A rendszerváltozás
irodalmi megjelenítése
Szilágyi Zsófia
Rendszerváltás
Abszurdisztánban
Grendel Lajos és Talamon
Alfonz
Ha valaki arra vállalkozik, hogy a már
nevének alakulásában is váltásokat, sőt,
rendszerváltásokat jelző, hol csehszlovákiainak, hol
szlovákiainak, hol felvidékinek nevezett magyar irodalom felől
tekintsen rá a rendszerváltások irodalmi
megjelenéseire, egyértelműen Grendel Lajos, a New
Hont-regények szerzője, Abszurdisztán esszéistája
kívánkozik a gondolkodás centrumába. Nem lesz ez másképp
ezúttal sem, a középpontba azonban mégsem a New
Hont-regények elemzését állítom majd, már csak azért sem,
mert a rendszerváltás élményének szöveggé írása és az
abszurdisztáni lét tapasztalata, egymással szoros
összefüggésben, jó néhány Grendel-írásban megjelenik,
messze nem pusztán a New Hontban játszódó regényekben:
„New Hont és a Tömegsír New Hont melletti T. faluja
éppúgy Abszurdisztánban található, mint az előző regények
Pozsony városa és környéke, az Einstein harangjai alcíme
szerint is: »Abszurdisztáni történet«. Az utóbbi
két-három regény New Hont »eszméje« éppúgy a
kelet-közép-európai rendszerváltozásokat követő
kiábrándító élményekből eredeztethető, mint az előző
két regény abszurdisztáni történetei.”1
A műelemzésnél tágabb kontextust jelezve
egy grendeli naplóbejegyzést idéznék, 1989. november 22-ről:
„ha a tömeg eufóriája nem is ragad el, nagy bennem a
csöndes öröm. Igaz, amolyan szkeptikus ember öröme. Már
átéltem egy nagy kiábrándulást hatvannyolc után, és nem
sokon múlt, hogy nem lett belőlem is cinikus alkoholista, mint
sok pályatársamból. Üdvösségemet inkább a jó irodalom
mentette meg, mint a jó barátok.”2
A rendszerváltás lehetséges regénye a
csalódás regénye lenne? Ha Grendel szavait sarkítanám, azt
mondhatnám, a nagy csalódásból alkoholizmus lesz, vagy
irodalom. A forradalmat, a változást, az eufóriát
törvényszerűen követi a kiábrándulás, talán váratlan
párhuzammal: valahogy úgy, ahogy az esküvőt követi a
házasság. A párhuzam nem a házasság boldogságának
lehetetlensége miatt jutott eszembe itt, sokkal inkább azért,
mert Hrabal kései művében, az amerikai Aprilnek, vagyis
Áprilkának írt leveleiben éppen az 1989-es „forradalmi”
prágai szilvesztert írja le hatalmas esküvőként: „Így
hát, Áprilka, a cipőtalpak alatt ropogtak a széttört üvegek
cserepei, és szirénáztak a mentőautók, merthogy az
üvegcserepek nem hoznak feltétlenül szerencsét… gyertyák
és mécsesek ezrei… és üvegdarabok meg üvegcserepek
csikorogtak a léptek nyomán, ezen a gigantikus esküvőn,
amelyhez hozzátartoznak a cserepek is, így veszik kezdetüket
az esküvők, az esküvői lakomák, amikor a vőlegény a ház
küszöbéig hozza a menyasszonyt, annak a háznak a
küszöbéig, amelyben mindannyian lakni akarunk…”3
A forradalom vagy a mámoros rendszerváltó pillanatok lennének
tehát az esküvőhöz hasonlatosak, és ahogy az esküvőt
követi a házasság, annak minden lehetséges nyűgével, úgy
követi a mámort a kiábrándulás, akár 1968-ban, akár
1989-ben. A forradalom és az esküvő így mesébe
kívánkozhatna csak, amely lezárul a „boldogan éltek, míg
meg nem haltak” formulával, és az illúzióvesztés, Grendel
oly gyakori témája az, ami a regény műfaját követelné meg.
