Czakó Gábor
A
hunfalvyzmus és a nyelvújítás
Az ép magyar nyelvérzékű
nyelvtársaink sokasága utasítja el a „finnugor”
nyelvészkedést úgy, ahogy van, de leginkább szótörténeti
elemzéseit. Jogtalanul és pontatlanul. Nyelvédesanyánknak,
mint minden hozzá hasonló korú hölgynek, vannak szülei,
déd-, ük- és szépanyái-apái, ugyanígy gyermekei, unokái,
megszámlálhatatlan sokaságban és fokokon. Ezek között
kétségkívül ott szerepelnek az ugorok és a finnségi népek
is. Hogy esetleg kik még, arról az ugor–török háború óta
sunnyog a tudomány. A XIX. század második felében ugyanis az
említett háború látszólag ugor győzelemmel végződött,
valójában két szűk látókörű kultúrpolitikus – Hunfalvy
Pál és a később Józseffé lett Budenz – diktatúráját
hozta, valamint a józan ész bukását – mint minden
zsarnokság. Az erőltetett és egyoldalú szóhasonlításokat,
származtatásokat, az ugor ősnyelv kitalálásába fektetett
tömérdek sarkifény-kergetést mellőzve elég egyetlen példa,
a Hunfalvy nevéhez fűződő „szabály”: csak az a szavunk
tekinthető magyarnak, amely a rokon nyelvekben megtalálható.
Eszerint az évezrede adatolt magyar szavakat, a milliós
nagyságrendű szókincsünket a finn és az észt kivételével
egy-két száz éve följegyzett töredék nyelvek szavaiból
szabad csak magyarázni. Azaz hunfalvyzni. A többi szó vagy
jövevény, vagy „ismeretlen eredetű”. Hunfalvysta
szótárainkban ezekből van a legtöbb. Mókás, nem? Ideje
szétválasztani nyelvünk őstörténetét – benne a finnugor
rokonsággal – a hunfalvyzmustól, vagyis a rárakódott
hatalmi szempontoktól és a belőle eredő téveszméktől,
például a szétszerkesztéstől. Ég szavunkat így
vették ketté, mert az ’égbolt’ értelemnek van a
miénkénél fél évezreddel is későbbi (!) följegyzésű és
távoli (zürjén ’synad’ = levegő, és finn ’sää’ =
időjárás) kapcsolata, az igei értelemnek pedig ugyancsak
kései cseremisz, zürjén és osztják. Ha a sokkal korábban
följegyzett magyarból indultak volna ki, akkor azt mondanák,
ami ésszerű: az ég mindkét jelentése kiveszett több
rokon nyelvből, viszont egyikben-másikban megváltozva ugyan,
de fönnmaradt. Minthogy a magyarban megőrződtek őskori
világszemléleti és bölcseleti elemek,1 melyek
még a középkorban is éltek,2 nálunk a két ég
jelentés egy maradt. Okkal.
Akár az egy számnév, mely
„mindeneket magába foglal”, és az egy/id = szent,
mely azt jelenti, hogy az Egyház mindenkit magába fogad.
Ősi finnugor szavaknak tekinti a TESZ a nyal,
nyel, nyál, nyelv, nyel sort, és külön-külön
származtatva veti össze őket a rokon nyelvek hasonló
jelentésű alakzataival. Lényegében négy külön szónak
tekinti őket, mert szórtan fordulnak elő: az egyik itt igen,
ott nem.3 A rokonság kétségtelen, ámde fordított.
A mi nyelvérzékünk e négy szót azonos gyökből eredettnek
tekinti: alakjuk, szerepük, jelentésük hasonlósága miatt.
