Hendi Péter

Café Stockholm (5)

Volt egyszer egy Mészöly söröző

Alma a fájától nem esett messze, mondottam volna Dodónak, mikor felvértezve a frissen kapott svéd útlevelemmel, valamikor a hetvenes évek vége felé először repültem haza Budapestre. Téves vágány, állítottam le magam rögtön, mert igaz ugyan, hogy Dodó hét évvel korábban itt dolgozott a Gellért-hegy oldalában, mondhatnánk, alig egy almaesésnyi távolságra a Mészöly sörözőtől, ám a mondás az almával meg a fával, az valami másra utal.

Nem teljesen véletlenül jutott az eszembe, de ami Dodót illeti, róla inkább azt kellene mondanom, hogy az alma messze esett a fájától. És nem azért, mert jogi diplomával elment kocsmárosnak, hanem azért, mert annak a Dodónak, akiről itt szó van, a Legfelsőbb Bíróság bírója volt az apja. Egyszer az Egyetem téren szembejött velünk a Római Jog Tanszék professzora, akiről az a hír járta, hogy egy diák néhány évvel előttünk azt az igencsak szokatlan kérdést intézte hozzá, hogy letehetné-e a vizsgát latinul. Semmi akadálya, volt a válasz, s a professzor a vizsga végén felállva gratulált a fiatal kolléga latinjához, ám közölte vele, hogy legnagyobb sajnálatára megbuktatja, miután a római jogi ismeretei, fájdalom, alatta maradnak a minimális követelményeknek; szóval ez a professzor, aki szembejött velünk az Egyetem téren, noha mindketten köszöntünk neki, nem vette észre, csak Dodót. Hogy mennek a vizsgák?, kérdezte tőle, és amolyan rávezető kérdéssel rögtön felelt is volna helyette. Jeles meg jó mindenből? Közepes is, mondta Dodó, de azt, hogy elégséges is, azt már nem tudta hozzátenni, mert a professzor, aki nagy tisztelője volt az Európa-hírű büntetőjogász papának, mintha már el is ájult volna.

Aztán az az eset a Fekete Hollóban! Szerencsémre én éppen nem voltam velük. Dodóék fizetés nélkül otthagyták a vacsorát, ami talán még nem lett volna olyan nagy baj, hiszen van az úgy, hogy az ember fiatal és bohó, ám elkövették azt a végzetes hibát, hogy közvetlen előtte felhívták Dé Palit, kinek aztán – micsoda balszerencse! – kedve támadt csatlakozni a társasághoz. Hol vannak a barátaim?, kérdezte Pali a pincért, mire aztán rögtön fülön csípték. És megadta a nevünket meg a címünket?, kérdezte döbbenten István, aki engem viccesen-gyöngéden mindig csak Péternek szólított, holott mindenki tudta rólam az évfolyamon, hogy Pierre a becsületes nevem. Dodó és akik a slamasztikában még benne voltak, az egyetem folyosóján, a büntetőeljárás és az államigazgatás-jogról szóló előadások közötti szünetben tárgyalták az ügyet. Szerintem fizessük ki!, mondta Dodó. De hogyan?, kérdé erre az egyik tettestárs. Elküldjük postán, mondta Dodó. Feladó: Léc Béla, lakcím: Molnár utca öt. Mert nem volt hozzá senki hasonló! A Dodóhoz, aki a kivégzéséhez készülődő hóhéron is talált volna valami mindenre vigasz, mindenkit megröhögtető kivetnivalót, a mi egyetemünkön Pázmány Péter óta nem volt soha senki hasonló.

Ami Dé Palit illeti, őt egyszer kimentettük egy pincér ragadozókarmai közül. Talán azért szakította le a vécében a vizestartályt, mert megbukott a vizsgán, amelyen mi átmentünk, de lehet, hogy csak azért, mert amíg ott ült velünk, kezében bánatos söröskorsójával, Dé Pali azalatt érdemben semmit sem tudott hozzászólni a mi egzisztencializmusról folytatott beszélgetésünkhöz. Alma-messze-fájától eset volt ő is. Hiába miniszter apa, az első évfolyamon nem jutott túl soha. Azelőtt nem történhetett volna meg, hogy egy miniszter fia kibukjon az egyetemről, mondta egyszer anyám, de ezt csak úgy zárójelben. A fegyelmi bizottság döntése folytán Dodó csak egy évvel utánam végezhette el az egyetemet, de ennek hét évvel később, a Mészöly sörözőben szinte semmi jelentősége nem volt. Dodó otthagyta a madárfüttyös joggyakornoki irodát a Gellért-hegy oldalában, és beiratkozott a Vendéglátó-ipari Főiskolára, nekem pedig Svédországban végződött az itáliai nászutam. De ezt is csak úgy zárójelben.

