Czigány Zoltán
Sabbia
nera
Az oroszlán szemrehányóan nézett
Zebegényire, és megint megfordult. Mikor ismét
összetalálkozott a tekintetük, lassan kinyitotta a száját,
és laza hangszalagját éppen csak meglebegtetve, a lehető
legmélyebb oroszlánhangon azt mondta: oda. Tett egy mozdulatot
is a fejével Zebegényi térde felé, vagyis a kőtömb felé,
aminek támaszkodott. Ahogy Zebegényi ellépett a nagy
lávakőtől, az állat nyomban a helyére húzódott, elengedte
izmait, és összecsuklott a szikla féloroszlánnyi
árnyékában. Ekkor ért a kő mellé Agnesa. Fújtatott, és
közben szigorúan nézett Zebegényire. A tengerből
kiemelkedett tűzhányó oldalában álltak, a kráter felé
kanyargó, talpalatnyi széles szerpentinen, abban a
magasságban, amelyben már nem volt növényzet, csak hamu és
lávatörmelék. Megcsináltam a horoszkópját, mondta Agnesa.
Zebegényi szerette volna, ha Agnesa meg sem áll, és meg sem
szólal, csakhogy ő maga állta el az útját. A kő mellé nem
tudott visszalépni, a sarka alatt pedig csúszott a por, és
néha surrogva megindult lefelé egy vödörnyi törmelék.
Megcsináltam a horoszkópját, ismételte Agnesa. Az
akcendenséből kiderül, hogy maga szeret álmodozni, tette
hozzá, mintha leleplezte volna. Zebegényi a tenger felé
nézett, és hirtelen olyan tériszony fogta el, amitől
megnémult. Szerette volna, ha nem kell elmagyaráznia, ha Agnesa
magától is érti, hogy ezt másképpen is meg lehet fogalmazni,
azaz nem álmodozik, hanem egyszerűen működik a képzelete,
és ez teljesen természetes állapot. Mintha repülőről látta
volna: a fekete partot cérnaszálakként öltötték végig a
fehér házsorok a kikötő mellett. Eszébe jutott a fekete
homok neve: sabbia nera. De hogyan mondja meg Agnesának,
hogy ez éppen egy álom? Az oroszlán nem mozdult az
árnyékból, sőt, úgy összegömbölyödött, hogy már sem a
sörényét, sem a hátát, sem a lábát nem érte a nap.
Zebegényi csak úgy tudta volna továbbengedni Agnesát, ha
megfordul, és egyszerűen elindul előtte, fölfelé. Agnesa
pedig már indulni készült, türelmetlenül nézett
Zebegényire, és most már ellenségesen mondta: az a kőkemény
valóság, hogy maga szeret álmodozni. Zebegényi lába
megcsúszott, a sarka alól megint legördült néhány kő,
ezért egészen előrelépett, az oroszlán behajlított
praclijához tolta tornacipője orrát, és megérezte a nő
leheletét. De nem múlt el a tériszony Agnesa
megmagyarázhatatlan távolságától. Hogy mondja meg, hogy meg
se bántsa, hogy igaza lehet, de ez most éppen egy álom, tehát
mindaz a határozottság, ami szavaiból érezhető, az a kemény
szándék, hogy azonnal továbbindul a kráter felé, mit sem
törődve Zebegényi fáradtságával és tériszonyával, mindez
nemhogy bizonytalan lábakon áll, de inkább lebeg, és egy
következő álom úgy fújhatja el, ahogy a vulkán
pöfékelését a hegytetőről a tenger és az ég közé keveri
a szél. Már ha egyáltalán keveri, mert legtöbbször csak
lebeg és elterül a felhő a kráter fölött, akár a
mesekönyvek rajzain – bár ezt akkor még nem tudta
Zebegényi, álmában sem, csak később, mikor már valóban
látta. Mindenesetre nem az volt a kőkemény valóság, hogy
álmodozik, hanem az, hogy ez álom, vagyis a kőkemény
valóság szerint Agnesa nincs is ott, és nem is mond semmit
sem, hiába van igaza. És hogy kerül az oroszlán a
tűzhányóra?
A hajóablakra száradt sótól tompák és
bambák voltak a Lipari-szigetek. Agnesa Zebegényi mellett
aludt. Zebegényi, mintha egy kopott hegyű ceruzával írta
volna egy átnedvesedett papírra, úgy próbálta
összeszámolni, kire talált, mióta elszökött otthonról.
Veronicára, a vad, fekete szicíliai parasztlányra, aki félig
a szeretője volt, de félig egy arabé és ki tudja, még kié,
akinek vakított a fogsora a napfényben, és több tisztázatlan
gyilkosság vette körül, konkrétan egy elrejtett hulla is,
kinek élő korában Zaid, az arab vágta el torkát Veronica
ágyán. Néhány órája magára hagyta a lányt Szicíliában,
Santa Maria la Stellában, ahol vagy meggyilkolják, vagy
szeretkezni fog valakivel, esetleg mindkettő megtörténik, de
ha nem most, majd hamarosan. És itt van mellette Agnesa: a
kemény, tudatos, szőke bankárnő, akinek szintén csak félig
a szeretője, mert igazából szörnyeteg nagynénjével él, és
leszbikus, de a szökés öröme összeköti őket, ezért aztán
most is együtt utaznak ismeretlen szigetek felé, mintha lenne
hová menni, ahol nem önmagukra találnak. Ide jutottam,
állapította meg Zebegényi, és megpróbálta megszámolni a
tengerből kiemelkedő vulkáni kúpokat. Hogy hová jutott? A
zűrzavaros sötétségből a napfényes zűrzavarba? Annyi
bizonyos volt, hogy ennek a két nőnek szüksége van rá –
félig. Vajon lehetne egyszer egyetlen, akinek egészen? Unalmas
lenne? Az lenne, de nem lehet.