Természetesen ezen a véleményen van a CzF is: „nyelv
azon számos szók közé tartozik, melyekben a v képző
átalakult igeneves ó v. ő, tehát eredetileg nyelő, melyből
lett: nyelü, végre: nyelv, mint ölő, ölű, ölv, oló, olu,
olv, homó (omó), homu, homv (hamv). Így képződtek elavult
gyökökből: enyü, enyv; könyü (gönyű) könyv; nedü, nedv;
kedü, kedv; fenyü, fenyv stb. Legtökéletesebben öszveüt e
származtatással a csagataj jalin = nyelv, jala-mak igétől
mely am. nyal-ni (Vámbéry); hogy pedig nyal és nyel teljesen
rokonok, nem hiszszük, hogy valaki kétségbe vonná. Több
régi nyelvemlékben eredeti alakjában találjuk. »Menden nép,
nemzet és nyelő (azaz nyelv) valamely káromlatot beszélend.«
(Bécsi codex. Daniel profétában). »És ő szájokbun álnok
nyelő nem lelettetik.« (Sophonias profétában). Sőt néhutt
csak nyel. »Szólásnak vagy nyelnek ő büne.« (Nádor-codex).
»Ez átkozott harmad nyelnek gonoszsága.« (Góry-codex).
Rokonok a vogul nelma, nilm, osztyák nälim, nälem.
Egyébiránt Vö. NYEL, (1). A finn kieli szót némelyek más
eredetünek tartják, s ezért a magyar ’nyelv’-nek
’nyelő’ eredetét is kétségbe vonják. De a magyar
régiség minden kétséget eloszlat, s többet bizonyít
bármely rokon nyelvnél, különben pedig a csagataj nyelv is
mellettünk szól. A mongolban is k-val áll: kelen.”
Vajon annak van nagyobb valószínűsége, hogy
a „finnugor ősnyelvben” négy, a nyelv két értelmét
figyelembe véve öt külön szó keletkezett a hasonló képű,
szerepű jelenségekre, majd ezek a szavak szétszéledtek,
változtak a szétszóródó rokonok közt, ámde a magyarban az
említett négy alak és jelentés valamely okból egységes
alakot s jelentést öltött? Vagy ennél ésszerűbb, hogy
ősgyökük a magyarban született, s onnan került a tőlünk
elszakadt rokonokhoz, s formálódott tovább? A józan ész
ilyesféle megcsúfoltatása aligha nevezhető finnugrizmusnak,
még kevésbé tudománynak, legföljebb hunfalvyzálásnak.
Hunfalvy tettestársa, Budenz szerint például a rá
(első említése: Tihanyi alapítólevél, 1055 – reá) a
nyolc évszázaddal később (!) följegyzett vogul rah – kb.
rang – ’kívül’, esetleg a rahka – kb. rangka –
’félre’, ’oldalt’ szavakból magyaráztatik, s
véletlenül sem fordítva. Mi sem természetesebb, mint hogy a
„kikövetkeztetett ugor alapalak” a vogulból elrugaszkodva a
rahe lehetett. Még jelentéssel is föltarisznyázták:
’felszínt’ érthettek rajta az ősugorok, akiknek ki- és
hollétéről amúgy semmi adat sincs.
A TESZ – Történeti Etimológiai Szótár
– és a szintén hunfalvysta csapáson járó Etimológiai
Szótár (ESZ) szerint mozog igénk bizonytalan eredetű,
mert nem könnyű levezetni bizonyos jurák és szelkup
szavakból. Hogy belső fejlemény lehetne a moz
gyökből, ami a mocoroggal is összefüggésben áll, meg
az izeggel is, s általuk gazdag családdal, az a szótár
szerkesztői számára vállalhatatlan, noha a kapcsolatról
tudnak, mert tényleg tudósok, csak éppen nem merik
lerázni láncaikat.
A hunfalvyzmus egyik – nyilvános –
kiindulópontja annak a hiedelemnek az abszolutizálása,
miszerint az elmaradott, esetleg írásbeliség nélküli népek
többet őriznek meg hagyományaikból, mint a szerencsésebb
anyagi és művelődési sorsot élvezők. Ebben akad némi
igazság, de hogy a teljes hiányzik belőle, az erősen
valószínű. Nehezen állítható, hogy például a
dél-baranyai beás cigányok nyelve közelebb áll Cicero
beszédéhez, mint IX. Piusz enciklikáié.4 Az sem
zavarja a szekta tanait, hogy az uráli rokonok valaha hantira
és manysira váltak szét, majd az alig nyolcezres vogul/manysi
nép már a XIX. századra négy, egymást nem értő
tájszólásra szakadt, szavainak eredeti alakja így a ködbe
vész. Ezzel szemben a magyar nyelv egyik rendkívüli
tulajdonsága az állékonysága: európai nyelvtársaihoz
képest roppant keveset változott az elmúlt s elég jól
adatolt hét-nyolcszáz év során. Vajon mi lehet ennek az oka?
