”, olvashatjuk Vajda visszaemlékezésében, „sokallotta a teremtő aposztrofálásait, és két »Uram«-ot kihúzott a deista alapgondolatú szövegből”), ha azonban tanárként Székelykevén vagy Topolyán istentiszteleten vett volna részt, azonnal elveszíti az állását. E furcsa kettősség arra utalt, hogy metafizikai-hitbeli dolgokról írni ugyan lehetett, de tilos volt a vallás cselekvő gyakorlása.

A délvidéki magyar irodalomban Podolszki József írta meg az ateizmus elleni nyílt lázadás első jelentős versét. Harmadik verseskötete szerkesztőjének, Ács Károlynak a tanácsára kisbetűvel írta a Megváltó nevét (a kéziratban nagybetű szerepelt), de Ács szerkesztői bátorságának tanújeleként ez a műve, szándékához híven, kötetnyitó vers lehetett:

Hiszek a megváltóban
hiszek azokban akik vízre lépve lépkednek tovább
akik elé tépett ruháját vetkőzi a nép
akikről zsoltárokat zsongva zsonganak
hiszek szamaragoló királyaitokban
könyörületükben irgalmukban
hiszek a szavakba vésett ígéretben
hogy volt és lesz még másképp
e földön itt
hogy világmindenségek hiába sürögnek
mert intett a tiszta őszinte ítélet

Életében megjelent utolsó verseskötete és a hagyatékából válogatott versgyűjteménye a vallás és a hit vonatkozásában József Attilával rokonítja.

József Attiláról szóló, legendaoszlató tanulmányában ezt írta Mórocz Zsolt: „Istenhez, léte egyetlen néma tanújához nem volt útja, bár tudjuk, több versében beszél hozzá. Ingerli, hátha megszólal, de szavai visszhangtalanul lebegnek az üres űrben… Végső kétségbeesésében, élete utolsó szakaszában – az ismert életrajzi okok folytán – bármibe belekapaszkodott volna… költészete metafizikai értelemben… folyamatos kérdezés a létezőkre, de a kérdés mögött nem a létet találja, hanem a semmit; amint a világ titka mögött a világhiánnyal szembesül.” Podolszki néhány verse is – így például az Egész a természet, a Dobj a végtelenbe, a Képzeljük el és A teremtésből kilépve kezdetű – az Istenhez vezető utat nem találó, útkereső ember öngyötrő tépelődése.

Halála után megjelent Furcsa tűz című versciklusában ezt olvashatjuk:

Uram,
hagyjuk abba végre,
menjen a fenébe,
ki merre lát.

Nyomban ezután így fordul a Teremtőhöz: „Borítsd rám / a világmindenséged!” Majd nyers cinizmussal: „Azt mondják: / Felszaporodtak cellámban a sokféle tekercsek. / Én meg mondom nekik: / Hála az Úrnak, sok az eretnek, / S a máglyatűznél éjjel is írogathatok”. Végül pedig: „Számon kérik tőlem, mennyire erős a hitem. / És fenyegetőznek: / letépik rólam a csuhát, / csak meztelen lelkem fog majd lobogni. / Furcsa tűz lesz, Uram.”

*

A nyolcvanas évek elején állóháborút folytat az Új Symposionnal, a Híd folyóirattal és a Forum Könyvkiadóval.

Életrajzi kalauz című kézikönyvének harmadik kötetében Kalapis Zoltán így foglalta össze ekkor keletkezett vitacikkeinek azonos indítékát: „…hadat üzent csaknem az egész itteni literatúrának, rohamot indított a Híd ellen, hadakozott az Új Symposionnal. Egyéneket perzselt meg kritikai lángszórójával, a »gondosan sterilizált« irodalmi és szellemi élet jelenségeit tűzte tollhegyre.”

Azt rótta föl az irodalmi szerkesztőknek, hogy tücsköt és bogarat is szívesen közölnek akár könyv alakban is, ám mereven elzárkóznak a valóságirodalom publikálásától.

Az érintettek először úgy tettek, mintha nem értették volna meg a szándékát, aztán készakarva félreértették, amit mondott, végül pedig, kifogyva a valóságos érvekből, rajvonalba fejlődtek, és össztüzet zúdítottak rá.

Hét-nyolc évvel a Podolszki-vitacikkek megjelenése s a hivatalosan soha be nem ismert cenzúra megszűnte után, a Magyar Szó 1989. február 19-i számában ezt írta Csorba Béla:

„A botcsinálta cenzorok, a botcsinálta irodalmi csinovnyikok és a botcsinálta kultúrpolitikusok érdekeit oly gyakran kiszolgáló dilettánsok irodalomellenes (és végső soron szabadságellenes) ténykedésének kiküszöbölése vagy legalább elhárítása érdekében javaslom jugoszláviai magyar írótársaimnak,

- hogy a lehető legrövidebb időn belül konkrét javaslatokkal, felelősségteljes határozatokkal tegyük a Forum Kiadó mellett működő Alkotók Gyűlését íróink és irodalmunk tényleges érdekvédelmi szervezetévé;

- hogy az Alkotók Gyűlésének a jövőben közvetlen beleszólása legyen a Forum Kiadó és folyóiratai főszerkesztőinek megválasztásába;

- hogy az Alkotók Gyűlése a jövőben ellenőrizze és véleményezze a kiadói tanács(ok) munkáját;

- hogy szűnjön meg a Forum Kiadó, a Híd és a Létünk uniója;

- hogy az Alkotók Gyűlése létesítsen etikai és szerzői jogvédelmi bizottságot, amely ellenőrizné az alkotói szabadság elvének gyakorlati megvalósulását, s állást foglalna esetleges vitás kérdésekben;

- hogy a kiadói tanács(ok)ba alkotók, és ne lélektelen hivatalnokok, korrupt, hatalmaskodó politikusok kerüljenek;

- hogy a »többszörösen kompromittálódott« közéleti »nagyságok« azonnal hagyják el a Forum Kiadói Tanácsát, vagy váltsák le őket [a szóban forgó Tanácsban üldögélt Major elvtárs is – de miért is ne üldögélhetett volna ott, egy alkalmas forgószékben, amikor bőven volt ideje a káderpolitikai tanácsadásra?];

- hogy szűnjenek meg az irodalmi monopóliumok;

- hogy sürgősen történjék fiatalítás a Forum Kiadóhoz tartozó Híd és Létünk című folyóirat élén.” [Rehák László 1971-től, Bori Imre pedig 1985-től kezdve csaknem két évtizeden át szerkesztette a Létünk, illetve a Híd című folyóiratot.]