Mikor jöttél? Tegnapelőtt. Akkor már biztos tele vagy élményekkel! Évente jártam haza, és apámon-anyámon kívül Dodó volt az egyetlen, akit – legalább egyszer – minden alkalommal felkerestem. Néha többször is. Egyszer, amikor lebotorkáltam hozzá a lépcsőn, éppen pénzt számolt. Fél órán belül ki kell vinnem a bérleti díjat Budakeszire. Számolta és számolta a kötegeket, felszólt a Sanyinak, hogy hozzon nekem egy sört, én meg ott ültem vele szemben, és néztem a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket. Újra meg újra kezdte a számolást. Ott ültem vele szemben, néztem, és nem szóltam. Kicsit olyan volt, mintha új ablakon keresztül pillantanék rá is és a hajdani barátságunkra is. Sajnáltam magunkat, mint a költő. Talán csak a verejtékcseppek miatt. Mit csinálsz délután?, kérdezte. Felmegyek Bán Robihoz. Csak nehogy ő is pénzt számoljon, dünnyögte erre Dodó.

Figyeld csak a Rozmárt!, mondta máskor. Milyen Rozmárt? Na, ne hülyéskedj már!, méltatlankodott. Hát hány Rozmár ül a pultnál? Jobban odanéztem, és megláttam a fickót, aki úgy hasonlított egy rozmárra – mit mondok?, az összes rozmárra! –, mint ahogy Bráncusi fókája az összes fókára. Igazad van, mentegetőztem. Kapott másfél év kaptárt, mesélte Dodó, mert majdnem agyonverte a feleségét. Mielőtt bevonult a börtönbe, elhelyezte a bútorait a nővére lakásán, aztán amikor kijött, nem találta se a bútorokat, se a nővérét. Ráadásul aludnia sem volt hol. Azon nyomban elment a rendőrségre. Ismeretlen személy ellen akarok feljelentést tenni, mondta, amire megkérdezték tőle, hogy: És maga kicsoda?

Nincs pénzünk, de jól élünk, mondta egyszer, amint az in pivo veritas feliratú csempe mellől végignéztünk a vendégseregen. Persze idézőjelbe tette a mondatot. Gyakran használta ezt az írásjelet beszéd közben. Néha kicsit túl gyakran, gondoltam, amikor még egyetemre jártunk. Mert így egyszerre volt ő is meg nem is, ott is meg nem is.

Itt volt a múlt héten a Huszárik Zoltán, mesélte valamikor a Csontváry-film előtt – vagy után? Három nővel ivott ott az ablak mellett. Sört?, kérdeztem meglepetten. Mert engem tíz évvel korábban, mikor az Elégia elhozta a fődíjat Oberhausenből, két deci borra hívott be az Apostolokhoz. Azóta én a Zoltánt, ha iszik, leginkább vörösborral a kezében tudom elképzelni. Nem változtat ezen az sem, hogy lassan már huszonhét éve halott. Olyan szép a filmem, akár egy vers!, mondta, amikor ott ültünk az Apostoloknál. Aztán fogták magukat, és elmentek fizetés nélkül, mondta Dodó. A hóhér akasztása, jutott volna az eszembe, de leállítottam magamat, mert éreztem, hogy nem lenne igaz. És valóban: Dodó valami egészen másról beszélt. Átmentek a Vásárhelyibe, mert ott éppen ballagóbál volt. Ha van még egy kis időd, ezt hallgasd meg! Két felszolgáló pincérkabátban utánuk ered a Mészöly sörözőből. Felmennek az emeletre, ahol zeng a zene, és nagy a tömeg. Akkor a Sanyi észreveszi az egyik nőt a táncolók mellett. Odamegy hozzá, és azt mondja: Figyelj csak! Ti voltatok az előbb nálunk a Huszárikkal? Ne tagadd le! Ti nem fizettétek ki a számlát! És mielőtt a nő válaszolna, megkérdi tőle: Egyébként táncolunk? Azzal elkezd vele shakelni. Néha elmesélem ezt az ismerőseimnek. Tízből öten nem nevetnek rajta.

