Hegedűs Imre János
Szöveglabirintus
Pusztai János: Nagy álomkönyv
„Milyen szép lenne
a világ, ha volna szabálya, hogyan forgolódjunk a
labirintusokban.”
(Umberto Eco: A rózsa neve)
Vannak írók, akik azért rejtőznek el
valamilyen háló-, illetve rácsrendszer mögé, mert akkor
kimondhatják azokat az igazságokat, amelyekért deres, kaloda
vagy autodafé dukált a középkorban, és becsületsértési
pert akaszthatnak nyakába szépnek semmiképpen nem mondható
jelenkorunkban. Rabelais álnéven adta ki a Pantagruelt,
így is alig úszta meg az inkvizíciót, Swift a liliputiak
világába kalandozott, hogy az angol királyi udvar
konjunktúra- és léha lovagjairól elmondhassa a véleményét,
de tudjuk, ez a fajta fabulázás bevett módszer már Ezópus
óta, sőt a népmesék ismeretlen szerzői is bűbájos
eszközökkel álcázták magukat, ha förtelmes, gaz hatalmak
bukását jósolták meg.
Bizony, közismert igazságok, hagyományos
toposzok ezek, de fogódzókat keres a jegyzetíró, ha olyan
labirintusba téved, mint Pusztai János Nagy álomkönyve.
Hatodik kötetével gigantikus vállalkozás végére tett
pontot: kétezer álomleírással köszöntötte a Krisztus
utáni harmadik évezredet.
A vajákos olvasó még véletlenül sem kezdi
címoldalon a böngészést, csakis a hátlapra került
fülszövegbe, tartalomjegyzékbe, impresszumba stb. üti
először az orrát, s joggal, mert lám, Pusztai is azt írja
ott, hogy: „Magyar Irodalomtörténet: Íme, a Krisztus
Urunk utáni 2000 év 2000 Magyar Álma…”
Jegyzetíró a kötekedést (a „köt”
szócsaládja igen gazdag, és zömmel pozitív jelentésűek a
származékok!) már itt elkezdheti, feladatának tartja cáfolni
a fenti kijelentést, de bárki megteheti azt, ha elmerül ebben
a több ezer oldalas betű-, jel-, szó- és szövegtengerben.
Természetesen irodalom a fő médium, amelyet Pusztai vizsgál
(és teremt!), de nemcsak irodalomtörténet, az olvasónak meg
kell másznia a politológia, a napi politika (és
politizálás!), a történelem, a földrajz, gazdaságtudomány,
filozófia, folklór, vallástörténet stb. meredélyeit, s
legalább kilenc pár vasbocskort kell elszaggatnia, akárcsak a
szerző által oly nagyon szeretett mesehősöknek, amíg
bejárja ezt a hetedhét országot.
Kiindulási pontnak ki kell jelenteni, hogy a Nagy
álomkönyv hat kötetében szó sincs a Freud vagy Jung
értelmezése szerinti álomról, sőt Krúdy Álmoskönyvével
sem rokonítható. A jelzőn van a hangsúly: „Magyar
Álom”.
Nem elég, hogy szerzőnk apokrif álmokat
talált ki, képes az ezerszer kiátkozott, idejétmúltnak,
irredentának, ázsiai tudatcsökevénynek, retrográdnak
nevezett, a szomszédaink és világhatalmak lepedős lapjai,
hang- és képcsatornái által földbe, föld alá taposott
„magyar álmokról” traktálni.
Bátor ember Pusztai János! Úgy ragaszkodik
álmaihoz/álmainkhoz, mint indián a tolldíszeihez, bőrére
tetovált rajzaihoz, őseitől örökölt tomahawkjához, utolsó
talpalatnyi földjéhez, rezervátumához. Ehhez kell neki a
csörgősipka! Jókai is ezt csapta fejére negyvennyolc után („Csörgősipkák
alatt nőnek a koreszmék!”), mert tudta, hogy ha a bolond
mondja őfelségének: „Komám, tökkelütött vagy!”, akkor
harsogva nevet az udvar, s nem verik nehéz vasba a pernahajdert.
Ilyen korszerűtlen, mégis korszerű,
posztmodern szövegkavalkádba bújt, szülőföldjéről
elűzött, cseberből vederbe esett (?) „pernahajder” –
uram bocsá’ – magyar hazafi Pusztai János.
Utolsó álmába, mint a magyar hazafiság
kátéját, beleszövi Faddy Othmár atya Magyar tíz parancsát.