Csorba Béla fölforgató javaslatait az illetékes főtisztviselő, Bányai János álmatagon és nagy rutinnal elengedte a füle mellett – 1983 és 1987 között Bányai a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője, 1987 és 1991 között pedig a vállalat vezérigazgatója, közben egyetemi rendkívüli és rendes tanár a Magyar Tanszéken –, az idézett látleletet azonban senki sem cáfolta meg.

Erre ugyanis nem volt igazán szükség. A Belgrádban meggyökereztetett szokásjognak megfelelően minden, állambiztonságilag megbízható magyar káder továbbra is ugyanazt a tisztséget töltötte be a délvidéki magyar kultúrában, mint korábban.

A nyolcvanas évek elején Podolszki tehát a Híd, az Új Symposion és a Forum Kiadó által gyakorolt fehérkesztyűs cenzúrát tette szóvá, de ő is csak süket füleknek beszélt, miként az évtized végén Csorba Béla.

A Sziveri-féle Új Symposion szerkesztéspolitikáját bíráló későbbi megnyilatkozásaira már árnyékot vetettek a politikai háttérszövődmények: ez idő tájt ingott meg az őt cenzúrázó Sziveri János s az általa szerkesztett folyóirat köré tömörülő fiatal írók helyzete, akik közül egy-kettő korábban támadásba lendült ellene (pl. Radics Viktória: Üdvözlőlap, a valóságirodalom atyjához címezve. Új Symposion, 1982/212.).

A Forum Lapkiadóban és más okokból ugyan, de az újvidéki Hungarológiai Intézetben is ekkor kezdődtek meg a személyekre szabott kíméletlen leszámolások, s a különféle átfedések következtében a kényszerű vagy önként vállalt szerepjátékokból ép bőrrel szinte senki sem menekülhetett ki. Azok sem, akik nem a megfelelő időben, de minden alkalommal nyíltan elmondták a véleményüket, mint Podolszki a Forum-hetilapok összejövetelein, és azok sem, akik az elbeszélő elem („narráció”) és a befelé forduló figyelem („reflexió”) elemzőiként, a prózapoétikai metafikcionalitás jegyében sohasem szólaltak meg, csak kisebbségbe taszított, politikailag megbélyegzett és állásvesztésre ítélt kollégáik ellen szavaztak minden lehetséges alkalommal, mint Thomka Beáta a Hungarológiai Intézet közgyűlésein.

A történteket Csorba Béla és Vékás János A kultúrtanti visszavág (1994) című dokumentumgyűjteménye és Csorba egykorú naplójegyzetei örökítették meg (Ex Évkönyv 1990), az intézeti-tanszéki botránysorozatról pedig Podolszki Tanár úrék leszámolnak című, hátrahagyott cikke adott áttekintést (7 Nap, 1989. február 10. és február 17.).

 Hátrahagyott cikke, mert megírása idején a Tanár úrék leszámolnak nem jelenhetett meg nyomtatásban.

*

– Már nem sokáig leszünk egymás ellen áskálódó, rossz szomszédok – zörgetett be hozzánk egy késő délután a szája sarkában füstölgő elmaradhatatlan cigarettával.

Egyedül olvasgattam otthon, s miután beljebb invitáltam és hellyel kínáltam, tág ívű mozdulattal letett elém az asztalra egy látogatási ajándéknak szánt, majdnem üres borpárlatos üveget a hozzá tartozó csavarmenetes bádogkupak nélkül, és lezökkent az egyik fotelba. Apró, de sokatmondó jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy a hiányzó szeszmennyiségnek már kizárólag ő a gazdája.

– Nemsokára már nem leszünk szomszédok – ismételte meg. – Marcsival és Ágikával Topolyára költözünk. Elcseréljük a lakásunkat egy háromszobás topolyai lakosztályra.

Irodalmi hadakozásai és politikai csatározásai nem múltak el következmények nélkül. A Forum-házban megritkult körülötte a levegő (vitacikkeinek elvi kitételeire az érintettek egy része úgy válaszolt, hogy többé nem fogadta a köszönését), s olyan előérzete támadt, hogy előbb-utóbb még inkább ki fogják közösíteni.

– Annyi baj legyen – mondta látszólag egykedvűen, de megéreztem a hangjából, hogy nem egészen így gondolja. – Nemsokára már bottal üthetik a nyomomat az irodalmi ellenlábasaim meg a Forum belügyes szaglószervei is.

E lehetőség említésekor vidor kedvre derült, széles mozdulattal kitöltötte magának a nekem szánt csekély italmennyiséget, és lesodort az asztalról egy háromágú korondi gyertyatartót, egy azonos díszítésű vázát meg egy mit sem sejtő miskolctapolcai cserépmalacot.

– Hoppá! Mi a szösz… Nahát – mondta meglepetten. – Hogy vinné el az ördög!

– Már el is vitte – nyugtattam meg, és fél térdre ereszkedve gyűjtögetni kezdtem a padlóról a cserepeket és a szétgurult aprópénzt. – Arra volnék kíváncsi, hogy miről írsz majd ezután a Képes Ifjúságban.

– Belpolitikáról egyelőre semmit – válaszolta Jóska megfontoltan, s hogy kiköszörülje az iménti csorbát, elkezdte összeillesztgetni Csongor malacperselyének szétszéledt alkotóelemeit, e művelethez azonban még nem álltak rendelkezésére a fontosabb részelemek.

Térdepelve, guggolva és négykézláb araszolva beszélgettünk tovább, törmeléket és fémpénzt szedegetve a padlóról.

– Abban állapodtam meg önmagammal – szuszogta a szomszédom, és egyensúlyát keresve beletenyerelt egy kisebb cserépkupacba –, a fene egye meg, hogy hétről hétre olyasmit írok majd, amihez kedvem lesz: jegyzetet, tárcát, riportot, esetleg könyvismertetést is… Szeretnék végre kikecmeregni ebből a langyos és szaros újvidéki kacsaúsztatóból, mert már nagyon elegem van belőle.

– Mikor látunk ezután?

– Hetente egyszer leruccanok Újvidékre, és beülhetünk a Dominóba egy-két pohár beszélgetésre.

– Lesz szálláshelyed, ha lekésed az esti vonatot?