Vagyis ha rendszerváltó regényre áhítozunk, voltaképpen az
illúzióvesztés regényét követeljük; egyébként is
óvakodni kellene attól, hogy az irodalomban, akár csak
megfogalmazódó igényként, „kijelöljünk” olyan
megoldandó feladatokat, mint a rendszerváltás regényének
megírása. (Ehhez hasonló feladatként határoztatott meg a
nyugati magyar írók számára egy ötvenhatos nagyregény
megírása, sokak számára nyomasztó írói terhet,
teljesíthetetlen feladatot jelentve.)4
Nem véletlen, hogy Grendel mellé Hrabal
prózáját emeltem párhuzamként: ha van értelme annak, hogy a
magyar irodalom egészétől elkülönítve beszéljünk a
szlovákiai magyar irodalomban tetten érhető
rendszerváltozásról, ráadásul olyan írók kapcsán, mint
Grendel és Talamon Alfonz, akik egyetemes magyar irodalomban
igyekeztek, igyekeznek gondolkodni,5 akkor ezt az
értelmet éppen abban találhatjuk meg, hogy műveiknek nem
feltétlenül az egykorú magyar, legalább annyira a korabeli
cseh és szlovák irodalom jelenti a kontextusát. Nem
egyszerűen azért, mert Grendel és Hrabal közt írói
rokonság van többek közt a kisváros körüli
mítoszteremtésben, az anekdotikusságban – a kettejük
számára egyként fontos történelmi események is
összekapcsolják a két szerzőt. Hiszen hiába jelenik meg egy
Budapesten és Pozsonyban élő számára egyformán jelentős
dátumként 1989, a bársonyos forradalom már az ő élményük,
nem a miénk, és 1968 sem ébreszt egyforma élményeket egy
magyarországi és egy szlovákiai magyar íróban. Különösen
nem lehet közös dátum 1993. január elseje, a független
Szlovákia megalakulásának dátuma, amikor Grendel szerint
Szlovákia lakói hirtelen a XIX.-ből a XXI. századba voltak
kénytelenek átlépni.
Grendel számára 1989-ben az eufóriát
csöndes örömmé változtatta az illúzióvesztés már húsz
évvel korábban megtapasztalt élménye: nemcsak az egyén,
különösen a XX. századot Közép-Európában végigélő
ember számára épülnek egymásra a változások, de ezek
irodalomba emelése, legyen itt szó egy világ vagy egy rendszer
megváltozásáról, csak együtt, egymás kontextusában,
egymásra vonatkoztatva vizsgálható. Hiszen 1989 nem
szemlélhető önmagában, akár a rendszerváltozás, akár a
magyar–szlovák viszony felől nézzük, ahogy ezt leszögezi
Grendel is: „a történelem idő, az idő pedig folyamat és
irányváltásokkal megszakított folyamatosság. 1989
tartalmazza 1918-at és 1848-at is. Hogy a magyar–szlovák
együttélésről érdemben szólhassunk, és ne frázisokat
szajkózzunk, vagy életképtelen, steril elméleteket
gyártsunk, 1989-ből 1918 és 1848 tartalmait is újra ki kell
bontanunk.”6 Grendel műveiben nemcsak a New
Hont-történetekkel jelent meg a (tág értelemben vett) rendszerváltás
témája, hiszen, ahogy Szirák Péter, Grendel monográfusa
megállapítja, az Áttételek című regényben
„1914-nek, az első világháború kitörésének hasonló
jelentőséget tulajdonít, mint a magyar polgári irodalmi
hagyomány. Éppúgy hozzákapcsolja a korábbi világrend és
életforma szétesését, a rendezettséget felváltó
kaotizálódást, mint Márai az Egy polgár vallomásai
első kötetének végén.”7 Ha a már
párhuzamként emlegetett Hrabal életművében nézzük meg,
vajon a történelmi változások és a szerelmi kapcsolatok
fordulatai 1989-nél korábbi történelmi fordulópontoknál is
egymás mellé kerülnek-e, többek közt a Sörgyári
capriccio című regényben találunk rá effajta közös
kontextusra: Mariska hajának levágatása nem egyszerűen a
Francinnal kötött házasságában jelent új korszakot, de az
Osztrák–Magyar Monarchia végének szimbólumává is válik:
„– Bod’a – szólok. – Mi az? A nagyságos asszony? –
állt fel, és úgy megijedt, hogy felkapta az ollót, és
csipogni kezdett vele. Mondom, Bod’a, szeretném levágatni a
hajamat. – Hogyan, kérem? – dadogta. Mondom, Bod’a, le
akarom vágatni a hajamat olyanra, mint a Josephine Bakeré.