Elképzelte, hogy utánautazik a családja, és
meglátja őket a tengerparton, Vico Equensében, mikor a Nube
d’Argentóból a part felé ballag. A nyúlánk fiú
mozdulatait csak ismerősnek látja, és azt gondolja majd, hogy
emlékezteti csupán a fiára, hiszen hasonló testalkatúak ezek
a fiúk, aztán meglátja mellette a szőke lányt, és ettől
már megborzong a háta, de még mindig csak a képzelet és a
véletlen közös játékának tartja, amit érez, és amikor a
lány lehajtja fejét, és nem a vizet nézi, hanem a haját
kezdi lassan és unottan tépkedni, akkor elszorul a tüdeje,
mintha mellbe rúgták volna, megtorpan majd, és mint a vadra
leső kutya, áll mozdulatlanul, és minden érzékszervével
keresi a feleségét. De nem fog jönni senki sem. A kisfiú
tényleg csak hasonlítani fog.
Agnesa fölébredt, és úgy igazgatta a
haját, mintha segíthetne ezzel az arcán. Hogy a bódulat
elillanjon tőle, azonnal adatokat kezdett sorolni a
Lipari-szigetekről. Zebegényi csak az autóközlekedésre
figyelt föl.
– Se a Strombolin, se a Filicudin, se az
Alicudin nincs. A Vulcanón, a Liparin, természetesen, és a
Panareán és a Salinán van. Lipari igazi város. Oda járnak
jogosítványért a többi szigetről a halászok. Aztán
hazamennek oda, ahol sosem ülnek autóba.
Micsoda romantikus dolog ez, gondolta
Zebegényi, egy sziget, ahol nem járnak autók. Aztán
gyanakodni kezdett arra, hogy az autóközlekedés hiánya
mégsem a szigetlakók regényes érzelmeinek köszönhető,
inkább valami gyakorlati oka lehet. Később, mikor meglátta a
Strombolit, elég egyszerűen vált bizonyossággá ez a gyanú.
A vulkán meredeken emelkedett ki a tengerből, sok helyen
csaknem függőleges bazaltfalakat csapkodtak a hullámok. A
szigetnek az a negyede volt lakott, ahol kissé laposabban
terült el a part, de ide, erre az öt vagy hat kilométerre
valóban felesleges volt kocsikat szállítani. Mégis szép
lehet, hogy nem járnak autók, állapította meg Zebegényi.
Aztán ebben is elbizonytalanodott. Először is vannak szép
autók, amelyekre ránézni is jó. De nem is ez a lényeg. Az
autózásban a mozgás szépsége a vonzó. Ahogy meglódulnak a
tárgyak közötti térbeli viszonyok: hegyek és tengerek
bújnak el a házak sarka mögé, mint a gyerekek, aztán
hirtelen előugranak, és rád nevetnek. Eszelősen szaladnak a
fák, és csöndesen fordulnak utánad a kukoricatáblák.
Egyszerre őrült és egyszerre méltóságos tánc vesz körül.
Mintha minden tárgy és forma úgy tenne, ahogy éppen
szívének kedves. Pedig csak a perspektíva kérlelhetetlen és
örökkévaló törvénye szabja meg látszólagos, szép
viszonyaikat, hiszen szegények mind egy helyben állnak, és nem
férhetnek közelebb egymáshoz, nem is szaladhatnak el, csupán
az autó mozgása keltette életre őket. Vagyis az utazó
akarata, hiszen nem is egyszer történt meg, hogy az autóban
zene szólt, s Zebegényi úgy lépett a gázra vagy a fékre,
úgy váltott sebességet, hogy koreográfusa vagy karmestere
lehessen a körötte táncoló tájnak.
– Ló van a szigeten? – kérdezte Agnesát.
– Nincs. Szamár, az talán van néhány. És
gyíkok. Rengeteg gyík.
A gyík hátára nem lehet fölülni. A ló
hátán ugyan átélhető a mozgó világ élménye, de nem olyan
tisztán és nem olyan nagy sebességgel, mint az autóban. A
lovaglás másról szól inkább: az ember, a ló és a
környező természet egysége születik meg benne, és ez joggal
foglalja el a helyet a lelketlen dolgok mozgása iránti
lelkesedés elől. Zebegényi szeretett vezetni. És tudta, hogy
az emberek lelkének egyik legtisztább tükre autóvezetési
stílusuk. Öröklött és tanult elemek is befolyásolják
persze ezt a stílust, hiszen máshogy vezetnek délen és
máshogy északon, de az egyéniség is megmutatkozik benne,
sőt, a pillanatnyi lelkiállapot is. Mikor erről beszélt
egyszer Veronicának, az megkérdezte tőle: miért, te hogyan
vezetsz? Zebegényi úgy tartotta, hogy lendületesen, a
problémákat gyorsan és inkább megbocsátással, mint
indulattal megoldva jár az utakon, viszont kevés a türelme.
Aztán azt mondta: de máshogy vezetek, ha éhes vagyok,
máshogy, ha jóllakott, és máshogy, ha ittam, és máshogy, ha
másnapos vagyok, máshogy szerelmesen, máshogy szeretkezés
után, máshogy bizakodva, máshogy, mikor úgy érzem, feladom,
máshogy mindig, csak egy dolog azonos benne, hogy szeretek
vezetni, és azt hiszem, jót is tesz, ha autót vezetek. Miért,
miért tesz jót, kérdezte Veronica. Zebegényi úgy
emlékezett, azt válaszolta erre, hogy a vezetés segít abban,
hogy ne valljon meggondolatlanul szerelmet valakinek, és hogy
most nincs autója. Veronica nevetett. De később Zebegényi
folytatta, és még azt is elmondta, hogy a vezetés abban is
segít, hogy ne szakítson üvöltve azzal, akit szeret,
egyáltalán, ne a hirtelen föltorlódott érzelmek súlya alatt
döntsön. Azokat levezetem a kocsimban, ráadásul közben az
egyik helyről eljutok egy másikra, és ez belátható
eredmény, tulajdonképpen siker, siker a munkahelyi, családi
vagy szerelmi vergődésekhez képest, de ezt már lehet, hogy
nem is mondta, csak a hajón gondolta hozzá, Agnesa mellett.
Látta maga előtt a repedezett, elefántbőrszerű utat, oldalt
a mocskos árkokat, a kétfelől induló, végtelenül hegyes
szögű háromszöget: húzta, szívta be a mélye, hogy hagyja
ott a jobbról is, balról is túl közeli útszéleket, és
meneküljön oda, messze, messze, ahol a rohanó partok csendesen
állnak, és megérintik egymást. Mindig engedett a vonzásnak,
mintha odadobná a gyeplőt, mintha nem tudná, hogy az árkok
mindig mellette lesznek, csak adta a gázt, száguldott, és
lassan megnyugodott.