– Ha szilárd koszttal nem is, meleg kvártéllyal Dormán Laci fogad – vázolta föl az új kor nyitányának bizarr kilátásait. – Tapintatos formában arra kért, hogy a pajkos kedvű hölgyismerőseimet lehetőleg ne vigyem föl hozzájuk, mert náluk már minden szobában kis Dormánok szaladgálnak, és Anikó, a jelenlegi felesége különben sem helyeselné azt, ha a lakásukban kettejükön kívül mások is féktelenül kicsaponganának. Azt ígérte, akkor is megágyaz nekem, ha bejelentetlenül érkezem hozzájuk, ha máshol nem, a fürdőkádjukban, ha pedig már abban is egy Erdélyből menekült magyar népi iparművész tartózkodik, ami újabban egyre gyakrabban előfordul, éljen Drakula gróf és méltó utóda, domnule Ceaułescu – …mit is akartam mondani?… Valamit a káddal kapcsolatban… Igen… Szóval, ha foglalt lesz a fürdőkádjuk, ő majd szerez valahonnan egy kiselejtezett nyoszolyát a részemre, és beszuszakolja a sötétkamrájába, ahol még van egy kevés hely a káposztáshordói mellett… Jó ember a Dormán, pedig református.

*

A nyolcvanas évek elején már nem találta a helyét ifjúsági hetilapunknál, mert fiatal költő-riporter barátja, Tari István kivételével szellemi értelemben társtalanná vált a szerkesztőségben.

Juhász Erzsébet 1975-ben a Magyar Tanszék könyvtárosa, Bognár Antal az Új Symposion szerkesztője lett. Domonkos István 1979-ben Svédországba költözött a családjával. Dormán Lászlót nem érdekelte az újságírói látszattevékenység, csak tessék-lássék tette a dolgát a szerkesztőségben, szabad idejében dzsesszműsorokat szerkesztett az Újvidéki Rádióban, Dudás Károly pedig 1983 decemberétől a szabadkai 7 Nap riportereként folytatta a munkáját.

Egy évvel később Podolszki Jóska is a szabadkai hetilap munkatársa lett.

Topolyára költözésük után már csak ritkán találkoztunk. Néha feljött hozzánk egy kávéra. Könyvet cseréltünk, irodalmi és családi dolgokról beszélgettünk, de mindig villámsebesen telt az idő, már ment is tovább, sajtótájékoztatóra, interjút készíteni, vagy találkozója volt valamelyik újvidéki barátjával, ismerősével.

Egy este fölhívott telefonon, és bejelentette: hamarosan a tengerpartra költözik a családjával. Nem magyarázta meg, mi az oka újabb hely- és környezetváltoztatásának, pedig kétszer is rákérdeztem. – Ezt hagyjuk – mondta kedvetlenül –, túl hosszú a történet, majd elmondom egy másik alkalommal. – Arra kértem, elköltözésük előtt találjunk alkalmat egy rövid beszélgetésre, igazodni fogok az időbeosztásához. – Néhány könyved is nálam van még – emlékeztettem a tartozásomra –, ne postán küldjem utánatok a csomagot.

Szombaton kora délelőtt a Dominó Kisvendéglőben vártam rá. Nem családi környezetben akartam vele beszélgetni. A vasútállomásról érkezett, útitáska nem volt nála, úgy tervezte, délután visszautazik Topolyára.

Üres volt az étterem, fölfordított székek borították az asztalokat. A takarítónő nemrég fejezte be a munkáját, enyhe porszag érződött a levegőben, a kőpadlót nedves törlőrongynyomok tarkították. A söntésben telepedtünk le.

Kávét és ásványvizet rendeltem. Jóska pogácsát is kért, otthon nem volt ideje reggelizni.

Komoly volt és szótlan.

– Nem lesz könnyű a tengerpartról tudósítanod a 7 Napot – jegyeztem meg, kiindulópontot keresve a beszélgetésünkhöz.

Arra gondoltam, hogy Domonkos István után őt is elveszítjük majd. Két lányával, a fiával és tanítónő feleségével Domonkos már hat éve Svédországban élt, s kereken hat éve egy sort sem írt. Barátja, Várady Tibor egyszer-kétszer meglátogatta; tőle tudtam meg, hogy a Kormányeltörésben és a Kuplé szerzője egy elmegyógyintézetben kapott munkát, ápoló lett vagy gondnok, egy ottani incidens után pedig tenisztrénerként kereste a kenyerét, s azt is, hogy már nem érdekli a versírás.

Átfutott rajtam, hogy Jóska is elszigetelt környezetben, Mészöly Miklós hasonlatával: hangelnyelő holttérben tengődik majd ezután. Újvidéken, Topolyán és Szabadkán is otthonos közegben mozgott, mindhárom városunkban sokan ismerték, sokan becsülték és kedvelték, de lent, a tengerparton már aligha ereszt gyökeret.

Végül, irodalmi dolgainktól függetlenül, szüntelenül az motoszkált bennem, hogy elköltözésük után már alig-alig látjuk majd egymást, s ha akaratunkon kívül is, rövidesen véget ér a barátkozásunk. Ebben persze jó adag önzés is volt a részemről: kevés emberrel tudtam olyan gyorsan és olyan természetes módon szót érteni, mint ővele; válságos helyzetekben egy elejtett utalás, egy cinkos szemvillanás is elegendő volt ahhoz, hogy megértsük egymást.

– Heti esemény-összefoglalót bárhonnan küldhetek a 7 Napnak – mondta Jóska közönyösen, mint akit nem érdekel a jövőbeli munkája. Az ő gondolatai is másfelé kószáltak.

– Oktalanul kemény önbüntetésre készülsz – szaladt ki a számon. – Végiggondoltad, hogy mekkora ára lesz ennek az áttelepedésnek?

– Lehet, hogy nem igazán gondoltam végig, de egyszerűen mehetnékem van – szakított félbe, egy kis felindultsággal a hangjában. – Orvosi szaknyelven ezt az állandó mehetnéket temporális epilepsziának nevezik. Ismered a mondást, régebben mindketten gyakran idéztük: „Állítsátok meg a földet, le akarok szállni!” Hát körülbelül erről van szó. Lent, a dalmát tengerparton talán kitisztul a tüdőmből az itt megrekedt rossz levegő. Volna okom az önbüntetésre, de Zadarba való költözésünk az én esetemben nem más, mint menekvés. Ne kérdezd, hogy mi elől. Ha mégis balul ütne ki a dolog, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk Topolyára, Szabadkára vagy Feketicsre. A tengerparti lakásunkat bármikor elcserélhetjük egy kisebb falusi házra is. Persze olcsó falusi házra gondolok.