Csak nem a gyökrend, ami nálunk nagyjából épen maradt? Varga
Csaba hívta a föl a figyelmet arra, hogy a gyökrend óv a
gyors változástól! Az egy gyökből sarjadt, hasonló
szemléletességű, több tucatnyi vagy olykor több száz
szónak egyszerre kéne módosulnia!5
Nemcsak szavaink és nyelvünk szerkezete tart
ki erősen az időben, hanem szemlélete is. Nevezetesen azok az őskori6
eszmék, amelyek eddig föltárt részéről Beavatás a
magyar észjárásba című nyelvrégészeti könyvemben7
számoltam be. Például arról, hogy Nyelvédesanyánk
emlékszik a több mint két és fél ezer éve virágzott
minőségi matematikára,8 amelyet leginkább
püthagoreusként ismerünk, ám ez a számszemlélet hatotta át
a korabeli magaskultúrák számfölfogását Egyiptomtól
Mezopotámián és Iránon át Indiáig. Sőt, emlékezete oly
eleven, hogy Nyelvédesanyánk máig ebben a jegyben képzi az
új szavakat, lásd például: egyenlet, egyenruha, egylet stb.
E számbölcselet az alapja a szintén őskori
analógiás és szemléletes gondolkodásunknak, a holisztikus
világ- és nyelvszemléletünknek. Vegyük például
ikerszavaink ezreit (!), köztük a süt-főz, esik-kel,
sőt: él-hal képződményeket, melyek ellentéteket
oldanak egybe. Soroljuk még ide az olyan szavainkat, mint magyaráz,
egészség, gondolkodik stb.9 Vagy éppen magát
nyelvünk gyökrendjét és ősrégi összefüggését
zenénkkel.10 Az említettek s az itt föl nem sorolt
további nyelvrégészeti leletek egyelőre meghatározatlan
korú ősépítményekként magasodnak ki a hunfalvyzmus
barakktáborából. Ráadásul egyáltalán nem romok, ma is
eleven, önépítő képződmények, bennük laknak a nyelvükben
élő magyarok. Szegény, párbeszédképtelen11
hunfalvysták hogyan is vehetnének tudomást róluk?
A hunfalvyzmus valójában hazugságszisztéma,
zárt rendszer, melyből kilépni tilos. Aki megpróbálja,
eretneknek minősül, azonnal kiesik a „tudományból”12
és a szcientifista13 közéletből.
*
Az ép magyar nyelvérzék máig a belső
nyelvértelmezés alapművére, a Czuczor Gergely és Fogarasi
János által készített A magyar nyelv szótárára
(CzF) támaszkodik. Jómagam Mészöly Miklós állandó
hivatkozásai nyomán kezdtem érdeklődni e csodálatos mű
iránt. Mint ismeretes, a CzF szerint a magyar: gyöknyelv.14
Szavaink rendszert alkotnak, s a mintegy 2400 gyök
toldalékolásából keletkeztek és keletkeznek.
Ezt a magyarok mindenkor tudták. Íme A
nagy magyar szótár belső elrendelésének s miképeni
kidolgoztatásának terve. Utasításul a Magyar Tudóstársaság
tagjainak című, 1840-ben kelt irat néhány mondata:15
„Előszó. E terv első része, gróf Teleki József
akadémiai elnöknek, alapul elfogadott, koszorús munkája (Egy
tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja.
Pest, 1821) után készítve, előleges tudomásul a tagok
számára, 1834. kinyomatott.
Azóta annyira haladván az
előkészületek, hogy maga a kidolgozás is már munkába
vétethetnék; e terv, 1839-dik évben, a kis gyülésekben még
egyszer átnézetett, nagyobb világosság okáért helyenként
példákkal toldatott meg, itt-ott a kifejezések
határozottabban ejtettek; a VII-d. nagy gyülés határozata a
szótár miképeni dolgoztatásáról, valamint a Vörösmarty
Mihály nyelvtudományosztályi megbizott rendes tag
példány-czikkelyei, miképen azok, a kis gyülésekbeni szoros
vizsgálat után, el lőnek fogadva, hozzá kapcsoltattak: s mind
ezek együtt, utasitásul a tagok számára, a X-d. nagy gyülés
rendelétéből, ezennel kibocsáttatnak. Pesten, a kis
gyülésből junius 30. 1840. D. SCHEDEL FERENCZ titoknok.”