– A gyík hátára nem lehet fölülni –
mondta Agnesának.
Agnesa megsimította Zebegényi arcát.
– Majd dzsetszkízel. Azt tudom, hogy
szeretsz.
– Meddig maradunk a Strombolin?
– Amíg kedved van. – Agnesa kistáskája
fülét kezdte szorongatni, mintha vigyázni kellene rá. –
Mindjárt kikötünk a Vulcanón. – Kicsit le is hajolt a
bokája között tartott csomaghoz, szinte neki súgta: –
Holnapután Nápolyban kell lennem.
– Taxis akartam lenni – mondta Zebegényi.
– Igen? Taxis? Az jó. Én meg fodrász.
Zebegényi lemondott arról, hogy folytassa.
Hogy elmondja, az utakon derül ki, ki kicsoda. Agnesa úgyis azt
mondaná, hogy megcsinálja a horoszkópját, és abból minden
megtudható, visszamenőleg is, előre is. Agnesa nem fogja
megérteni, hogy csak a végén derül ki. Például egy
elképzelt utazás, mondjuk Budapesttől Palermóig, otthonról
nézve veszélyesnek látszik. Hány halottat látni a
híradókban, és milyen hosszú lesz az út! Aggódó szavak
szorongatnak, és szorongások intenek óvatosságra teljesen
feleslegesen a roppant távolság előtt. Mert vezetés közben
már mindig csak a következő ötven méter számít. És akkor
már egyáltalán nem szorongató, és már korántsem látszik
veszélyesnek, ahogy a belátható szakaszok ismétlődnek
néhány másodpercenként, inkább unalmasak, legfeljebb
megoldandóak. Hogy mégis elrontja-e az ember az utazását,
akár felesleges veszélyérzete tétlenségével, akár túlzott
biztonságérzete cselekvéseivel, az csak attól válik
bizonyossá, hogy ott van-e végül Palermóban.
– Hogy jutottál idáig?
Agnesa úgy nézett Zebegényi szemébe, hogy
megelőzze az ironikus választ.
A hajó leereszkedett a szárnyairól, és
lassan beúszott a kikötőbe egy gyerekvulkán mellett.
– Ez a Vulcanello, nem a Vulcano – mondta
Agnesa. – Csak kétezer éve emelkedett ki a tengerből. Még
gyerek, de már nem él.
Aztán egy másik, szétbányászott vulkáni
kúp hajózott a homályos ablakkeretbe. Ez is kicsi volt, ép
korában talán száz méter magas lehetett a tengervíztől
mérve, és úgy nézett ki, mintha egy tengerjáró hajó
átszakította volna a közepét, mikor rossz irányból tért be
a kikötőbe.
– Ott jutottam valahová, ahol nem vagyok –
válaszolta Zebegényi.
Agnesa fölállt, vállára vette a
táskáját, és a kezét nyújtotta.
– Gyere! Gyere velem!
Zebegényinek megint eszébe jutott a
Szicíliában hagyott Veronica és az ott működő vulkán, amin
együtt jártak, aztán a már hallomásból jól ismert, sosem
látott nő, Veronica húga, Giulia, aki az Etna kráterei
között égett el. Férje volt már, mégis szinte gyerek volt.
Aztán az is eszébe jutott, amit Veronica mesélt
gyerekkoráról, mikor ugyanígy nem tudott válaszolni ugyanerre
a kérdésre őneki.
Veronica, mikor tizenéves volt, két vagy
három nyáron át egyik távoli nénjénél töltött néhány
hetet, a Cataniához viszonylag közeli San Giorgióban,
Szicília északi partján. Ugyan Cataniában is naponta
fürödhetett volna a tengerben, de ez mégis más volt, és a
lankásabb, kavicsos part valóban több játékra adott
lehetőséget, mint az otthoni, tengerbe merevedett lávakövek.
San Giorgióban közvetlenül a tengerparti pálmák fölött
járt a vonat, mint annyi helyen a magas, sziklás hegyekkel
körbekerített Szicíliában. Éjjelente nénje közeli
szuszogása, a tenger távolabbi locsogása s az időnként
eszeveszett zajjal elvágtató vasúti kocsik búgása és
kattogása töltötte meg a soha ki nem hűlő szobát. A
kitakarva fekvő Veronica körül megkergült árnyékok
táncoltak, ha elhúzott egy szerelvény a házuk fölött, és
gyors sorozatban benézett a vonat minden fülkéjének fénye az
órák óta sötéten tátongó ablakon. Aztán eljött a
vakító reggel. San Giorgio templomában a szicíliai Szűz
Mária-tiszteletnek megfelelően az oltár fölött a Madonna
szobra állt. Az oltár mellett balra pedig az az életnagyságú
faszobor, mely Szent Györgyöt és a kissé kígyó, kissé
víziszörny alakú sárkány harcát ábrázolta. Szent György
egy valódi méretű falovon ült, és, szokása szerint, lefelé
döfött lándzsájával. A szobor vastag fatalapzaton állt,
amely alatt négy fakerék volt. Minden áprilisban e mögött a
kordély mögött sorakozott föl San Giorgio népe a
körmeneten. A templomnak volt egy oldalsó bejárata is, amit a
nagy meleg miatt mindig nyitva tartottak. Ez az ajtó a templomra
merőleges, hosszú, egyenes, szűk és szegényes utcára
nyílott, melynek legvégén a tenger vagy a tenger fölötti ég
kékje világított. Veronica nénjének éppen az oldalajtó
mellett volt a helye, ezért aztán a nyaraló lányka tekintete
sokszor elkalandozott az utcán. Macskákat, kiabáló
gyerekeket, házimunkát végző asszonyokat látott, és aztán
egyszer a vágott arcú Alessandrót, akit ki nem állhatott, és
ha lehetett, erőszakoskodása elől mindig hamar elmenekült a
tengerparton. Azon a vasárnap reggelen, mikor az Úrfelmutatás
után a térdeplésből visszaült a padra, és kinézett a már
émelyítően forró utcára, az egyik közeli kapualjból
Alessandrót látta kilépni. A fiú a templom felé indult,
ezért Veronica el is fordult gyorsan, de kis idő múlva mégsem
állhatta meg, hogy vissza ne nézzen. Ekkorra Alessandro már az
utca sarkán volt, három méterre a templom oldalkapujától.