Képzeld csak, mi történt tegnap! Bejött a Zsolt, tudod, a Bessenyő! Mondom neki, menjünk el innen, mert itt a Pierre Göteborgból, és ha most megjelenik, akkor inni fogunk, amihez nekem ma este semmi kedvem. Erre átmentünk a Bercsényi utcába, és úgy berúgtam, mint a fáraó picsája. Mert attól féltem, hogy sokat fogok inni veled. Nézd csak!, mutatott hirtelen a vendégre, aki előttünk ült egy asztalnál, és éppen visszacsúsztatta zakója zsebébe az előtte meghúzott pálinkásüveget. Hozott anyagból, mondta Dodó. Néhány úri szabó hirdette így magát azokban a hamvas hatvanas években. Talán azóta is? Nem tudom. Lehet, hogy rövidesen kivezetem, tette hozzá kis szünet után, de egyelőre nem mozdult. Hisz oly régóta nem láttuk egymást.

Egyszer odajött hozzánk Laci, a fodrász. Itt dolgozik a Gellért mellett, mondta Dodó, engem meg úgy mutatott be, hogy: barátom Svédországból. Azon az este valahogy erre volt hangolva. És magázott. Iszik még valamit a svéd úr? Ha megkéred a svéd urat, legközelebb hoz neked két pornófüzetet Göteborgból. Aztán amikor meghallotta, hogy a fodrásszal megállapodtam egy másnapi hajvágásban, bizalmasan, idézőjelbe tett bizalmasan, odasúgta neki: Állati nagy borravalókat szokott adni! Laci elhárította volna a garanciát, tíz forint az már nagyon jó, mondta. Te nem ismered a svéd urat, tette barátilag Laci fodrász vállára a kezét Dodó. Tegnap délután bement egy trafikba, vett egy doboz gyufát, és húsz forint negyven fillért adott oda az eladónak.

Ugyan ki érti ma ezt a viccet? Ma, amikor már egyforintos sincsen! Ki emlékszik ma már arra, hogy valamikor negyven fillér volt egy doboz gyufa?

Aki kalandvágyó volt

Aki kalandvágyó volt, az itt maradt, mondta Zsolt a söröző pultja mellett, alig kétszáz méterre a Lánchídtól, ahol már vagy egy órája élénken beszélgettünk. Nem is választhatott volna jobb helyet, hogy ezt közölje velem, hiszen nemcsak a Lánchídhoz, de a nulla-kilométerkőhöz is közel voltunk nagyon. Mária Terézia abban a bokszban itta meg a sörét, mondtam jól informáltan, és a sarok felé mutattam, ahol a televízió a Biliárd Világ- vagy Európa-bajnokságot közvetítette. Persze volt ebben a kijelentésben egy kis anakronizmus, de nem azért, hogy becsapjam Zsoltot. Nem is lehetett volna, hiszen az első pillanattól fogva, mikor még nem is tudtam, hogy ő a Zsolt, már akkor is látszott rajta, hogy mennyire művelt.

Mikor odamentem a pulthoz, hogy fizessek, azt mesélte Bandinak, hogy a Batthyány téren van egy ház, amelynek büszke tulajdonosa 1777-ben azzal dicsekedhetett, hogy övé az egyetlen emeletes épület a környéken. Ekkor dobtam be Mária Teréziát. Bandinak nem volt ellene kifogása. Bizonyára ő e kellemteli hely, mármint a söröző tulajdonosa. Erre abból is rá lehet jönni, hogy a falakon lévő Rolling Stones-fotó és az azt övező, fél évszázadosra sárgult magyar és francia filmplakátok mellett egy felnagyított színes fotón, mondjuk húsz évvel fiatalabban, maga Bandi látható. Mintha egy New York-i pubban állna, kezében söröskorsóval, mellette pedig két férfi, akik közül az egyik, alighanem maga B. B. King, barátian Bandi vállán nyugtatja a kezét.