Bod’a a kezébe vette és megemelgette a hajamat, és
kimeresztette a szemét: – Ezt a darab Osztrák–Magyar
Monarchiát?”8
A sokak számára az Osztrák–Magyar
Monarchia felrobbanásának szimbólumává váló dátum, 1914.
június 28., Gavrilo Princip merénylete és az esemény
hírének megérkezése, miközben egyszerre jelenik meg, többek
közt, Móricz Jószerencsét, Ivo Andriy Híd a
Drinán és A kisasszony című regényében vagy
Hašek Švejkjében, az egykori Monarchia íróinak
közös élményeként,9 egyes íróink
életművéből feltűnően hiányzik. Ahogy Szirák írja, a
„korforduló értékelésére vagy legalábbis a hozzá való
viszonyra jellemző, hogy Krúdy és Kosztolányi történeteiket
általában az 1914 előtti korszakban játszatják, amit ha más
nem is, a Monarchia rekvizitumai jeleznek”.10 Lehet
tehát egy változásra az is érvényes írói válasz, ha
valaki kiiktatja azt az életművéből, hiszen Krúdy és
Kosztolányi hárítása együtt él Márainak az ezt a
változást az élet és az életmű középpontjába emelő
gesztusával, amelyet legjobban a következő mondata fejez ki:
„Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe.”11
Mindezek mellé helyezhető, késői irodalmi válasz Gavrilo
Princip merényletére a változást „kiiktató” Talamon
Alfonzé, aki utolsó, befejezetlenül maradt novellaciklusának
a Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti
kocsmából címet adja, és beszédmódjával a „régi
Magyarországot” áhító Krúdyt idézi meg, és
alteregóját, Borkopfot is Krúdy világába viszi vissza,
pontosabban abba a már eltűnt, áhított múltba, amely már
maga is a veszteségtapasztalattal, a „régi idők”
eltűnése miatti fájdalommal küzd: „A könyv a polihisztor,
hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a
szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás,
a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú
Herr Vincenzó, a parlamenti képviselő Pepík Zefstein
kegyelmes úr és az ő ismerőseik és barátaik halhatatlan
tetteit őrzi. Samuel Borkopf kocsmájában jönnek össze
mindennap, s emlékeznek nosztalgiától fátyolos tekintettel
rég múlt idők dicsőségére. Társaságukban Mikszáth és
Krúdy világát lakjuk be, a boldog békeéveket és azok
végét.”12 Grendel Lajos ezzel szemben pedig Áttételek
című regényével leginkább a változás pillanatát, a
Monarchia felrobbanásának élményét újra és újra műveibe
emelő Máraihoz kapcsolódik a boldog békeidők vége miatti
fájdalom megjelenítésében. Egy részlet ebből a
Grendel-regényből, amelyben összeszövődik a visszatekintés
és a változás után felépülő világról meglévő
tudásunk: „Ezen a szomorú napon azonban még természetesen
meg sem fordult a fejükben, hogy ilyen különösen alakul majd
a sorsuk. Ha a nyomozótól megkérdezi valaki, hogy kik a
vöröskatonák, valószínűleg a sok ivástól gutaütéses
színű katonatisztekre gondol, Laskay úr pedig meg sem érti,
miként telepíthetik ki őt Magyarországra, amikor ő
Magyarországon van. De hát 1914-ben ilyen kérdések nem is
hangozhattak el. Mert egyelőre béke volt, meg státuszkvó, meg
apostoli király, meg törvényesség, meg parlamentarizmus, meg
magyar nyelv, meg természettudományok, meg irodalom, meg zene,
meg esküvők, meg kuplerájok, meg tér, meg idő. Minden a
helyén volt, pontosan azon a helyen, ahol lennie kellett, egy
milliméterrel sem odébb. A nap sütött, a felhőkből eső
esett, vagy hó hullott, a tejet tehenek tőgyéből fejték, a
paraszt paraszt volt, a püspök püspök, Laskay úr pedig
Laskay úr, s nem egy hajdani Laskay úr két lábon járó
emléke.”13 Az Áttételekben ugyanakkor az
illúzióvesztés messze nem egyszerűen egy történelmi
változáshoz kötődve jelenik meg, hanem a gyermekkorral is
összefüggésbe kerül: már az idézett részletből is
világos, hogy a „boldog békeidők” leírása erősen
mitizáló, vagyis ez a világ a gyermekkori mitikus
teljességhez válik hasonlatossá, amelynek szükségszerűen
szét kell bomlania: „Tizenkét éves voltál, s a gyermekkor
mint valami síkos, csillogó hártya vont be még, jóllehet
ennek a hártyának a szövete egyre több helyen feslett föl, s
hasadékain bezúdult a világ szennyes, nemesebb elvektől