Egymásra néztek, s minthogy Alessandro éppen nem tehette meg,
hogy odaszóljon durván Veronicának, ahogy ezt más alkalommal
sosem mulasztotta el, most egyszerűen csak letolta a gatyáját,
és a fütykösét kezdte rázogatni Veronica és a Szent György
tiszteletére emelt templom felé. Veronica kínkeservvel, de
másnap reggel meggyónta, amit látott, és soha nem felejtette
el. És valahogy Zebegényi sem, hiszen Agnesa kérdéséről nem
a fütykösét lóbáló fiú, hanem az az öregasszony jutott
először eszébe, akit ugyanígy San Giorgióban ismert meg
Veronica, mégis előbb a templom oldalajtajában látott,
fütyijét lóbáló fiú képe jelent meg előtte, csak aztán
kereste meg gondolatban a padsorokban ülők között Adriennét,
a kilencvenöt éves, magyar származású öregasszonyt.
Veronica a vasárnap reggeli verőfénynek enyhet adó templomban
ismerte meg az ősz, karvalyorrú, alig látó nénit. Fekete
napszemüveget hordott, amit a templomban vett csak le. Az idős
hölgy sokakkal szóba állt mise előtt vagy után, így elég
hamar Veronicára is sor került. Később aztán, ha Veronica
korán ment le a partra, ott is találkoztak. Az öregasszony
már reggel nyolckor végigcsoszogott több száz métert a
tenger és a szárazföld határán, néha megállva,
meggörnyedve, mintha valamit talált volna a kavicsok között.
Fürdőruháján látszott, hogy pelenkát visel alatta.
Napközben kis háza teraszán aludt, este passziánszozott, és
kisrádióját hallgatta. Veronica csak akkor értette meg, hogy
távolról származik, amikor uborkasalátát látta enni, és
recsegő hangján, kacéran szólt hozzá: ma magyarul eszem.
Adrienne a húszas évek óta élt Olaszországban. Apja, aki a
budapesti Royal Szálló gazdasági vezetője volt, egyszer
Szicíliába vitte nyaralni, ott, Milazzóban ismerkedett meg
későbbi férjével, egy olasz futballcsapat magyar edzőjének
a barátjával. Tarvisióban, Nápolyban, majd Szicíliában
éltek, amíg a férje meg nem halt. Azóta a nyári hónapokat
San Giorgio nyaralónegyedének egyik bungalójában töltötte
az öregasszony, néhány héten át kopasz, pocakos, öreg
fiával, aki szigonypuskával vadászott a környékbeli halakra.
Veronica Adriennétől hallotta először Budapest nevét, és
őrajta csodálkozott el először, hogy miért élte le az
életét hazájától távol.
Zebegényinek sikerült rávennie Agnesát,
hogy üljenek be a Vulcano kikötőjéhez közeli bárba, ami
éppen csak hogy kinyitott, és igyanak egy sört, mielőtt
megmásszák a vulkánt. A világháború, aztán ötvenhat elég
indok volt, hogy itt maradjon, gondolta Zebegényi, de nem
mondta, mert akkor mit mondott volna magáról? Aztán az
Adrienne és Magyarország közötti kétezer kilométeres
távolságról eszébe jutott az a kép, amit gyerekként
képzelt az ezredfordulóról, kétezerről. Egy körúti
szálloda, talán a Royal erkélyén állt, késő este volt.
Lent ünnepelt a szilveszteri tömeg. Nem emlékezetett senkire
sem a környezetében. Lehet, hogy egy pohár bort ivott. Nem
volt boldog, magányos is volt, de mintha mégis elégedetten
nézett volna le a múló időt éljenzőkre. Hogy jutott ide, a
Vulcanóra vagy bárhova? Ugyanazok a sebhelyek vannak rajta,
kezén, térdén, bokáján, mint amikor az ezredfordulót látta
maga előtt. Azóta boldog is volt már, beteg is volt már, és
volt, hogy nem mondhatta magát magányosnak, de elégedettnek
aligha érezte magát. Vagyis még mindig türelmetlenül várta
azt a helyzetet, ami már elmúlt. Hát így, gondolta akkor
Szicíliában Zebegényi, és ezt tette a Vulcanón is, amikor
belekortyolt a Moratti sörbe. De azt nem gondolta mégsem, még
akkor sem, amikor rávette Agnesát, hogy még egy sört
megihasson, mielőtt a tűző napon fölgyalogolnak a kráterig,
hogy valamelyik vulkán tengerpartján fog kilencvenedik
életévén túl is sétálni és bepisálni, mert nem akart
ötven méternél távolabb látni, az is bőven elég volt,
tekintettel a Vulcanóra, és nem is láthatott tovább, ezt csak
Agnesa hitte.
Szerencsére a vulkán krátere valamivel
alacsonyabban volt, mint a János-hegy csúcsa. Kihalt, vulkáni
törmelékkel és porral borított szerpentinen gyalogoltak
fölfelé. Még az út elején állt egy bódé, csaknem
deszkadarabokból összetákolva, ahol egy kutya és egy
jegyárus hűsölt és szundikált. Egy blokkfüzetből kaptak
valami kis papírfecnit, és caplathattak tovább, fölfelé.
Zebegényinek némi erőt adott a sör, tán még az éjszakai
ittasságából is visszahozott valamit, ezért még
visszafordult a bódé felé, és egy helyben kitalált olasz
nyelvtörőt kiabált az ismét lepihenni készülő jegyárus
felé.
– Quanto costa questo cane? – Azaz:
mennyibe kerül ez a kutya?
Aztán még párszor megismételte, már
halkabban, de egyre gyorsabban, csak Agnesának, és várta
dicséretét. De Agnesa csak különösen nézett rá, mint aki
késve veszi észre, hogy az egyetem helyett egy óvodába ment
be. Zebegényi megpróbált komolyan viselkedni. Tűnődve, maga
elé, a porba nézett, és azt mondta:
– Azért különös, hogy egy vulkánnak
nincs neve. Hogy csak vulkánnak hívják.