– Szép lakásotok lesz? – kérdeztem rövid szünet után, ostobán. Legkevésbé az új lakásuk minősége érdekelt.

Fanyarul elmosolyodott. – Igazi sirályfészek. Egy toronyház hetedik emeletén lakunk majd, kilátással a borszínű tenger torlatára. S ha az ablakon kihajolunk, fölpillanthatunk a nagy kerek kék égre.

Ne hülyéskedj, Jóska, gondoltam magamban, most az egyszer ne hülyéskedj. Most nem arról van szó, hogy a szellemi fölülemelkedésünkkel, a logikai bakugrásainkkal és a választékos irodalmi idézeteinkkel elkerüljünk vagy érzelmileg semlegesítsünk egy apróbb-nagyobb kellemetlenséget. Most sokkal többről, az egész további életedről van szó.

– De hát mi indított arra, hogy a tengerpartra költözzetek? Honnan támadt ez a hajmeresztő ötleted?

– Onnan, hogy lakáscserét ajánlott a Tyíró.

Tyíró (´ira, ´irilo) vajdasági szerb katonatiszt volt, aki a horvát tengerparton teljesített szolgálatot. Húsz éve élt Zárában a feleségével, ott születtek a gyermekei is. Nem volt ínyére a horvát környezet. A katonai parancsnokság épületében és munkahelyén, a kaszárnyában nem az ő anyanyelvén kötekedtek-káromkodtak a tiszttársai, a vendéglőkben nem az ő gyomrának való ételeket szolgáltak föl a pincérek (birkahúst nem lehet tintahalra cserélni), a dalmát konobákban nem az ő lelkét karbantartó harcias šumadijai nótákat játszottak a zenészek, s lakhelyén, ebben az észak-dalmáciai katolikus városban még egy valamirevaló ortodox templom sem épült, ahol koromfeketére festett, keményre sütött szakállú pópákkal az anyanyelvén válthatott volna szót az élet köznapi dolgairól és a szerb nemzet sanyarú helyzetéről. Anyanyelvű iskola hiányában a gyermekei kezdtek elhorvátosodni, pedig ahogyan költő-riporter barátomnak elmondta, otthon minden héten szigorú leckét adott nekik hagyománytiszteletből és nemzethűségből, a felesége pedig, aki nem volt állásban, megtanította őket cirill betűvel írni.

Sokféle értelemben átböjtölt húsz szolgálati éve után áthelyezését kérte Topolyára, ahol a szülei éltek. Miután nagy nehezen megkapta fölöttesei kelletlen beleegyezését, apróhirdetésben lakáscserét ajánlott az érdeklődőknek. Jóska az újvidéki szerb napilapban bukkant rá Tyíró százados (vagy alhadnagy) kedvező ajánlatára.

– Indulnom kell – állt föl az asztaltól Jóska –, néhány dolgot még el kell intéznem a városban.

Kisétáltunk az utcára, kezet fogtunk, ügyetlenül meglapogattam a vállát.

Néhány lépés után visszafordult.

– Már te sem vagy a régi.

Nem értettem, mire gondol.

Csúfondáros fény villant a szemében. – Valamit otthon felejtettél – mondta, és búcsút intve elindult a belváros felé a föltámadó napsütésben.

Arra emlékeztetett, hogy otthon felejtettem a könyvcsomagját.

*

Két hónappal később rövid levelet kaptam tőle. „A könyveimmel ne törődj”, írta. „Ne add postára a csomagot, mert a lakásunkban még teljes a zűrzavar. Majd magaddal hozod, ha Dalmáciába jöttök nyaralni, és rajtaütésszerűen meglátogattok bennünket. – Címünk a következő: Zadar, Branimirova obala 14/7, trónterem, balra. – Ha legközelebb a Dominóban jársz, ami szerintem a mai napon meg is fog történni, add át üdvözletemet a szép keblű, okos fenekű csaplároslánynak, bőkezű hitelezőnknek, Kántor Lajos úrnak és a suszterlegények rangidős képviselőjének, Hauzer énekművész úrnak. – Katit és Csongort szeretettel üdvözlöm, Téged csak módjával és fenntartásokkal. – Jóka”

Nyári napjainknak alkonyulatánál, szerda esténként Hauzer bácsi, a nyugalmazott ortopéd cipész a suszterlegények nótájával várt bennünket a Dominó Kisvendéglő kerthelyiségében: „Suszterlegény akart hozzám járni. / Ki akarta a csizmámat sámfázni. / Suszterlegény, nem vagyok én dáma, / Verje a faszöget az anyja piros papucsába.” Jóska ilyenkor nem tudott betelni, nem a kisiparos-dalocska félnótás szövegével, mert azt ő is betéve tudta, hanem Hauzer úr fenn szárnyaló dallamvezetésével és mulatságosan változékony, ravaszdi arcjátékával. Miközben a madárcsontú kis öreg, bele-belenyalintva a borospoharába, az asztallapot csapkodta a tenyerével, és a suszterlegények győzelmi indulóját fújta földöntúli fejhangon, Jóska lidérces hangokat adogatott ki magából. Halkan nyihogott és kurrogott, és amikor már nem volt képes kordában tartani a rekeszizmait, egy fiókáit védelmező királysas elszántságával vérfagyasztóan fölvijjogott. Asztaltársaságunk újdonsült tagjai ilyenkor megkövültek, elnémultak, majd lélegzetvételnyi csönd után kórusban elbődültek.

 Nagy sikert arató művészi produkciója befejeztével Hauzer úr az ünnepi alkalomhoz illően összeütötte a bokáját, szertartásosan meghajolt, és a vidéki bonvivánok ragacsos mosolyával megköszönte „Podolszki szerkesztő úr megtisztelő jelenlétét és az ő művészi alkotómunkájához erőt adó, elismerő és zajos tetszésnyilvánítását”. Ezt a jelenetet több alkalommal is eljátszották egymásnak, meg persze nekünk is. Kell egy kis hülyeség az élet elviseléséhez, gondoltam magamban ilyenkor, Zorbász, a bölcs görög nevezetes mondását módosítva. Táncoljunk egyet utoljára, ha elsüllyedt a hajónk, és semmink sem marad utána.