Így kezdődik A magyar nyelv szótárának
körvonalazása Akadémiánk nagy- és kisgyűlései által,
többszöri, tehát a lehető legalaposabb megvitatás után.
Lentebb, rögtön az első fejezetben roppant érdekes
megállapítást olvashatunk nyelvünk természetéről.
Előrebocsátandó, hogy ekkoriban egy ügyvédbojtárnak,
kollégiumi tanárocskának, falusi lelkésznek is kellett tudnia
legalább latinul és németül, hisz ezek voltak a hivatalos
nyelvek, a régi határozatok, törvények, iratok és ítéletek
e nyelveken fogalmazódtak. Ezenkívül tót, rác, oláh vagy
egyéb nemzetiségi vidékeken az ügyfeleik-híveik nyelvében
is alapos jártasságot kellett szerezniük. Akadémiánk
ráadásul a kor legnagyobb nyelvművészeit is körébe vonta,
akik nyelvünket művelve belülről értették azt. Például
Vörösmartyt, később Aranyt. Az akadémikus urak tehát sok
más nyelv ismerete s anyanyelvünk benső, költői ihlete
alapján juthattak arra meggyőződésre, hogy: „A magyar
szótár alkotásának, nyelvünk természete szerint, némely
főbb szabályokat kivéve, különbözőnek kell lenni minden
egyéb nyelvek szótárainak alkatától, valamint az eddig
készült magyar szókönyvekétől is.” Tehát a magyar
nyelv természete eltér az indoeurópaiakétól. A
körvonalazók bizonyára tanulmányozták a nyelvész gróf
Teleki József akadémiai elnök iránymutató tanulmányától
kezdve, azaz majd húsz esztendőn át a korabeli és korábbi
külföldi szakirodalmat is, ezért vetették el. A magyar
nyelvtudomány pedig ekkoriban bontakozott ki. Megjegyzendő,
hogy e korai művek egyike, Kresznerics Ferenc Magyar szótára
(1831) szintén a magyar nyelv belső gyöktermészetét
vizsgálta, bár nem használta még a CzF szakkifejezéseit.
Hogy milyennek gondolták a legműveltebb
magyarok anyanyelvük belső természetét, arról világosan
rendelkezik a szószármaztatásról szóló V. szakasz második
bekezdése,16 melyben meghatározzák szavaink
alapelemét, gyökerét, „atomját”: „A szók vagy
gyökök, mint péld. rom, vagy származékok, mint romladék,
vagy összetételek, mint vár-rom, le-ront.
Gyökszónak hivatik az, mely nincsen
szóképző által alkotva. Az ily gyökszók vagy eredetiek,
vagy kölcsönzöttek. Ezek eredetéről, a természeti hang
után képzetteket kivéve, alig mondhatni valamit, mert az ős
régiség homályában vész el. Már az ily gyökszókról,
akár azok a finn, zsidó, arab, akár a perzsa, mongol, török,
tatár, akár tót, német, deák, görög nyelvvel legyenek
közösek, legtanácsosabb ezen szabályt követni, hogy: hol a
kölcsönözés akár nyelvünkbe, akár nyelvünkből világos,
ott az kijelentessék; hol pedig eléggé ki nem mutatható, ott
kétesnek maradjon a szótárban is, egyszerűen az jegyeztetvén
meg, hogy ez vagy amaz magyar gyökszó, ez vagy amaz idegen
nyelvvel közös.”
Ez volt tehát a XIX. század első felében a
Magyar Tudományos Akadémia tagjainak általános véleménye,
mely nyilván nyelvérzékükből fakadott, mivel akkor emez
adottság a maga természetességében létezhetett és
működhetett.
*
A gyökrend meglepően csodálatos
bizonyítéka az említett korszakba átívelő nyelvújítás.