Agnesa megint ránézett, de most már úgy,
minthogyha megtalálta volna az általános iskola felső
tagozatát.
– A sziget a nevét Vulcanus római istenről
kapta, mivel az ókori rómaiak úgy tartották, a tűzhányó
alatt található a tűz istenének műhelye. Éppen fordítva
van. A mai vulkán szó ered a sziget nevéből.
A kanyarban egy másik bódé állt, kicsit
fejlettebb, mint a jegypénztár, és áram is lehetett benne,
mert a vulkáni kőzeteken kívül jégkrémet is árult az
eladó.
– Majd lefelé – mondta Agnesa.
Míg fölértek a kráterhez, legfeljebb
négy-öt emberrel találkoztak. Tűzött a nap, és egyre
erősebb lett a kénszag. A kráterben és a kráter peremén
rikítósárga kövek ültek, egészen apróktól a
hűtőszekrény nagyságúakig, és egy területen vadul tört
föl a kéngáz, kétembernyi magasságig függönyt húzott a
kráter peremén vezető útra, aztán ellebegett a gyenge
szélben. Zebegényi előbb a helikopter leszállására
kiépített betonkockára festett kereszt közepére állt,
kitárta két karját, és forogni kezdett, mintha a rotor
pörögne. Agnesa elfordult. Aztán kisebb sárga köveket
gyűjtött, és csodálkozva tapasztalta, hogy némelyik meleg az
alulról szivárgó kénes gőzöktől.
– Mikor tört ki ez a vulkán utoljára? –
kérdezte guggolva Agnesát.
– 1888-ban. Azóta szulfátra állapotban
van. Csak kénes gázokat lövell ki magából, mint látod.
– Szóval csak fingik, nem hány –
összegezte Zebegényi.
– Idióta – mondta Agnesa, és most nem
fordult el, figyelmesen nézte a még mindig guggoló férfit.
– Gyere, menjünk át ezen a gázfelhőn, és
akkor körbe tudjuk járni a krátert.
– Azt nem lehet – rázta a fejét Agnesa.
– Dehogynem! – állt fel Zebegényi. – Az
arcod elé fogod a blúzodat, és tíz lépés alatt a túlfelén
vagyunk.
Megragadta Agnesa kezét, magával vonszolta a
fehér felhőbe, aztán elengedte, és az arca elé húzta
pólóját. Tett néhány lépést, és, ha a pólón keresztül
is, ösztönösen levegőt vett. Mozgott a tüdeje, de nem
érezte a levegőt – mintha légüres térbe keveredett volna.
Aztán rájött, hogy abba is keveredett. Visszafordult, és a
fehér gázon át Agnesára próbált nézni. Mikor meglátta
könnybe lábadt szemét, intett neki: vissza! Nem tudtak sietni,
de végül csak kiértek a gázfelhőből, és kicsit köhögtek,
és mélyeket lélegeztek.
– Nem láttad a halálfejes táblákat? –
kérdezte Agnesa még mindig könnyes szemmel. – Három is
volt, amíg fölértünk.
– Nem. Nem láttam. De ha te láttad, miért
jöttél velem?
Agnesa egy darabig nem válaszolt. Leült a
helikopterleszálló szélére.
– Mert azt gondoltam, szép lehet meghalni
egy vulkán tetején. Veled.
– Az szép – válaszolta Zebegényi. –
Veled is. – Aztán arra gondolt, vajon melyik lehet jobb:
elégni, vagy megfulladni egy tűzhányó tetején?
Lefelé menet a fölső bódénál vulkáni
kőzeteket vettek. Például csillogó, fekete, pengeéles
szélű obszidiánt, és habkövet, ami állítólag a
tengervízen is fönnmarad, és egy lávakőből vésett
hamutartót és jégkrémet. Csak kénes, sárga köveket nem
vásároltak, mert azzal úgyis tele volt Zebegényi zsebe.
Agnesa kicsit csóválta a fejét, mikor Zebegényi a hamutartót
eltette, ezért nehezen tudott a jégkrémébe harapni.
Zebegényi elvette a pultról a saját jégkrémét, bontogatni
kezdte, aztán Agnesára nézett.
– Mindig csak vulkáni hamut fogok beletenni.
Agnesa ekkor nem csóválta a fejét, mert
megint harapni szeretett volna, de nem tudott a mosolygástól.
Az alsó bódénál nem ismételte meg Zebegényi a
nyelvtörőjét, csak megnézte a szuszogó kutyát, és
vakkantott egyet neki. A bárnál megint megálltak, és a jól
sikerült vulkántúra, a haláleset nélkül végződő
kirándulás örömére Zebegényi ismét kért egy sört, és
elszívott egy cigarettát.
A hajó elhagyta a kikötőt, a
szétbányászott vulkáni kúpot, a Vulcanellót, s lassan
egészen kicsi lett a Vulcano is mögöttük. Liparin kötöttek
ki, mely valóban városnak látszott a halászfaluk és
üdülőhelyek között, emeletes, barokk épületekkel,
autóforgalommal a kikötőben. Aztán Salina következett,
melyet Zebegényi alig látott, mert útközben megint elnyomta
az álom, csak mikor Agnesa szólt neki, és kimondta a sziget
nevét, akkor jutott eszébe A párduc, Giuseppe Tomasi di
Lampedusa regénye, mely Salina hercegről és az arisztokrácia
elpusztulásáról szól. Szegény Lampedusa úgy látta meg
otthonának romját Palermóban, ahogy Bánffy Miklós gróf a
magáét Bonchidán, gondolta Zebegényi. Az egyiket az
amerikaiak bombázták le, a másikat a németek gyújtották
föl. Mindketten ugyanarról írtak, gondolta még, aztán megint
elaludt. Panareát észre sem vette. Aztán legközelebb már
Ginostrán kötöttek ki, a Stromboli déli oldalán néhány
házból álló falucskánál, ahová gyalogút sem vezet.
– Összesen ennyien, körülbelül
harmincan-negyvenen laknak az egész Filicudin – hallotta
Agnesa hangját Zebegényi, de már megint nem volt ereje
kinyitni a szemét, inkább elképzelt negyven embert egyszerre.