desztillálatlan áramával.”14
1914. június 28-a tehát egyértelműen
közép-európai irodalmi kontextust épített ki maga körül
(még akkor is, ha a merénylet például egy amerikai
regényben, Doctorow Ragtime-jában is felbukkan), és az
1989-es rendszerváltást sem lehet pusztán magyar irodalmi
témaként kezelni. Nemcsak azért, mert a rendszerváltó
regény helyére lépő, az illúzióvesztést tematizáló
regény különböző nyelvű közép-európai irodalmakban
bukkanhat fel, de azért sem, mert a rendszerváltáshoz
kötődő abszurditás is egy régióvá változtatja
Közép-Európát. Ahogy Grendel sokat idézett, Abszurdisztán
című esszéjében írja: „Európának abban a régiójában
élünk, amely mindenestül az irracionalizmus örvényében
forog.”15 Ennek az irracionalitásnak, az
„abszurdisztánul szólásnak” az egyik legfontosabb irodalmi
megvalósulása az Einstein harangjai című, számos
nyelven sikert aratott, olasz irodalmi díjat nyert, hamarosan
orosz változatban is megjelenő regény. Az illúziók
szertefoszlása ebben a regényben egymás mellé helyez
forradalmat és eufória utáni keserűséget, lakodalmat és
házasságot, ahogy ezt már Hrabal kapcsán, másféleképpen,
megmutatni igyekeztem: Grendel főhőse, Mészáros Ferike
számára a párt és a feleség választása egyszerre
történik meg, a hitvesi ágyba is befurakszik a párt, a
forradalmi és szerelmi események menthetetlenül
összegubancolódnak, a befolyásos após az együgyű vő
sorsát irányítja erős kézzel. E tekintetben számomra
Grendel regényének egyik legközelebbi rokona a kortárs orosz
írónak, Lev Tolsztoj dédunokahúgának, Tatyjana Tolsztajának
az antiutópiája, amely magyarul Ksssz! címmel jelent
meg. A regény a jövőben, a Moszkva helyére a „nagy
robbanás”, vagyis egy atomkatasztrófa után felépült
Fjodor-Kuzmicsszkban játszódik – a főhőst, a kissé
együgyű és a robbanás túlélőihez hasonlóan
„következménnyel”, vagyis a sugárzás okozta mutációval,
egy farkacskával együtt élő Benediktet befolyásos apósa
zsarolja meg, az akkortájt már tiltottnak számító olvasás
iránti rajongásával visszaélve „forradalomra”
kényszeríti őt. A regény ezzel a látszólagos forradalommal
zárul, amely voltaképpen államcsíny, egy újabb zsarnok
hatalomra segítése (a forradalomnak álcázott államcsíny
kapcsán ismét nem nehéz közép-európai párhuzamokhoz
eljutni), és a kicsit naiv Benedikt úgy kapja meg a könyvek
világát „jutalmul”, mint Mészáros Ferike az állatkertet.
Bármilyen távolinak tűnik egymástól a Kssz! és az Einstein
harangjai (az egészen nyilvánvaló, hogy a két mű
semmiképp sem hathatott egymásra), Benedikt könyvekbe
vágyódása és az, ahogy Mészáros Ferike végül az
állatkertben találja meg a nyugalmát, egymás mellé állítja
a kortárs orosz és a szlovákiai magyar regényt, amelynek
együgyű, de a többiek fölé növő hősei az
irracionalitásban forgó régió szimbolikus alakjaivá
válhatnak. Ez a kapcsolódás pedig azért is fontos, mert az
orosz irodalom a közép-európaival összevethető tapasztalata
a magyarok, szlovákok, csehek számára elnyomókként
megjelenő oroszokat nem ellenségként mutatja meg, hanem az
irodalomban megképződő sorsközösségre figyelmeztet. Az
irracionalitásnak, a reménytelenségnek azt a közös
tapasztalatát jelzi, amelyet végezetül Grendel egy
esszéjéből vett remek részlettel szeretnék megmutatni – ez
a megidézett párbeszéd, hiába állít szembe oroszt és
közép-európait, mégis az irracionalitás közös örvényébe
ránt be minket: „Amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona is
elhagyta Csehszlovákia területét, a már nagyon öreg Schmidt
bácsi így szólt a már ugyancsak élemedett korú Schmidt
nénihez: »Kimentek az oroszok.« »És kik jöttek be?« –
kérdezte Schmidt néni, aki nem olvasott újságot, és nem
nézett tévé-híradót. »Senki sem jött be« – felelte
Schmidt bácsi. »Az lehetetlen. Ezt nem hiszem« – mondta
Schmidt néni kategorikusan.”16
Jegyzetek
1 ELEK Tibor, Abszurdisztán
kitartó fogságában (Grendel Lajos „New
Hont-regényeiről”) = E. T., Árnyékban és fényben,
Darabokra szaggattatott magyar irodalom. Pozsony, Kalligram,
2007, 96.