A nemzeti ébredés évtizedeiben vívott
nyelvi harc Mondolatostul a magyar nyelvtörténet remek
fejezete. Természetesen sokan támadták az újítókat,
némelyek labancozzák őket mindmáig, de a mozgalom többet
javított, mint ártott. Először is azért, mert tényleg népi
volt, vagyis a magyarul beszélők véleményét fejezte ki, s
ezért nem torkollott hunfalvyzmusba, azaz tudománytalan
diktatúrába. Másodszor azért, mert az erőszakosak ellenében
Nyelvédesanyánkra bízatott a döntés, ő pedig jó
királynőként az észjárása szerinti leleményeket tartotta
meg. A magyar észjárás alapja a gyökrend, ebből fakad az
egységlogika, a gyökhangsúly, a hálószerűség, az
egyszerűség, a lényeglátó-levezető/deduktív gondolatmenet,
a rokonítás/analógia, a mellérendelés, a képiség és a
kétféltekés gondolkodás. Ezeken alapul nyelvünk máig eleven
önépítő rendszere.
Könnyedén elhajtotta például a gyökérhiszemet,
s vele szemben megtartotta az alapelvet. Kidobta a hadroncot,
s megmaradt az újonc; az átkupidolni sem ejtett
szerelembe senkit, viszont a bökkenő hódított. Az ősi
elme annak idején is elmélkedett, de elméletet
csak az újkor divatjával kezdett alkotni 1813-ban.
A nyelvújítók maradandó alkotásaikban –
józan magyar ésszel és ép nyelvérzékkel – a gyökrendből
indultak ki. Jóval a CzF előtt! Legsikeresebb alkotásaikban a
fölfrissített régi és tájszavak mellett rendre ódon
gyökszavakat vettek elő, és toldalékoltak az új igények
számára. Nem feledkeztek meg a gyökök jó részében még
eleven képiségről sem! Az észjárásunk szerint alkotott
szavak azért terjedtek el oly gyorsan, mert nyelvtársaink
rögtön, mindenütt értették őket. Ez a magyarság egyik
különös adottsága. Nálunk nincsenek nyelvükben szegények,
s a néprajzosok a megmondhatói, hogy iskolázatlan pásztorok,
parasztok mennyivel választékosabban, finomabban és
magyarosabban fejezik ki magukat számos akadémikusnál.
Lássunk példákat! Ő
személynévmásunk már a középkorban családot nevelt: önnön,
önmaga stb. Ebből lett Széchenyi javaslatára az ön
megszólítás, s származott belőle a nyelvújítás során: önző,
önzetlen, önérzet, önálló, öngyilkos és vagy száz
más szavunk, egészen mostanáig: öngól, öngyújtó stb.
Ősrégi al gyökszavunk ezernyi szót virágzott a
nyelvújítástól folyamatosan az alkonytól az alagúton
át az alapítványig, s mind a lentiség, az alsóság
képére támaszkodik. Év szavunk kétszáz esztendeje
jobbára már csak toldalékaiban élt. Ezekből bontották
vissza a gyököt – a műveletet pontatlan hunfalvyzmussal
szóelvonásnak szokás nevezni –, s toldalékolták új
szavakká: évkönyv, évszak, évelő. Szakkönyveink
szerint hasonló esett meg a szintén bámulatosan termékeny
gyökünkkel, a körrel is. Vizsgálandó csoda,
hogy ezek az aludni látszó gyökök szunyókálva is
folyamatosan sarjasztottak új töveket és törzseket – a kör
és alakváltozatai: ker, kar, gur stb. – vagy
ötszázat! Maga a gyök is ekkor elevenedett meg a gyökér,
gyökeres szavakból.
Így megy ez a mai napig, lásd: önkakaó,
önadózó, alvószámla, alapszerződés, körbetartozás,
környezetszennyezés. Vagy a számítógép világában: merevlemez,
tárhely, villámlevél, háló…
Szókeletkeztetésünk ékes bizonyítéka
annak, hogy nyelvünk – ellentétben a szétszerkesztő
hunfalvyzmus elképzeléseivel – önszervező rendszer.