Mária Terézia után nem sokkal Martinovics Ignácra terelődött a szó. Hozzá pedig úgy jutottunk el, hogy én szóba hoztam egy másik házat, amely sötét ablakaival némán nézte végig Ferenc József megkoronázásának díszmenetét. Ki lakik ebben a házban?, kérdé a császár. Batthyány gróf özvegye, volt a felelet. Martinovicshoz pedig úgy jutottunk, hogy azt a házat a Várban már Csokonai is láthatta, amikor erre járt Debrecenből, és végignézte a vérmezei kivégzést. Képzeld csak, meséltem Zsoltnak, Csokonai úgy tudta meg, hogy Kazinczy kegyelmet kapott, hogy nem látta őt a kivégzésre elővezetettek között. Szerintem egyedül Martinovicsot kellett volna kivégezni, vélekedett Zsolt. Hiszen az egy utolsó spicli volt! Az már a Lipótnak is dolgozott. A Lipótnak, aki ’90-től ’92-ig uralkodott?, kérdeztem, mintha csak az iskolában fitogtatnám, mennyi mindent tudok. De nem voltam benne egészen biztos, mit gondoljak Martinovicsról, ezért inkább Kázmér Miki államellenes összeesküvésére tereltem a szót. Három év börtönre ítélték 1964-ben, minek folytán soha nem tudta befejezni az orvosi egyetemet. Kázmér Miki, az intarziamester?, lepődött meg Zsolt. Mert ő ismerte Kázmér Mikit, akivel én együtt jártam gimnáziumba. Szegény Miki csak úgy belecsöppent a dologba. Mint Pilátus a krédóba, vetette közbe Zsolt. Jobban, folytattam. Volt egy gőzös fejű vezető, aki a Népköztársaság bírái előtt úgy tűnt, azt gondolja magáról, hogy ő a Martinovics. Hét évet kapott, talán ezért is. Ő szervezte be Mikit, és mondta el neki, hogy ez az egész hogyan lesz megcsinálva. Egy napon belovagol a fehér lován a fővárosba, amely akkor Székesfehérvár lesz megint, de már Alba Regia néven. Addig nem tehetünk semmit, amíg nincs harmincezer emberünk, suttogta Mikinek. Senki sem tudhatja majd a másikról, hogy tagja a szervezetnek. Ha elfogadod, úgy gondoltam, hogy te leszel az egészségügyi miniszter. Szinte játék volt az egész. Amolyan indiánosdi. Rabló-pandúr, helyesbített Zsolt. Nem lett volna szabad akkora büntetéseket kiszabni, tört ki belőlem a hajdani jogász, hiszen annak, amit tettek, a társadalomra való veszélyessége a nullával volt egyenlő. Példát kellett statuálni, mondta Zsolt, majd hozzátette, hogy abban az időben sok ilyen ügy foglalkoztathatta az államvédelmi szerveket. Váltakozó szellemi kapacitású résztvevők, váltakozó komolysággal. Ha minden apró részletet egybe lehetne gyűjteni, abból talán összeállna az egész magyar történelem.

Ideje volt áttérni a jelenkorra. Nem úgy van az, mondta Zsolt, ahogy a mi Sándorunk mondta egykoron, hogy az Isten kalapja, rajta meg mi a bokréta, mert ez az egész dolog már geografikusan is el lett hibázva. És nemcsak kelet–nyugat, hanem észak–dél irányban is. Mondok egy példát: Odamegy a terhes nő a buszsofőrhöz, és megkéri, hogy álljon meg két utcasarokkal előbb, mert ő terhes… A sofőr meg hajt tovább, mire az asszony egyre csak mutatja neki a nagy hasát. Hát kérem szépen, ilyet Hamburgban nem kérnek, Nápolyban pedig nem tagadnak meg.

Erre elmondtam neki, ami a metrón történt. Mind a két esetet. Ugye, Nyugaton az a szokás, hogy a lépcsőn az utasok üresen hagyják a bal oldalt, így ha valaki nagyon siet, megtetézheti sebességét lépteinek hosszával, aminek folytán esetleg eléri a szerelvényt, amely máskülönben talán éppen elmenne az orra előtt. Ebből a szokásból elvárás lett, amelyre egy londoni metró lépcsőjén kiejtett Excuse me! már a hangsúlyával is egyértelműen emlékeztet. Magyarul: Állj jobbra, te barom!, teszi hozzá Zsolt. Igen, folytatom, de ők úgy mondják: Ekszkjűz mí! Én meg úgy, hogy: Bocsánatot kérek. Lehet, hogy az én hangsúlyomban is van valami rejtett kihívás, hiszen az ember akaratlanul is megváltozik, ha annyi évet töltött odakünn. Megváltozik, mondom, de nem teljesen. Mert ha énrám úgy néznek vissza, hogy… Mi a fasz kell?, segít ki készségesen Zsolt. Igen, bólintok. Nos, akkor én azt mondom az értetlenjének, hogy a jobb oldalon kellene állni. Persze nem csinálok én ebből sportot, és ha azt látom, hogy véges-végig bedugult a bal oldali sáv, akkor a vállalkozásba bele se kezdek. De ha csak úgy itt meg ott és néhány, akkor megpróbálom népszerűsíteni az idegen földön olyannyira elterjedt szokásjogot. Globalizáció!, emelte fel mutatóujját Zsolt, én meg folytattam. Ma délután például, mikor a Délinél felfelé siettem, csaknem össze is szólakoztam egy, talán bizony alkoholos befolyásoltság alatt álló fiatalemberrel, aki arra, hogy jobboldalt kellene… azt felelte, mégpedig elég durván, hogy: Na és! Ott állok, ahol akarok. Neeem? Természetesen, mondtam neki, és még azt is, hogy ha úgy tetszik, akár ellentétes irányba is mehet. Aztán úgy gondoltam, hogy jó lesz sietnem, és nemcsak azért gondoltan úgy, mert valóban siettem.