*

Podolszki József költészetében az ítélet határozottságával kimondott szólamok („Hiszek a megváltóban”; „Helye van e vidéknek s népnek valahol”), a zengő hangon megszólaló, nagylélegzetű versek a depresszió árnyékában születtek.

Ha keletkezésük sorrendjében vizsgáljuk meg a műveit, azt fogjuk tapasztalni, hogy egy-egy szentenciaszerűen fölépített megnyilatkozását ironikus és groteszk, gyakran önellentmondásos fragmentumok és félbehagyott gyónáskísérletek előzték meg, és ugyanilyen, vers előtti állapotot tükröző, tartalmi és formai értelemben egyaránt széttartó szövegkísérletek követték. Már Koponyatörés című, második versgyűjteményét is ez a kettősség jellemezte.

Kemény és kitartó küzdelmet folytatott önmagával a jobbik írói énje megóvása és kibontakoztatása, a magántermészetű gondjait kizáró, tisztultabb és emelkedettebb, objektív líra megteremtése végett, ám mindent ésszerű okokra visszavezető, iróniára és cinizmusra hajlamosító alkata nemritkán útját állta e megtervezett költői kiteljesedésnek. Költészete a nekihevülő pátosz és a földre visszarántó, gúnyolódó fintor, a magasrendű lírai költemény és a groteszk-cinikus helyzetdal között ingadozott.

Kőtábláim válladra című ciklusának egyik műhelyvallomásában megörökítette azt, hogy írás közben milyen ellentmondásos érzelmek és gondolatok környékezték. Alkati kettősségét mély depresszió táplálta:

Bárddal a szomorúság gerincére sújtok
roppanva válik csigolyától a másik csigolya
páncélburkából markomba fordul a fehér velő
kékült nyomai egy-egy gondolatnak
véraláfutásos sok remény rég elszakadozva
fel az agyig s feslett szövetei a jó szeretésnek
mindezt két ujjheggyel gombócba gyúrom
lenyomom a vers sötétlő torkán
nehéz emésztésű fűszeres étel
ül majd álmaimra és pépes a reggel is
alaktalan minden vállalkozás

Nem sok versének sikerült hibátlan, szilárd formát kölcsönöznie, mert erre már nem volt ideje, de nem írt kevesebb jó verset, mint legjobb kortársai. Költészetének valóságos értéksúlyát talán azért nem érzékelték bírálói és méltatói sem, mert életében megjelent mindhárom versgyűjteménye kidolgozatlan vázlatok, felemás szövegkísérletek és ötletszerű verskezdemények hordalékát is magában foglalta.

Korai halálának előérzetét nemcsak posztumusz kötetének néhány utalásában rejtette el. Barna című versgyűjteményének Szomorú így az éjszakában kezdetű darabja a költészetet, a „beszédet” a halálfélelem elleni védekezés eszközeként jelenítette meg:

Szomorú így az éjszakában
verseket írni vakírással
és bízni egy jövendő század
értőbb türelmében
hisz a beszéd a zabos fenekűek
a nyughatatlanok a bőrükből
kiszivárgók repedők áradók
a türelmetlenek s a tűrhetetlenek menedéke
a falánk világfogyasztóké
a mindenféle kétes külsejű
megbízhatatlan népséget szórakoztatóké
a beszéd a korai haláltól menekülőké
a hálókban reménytelenül vergődőké
a zűrzavarba süppedőké
akik hóborította határon gázolnak tornyokat sejtve
egy kisebb szélviharban

Hagyatékából előkerült versei liturgikus hangvételű lírai naplójegyzetek, a hontalanság, az önmagába záruló magány és a végső számvetés: az elveszettség bizonyosságának emlékjelei. Kéziratos rövid strófái már egészen másféle „helyzet”-dalok, mint a célratörő, hódítani akaró és győzelmet remélő fiatal költő hányavetien bátor, politikai felhangokat is megszólaltató, avantgárd divatot követő, anarchista szemléletet tükröző programversei. A hátrahagyott Podolszki-versek a lefegyverzett, kiszolgáltatott ember tragikusan rezignált búcsúszavai, aki már nem sújthat bárddal a szomorúság gerincére.

Hogy első verskísérletétől az utolsóig mekkora belső utat tett meg, leghívebben szerelmes versei szemléltetik.

Podolszki, a fiatal költő a szavakkal és hasonlatokkal való túlbonyolított, manierista játékok kedvelője volt, a kamaszosan szellemes fordulatoké, a polgárpukkasztó tréfáké, aki minden esetben a néven nevező szókimondást részesítette előnyben:

Ha tudnátok lányok hogy
kis melleitek még felbontatlan
lepecsételetlen sürgönyök

s ágyékotokban a keresett telefonszám
a fel nem hívható
ha tudnátok
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

mindenképp jézus példáját követve
állhatnék az emberek elé:
engedjétek hozzám a lányokat
de ti gondosan őrzitek a titkos számokat
combjaitok remek bejáratainál

A későbbi években a férfikor sem jelent számára kötelező illemtudásba zárkózást, erkölcsinek vélt, megkerülhetetlen gátat, a néven nevezésről nem akar lemondani, ám a nyers szókimondást ekkor már a lelkivé lényegült testi szerelem megörökítésének szolgálatába állítja:

Titkoltam látod mennyire szeretlek
és belőled is a szőrös részeket
mert hittem az egészben
s észre se vettem
mikor cserélted ki
bennem szőrzeted
arcra mosolyra

Egyik utolsó versében így szól a feleségéhez: „Téged én tovább már nem rontalak. / Inkább felpárolgok a közelgő augusztusi égre, / amolyan jópofa kicsi pamacsnak”. Összezavart mozdulattal még egyszer magához szeretné ölelni, de csak versbe foglalt üzenetet küldhet neki:

Ne kérdezd,
hogy élek az idegenek között,
előnytelen minden összevetés:
jövevények és kivetettek
kószálnak a parton,
melyről ki sohasem derül,
minek a partja.
Hallgass hát inkább,
és ölelj magadhoz
szigetet álmodón.

*

Valamit még nem mondtam el: Jóskáéknak Topolyán, 1980-ban fiúgyermekük született, akit László névre kereszteltek. S azt sem, hogy mi magunk is, bár nem minden tekintetben, követtük a Podolszki család példáját: a belvárosba, tágasabb lakásba, egy régi újvidéki polgári ház első emeletére költöztünk át. Házunk egy macskaugrásnyira volt a Duna-parttól, új utcánk pedig a Forum-ház saroképületéig kanyarodott.

