Főhajtás XXIV.
A meggyilkolt hős
Elsős gimnazista voltam 1956 őszén. Becsengettek
– mondtuk minden tanóra kezdetén. De az ötödik órára
délben, a Szent Imre-templom árnyékában, az akkor József
Attiláról elnevezett Szent Imre Gimnáziumban nem becsengettek.
Mi úgy mondtuk: Beharangoztak.
1957. február 4-én a forradalom és
szabadságharc eltiprására, Magyarország gyarmati sorba
taszítására emlékezve és emlékeztetve úgy gondoltuk:
fekete karszalaggal megyünk iskolába. Kamaszok voltunk,
hittünk a feltámadásban. Hinni akartuk: Márciusban újra
kezdjük!
Bölcs és tanítványait féltve óvó,
áldott emlékű osztályfőnöknőnk reggel házunk kapujában
várt, kezét vállamra tette, és – könny csillogott a
szemében – annyit mondott: Kisfiam, ne csináljátok!
Harc közben esett el októberben a fia.
Féltette tanítványait, maradék fiait.
Nem csináltuk, életben maradtunk.
Aznap délben Budapesten hallgattak a harangok.
Csak évek múlva döbbentem rá, hogy ha
osztályfőnöknőm szeretete nem óv meg, mint az egyik
főkolompost kicsaphattak volna az ország összes
középiskolájából.
Akkor sem érzékeltem a leselkedő veszélyt,
amikor március elején az iskolából hazafelé ballagva, a
Fadrusz utca és a Villányi út sarkán, a teniszpálya
kerítése mellett két vagy három osztálytársamnak
nekitüzesedve elszavaltam Ady Endre Új tavaszi seregszemle
című versét, lázasan készülődve a MUK-ra, mert zöldfülű
kamaszként azt hittem: lehet márciusban újrakezdeni a
forradalmat.
Akkor még a villamossín és a kerítés
közötti terület gazos senkiföldje volt, a gyalogosok
kitaposta ösvényen éppen nem járt senki, néhányunk titka
maradt, hogy forradalomra készülődünk.
Csendben elmúlt március. Túléltük.
Belehaltunk.
1959. március 21-én reggel iskolába menve
– januárban tantestületi rovóval távoztam a budai
gimnáziumból, márciusban már pesti középiskolás diák
voltam – nem tudtam arról, hogy egy Mansfeld Péter nevű,
éppen hogy tizennyolc éves fiút rabtartói abban az órában
fölakasztanak. Csak évtizedek múlva ismertem meg a meggyilkolt
fiú történetét.
Erkölcstelen, magát bírónak tekintő
hóhéra – Vágó Tibornak nevezték az elvetemültet –
személyes bosszútól is fűtve megváltoztatta a fél évvel
korábban született első fokú ítéletet, életfogytiglani
börtön helyett halálra ítélte a fiút. És mert 1959.
március 10-én Mansfeld Péter betöltötte tizennyolcadik
életévét, az 1959. március 19-én meghozott ítélet alapján
1959. március 21-én kivégezték. A dicsőséges
tanácsköztársaság (kisbetűvel!) kikiáltásának negyvenedik
évfordulóján.
Gyilkossággal ünnepeltek a gyilkosok. Elvhű
kommunista az elveiből tapodtat sem enged soha.
Szamuely Tibor, 1919-ben: „A hatalom a
kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjünk a régi
kerékvágásba, azt kíméletlenül fel kell akasztani.”
Lukács György és elvtársai 1939. november
30-án ünnepséget rendeztek, és jól bevodkáztak, amikor
megtudták, hogy elvtársaik kivégezték Kun Béla elvtársukat.
S amikor évtizedek múlva egyik tanítványa riadtan arra
emlékeztette a kommunista filozófust, hogy a meggyilkolt Kun
Béla is ember volt, a tanácsköztársaság (kisbetűvel!)
hajdani népbiztosa csak annyit mondott: „Kutyának
kutyahalál.”