A másik eset talán nem ilyen lehangoló. Ott egy ötven körüli nő állt előttem. Teljesen józanul, kezében vásárlószatyorral. Jobboldalt kell állni, mondtam rosszalló tekintetének, és amint elhaladok mellette, utánam szól, miszerint az nem úgy van, ahogy én mondom, merthogy Angliában kell jobb oldalon állni, ott ugyanis bal oldali közlekedés van. No, ettől úgy meglepődtem, hogy Újpest helyett Kőbánya irányban szálltam fel a kék vonalra.

Élveztük a társalgást. Egy jó beszélgetőpartner c’est une délicatesse, mondta Zsolt. Aztán rátért, hogy mit gondol a metrós sztorimról. Te mindkét esetben ott basztad el, mondta baráti hangon, hogy elkezdtél valamiféle szabályra apellálni. Ezt felejtsd el! Olyan itt nem létezik. Mégsem akartam, hogy ilyen lehangoló konklúzióval záruljon beszélgetésünk, ezért elmondtam neki, amit a nővéremtől hallottam. Valahol Budafokon felszállt egy kutya az autóbuszra. Teljesen egyedül. A második megálló előtt egy idős asszony odaszólt az ülőhelyéről a nővéremnek, hogy legyen szíves megnyomni a gombot, mert a kutya itt szokott leszállni.

Nem említettem még neked, mondta Zsolt, amikor már az utcán voltunk, hogy én mostanában esszékarikatúrákat szeretnék írni. Ízlelgettem kicsit a szavakat a számban. Talán esszéimitációt, feleltem eltűnődve. Képben volt még a paródia is, de végezetül az imitatív esszében maradtunk.

Franciakrémes a Jégbüfében

Azt kérdezik, hogy fizethetnek-e euróval, mondtam a pénztárosnőnek. Három japán nő állt mellettünk. Éppen elléptem a pénztártól, és fordultam volna a hármas pult felé, hogy elkérjem a franciakrémest. Nem lehetséges, mondtam a japánoknak. Hitelkártya?, kérdezték a japánok. És hitelkártyával?, kérdeztem a pénztárosnőt. Az igen. Az lehetséges. Örültem, hogy az üzlet mégiscsak létrejön, hisz nincs annál sajnálatosabb, mint mikor három japán nő franciakrémes nélkül marad a Jégbüfében. Pedig talán nem is azért jöttek. Én jövök mindig azért, mindig ugyanazért, ha erre járok. Egy franciakrémes a hármas pulttól, aztán egy kávé az egyestől. És mindig eszembe jut Erasmus Szabó, aki – hát bizony jó negyven éve már – lengén, húszévesen azzal a röppentő érzéssel jött be ide egy napon, hogy ha kell, akár az egész üzletet is megvehetné.

Azt a pompás zakót, amelyet viselt, Dodó barátja segített megvásárolni neki a Körút–Wesselényi sarki bizományiban. Öregem, de nagy!, mondta Dodó, amint vállfástul kiemelte a darabot a sorból. Ezt nem bírod ki! Talán el se engedte volna, ha neki magának nem lett volna egy kicsit szűk. Most tehát a világszínvonalú zakó ott volt Erasmuson, a zakó belső zsebében pedig az a kilencezer-valahányszáz forint, melyet alig egy órája számolt le előtte a Hunnia pénztárosa. Előleg a Nyugtalan órán című, soha el nem készült film forgatókönyvének a megírására. Szinte érezte a köteg súlyát, amint ott dobogott a szíve felett.

