|
Szöllősi Zoltán
Megvan
Faházam ajtaja nyitva,
nyárfa árnyéka remeg,
kutyaként erőlködik, jön,
nyaldossa küszöbömet.
Rádió szól, Vörös Győző
egyiptológus beszél,
és lehullik néha egy-egy
vörös vagy sárga levél.
Hány ezer éve, hogy vagyok?
kérdeznem minek, tudom,
naponta Nap nyit rám eget,
szemem a fényre hunyom.
Ősz, ősz ez, nyugszik az élet
koporsójában, magban,
Jézus arca búzaszemben –
s megvan arcom is, megvan.
Sötét gitár
Te lelkiismeret
szent madár
éhedtől éhezek
ölyű a fák felett
szitálj
csak szitálj
szitáld rám az eget
szitálj
csak szitálj
sötét gitár
halált rám: éneket
Boszorkány hava
Fényes szálba fogja
időm, ha laza,
szőkének, hol ősznek
látszik guzsalya.
Jár rokkája, zörren,
fölrebben a szél,
cipőjének talpa
kopott falevél.
Orsója nem lassul,
pörög csak, pörög,
növekszik fönt a Nap,
elfogy lenn a köd.
Kertemben ácsorgok,
füstölgő férfi,
ki asszonya munkáját
hallgatja, nézi.
Szerelmem s halálom
fonja, egy legyen –
hosszú, téli sálat
ebből köt nekem.
Ha könyörög
Mezítelenségem
nem leplezi nékem
semmilyen öltözet már,
bűnöm is lehámlik,
mikorra hazáig
árva testem eltalál.
Hány asszony karjában,
mint fa árnyékában,
vígan tudtam delelni,
járhatott Nap égen,
nem kívántam mégsem
öltözködni, fölkelni.
Szerelem és halál,
életem köztük áll,
közéjük űzött férfi,
két szülője között,
néha, ha könyörög,
sosem kegyelmük kéri.