Vénasszonyok nyara köszönt ránk, 1986 szeptemberében jártunk.

Volt egy üres délelőttöm, kitakarítottam a padlásunk minket megillető részét. A korábbi tulajdonos egy öreg ládát hagyott maga után az egyik pókhálós beugróban, mert nem volt rá szüksége, és nem volt kedve elszállítani. E gazdátlanná vált ládában elsárgult újságok alatt régi magyar okmánybélyegekkel teleragasztott iratcsomókra bukkantam.

Az egyik irathoz tintával rajzolt várostérképvázlatot csatolt a hatóság. Ebből megtudtam, hogy a nyírfákkal szegélyezett kis utcát, ahova átköltöztünk, a Délvidék visszatérésének éveiben Kosztolányi Dezső utcának hívták.

No, ezt legközelebb elmondom költő-riporter barátomnak, határoztam el magamban, hadd egye a sárga irigység. És érezze át azt, hogy a feleségével és a gyerekeivel neki is itt volna a helye Újvidéken, lehetőleg ismét a szomszédságunkban, a Kosztolányi Dezső utcában, nem pedig az isten háta mögötti Zadarban, a számunkra semmit sem jelentő Branimir rakparton vagy sétányon, amelyet a háború éveiben az Isztriát és Dalmáciát is visszafoglaló olaszok, amennyi eszük volt, biztosan Mussolini rakpartnak vagy Mussolini sétánynak kereszteltek át.

A fülledt padlástérben, kezemben a várostérképvázlattal Füst Milán egyik mondata jutott eszembe: „Képzeletben kijavítjuk életünket”. S egy villanásnyi időre Juhász Gyula cenzúrázott versének két sora is felötlött bennem: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá”.

Néhány nappal a padlásunkon tett fölfedezésem után képzeletemben a Kosztolányi Dezső, a valóságban pedig a Jovan Boškovi´ szerb festőművészről elnevezett utcában a Forum könyvterjesztő osztályának munkatársa, Csüllög Éva rezzentett ki tűnődéseimből. A sarki élelmiszerbolt előtt találkoztunk össze.

– Hallottad, hogy Jóska Újvidéken van? – kérdezte Éva. – Tudod, hogy kórházba került? – Mi történt vele? – hökkentem meg. – Orvosi vizsgálatokon kell átesnie. – Komoly betegsége van? – Erről nem beszélt. – Mikor látogathatnám meg? – Bármikor – mondta Éva. – Én már jártam nála. A kamenicai tüdőgondozóban nem veszik szigorúan a látogatási időt. Szólnak neki, ha látogatója érkezik, ő pedig lesétál az udvarra.

Másnap délelőtt a kórház parkjában vártam rá.

Rőtbarna, sárga és piros levelekkel üzent az ősz, szép, napsugaras idő volt. Jóska csíkos kórházi köntösben, pizsamanadrágban jött le a lépcsőn. Semmi jelét nem láttam annak, hogy beteg lett volna.

Férfiakhoz illő tartózkodással, futólag megöleltük egymást, ami korábban nem volt szokásunk. – Jól vagy, Jóska? – kérdeztem. – Jól – válaszolta mérlegelés nélkül, majd szokásához híven nyomban helyesbített is: – Már amennyire a szürreális szocializmus világában jól érezheti magát egy tartós szeszhiánytól gyötört, elnyomott magyar költő. – Mit mondanak az orvosok? – Csak morognak és hümmögnek, egy szavukat sem értem. – Remélem, nincs komoly bajod. – Sokféle vizsgálatot rendeltek el ellenem – mondta szándékosan kétértelmű fogalmazásban –, és bármelyik belsőségemet veszik is szemügyre a fülhallgatójukkal, vagy mi a nyavalyával, mindig találnak valamit. – Ne bolondozz. Biztos, hogy nincs komolyabb bajod? – Ebben az egészségügyi átnevelőintézetben senkit sem engednek dohányozni – mondta Jóska, és rágyújtott egy kapadohányszagú cigarettára –, arról nem is beszélve, hogy jólesne már a lelkivilágomnak egy fityókra való kerítésszaggató temerini eperpálinka. – Hogy telnek a napjaid? – Rosszul. Tegnap este Momyilo, a kórház portása majdnem jóságosra itta magát a jelenlétemben, aztán egy álló órán át idegesítő szerb népdalokat énekelt nekem, közben pedig álságos módon arra hivatkozott, hogy az egészségem megóvása érdekében nem oszthatja meg velem a titkos italkészletét. Ha még egy ideig itt tartanak fogva, egy éjjel, amikor alszik, kirámolom a szekrényét, és bosszúból magammal viszem a svargliját meg a vöröshagymáit is, aztán akár át is toloncolhatnak a börtönkórházba.

Megkönnyebbültem. Már megint egyfolytában tökéletlenkedik, nem lehet súlyos az állapota. – Azt mondtad, a vizsgálatok közben minduntalan találnak valamit az orvosaid. – Már napok óta ide-oda küldözgetnek az épületben, és találomra megcsapolják a véremet, de ez nem zavar, mert legalább nem unatkozom, s a különféle épületszárnyakban csinos ápolónők útját keresztezhetem a jelenlegi, izgatóan ledér öltözékemben: hátha támad egy életrevaló ötletük velem kapcsolatban. – No, akkor már csak az a fontos, hogy mielőbb hazaengedjenek – vontam le a következtetést. – Ami pedig a vizsgálataid sokaságát illeti, ne aggódj. Egyik neves kollégádról, Füst Milánról is azt híresztelték a jóakarói, hogy már ifjú éveiben tizenkilenc vagy huszonhárom gyógyíthatatlan betegsége volt, aztán valahogy mégis elhúzta az időt aggastyán koráig. – Nagy varázsló volt az öreg – mondta Jóska vidám fényekkel a szemében. – A diákjai nem tudtak betelni vele. Galsai Pongrác helyszíni tudósításban örökítette meg a nyíltszíni egyetemi haláltusáit. – Mire gondolsz? – A pesti bölcsészkaron leginkább azt várta a hallgatósága, hogy a Lear királyról tartson előadást. Lear nagymonológját Füst Milán tanár úr minden alkalommal földúltan, egész testében reszketve, kiáltozva és jajveszékelve adta elő a növendékeinek, közben igazi könnyeket sírt, és a botjával verte a katedrát… Szerintem másképpen nem is érdemes irodalmat tanítani. Nagy kár, hogy nem Pesten jártunk a bölcsészkarra.