San Vincenzóban kénytelen volt fölébredni,
mert megérkeztek. A kis kikötőtől nem volt messze a ház,
amit Emma és Agnesa bérelt, de Agnesa előbb végigjárta mind
a két, turistákat váró boltot, ahol vulkános és gyíkos
pólót, táskát, törülközőt és szoknyát lehetett kapni,
és vett is néhány ruhaneműt, hiszen alig volt valami náluk,
Zebegényi például egy vulkános pólót és egy gyíkos
alsónadrágot kapott, meg egy fekete fürdőnadrágot. A ház
és a tenger között csak ötvenméternyi sabbia nera, fekete
homok volt, és néhány partra húzott csónak vagy szinte
csónaknyi halászhajó. A fehér, arabos motívumokkal épített
ház két szobából állt, a nagy ágy volt az egyikben, a
másikban pedig a konyha. Mindkettő a széles, tengerre néző
teraszra nyílt, amiről néhány lépcső vezetett le a kicsi
kertbe és a kapuhoz. Agnesa, mielőtt becsukta volna maga után
a két helyiség közötti fürdőszoba ajtaját, azt mondta,
ugye, nem baj, ha előbb ő megy zuhanyozni, mert nagyon
megizzadt az úton. Nem, gondolta Zebegényi, és fölvette új
fürdőnadrágját. Lesétált az üres partra, de még csak az
út felénél járt, amikor már úgy sziszegett, mint egy
becsavarodott kígyó, és nagyon bánta már, hogy nem mondta
Agnesának, hogy vegyen neki egy gyíkos papucsot is. Mintha
eloltanák, olyan megváltó érzés volt elmerülni a tengerben.
Sokáig a víz alatt úszott, s mikor végre kidugta a fejét a
vízből, meglátta a különös, igazán romantikusnak tetsző
sziklaszirtet, amely néhány száz méterre emelkedett ki a
tengerből. Hallott már Agnesától a Strombolicchióról, mely
éppen nem kistestvére a nagy, naponta működő vulkánnak,
hanem nagypapája, a Stromboli helyén háromszázhatvanezer éve
állt tűzhányó egyetlen sziklamaradványa, kemény ásványi
anyagainak köszönhetően maradt meg, s mostanra egy
világítótorony lett a társa. Zebegényi a víz hűsének
segítségével már el tudott nyújtózni a parti homokban, s
nem bánta, hogy a hátára ragad a sabbia nera. Becsukta
szemét, vörös foltot látott a nap helyén, s mindkét
kezével morzsolgatta a fekete homok durva szemcséit, a
lávakőzet legkisebb darabjait. Miért van olyan erő
Agnesában, mint egy tűzhányóban, hogy képes utánajönni
Szicíliába, és megtalálni őt, és egyszerre miért olyan
gyenge, mint egy helyéből kihullott hajszál, hogy hajlandó
dagadt, ronda nagynénjével henteregni a nagyágyon? Persze van,
aki meg olyan, mint a homok, hordja a tenger, fújja a szél. És
fekete. Egyre feketébb. Nehéz felelni azért, amit felfogni nem
adatott meg az embernek. Agnesa keze érintette meg az arcát.
Mögötte guggolt, és nevetett. Zebegényi fölnézett rá, s
így fejjel lefelé, előrehulló hajjal még szebbnek látta,
mint valaha. Agnesa fürdőruhában volt, és megint felnevetett.
Zebegényi megérezte leheletén a bor illatát. Agnesa apró
mozdulatokkal előrébb csúszott a homokban. Először
Zebegényi homlokát érintette a nemi szerve, aztán az orrát,
majd még két apró csusszanás után a száját. Zebegényi
semmit sem látott, csak a mély sóhajt hallotta a magasból,
majd érezte, hogy Agnesa oldalra húzza fürdőbugyiját, ő
pedig kidugta a nyelvét. Mikor a bankárnő leült melléje,
Zebegényi is föltápászkodott.
– A mai napon már másodszor volt
lehetőségem fulladásos halálra.
– Bocsánat. Nem tudtam ellenállni. –
Agnesa elnézett a Strombolicchio felé.
– Menjünk! Lezuhanyzom, aztán együnk
valamit!
– Menj be előbb a vízbe! A sabbia nerától
eldugul a lefolyó.
Zebegényi fölállt, és már mérsékeltebb
lelkesedéssel indult a víz felé, mint az előző alkalommal.
– Várj! Én is megyek! – kiáltott utána
Agnesa. – Aztán együtt zuhanyzunk!
Keskeny, egyszemélyes, meredeken emelkedő s
hirtelen el-elforduló utcácskákon gyalogoltak fölfelé a
fehér házak között, ahol az udvar asztalánál ülőktől
nemcsak a fölfelé vagy lefelé ballagó emberek voltak
karnyújtásnyira, hanem csaknem a szemközti lakó is.
Zebegényi megfigyelte, hogy minden ház udvarán van egy budira
emlékeztető, lefedett nyílás s a legtöbb mellett egy
rézsút lejtő kőasztal, az aljában lefolyóval.
– Ezek szerint az udvaron kakálnak, aztán
mellette meggyúrják a tésztát… – szuszogta Zebegényi.
– Az egyik a ciszterna, az esővizet
gyűjtötték benne, a másikon mostak vagy mosogattak –
magyarázta Agnesa. – Nagy kincs volt az édesvíz, minthogy a
szigeten nincs. Csak az esővizet lehetett összegyűjteni.
– Minek költöznek az emberek olyan helyre,
ahol nincs víz?
Agnesa fölnevetett, és visszafordult
Zebegényi felé.