Köszönjük, hogy segített a fordítással!, mondta a nő a hármas pultnál. Legalább kapott érte egy krémest? Talán a második blokkra gondolt, amely még ott volt a kezemben, de az a kávéra szólt, az egyes pultnál. Hát ez meg micsoda dolog!, mondta méltatlankodva, mialatt ráhelyezte krémesemet a tányérra. Magam sem találtam rá szavakat. Nagyon éhes?, kérdezte akkor a nő, kezében még mindig a tányérral. Csak azt tudtam neki felelni, hogy: Hüm. És amikor elvettem a tányért a két franciakrémessel, még messzibbre szánkóztam vissza az időben, és apám találós kérdése jutott az eszembe. Szinte hallottam, amint mondja, hogy a Nílus partján áll két néger. Egy kicsi és egy nagy. A nagy a kicsinek az apja, a kicsi a nagynak nem fia.

Odaálltam az ablak mellé. Jaj, de finom ez a krémes!, mondta volna Dodó farkaséhségnyire tátva száját. Így játszotta volna el az élőreklám szerepét, amely elé az élet állította azáltal, hogy a hetes buszra várakozók szeme láttára kell megennie a krémesét. Egy kicsi és egy nagy, gondoltam megint, mielőtt hozzáláttam. A kicsi a nagynak nem fia, hozzávetőlegesen feleakkora volt, mint a nagy, az apja. Vagy még kisebb. Valahogy kicsúszhatott a gép pengéje alól, hosszában is meg keresztben is. Selejtes darab, mely ellen oly könyörtelen harcot folytatott a Rákosi-érában az ország. Igazság szerint nem lehetett volna franciakrémesként eladni. Ezt kaptam a hüm-ért. Nem volt a dologban semmi bánnivaló. Hiszen, hol van már az az Erasmus, aki idestova negyven éve már, satöbbi…

Akkoriban a százforintos még papírpénz volt. És nemcsak hogy papírpénz, de egyben a legmagasabb címlet. Nekünk volt a legszebb pénzünk a világon! Komolyan. A százasnak az a gyönyörű bordó színe, egyik oldalán Kossuth apánk, a másikon pedig egy kincsekkel telerakott, nyitott kocsi, amellyel négy ló robog valami egészen varázslatos erdei éjszakában. Csak jóval később láttam meg, hogy a kocsin nem kincsek voltak, hanem gabona. Erasmus soha életében nem volt olyan gazdag, mint amikor a Hunnia pénztárosa leszámolta neki az előleget. Amikor a nyugati tengerparton, a svédországi hídomlást követően hatvan méter magasból zuhanni kezdett vele az autó, Erasmus Szabónak majdnem biztos, hogy eszébe jutott a százasokat leszámláló pénztáros, s vele a pillanat, melyben a műveletre rázuhant a légszomj. Hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhááá… Itt kellett levegőt vennie. Egy órával azelőtt, hogy Erasmus a Jégbüfében, ezen az öröktől fogva létező helyen, vett magának két franciakrémest. Két egészet!

Hogy is volt az a Nílus partján? A nagy a kicsinek az apja, a kicsi a nagynak nem fia? De ez lehetetlen! Mialatt a kicsit eszem, arra gondolok, hogy az aszszony a pultnál igazán kedves volt. A hüm-re nem adhatta, csak ezt a kicsit. Patthelyzet. Mert én sem mondhattam neki, hogy igen, éhes vagyok. Nagyon éhes! Az ember az évek múltán már csak módjával dicsekszik. Végtére is egy krémest vettem, és nem kettőt. De más okom is volt rá, hogy a válasszal kicsit tébláboljak. Mert ha tolmácsi minőségemben olyan jól megfeleltem, akkor mért kellene még a szociális rászorultságot is indokul hoznom avégett, hogy fáradozásom jutalmát valóban elnyerjem? Olyan ez, mint mikor az írónak a saját pénzén kell kiadni a művét. Vagyis majdnem olyan.

Nem fia, hanem a lánya. Nahát, ezt senki se gondolta volna! Persze fel lehetne vetni, hogy az asszony a pult mögött mért nem azt kérdezte, hogy meg tudnék-e enni még egy franciakrémest. Talán ha egy kicsit több ideje van a dolgot átgondolni, akkor ezt teszi. De épp ez az, hogy nem volt, nem volt több ideje! Végtére is nem tárcanovellákat ír, hanem a krémesek és sütemények végeláthatatlan sorát csomagolja vagy rakja rá a tányérokra. Ha itt tetszik fogyasztani. Ennyi. És persze az is igaz, hogy ha nem úgy kérdez, mint ahogy kérdezett, nekem eszembe sem jut, hogy mindezt elmeséljem.

Nyitólap