A hátlapon megismétli azt, de ott a név „Ottmár” alakja
szerepel.
*
Bevezetésnek jók talán a fenti futamok,
de az alámerülést Jegyzetíró nem kerülheti el.
Itt van mindjárt a legfontosabb kulcsszava:
„tünyölődéseim”. Csűry Bálint közli ezt a tájszót Szamosháti
szótárában (Bp., 1936): „tünölődik: töprenkedik,
(nyugtalanul) tűnődik”.
Lehetne sorolni a szinonimákat, Pusztai
valóban meditál, elmélkedik, morfondíroz, hümmög, de
mindenekelőtt háborog, prüszköl, és nehezen, sőt
egyáltalán nem törődik bele abba, hogy – ilyen a világ.
Mindjárt a VI. kötet elején, az 1669-ik
„álomban” Csáky Zoltán tévébemondón (és a Duna
Televízión!) veri el a port, mivel az nem volt hajlandó
odamondásai miatt sugározni egy vele készült interjút,
aztán Csoóri Sándorra zsémbel, mivel nem válaszolt
egyetlenegy levelére sem (1677. álom).
Álljunk meg egy pillanatra! Időznünk kell
itt, mert a Nagy álomkönyv hegyrajzának egyik gerince
ez a személyes(kedő) hang, ez a dörgedelemáradat, amelylyel
Pusztai eleveneket és holtakat erkölcsi ítélőszék elé
állít.
Már itt felsóhajthat minden olvasó,
akárcsak Umberto Eco: De jó lenne, „ha volna szabálya,
hogyan forgolódjunk a labirintusokban”.
De nincs! Különösképpen a Pusztai
János-féle labirintusban nincs szabály, politikusok,
közéleti személyek, írók, újságírók, médiasztárok stb.
nevei hemzsegnek a kötetek oldalain, s bizony, nem finomkodik
velük: ritka az a személy, akinek megkegyelmez, legtöbbjüknek
úgy jó szegénylegényesen, sobrijóskásan odamondogat,
elhúzza a nótájukat, egyszóval boldog az a halandó, akiről
nem szedi le a keresztvizet. Dante hasonlóan járt el, ő is a
pokol legmélyén lévő bugyrokban helyezte el politikai
ellenfeleit, a „fekete guelfeket”.
Irodalmon kívüli területekre vezetne az út,
ha ennek az okait keresnők (sérelmek, melyek otthon, Erdélyben
érték: „nagybányai viszonylatban az első, országos
viszonylatban pedig a tizenharmadik helyen tartott nyilván
halállistáján a román titkosrendőrség”),
sokkal üdvösebb, ha ezt a vájatot tömedékeljük, amúgy sem
lehetne felsorolni mindenkit, kiket „tünyölődéseiben”
részesít.
Irodalmi szövetanyaga viszont bámulatos
asszociációkból áll össze, olyan meghökkentő
összefüggések láncolataiból, amelyek legtöbbször Kassák
Lajos alkotómódszerét juttatják eszünkbe.
Itt van mindjárt a VI. kötet 1670-dik álma.
Folytatja Csáky Zoltán szapulását-csepülését, kegyetlenül
lesenkiházizza (sEnKiHáZy), de ez a dörgedelem az
ötlethalmazban jól összefér a vasiparral (!), az
„álomlátó” (éppen Koltón) vaslemezből félköröket
vág ki lángvágóval (Pusztai alapszakmája szerszámlakatos),
és közben az Ómagyar Mária-siralom sorait mormolja
latinul és magyarul: „Planctus ante nescia…”,
illetve: „Volék sirolm tudotlon…”
Ez igen. Ez irodalom. Nem a nyelvemlékünkből
vett idézet miatt, azt bárki kimásolhatja lexikonból,
kézikönyvből (Pusztai sem a kisujjából rázta ki a hat
kötet sok ezer adatát!), a képzettársításos
szövegszerkesztés teszi azzá, amit élvezettel és nem
bosszankodva olvasunk.
S íme, itt a következő kulcsszó, a
„bosszankodás”. Pusztai majd mindig boszszús, zsémbes,
zsörtölődős, „tünyölődik” fűnek-fának,
fűről-fáról. De hátha az olvasó is „tünyölődni” kezd
egy idő után, hátha belegabalyodik a sok kiemelésbe,
zárójelbe, nagy- és kisbetűs egyvelegbe, nyilakkal tűzdelt
sorokba, oldalakba!