 A hősi szomorúság nagy költője, a legértékesebb magyar esztétikai mű írója több mint negyed évszázaddal korábban nyűgözte le a hallgatóságát a pesti egyetemen kísérteties jelenéseivel, mi már nem lehettünk volna a növendékei – számolgattam magamban az eliramlott éveket. Persze nekünk akkor nem ez volt fontos, csak az, hogy ismét hazaérkeztünk a magyar irodalom sokszínű, kalandos, megunhatatlan világába.

Aranyfényű lombok alatt sétáltunk Jóskával a békés napsütésben, egy-egy csörgőszarkát és balkáni gerlét rebbentve föl a bokrok ágairól. Verseket idéztünk hosszan, és Kosztolányi-, Karinthy-, Tersánszky-anekdotákat meséltünk egymásnak részletező kedvvel, önkéntelen tódításokkal. – Ha például arra voltál kíváncsi, hogy hol tartózkodik a Kakuk Marci írója – világosítottam föl a barátomat (ilyen információra minden épeszű magyar embernek bármikor szüksége lehet) –, elegendő volt egy tájékozódási pontot rögzíteni magadban: azt, hogy Budán, a déli órákban az Avar és a Márvány utca sarkán, télen-nyáron egy italmérés előtt ácsorgott Lajos, a féllábú koldus. Ő mindig tudta, hogy merre jár „Jenőke”, a barátja, mert szorult helyzetében Tersánszky tőle kért kölcsön ötven vagy száz forintot. – De hát nincs is kocsma azon a sarkon – vetette közbe Jóska meglepő tájékozottsággal. – Ne akadékoskodj – intettem le. – Ezek csak részletkérdések. A lényeg az, hogy Lajost, a nincstelen koldust kellett megkeresnie annak, aki a Legenda a nyúlpaprikásról és A havasi selyemfiú szerzőjével akart találkozni, mert nem az Írószövetség, hanem Lajos volt az információs központ. Érd be ennyivel.

Közben szűkebb pátriánkról, a délvidéki magyar irodalom jeles képviselőiről sem feledkeztünk meg. Én például a Kalangya egykori szerkesztőjéről mondtam el Jóskának egy színigaz történetet.

Ecetes kedvű öreg prózaírónk, Sz. K. egész életében sötét tónusú, varjúkárogásos, keserű novellákat írt az élet tökéletes értelmetlenségéről. Egyik-másik feneketlenül pesszimista könyvének megemésztése után az ember legszívesebben főbe lőtte volna magát, ha fegyverhez jut.

A Ködben, Viharban, Katlanban és más, beszédes című alkotások reményvesztett szerzője civilben a verbászi cukorgyár fájdalmas heresérvvel küszködő tisztviselője volt. Évről évre egyre türelmetlenebbül várta azt, hogy neki ítéljék oda a Híd Irodalmi Díjat (rejtély, hogy mi öröme telt volna benne), s miután válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, A csend víziói 1965-ben végre-valahára napvilágot látott, ám ő a bírálóbizottság részéről ismét mellőztetésben részesült, felindultságában a következő táviratot küldte újvidéki barátjának:

„MEGKEZDŐDÖTT A RÉPAKAMPÁNY STOP LECSÚSZTAK A HERÉIM STOP TÁVIRATOZD MEG HOGY KIK AZ ELLENSÉGEIM STOP”

Delet harangoztak, amikor észbe kaptam, mennyire elszaladt velünk az idő.

Jóska a kapubejáratig kísért. A portásfülke előtt váratlanul megtorpant, és csendre intett. Két virágcserép között óvatosan bedugta a fejét a fülke ablakába, és egy sztyeppei tapasztalatait hasznosító honfoglaló magyar spion hiúzszemével terepszemlét tartott odabent. Egyszer-kétszer mintha a levegőbe is beleszimatolt volna. Aztán hangos köszönést színlelve, ádázul rárivallt a kókadtan szunyókáló, cefreszagot árasztó Momyilóra.

Momyilo, a portás azonnal fölült a fekhelyén, és ijedtében-zavarában visszaköszönt neki. (Csak rájuk kell ijeszteni, és nyert ügyünk van.) Révült tekintetéből ítélve még keresztben állt benne a lélek, de kisvártatva összeszedte magát valahogy, és olyasmit morgott Jóska felé, hogy: „Jebo te šinter!”

E kifejező szerb szólamot inkább nem fordítom magyarra, a latin megfelelőjét pedig csak azért írom ide, mert a Kárpát-medencében ma már a katolikus plébánosok, az érseki helynökök és az apostoli protonotáriusok sem tudnak latinul: Futuat te pecorum interemptor. Csak az értse, aki érti.

Elköszöntünk egymástól. – Jó volt megint együtt töltenünk az időt – összegezte a délelőtt eseményeit Jóska –, de legközelebb inkább Hauzer úr törzsasztalánál találkozzunk.

*

Három nappal később, déltájban megcsörrent otthon a telefonunk. A Magyar Szó művelődési rovatának szerkesztője, Bálint Sándor volt a vonalban.

– Talán már hallottad is a szomorú hírt – kezdte a mondandóját –, hogy meghalt Podolszki Jóska. Azért hívlak… – Nem jutottam szóhoz. – Semmi ilyet nem hallottam… Ez csak valamilyen félreértés, valamilyen idióta félrehallás lehet. Összetévesztették a nevét valakiével a kórházban… – Nem félreértés, nem félrehallás – szakított félbe Bálint Sanyi komolyan. – Járjatok jobban utána – mondtam kiutat keresve –, ez egyszerűen nem lehet igaz… – Sajnos, igaz – erősítette meg Bálint türelmesen –, tíz órakor a rádió is bemondta a halálhírét. – Kihűlt bennem minden. Elhallgattam. – Arra kérlek – folytatta –, írj nekrológot Jóskáról. Te magad is tudod, az utóbbi időben már sok haragosa volt. Többeket is fölhívtam telefonon, persze nem közülük, de valami okból senki sem vállalja a búcsúztató megírását. – Kábultan válaszoltam: – Nem tudok nekrológot írni a barátomról. – Kalapis Zoli tanácsolta azt, hogy téged kérjelek meg. Azt mondta, tudja, hogy mindvégig jó barátságban voltatok, és biztos abban is, hogy te nem fogod elhárítani a szerkesztőség felkérését. A terjedelmet nem szabtuk meg. Annyit írsz, amennyire az erődből futja – mondta Bálint befejezésképpen. – Este hétkor van lapzárta. Dormán Laci hoz fotót. – Letette a kagylót.