*
Igen érdekes volna elgondolkodni azon,
hogy az áltudományos nyelvtudományi diktatúrában milyen lett
volna a nyelvújítás. Ha megnézzük például a románt, akkor
láthatjuk, hogy nyelvújítása roppant természetes módon vett
át nyelvcsaládi szavakat, kifejezéseket, s azok könnyedén
illeszkedtek a megújított román nyelvbe. Hanem a
„visszakövetkeztetett ugor ősszavakból” kik teremtettek
volna műszót a kórházra, a mozdonyra? E
kérdés nem mi lett volna, ha? csacskaság, mert biz a
hunfalvysta álság ötnegyed évszázad alatt nem termett egyetlen
szógyümölcsöt sem!
*
Szójátékaink alapja szintén a
gyökrend, helyesebben az, hogy toldalékolandó gyöknek
tekintjük a szókezdeteket. Így képződik a szeniális,
a pirhonya, a türedelmes, a Romhányi, a
rímhányó és a többi, egy adott pillanatban és
helyzetben kiviruló, majd elhervadó szóötlet. Idekívánkozik
Karinthy pompás Babits-karikatúrája, melynek humora abban
áll, hogy az erőltetett alliteráció hatását gyökcserével
fokozza: „Nyersei nyőleg a Nyugatban nyelentek nyeg.”17
A gyermekek szóteremtő kedve sem az „ugor ősszavakból”
indul ki, hanem a gyökök gyakran még eleven őseleméből, a
képből. Ők mintha elölről kezdenék… Sebestyén fiam
négyévesként sem jött zavarba soha, ha valaminek a nevét nem
ismerte. Honnan is tudhatta volna óvodásként a
bérletszelvény nevét? Habozás nélkül nevezte bérleti
beteszőnek, leírva a jelenséget, ugyanígy lemegyőnek
a lépcsőt, féllátónak a monoklit, ebédi
főzőkének a lábast.
*
Becézésünk is a gyökrendet követi. A
kicsi Erzsébet nálunk leginkább Erzsi, az angolban Betty: ők
a szó végével gyöngédkednek. A keresztnevek nemzetközisége
persze befolyásolja a becenevek alakulását, de a magyar
keresztnevek közt nem találtam kivételt: Szabi, Piri, Csabi,
Boti, Ali stb. A szombathelyiek kedvenc csapatukat, a Haladást
Halinak becézik, a ferencvárosiak – régen franzstadtiak –
a magukét Fradinak, a debreceniek a Lokomotívjukat Lokinak,
viszont az FC Liverpool rajongói Pool-t kiabálnak a
mérkőzésen.
A Fradi példa arra is, hogy a magyar
nyelvérzék az idegen szavakat is próbálja gyökösíteni.
*
A hunfalvyzmus a gyökrendet úgy vetette
el, hogy soha meg nem cáfolta: egyszerűen azért, mert ez
lehetetlen. Éppen ezért a kirekesztést, a sértegetést és a
cenzúrát választotta harci módszerül. Elsőül
kicenzúrázta a tudományos szaknyelvből a gyökrend
alapfogalmát, a gyök szót – melynek eszméje a
nemzetközi nyelvészetben az alapfogalmak közé tartozik –,
és a módszertanilag hibás szótővel helyettesítette. Látjuk,
hogy a gyök a jelentés alapja, alapképe, növénytani
hasonlattal a gyökér, amelyből kihajt a törzs, azaz a
szótő. A tő, a törzs a szó molekulája, a szó az atomja. Az
atomnak is vannak részecskéi, a gyökelemek. Lapályos
szavunk töve a lapály, gyöke a lap, lep. Ebből
sarjad a család: lapos, lapít, lappang, lapát, lepedő,
lepény stb. Az l hang gyökelem, rendszeres alkotója
a lapos, lenti, alul, le stb., tehát hasonló jelentésű
szavaknak.18 Ám a TESZ szétszerkeszti a
szócsaládot. Szerinte és Budenz szerint a lapát szláv
eredetű, mert előfordul hasonló alakokban és jelentésekben
szláv nyelvekben. Ezért hiába a népes honi rokonság, a
kiterjedt, egyalakú és értelmi közösséget alkotó
szócsalád, szegény árva lapát „finnugor
egyeztetése, valamint a lapos rokonságába valós
sorolása téves”.