Kádár János 1957. április 2-án: „Meg
kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan volt
horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a
bátorságot, és disznóságot csináltak, körmenetben kell
bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.”
Apám kommunista volt. 1947-ben halálba
üldözték elvtársai. 1957-ben valószínűleg nem tudtam
pontosan, mit jelent az, hogy horthysta. 1959-ben
(később is) utáltam Kádár Jánost és a ruszkikat.
Körtéri kölyök voltam. Délutánonként
csavarogtam, a Szabadság mozi előcsarnokában lebzseltem a
hasonszőrűekkel, néha belógtunk a moziba, nyáron
átmásztunk a Gellért fürdő kerítésén csoportos
ingyenfürdésre, „szerelmeinknek” kölnit loptunk a
drogériából, magunknak kenyeret, dinnyét a piacon.
Budai, értelmiségi polgárgyerek voltam.
Összegyűjtött forintjaimból könyveket vásároltam,
szekrényem mélyén rejtegettem az ’56
októberében–novemberében vásárolt újságjaimat, hetente
kétszer-háromszor öt forintért az Operaház harmadik
emeletén üldögéltem, hanglemezeket gyűjtöttem, színházba
jártam.
1959. március 21-én már tudtam: az én
életemben soha nem fogjuk újra kezdeni.
Ötven évvel később, 2009. március 21-én a
Budai Várban, népes hallgatóság előtt, Mansfeld Péter
emlékművénél beszélek. A hátam mögött Melocco Miklós
csodálatos domborműve: zuhanó hős. Az emlékműre két
évvel korábban a műemlékvédőnek, városképőrzőnek
maszkírozott (újra hatalombitorló) cenzor nem engedte
rávésni Mansfeld Péter történetét. Melocco Miklós
avatóbeszédében pontosan fogalmazott: „Ma Magyarországon
szólásszabadság van és cenzúra. Azért nincs felírva
Mansfeld Péter története a domborműre, mert a cenzúra nem
engedte.”
Silány korszak, amelyben élünk –
fogalmazott érdesen, pontosan a szobrászművész –, rossz
életű politikusaink ragaszkodnak régi jelszavukhoz: A
múltat végképp eltörölni!
De záró mondata ítélet és jóslat:
„…később majd fel lesz írva a táblára: HULLÓCSILLAG.”
Állok az emlékmű előtt 2009. március
21-én. Hátam mögött ragyog a felirat: HULLÓCSILLAG.
Éjszaka néhány régi újságcikket olvastam.
Egy Eörsi László nevű jogi személy több írásában is a
selypegő tisztelgései mellett két dolgot sulykol újra és
újra az olvasókba: Mansfeld Péter köztörvényes bűnöket
követett el, és az akkori jogrend alapján jogszerűen
ítélték halálra.
Ízlelgetem a szót: köztörvényes.
Volt valaha valaki, aki nem minősült a kommunista bíróságok
előtt köztörvényesnek, ha bármit tett, merészelt tenni a
kommunista egyeduralom ellen?
Ha Ságvári Endre 1944-ben egy csendes budai
cukrászdában halálosan megsebez egy jogszerűen intézkedni
akaró csendőrt, az haladó kommunista tett. Ha szabadságról
álmodozó kamaszok 1958-ban „elrabolnak” egy posztoló
rendőrt, emberségesen bánnak vele, s aztán elengedik – az
államellenes, terrorista bűntény.
Ha a szovjet megszállást gyűlölő kamaszok
ellopják egy, a szeretőjénél édelgő kommunista
pártfunkcionárius luxusautóját – az köztörvényes
bűntény. Ha országvesztő, hazaáruló kommunisták orosz
tankokba bújva sompolyognak vissza a rommá lőtt Budapestre,
hogy uralmuk alá hajtsák az országot – az internacionalista
országmentés.
