Ayhan Gökhan
Mama
háza
„Isten minden
temetésen ott guggol
és mások halálával üzeni a Te halálodat.”
(Balogh Attila)
ragad a nap, mint egy
menhely lépcsője,
ahová haldokló állatokat hoznak,
ragad az emlékezéstől –
eszembe jut a mama háza mint esztétikai élmény,
a diófa belseje, elbújni az üregébe, mennyire szép lett
volna,
az udvaron vadrózsák nőttek, fenyőfák szél nevelte,
meghűlt árnyéka, mennyire nehezen írom, a mama háza,
a meggyfáról a szomszéd telekre lehetett látni, megvan-e
még?
a kertet a szélén megtartó középmagas betonfal, betonvidék,
a négy hófehér szék a konyhai ablak előtt, azon szinte csak
olyanok
ültek, akik már rég meghaltak, testüket visszatették a
földbe,
a combomban érzem a vasszék hidegét, nyomasztó hűvösét:
anyám és a mama halála, a Szentmihályi-ház udvaráról
soha többé nem szököm le a garázsba, nem taposok a száraz
tűlevelek szívébe, kezem nem támasztom többé a falra,
az itteni hallgatás, mint a konyhai csap gégehalála,
csőtörés.
Múltból
beszél
betömik, mert üreg,
és a tömésnek ez a dolga,
kitöltse az üres helyet
földdel: szájüreg. a nyelv a helyéről
lecsavarva, többé nincs rá szükség,
a halott nem latin, beszélik.
több mint tíz éve még azt mondta,
jól mondják a zsidók, porból lettünk
és porrá leszünk, szó szerint ezt mondta,
a lánya halálával kapcsolatosan, a kórház
ajtaján kilépve, én a földet néztem, sütött
a nap, a kórház pincéjében egy koporsó:
lássátok, mik vagyunk.