Példának az egész hatodik kötetet lehetne
idézni, de álljon itt egy rövid szöveg az 1832. álomból:
„FENYŐ-, TÖLGY-, BÜKK- ÉS SZILFADESZKÁIM
szélDESZKÁK voltak, »merőben« csökkent hatásfokúak, ami
hagyján, viszont: az a rikkantás-sor, AZ A RIKÁCS, hogy… a
Rákosi-ROSENFELD, a Gerő-SINGER, a Lukács-LŐWINGER, az
Apró-APFELBAUM!… mindközönségesen »sebezhetővé«
tettek.”
Ha értjük is a csíziót, vagyis azt, hogy a
magyar közelmúlt történelme tele van álcázott, a
nemzettesttől idegen, sőt ellenséges figurákkal (Kun Bélát
kifelejtette!), még akkor is sok a cirkalom, a jelzés, a
szájbarágás, a kézzel-lábbal történő magyarázat, ami
képzavarhoz vezet: széldeszkák, rikkantás-sor, rikács,
sebezhetőség… Olyan bizarr képzettársítások ezek,
amelyeket hajszál választ el a szöveghabarcstól,
blöfftől, blablától. (Vagy éppen ez lett volna a szerző
szándéka!?)
Már az V. kötet recenzense is figyelmeztette
Pusztait, túlbonyolított eszköztára az olvasmányosság, az
olvashatóság rovására megy. (Czegő Zoltán írta a Kortárs
2005. júniusi számában: „A rengeteg kiemelés,
nagybetűzés, zárójelek és minden írásjelek igen sokszor
fölösleges halmaza zavarja az olvasást.”)
Kár. Kár, hogy Pusztai nem figyelt a
kritikusi szóra, s nem szelídült vissza ahhoz a folyamatos
szövegíráshoz, amellyel Nagy álomkönyvét elkezdte,
így amit nyert a réven, elveszítette a vámon. „Kövessen,
ki bír!” – írja az 1681-ik álomban, és valóban nincs
kibúvó, követni kell Pusztai Jánost Don Quijote-i
galoppjaiban, de vannak részek, remek kis fejezetek, amelyek
miatt megéri.
Egyáltalán nem véletlenszerűen választja
ki ezek után jegyzetíró az 1922-ik „álmot”. A hatodik
kötet szegmentumait gyakran indítja Pusztai a házépítés
valamelyik mozzanatával, vakol, fúr-farag, lambériázik, mert
itt a tél… megkötik az ezeregyedik palesztin–zsidó
megállapodást… Szerbiában Kostunica lett az államelnök…
Moravcsik Ernő Emil a rossz életmódról ír könyvében, ami
az új nemzedékek degenerációjához vezet… Sütő András
alakja egy ajtókeretben… a Balkáni gerle színműve
ürügyén madártani eszmefuttatás, ornitológiai trakta,
aztán a romániai közelmúlt, Gheorghe-Gheorghiu Dej halála, s
a kor írója, Sütő, aki rózsaszínűre festett akkor mindent,
ellátja hát munkával…
Íme, a lecsupaszított Pusztai-féle
„álom”. Korlátlan, parttalan asszociációk, vakmerő
trapézmutatványok, kötéltánc.
Van, aki szereti, van, aki néhány oldal után
becsukja a könyvet, s leteszi. De hát ez az író sorsa.
Bármit megírhat, és az olvasók vagy egekbe emelik, vagy
tudomást sem vesznek róla.
Ambrus Zoltán A fületlen ember című,
világirodalomba illő remekművében Daniel Defoe
kálváriaútját írta meg. Csak úgy folyik a becsmérlés,
gúny, lebecsülés első kiadója szájából.
Pusztai János legutolsó álmában Sütő
jelenik meg, aki „éppeg esik kifele a magyar köztudatból…”,
nyakában tábla, amelyről fogynak a betűk: „SÜTŐ – STŐ
– TŐ…”
Sütő András nem szorul védőügyvédre, s
Pusztai a saját találmányú műfajában azt ír, amit akar.
De valamilyen modus vivendire mindig
szükség van, ezért kell nekünk A fületlen ember és a
maradandóság, az örökkévalóság titkát kereső, kutató
Ambrus Zoltán.
Ki fog hamarabb kiesni „a magyar
köztudatból”? Sütő vagy Pusztai?
Egyetlenegy személy a megmondhatója: az
olvasó. (Codex Print Kiadó, 2006)