(Tizenhét évvel később megjelent kézikönyvében ezt írta Kalapis Zoltán Podolszki Jóskáról – e jellemzésére azóta is büszke vagyok, ha valamire még egyáltalán büszke lehetek –: „H. M.-nak, a Képes Ifjúság főszerkesztőjének harcos- és eszmetársa volt. Baráti és nemzedéki köréhez tartozott, amely az elmúlt évek tanúsága szerint egy elveszett nemzedék jegyeit öltötte magára, mivelhogy a korai halál tizedelte soraikat, s elszaporodtak közöttük a derékba tört pályák, a kallódó életek.”)

A telefonhívás után egy ideig ide-oda ténferegtem a lakásunkban. Később, támaszt keresve, levettem Jóska könyveit a könyvespolcról.

Hinta, Gyanú, Koponyatörés, Barna, Kitérő. Ez a néhány könyv marad majd belőle? Eltemetjük, és az arca, a hangja, a nyugodt tekintete, a nem nyugvó képzelete, az egész lénye néhányunk emléke lesz csupán?

Leültem az asztalhoz, papírt csavartam az írógépbe, és nagybetűvel, ahogyan a szerkesztőségben diktálás közben latin-német szakszóval mondtuk, ahogyan diktálás közben a szerkesztőségben Jóska is mindig mondta, „verzállal” lekopogtam a nekrológ címét. Lekopogtam „verzállal” azt, hogy PODOLSZKI JÓZSEF HALÁLÁRA.

Homályló semmi vett körül.

Rálapoztam Jóska Hinta című verseskötetének furcsa, ironikus ajánlására: „Miklósnak, hogy el ne feledje, minden hintának ki kell mozdulnia a holtpontról, mert különben már nem is hinta, mi viszont hintázunk, ugye. Jóka – Újvidék, 1971. február 8.” A politikai tojástáncainkra gondolt akkor? Fölrémlett bennem Szeli István Történő történelem című könyvéről írt méltatása a Képes Ifjúságban. Az volt a címe (Szeli tanár úr ezt egy kicsit nehezményezte is), hogy Sz. I. tojástánca. – Egy kicsit kétértelmű a cím – mondta akkor tréfásan-komolyan Szeli professzor –, nem gondolja? – Jóska néha szántszándékkal kétértelműen fogalmaz, de most biztosan nem erről van szó – keltem a barátom védelmére. – Most csak kiszaladt a tolla alól a politikai egyensúlykeresésünket jól jellemző „tojástánc” kifejezés; nem állt szándékában bolondozni.

Mire gondolt Jóska, amikor az idézett sorokat írta? Nem értettem szavainak gunyoros élét, mert már nem emlékeztem arra, mire utalhatott tizenöt évvel korábban. Értetlenül böngésztem a kézírását, s közben Weöres Sándor két-három verssora derengett föl bennem, valahonnan távolról.

Nem érdekelnek a versek, mondtam magamnak váratlanul föltámadó ellenérzéssel. Vigye el az ördög a verseket, a költészetet mindenestül. Torkig vagyok már önmagammal, torkig a gondolataimat szétziláló irodalmi képzettársításaimmal. Belső csöndet kell teremtenem magamban ahhoz, hogy egyáltalán írni tudjak valamit.

Ekkor váratlanul, rohamszerűen záporozni kezdtek a könnyeim az írógép billentyűire és a kéziratpapírra. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, pillanatok alatt ronggyá ázott a papír.

E megkésett pillanatban értettem meg, hogy meghalt a barátom.

Hogy meghalt a barátom, Podolszki Jóska.

*

Másnap délelőtt ismét Éva jött felém az utcánkban. Köszönés nélkül, messziről kérdezte: – Honnan tudtad, hogy hogyan halt meg Jóska? – Nem értem, mire gondolsz. – A versidézetedre – mondta Éva. – A nekrológodban szereplő Weöres-idézetedre. Tényleg, honnan tudtad?!…

Azokban az években még a magyar költészet áramában éltem, és váratlan helyzetekben akaratlanul is versek jutottak eszembe. A nekrológ írása közben is ez történt velem. Abban a percben, ahogyan írni kezdtem, zakatolni kezdett bennem Weöres Sándor Juhász Gyula-verse. Nem tudtam szabadulni, és hogy valamiképpen mégis szabaduljak tőle, egy részletet idéztem belőle a búcsúztatómban.

Weöres verse utánozhatatlan kifejezőerővel megszólaló sirató volt: „Barmok nyüszítsenek a sírodon apám / nyüszítsenek a sírodon / barmok nyüszítsenek / az akol és a böllérkés között / a ganajdomb és a vágóhíd között / a csörgő lánc és a kétségbeesés között” – „púpos vénasszonyok nyüszítsenek / a kórház és a cifra rongy között / az őrültekháza és a gyöngyvirág között / a temető és a kacat között / a mély fekély elitéltjei / délceg orvosok és daljás papok között / az elmaradt megoldás szélütöttjei / reményen túl és perzselésen innen”.

A nekrológban a következő részletet idéztem Weöres Sándor verséből:

csillagos bátyám szakállas menyasszonyom
a jó csak pillanatnyi sejtelem
a rossz sem örök ártalom
eközben elfolyik a vér
a sebzett élet halni nem tudása
a halál halhatatlan oldozása

Évától tudtam meg – rajta kívül ezt akkor még senki sem tudta –, hogy Jóska bronchoszkópiás (hörgőtükrözéses) vizsgálat áldozata lett. Az orvosi beavatkozás közben vagy valamivel később elvérzett a műtőasztalon.

– Ijesztő véletlen, hogy épp ezeket a sorokat idézted Weörestől – mondta Éva. – Nem is tudom, mit gondoljak erről.

*

Negyvenéves korában érte a halál.

Szülőfalujában, a református Bácsfeketehegyen a kilencvenedik zsoltár szavaival búcsúztunk tőle:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, téged tartottunk hajlékunknak!… És ha kedves volt is valamennyire, / De többnyire volt munka és fájdalom; / Elkél éltünknek minden ékessége, / Elmúlik, mint az árnyék és az álom.”

Nyitólap