Ha a szabad Magyarországért lelkesedő
kamaszok a forradalom honvédelmi minisztere, Maléter Pál
kiszabadítását tervezik, és ezért fegyvereket szereznek –
az köztörvényes bűntény. Ha a Kádár János vezette
bábkormány több magyar embert küld akasztófára és
börtönbe, mint 1849 után Haynau és 1919 után Horthy
összesen – az jogszerű, becsületes, az emberiség
haladását szolgáló, forradalmi tett. Hogy is fogalmazott a
gerinctelen hazaáruló: „…akik vették maguknak a
bátorságot, és disznóságot csináltak, körmenetben kell
bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.”
Ezt mindig tudták a kommunista
hatalombitorlók: hatalmuk megtartása érdekében
ellenségeiket, de akár elvtársaikat is, körmenetben bíróság
elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.
Mansfeld Péter, a szabad Magyarországról
álmodozó kamasz nem tudta, de átélte: amit jogrendnek
neveznek 1958-ban a hatalombirtoklók, az nem jogrend. Az a
kommunista egyeduralom hazug, erkölcstelen „jogrendje”.
Utálta, gyűlölte, megvetette azt a mocskos
világot, amelybe Kádár János nyomorította Magyarországot,
és a maga módján tiltakozott, lázadt hazája meggyalázása,
gyarmatosítása, internacionalista elpusztítása ellen.
A börtönben nem tudták erkölcsi tartását
megtörni, gerincét megroppantani erkölcstelen, gerinctelen,
Mansfeld Pétert ezért gyűlölő hóhérai.
Mansfeld Péter mások, idősebb társai
„bűneit” is magára vállalta, hogy megmentse társai
életét. Talán tisztában volt azzal, hogy ezért
halálbüntetés vár rá, talán nem. Talán azért merte szemen
köpni a kommunista vérbírót, mert bízott abban, őt, a
fiatalkorút nem ítélik halálra. Talán álmodozó mártír
volt, talán öntudatos hős.
Soha nem fogjuk megtudni.
De mentette társait. S mindannyiunkban
megmentette a hitet, ébren tartja bennünk ma is a reményt: a
hatalombitorló, országrontó hazaárulók uralma nem tart
örökké. A gyilkosok halottak, a meggyilkoltak élnek.
Állok az emlékmű előtt. Hátam mögött
ragyog a felirat: HULLÓCSILLAG.
Rögtönzött beszédemet valahogy be kellene
fejezni. Zakatol a fejemben a jogi személy ostoba mondata: jogszerűen
végezték ki az éppen hogy tizennyolc éves Mansfeld Pétert,
aki a pufajkás pribékektől nem ijedt meg, és nem alázkodott
meg a vérbíróság előtt. Hirtelen jut eszembe egy számomra
fontos történelmi pillanat emléke: 1848. április 19-én
váratlan zavar a magyar országgyűlésben, egy javaslat
kapcsán senki nem tudja, mit kellene tenni. Széchenyi István
este néhány zaklatott mondatot ír naplójába.
Csak a naplójegyzet utolsó két mondatára
emlékszem szó szerint, ezt idézem: „Deák: Ezt nem engedi a
törvény! Én: Feladatunk megmenteni a hazát… szarok a
törvényeitekre.”
Mansfeld Péter 1959 tavaszán tudta: ha
álmunk a szabad Magyarország, ha meg akarjuk menteni hazánkat
a gyarmatosítástól, akkor köpni kell a kommunisták hazug,
embertelen, erkölcstelen „jogrendjére”.
A hatalombitorlók gőgjét sértette a
tizennyolc éves fiú erkölcsi tartása, bátorsága;
megtorolták: kivégezték.
Mansfeld Péter talán azt sem tudta, ki volt
gróf Széchenyi István. De mint a legnagyobb magyar, ő is
hitte, vallotta: „Feladatunk megmenteni a hazát… Szarok a
törvényeitekre…”
Üzenet a régmúltból, üzenet a
közelmúltból: legyetek bátrak és becsületesek, mai
magyarok!
„Feladatunk megmenteni a hazát…”
Szigethy Gábor