– Minek szeretlek? – Aztán előrefordulva
még folytatta. – Az eszkimók mért nem Magyarországon
laknak? Az ókorban is éltek itt, előtte is. Az 1900-as évek
idején csaknem háromezer lakosa volt a Strombolinak. Most nincs
négyszáz, Ginostrával együtt. Elmenekültek a kitörések,
szökőárak miatt. Most viszont naponta rengeteg turista
érkezik. Egyébként a Lipari-szigetek más vulkánjain ősi
kultúrák maradványait is megtalálták. Pedig a halászaton
kívül élelmiszerhez is nehezen juthattak. Egyes szigeteken
megterem a búza, a legtöbbön a füge, a citrom, a mogyoró és
a kapribogyó. A Strombolin állítólag volt szőlő, de én
már nyomát sem láttam. Az egész sziget a tengerből
kiemelkedő vulkáni kúp. Zöld növényzet csak az alsó
peremén, abból is csak ezen a területen van, ezért épült
ide egymás közelébe három falu. Másutt csak a sziklák
lógnak a tengerbe, följebb pedig elkezdődik a sivár,
vulkanikus kővel és porral borított hegy. Egy szál virág nem
él meg benne. Holnap fölmegyünk, és lenézünk a kráterekbe,
jó?
– Oda föl? – nézett a magasba Zebegényi.
– Oda. Már többször voltam fönn. Alig
több mint kilencszáz méter.
– Harminchat fokban, függőlegesen…
– Mire fölérünk, alkonyat lesz, nagy szél
és hideg. Most már csak csoporttal lehet fölmenni, de
egyetemista társaimmal még ott aludtunk a lávaszökőkutak
fényében. Minden nap kitör a Stromboli.
Zebegényi bólintott.
– Tényleg jó lehet itt. Se inni, se enni
nem lehet, viszont bármelyik nap fölrobbanhat alattad a föld.
Ideális.
– Gyönyörű – helyeselt Agnesa.
A vendéglő teraszáról a tengerre és a
Strombolicchióra lehetett lelátni. Spagettit ettek, és bort
ittak hozzá. Vacsora után még följebb gyalogoltak, a
templomig, amivel szemben egy bár terasza nézett le megint a
szürkülő tengerre. Több sört is megittak, s csaknem sötét
volt már, mikor elindultak lefelé. Agnesáék házának
teraszán megint leültek, a bankárnő bort töltött, de
hamarosan fölállt, és a kezét nyújtotta Zebegényi felé.
– Gyere!
Előbb levetkőztek, aztán feküdtek le a
nagyágyra. Agnesa átölelte Zebegényit, sokáig csókolta,
olyan sokáig, hogy a férfi megérezte, valamit erőltet Agnesa.
Hamarosan el is fordult Zebegényitől, s csak feküdt, hanyatt.
– Mi baj van? – suttogta Zebegényi.
– Semmi – rázta meg a fejét Agnesa. –
Itt nem jó.
– Mért nem jó? Ettünk, ittunk, és még
föl se robbantunk. Mi baj van?
– Ebben az ágyban nem jó. Nem vagyok
teljesen veled… Talán érted.
Zebegényinek arra sem volt ideje, hogy azt
mondja, érti, mert Agnesa hirtelen felült az ágyban, majd
felállt.
– Szállj le! – szólt Zebegényihez.
Az ágy matraca alá nyúlt, fölállította,
kirángatta az ágyból, és elkezdte az ajtó felé húzni.
Zebegényi segíteni akart, de Agnesa nem engedte.
– Hagyd! A teraszon tedd odébb az asztalt
és a székeket!
Zebegényi így is tett, aztán fölkapta a
borosüveget, és hosszan kortyolt belőle. Agnesa ledöntötte a
teraszra a matracot, és ráfeküdt széttárt lábakkal,
meztelenül. Zebegényi érezte, hogy ismét erekciója van, még
egyet kortyolt a borból, aztán a matrachoz lépett, és
lefeküdt Agnesa mellé. A nő felkönyökölt, megcsókolta
Zebegényi mellét, aztán a hasát, majd szájába vette a nemi
szervét, és szopogatni kezdte. Zebegényi előbb az ölébe
omló, a sötétben is csaknem világító szőke hajzuhatagot
nézte, aztán a tengert, a tengeren egy messzi hajó fényét
és az olaszországi földrészen néha felvillanó
világítótorony pislákolását. Hallotta a tenger hullámainak
harsogását, érezte só és hal illatát, látta láthatatlanul
is hatalmasságát, szájában érezte a csók és a bor ízét,
és érezte Agnesa meleg nyelvét és száját ágaskodó nemi
szerve körül. Valóságos volt, amit csak önkielégítés
közben szoktak elképzelni a férfiak. Túl jó volt az összes
érzék öröme. Aztán eszébe jutottak a gyerekei: a szőke,
nyúlánk fiú a tengerparton és mellette a szőke lány, aki
hosszú hajának a végét tépkedi. Magára vonta Agnesát, és
szeretkeztek. Később Zebegényi a félretolt asztalhoz ült,
bort töltött magának, és meggyújtott egy cigarettát. Agnesa
a matracot cipelte vissza a szobába, az ágyba.
Zebegényi arra ébredt, hogy Agnesa hazajött
a vásárlásból. Zsömlét hozott, lekvárt, tejet, bort, egy
sört Zebegényinek az ébredéshez és salátához való
zöldségeket. Zebegényi még evés előtt lement a partra, hogy
ússzon egyet, s felfrissüljön. A fekete homokra futó, pezsgő
hullámok szélénél négyen vagy öten is álltak, és a
tengert nézték. Barnás medúzák tömege lebegett a sekély
vízben. Egy szőke kisfiú hálóval emelte ki, és kupacba
rakta a nyúlós, csípős állatokat egy fekete kő tövébe,
ahol lassan szikkadni kezdtek a forró napon. De nem fogytak el,
úgyhogy Zebegényi dühösen és izzadtan gyalogolt vissza a
házhoz. Azt hitte, egész délelőtt fürödni és napozni fog
Agnesával. Lezuhanyzott a kerti locsolócsővel, és közben
káromkodott néha. Többé nem ment le a partra, a teraszról
jól látta órák múlva is, hogy egy-két nyaraló még mindig
a vizet nézi. Agnesa ragaszkodott hozzá, hogy Zebegényi sokat
pihenjen, mert nem szeretett volna a hegyről visszafordulni
vele. Délután fölmentek a templomhoz, ahonnan a csoport indult
a csúcsra. Természetesen a templomtér sarkában kölcsönző
volt, ahol beszerezhettek mindent, a bakancstól az esőkabáton
át a hátizsákig. Agnesa megpakolta Zebegényi hátizsákját
ásványvízzel, Zebegényi pedig melléjük csúsztatta azt a
műanyag üvegbe öntött, fél liter bort, amit a nyaralóból
magával hozott. Tartott tőle, hogy az előttük, azaz
fölöttük álló kilencszáz méteren egyetlen bárt sem talál
majd. A bukósisakokat és a vulkáni port és hamut megszűrő
maszkokat a túravezető osztotta szét, indulás előtt. Még
rekettyések, cserjék borították a kúp alját, de
Zebegényinek már hol elvörösödött, hol elsápadt az arca.