2 GRENDEL
Lajos, Pozsonyi földrengés. Novemberi napló = G. L., Hazám,
Abszurdisztán, Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligram, 1998,
197.
3 Bohumil
HRABAL, Levelek Áprilkának. Göncöl, ford. KISS SZEMÁN
Róbert, é. n., 16–17.
4 Erről a
kérdésről Ferdinandy György kapcsán (aki szintén „adós
maradt” mind ez idáig a nyugatiak ötvenhatos
nagyregényével) részletesebben lásd SZILÁGYI Zsófia, Ferdinandy
György, Pozsony, Kalligram, Tegnap és Ma sorozat, 2002,
32–35.
5 Talamonról
és a vele együtt irodalomba lépő generációról, az
Iródia-nemzedékről különösen elmondható, hogy igen
határozottan nem a (cseh)szlovákiai irodalom kontextusában
igyekeztek elhelyezni önmagukat: „Ezt a nemzedéket addig nem
ismert természetességgel hagyták közömbösen a
»(cseh)szlovákai magyar« témák, s önértésük horizontját
sem a »(cseh)szlovákai magyar« irodalom művei alkották
leghangsúlyosabban, hanem a tágabb magyar irodalmi (Csáth
Géza, Cholnoky Viktor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes,
Weöres Sándor, Erdély Miklós, Hamvas Béla, Mészöly
Miklós, Nádas Péter), világirodalmi (Paul Celan, Guillevic,
Franz Kafka, Gabriel García Márquez, Kurt Vonnegut, Samuel
Beckett) példák vagy éppen a kortárs kulturális paradigmák
mentén szituálódott ez a horizont (Bizottság, Müller Péter
Sziámi, Rolling Stones).” NÉMETH Zoltán, Talamon Alfonz.
Pozsony, Kalligram, Tegnap és Ma sorozat, 2001, 48.
6 GRENDEL
Lajos, Reflexiók egy vita után = G. L., Hazám,
Abszurdisztán. Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligram, 1998,
22.
7 SZIRÁK
Péter, Grendel Lajos. Pozsony, Kalligram, Tegnap és Ma
sorozat, 1995, 68–69.
8 Bohumil
HRABAL, Sörgyári capriccio. Ford. HAP Béla. Budapest,
Európa, 2005, 129.
9 Erről
részletesebben lásd SZILÁGYI Zsófia, „Különös,
különös nyár-éjszaka volt” (Gavrilo Princip merénylete)
= Sz. Zs., A továbbélő Móricz. Pozsony, Kalligram,
2008, 93–111.
10 SZIRÁK, i.
m. 69.
11 Lásd:
„Az idézetek sorát a Belgrádi képeslap című cikk
egy mondatával zárjuk. A megértéshez ennyit: egy képeslapon
Márai a merénylő Gavrilo Princip képét látja; és a
világtörténelmi fordulat közvetlen kiváltójának tettét
személyes sorsára és a nemzedéki-nemzeti tragédiára
egyként vonatkoztatja, személyessé téve az állam- és
életformaváltást: »Princip jól célzott. Pontosan az
életünk közepébe.«” FRIED István, Márai Sándor
titkai nyomában. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság
Kiskönyvtára 8., Salgótarján, Mikszáth, 1993, 12–13.
12 GRENDEL
Lajos, Utószó = TALAMON Alfonz, Samuel Borkopf:
Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. Pozsony,
Kalligram, 1998, 237.
13 GRENDEL
Lajos, Áttételek = G. L., Éleslövészet, Galeri,
Áttételek. Madách, Pozsony, 1986, 320.
14 GRENDEL, Áttételek…
302.
15 GRENDEL
Lajos, Abszurdisztán = G. L., Hazám, Abszurdisztán.
Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligam, 1998, 200.
16 GRENDEL Lajos, Közép-Európa
és kísértetei = G. L., Hazám, Abszurdisztán. Esszék
és cikkek. Pozsony, Kalligram, 1998, 12.