Nos, ezért és ezer hasonló
tudománytalanság elkövethetősége miatt kellett a gyök
fogalmának kikerülnie a tudományosságból.
Kirekesztett, háttérbe szorított minden
olyan nyelvészt, aki nem adta meg magát a diktatúrának.
Jellemző, hogy a hunfalvyzmus győzelme után az írók
kiszorultak az Akadémia I. Osztályából. Föl sem merült,
hogy Vörösmarty és Arany méltó utódai, például
Kosztolányi vagy Weöres tag lehessen, noha nem kétséges, hogy
tudtak annyit nyelvünkről, mint bármelyik akadémikus.
Az ellenfelek szinte lélegzetet sem vehettek,
nemhogy nyilvános szakmai megszólaláshoz juthattak volna.
Például a XIX. század legnagyobb altaji nyelvtudorának,
Szentkatolnai Bálint Gábornak az országot is el kellett
hagynia megélhetés híján. Dilettánsnak minősítették
őket, délibábosnak és hasonlónak, és kirekesztették a
tudományos életből. Így megy ez a mai napig. Jó tudni, hogy
meghatározásuk szerint délibábos az a nyelvész, aki nem
publikál szakmai lapokban. A szakmai lapok pedig, na, kinek a
kezében vannak?
Természetesen a CzF is délibábosnak
minősül. Nem egyes tévedései, hanem az egész mű és vele a
magyar nyelvérzék, szőröstül-bőröstül. Hoppá!
Ha összefoglaljuk a hunfalvyzmus lényegét,
akkor a következők jönnek elő:
1. a hangsúlyt a belhasonlítás,
anyanyelvünk benső természetének elemzése helyett a
külhasonlításra teszi, s ennek érdekében keményen
tudománytalankodik;
2. a finnugor rokonság igaz tényét
abszolutizálva a sok százada vagy akár ezer éve följegyzett
magyar szavakat sokkal későbbi és töredékes rokon nyelvek
szavaiból vezeti le;
3. tautologikus okoskodással ugor
„ősnyelvet” kohol a rokon népek jobbára XIX. századi
szavaiból, s ezeket nyelvünk alapszókincsének nyilvánítja;
4. kirekeszti a magyar szókincsből azokat az
élő szavakat, melyek a gyökrendből kifogástalanul
levezethetők, ám kivesztek a rokon nyelvekből;
5. kirekeszti a magyar szókincsből azokat a
szavakat, melyek itthon hatalmas szócsaládok tagjai, ám idegen
nyelvekben is előfordulnak, például kapa, lapát, szablya;
6. megtagadja a magyar nyelv belső
természetét, a gyökrendet tudományos cáfolat nélkül;
7. szétszerkesztő: elhazudja nyelvünk belső
összefüggéseit;
8. párbeszédképtelen, bírálóit
tudományon kívüli, elsősorban hatalmi eszközökkel küzdi
le;
9. zsarnokságot szervezett, mely ma már a
társtudományok – történelem, régészet, néprajz,
zenetudomány stb. – művelőit is gúzsba kötik;
10. olyan nyelvtan tantárgyat kényszerít az
iskolákra, melyből a tanulók nem ismerik meg anyanyelvük
összefüggéseit, igazi természetét, amely nem találkozik
alapvető nyelvi élményeikkel – amelyet így joggal utálnak.
*
A magyar gyökrend önépítő rendszer,
értelmes tanulóprogrammal. Ezen az alapon állt a régi
Akadémia, a nyelvújítók java, a költők meg a kisgyermekek.
Mind a mai napig. No meg a magyar nép, mely Nyelvédesanyánk
csodás és ősrégi palotájából nézi a hunfalvysta gulag
omladozását. Biztos abban, hogy nyelvészeink java alig várja
a szabadulást.
Jegyzetek
1 Cz. G.: Beavatás
a magyar észjárásba. CzSimon Bt., Bp., 2008.
2 „…tűznek
(…) a természetes helye legfelül van, magasabb rétegben és
rendben, amit a mélység színének nevez, az éghez ő van a
legközelebb az elemek egész világában, mert őalatta van a
levegő és a levegő alatt a víz.” Eckhart Mester: A
teremtés könyvének magyarázata. Farkas Lőrinc Imre
Könyvkiadó, 1997.