Szeretett volna lefeküdni, de Zaza, a bennszülöttarcú
túravezető nem kímélte a turistákat, alig álltak meg
pihenni. Zebegényi ekkor még nem sejtette, hogy két hét
múlva, Nápoly mellett, Vico Equensében Agnesa azzal az
ásványvízzel fogja majd megkínálni, amit a hátán cipel.
Már az élettelen, vulkáni hamuval és kőtörmelékkel
borított hegyoldalon jártak, mikor Zebegényi meglátta a nagy
követ. Nekitámaszkodott, úgy, hogy a hátizsák súlya a kőre
kerüljön. Pisilnie kellett, de Agnesa megállt mellette,
nyilván azért, hogy megvárja, és közben a tűzhányóról
elmagyarázta, hogy csak hajóról néz ki úgy, mintha a
szabályos kúp alakú vulkán tetején lenne a kráter
(egyébként a kúp görög nevéből ered a sziget neve), ők
most éppenhogy fölé fognak kerülni, ahonnan csaknem belátni
a kráterekben izzó, vörös tavakra, melyeket az alól a
föltörő gázok a levegőbe repítenek, s a megkövülő
lávadarabok a Sciara del Fuocón, a tűzcsúszdán gurulnak vagy
csúsznak le, akár a tengerig. Zebegényinek rettenetesen
kellett pisilnie, de azt még kivárta, míg megtudhatta, hogy a
vulkán talapzata mintegy kétezer méter mélyen található a
tengerben, ezért a magassága igazából összevethető lenne a
háromezer-háromszáznegyven méter magas Etnáéval, a mérete
persze nem, a Stromboli területe mindössze tizenkét
négyzetkilométer, vagyis a csúcs magasságához képest igen
kicsi.
– Menj, Agnesa, menj velük, majd mindjárt
utánatok jövök!
– Csak nem gondolod, hogy itt hagylak?
Zebegényi mintha repülőről nézte volna: a
fekete partot cérnaszálakként öltötték végig a fehér
házsorok a kikötő mellett.
– Jó. Mert hugyoznom kell.
– Fordulj meg, és pisilj ide a kő mögé.
Föntről mindent látnak – intett a fejével Agnesa a már
két kanyarral fölöttük járó csoport felé.
– Nem bírok – nyögte Zebegényi, és a
kőnek támaszkodva kigombolta a nadrágját, majd a kijárt,
talpalatnyi szerpentinutat átívelve a meredeken aláhulló
hegyoldalra, a vulkáni hamuba vizelt.
– Mit csinálsz? – kiáltott föl Agnesa,
de már nem tudott továbbmenni a szép ívben csurgó, sárga
sorompótól.
– Vedd ki a bort! – kérte Zebegényi.
– Milyen bort?
– Itt van a vizek között.
– Ne igyál bort! – tiltakozott Agnesa. –
Így is alig tudsz feljönni.
– Akkor itt maradok – mondta Zebegényi,
és begombolta a nadrágját. – Vedd már ki!
Agnesa kinyitotta a hátizsák száját,
felkutatta benne a bort, és Zebegényi kezébe nyomta.
– Tessék! És ha nem pisálsz le, akkor most
továbbmennék!
– Tessék – mondta Zebegényi, és két
hajtásra kiitta a bort, amitől olyan újult erőre kapott, hogy
a csúcson beérte Agnesát és a csoportot is majdnem.
Nem volt szerencséjük. Ezen az estén nem
indult meg a lávaszökőkút. Két vörös nyílás mint Lucifer
szeme nézett vissza rájuk, gázokat eregetett, s időnként
egy-egy lávadarabot fölrepített, mintha mégsem szem lenne,
hanem száj, és ki akarná köpni őket, de rendre
visszahullottak a kráterbe. Ki akart törni, de nem sikerült
neki. Agnesa mégis örült, és a tenger feletti naplementében
is gyönyörködött, ezért Zebegényi is örült, és
elhatározta, hogy a kikötőben vásárolni fog egy képeslapot,
amin látható egy rendes kitörés. Lefelé másik úton mentek,
s olyan porfelhőt csaptak, hogy igazán akkor talált hálára
kötelező szerepére a száj elé erősíthető maszk.
Zebegényit a teli üveg ásványvizek tolták lefelé, egészen
hazáig, a bukósisakot vissza sem adta. Miután lezuhanyzott,
megivott egy pohár bort, rávetette magát a nagyágyra, és
azonnal elaludt.
Másnap reggel a teraszra kiakasztott,
száradó ruháit látta meg először. Átkiabált a konyhába:
– Mi az, a tisztítóban nem szárították
meg őket?
Mivel a konyha felől nem jött válasz,
föltápászkodott, átment az étkezőhelyiségbe, aztán ki a
teraszra, és onnan az üres partot is látta, csak Agnesát nem
találta sehol sem. Visszament a házba, benézett a
fürdőszobába, sétált egyik sarokból a másikba, míg Agnesa
helyett rá nem lelt egy levélre és némi pénzre a nagyágy
mellett. Leült, úgy olvasta el.
9.30-kor megy Milazzóba hajó (azt úgysem
éred el), meg este is valamikor – ha vissza akarsz menni
Szicíliába. Nápolyba 12.00-kor indul, ha eléred, talán még
előbb jutsz oda, mint én – ha Vico Equensébe akarsz jönni.
Ha oda… Én a hajnali hajóval megyek Milazzóba a kocsiért,
aztán azonnal föl, Nápolyba, mert már várni fog Emma. Éjjel
kimostam a cuccaidat. A kulcsot dobd be a postaládába! Döntsd
el, mit akarsz! Majd én is eldöntöm. Csókollak, Agnesa.
Részlet egy készülő
regényből.