3 A TESZ
szerint a nyel tizenkettő, a nyal tizenhárom, a nyál
öt rokon nyelvben található, de inkább takony
értelemben. A nyelvet négy rokon nyelvben mutatja ki, de
csak a cseremiszben jelent beszélt nyelvet is, a lappban viszont
száj értelemben használatos a megfeleltetett hangalak,
a najl’bme.
4 Az említett
népcsoport a román nyelvújítás előtti nyelvet használja.
5 Varga Csaba:
A kőkor élő nyelve. Fríg Kiadó, 2003.
6 Hamvas Béla
kifejezése, a Buddha, Zarathusztra, Püthagorasz idejével
lezáruló korszakot nevezte így, mely nagyjából Krisztus
előtt 600 évvel ért véget.
7 Czakó,
2008.
8 „A dolgok
ősképe a szám”, megelőzi az ideát. Isten a világot szám,
súly és mérték szerint teremtette, a szám tehát ontológiai
fogalom. E számfölfogás szerint a szám nem puszta mennyiség,
hanem „mennyiségszerű minőség”. A legnagyobb szám az
egy, mely mindeneket egyesít, meghasonlása a kettő, a
tökéletesség száma a három, a teljességé a négy. A többi
ezek társításából keletkezik. Végtelen nincs, a számok,
akár a természet, körbejárnak, teljességük egytől egyig
tart – bővebben: Cz. G. 2008, 104.
9 Bővebben:
Uo. 131.
10 Uo. 55.
11 Hamvas
Béla gondolkodásának egy kulcsfogalma a hazugság:
általa az ember a realitásból kiesik, párbeszédképtelenné
válik, rögeszméi foglya lesz; a zenei hazugság a
legelvetemültebb; ontológiai korrupció, a hazugság és
az elhazudott élet nem választható el; ahol az ember hazudik,
ott egyedül marad, lezárul, a közösségből kiesik, valótlan
és párbeszédképtelen lesz ® hazugságszisztéma.
12 Hazugságszisztéma
– amit mondtam, igaz volt, de nekem ilyesmit mondanom nem volt
szabad. (Hamvas Szótár)
13 Szcientifizmus
dogmatikus világnézet, politikai fogalom; válságtermék;
ideológiáktól fertőzött tudomány, a tudomány eredményeit
kizsákmányolja valamely hataloméhes csoport érdekében, s a
túlvilágot elárulja a földi életnek; tudós csalás;
átöltözött klerikalizmus; a reneszánsz, reformáció,
felvilágosodás, pozitivizmus, humanizmus, haladás stb.
megnevezések nem kutatási eredmények, hanem világszemléleti
önigazolások; a középszer védekezése a teremtő géniusszal
szemben; „Az ember a gondolatban, hogy a földbolygó a sok
közül egy, és forog, mint a többi, nem Galileivel áll
szemben, hanem a szientifizmussal, amely a
gondolatot nem mint igazságot adja tovább, hanem –
kihegyezett célzattal – mint a vallás ellen bevethető harci
eszközt”; belőle a vallásba átjárás nincs; nem ismeri a
szerelmet, csak a szexust, a mézes-vajas kenyeret, csak a
kalóriát és a vitamint. (Mindhárom idézet közvetlen
forrása Cz. G.: Szótárkönyv, Hamvas Szótár. Boldog
Salamon Kör, Bp., 2001.)
14
Állékonysága is ennek következménye.
15 Olvashatók
a CzF első kötetének elején.
16 CzF. I.
köt. 6.
17 Így
írtok ti.
18 A
gyökelemekkel azóta a magyar nyelvészet nem foglalkozik, sőt
tagadja, hogy egy hang lehetne szótő. Ez persze igaz, mert
szótő tényleg nem lehet, de gyök igen. Biz az eszik
igének az e a gyöke, az isziknek az i –
tessék csak szépen elragozni őket! E-szik, e-vett, sőt,
bácskai tájbeszédben: e-tt! Gyökhang még az á:
ámul, ásít, a h: hápog, az u: ugat, ü:
üvölt stb.
Tudtommal a CzF óta a
gyökelem-kérdést csak Kiss Dénes költő vizsgálta
alaposabban.