Széles Klára
Lászlóffy Aladár
(1937–2009)
„…Köszöntöm a térben árnyékát-vesztve
/ Megszületett új végtelenséged!” – írta ő pályakezdő
költőként korai remeklésében (Szabó Lőrinc halálára,
1957). Most őt köszöntöm így. Nem siratom. Nem
most siratom. Gyászom nincsen, „gyászom rég volt”,
Vörösmartyt híva segítségül a lelkiállapot
érzékeltetéséhez. A gyászt, elvesztésének
gyógyíthatatlan fájdalmát a közelmúlt végtelen hosszú
évein, nappalain, éjszakáin éltem meg. Tudtam, tudtuk, hogy
betegséggel, betegségekkel küzd, küzdenek Gyöngyikével
együtt. Elemi gondot okoz a mindennapi életfeltételek
megteremtése is. Ugyanakkor ellentmondást nem tűrően újra
meg újra elutasított, elutasítottak minden segítési
szándékot. Aki csak szerette, szolidaritásának
tehetetlenségével küszködött.
De hát mit szólhatok én, vagy bárki más,
mindahhoz képest, amit – most látom igazán – a
legnehezebb, a leggyötrelmesebb időkben mellette, vele élő,
együtt szenvedő feleség, Gyöngyi élhetett, él át. Őbenne
egész életének fájdalma gyűlhet fel. A virágzó fiatal nő,
akiért versengtek, akit a „tipikus magyar szépség”
ideáljának látott egy neves képzőművész barátunk, minden
energiáját, életesélyét a nagy költőnek áldozta. Ő írta
gépbe műveit, ő volt az a szellemi, lelki társ, aki attól
sem riadt vissza, hogy hányatott életük keserves, gyakorlati
feladatait vállalja. Ő az az „egyidejű gyöngyöm és
göröngyöm”, akiért a költő sóhaja szólt: „téged
hozzon megint a Fennvaló”.
Hegyipatak vagy, égi jégből
engedett ki egy kikelet.
Milyen jó kábultan a fénytől
járni a sziklákat veled.
Igen. Sziklákat jártak kettesben. Majd, amint
múlt az élet, s miközben a költő elszántan így nézett
szembe sorsával: „én is kővé válok. / Várfal leszek,
cella fala, földje” – aközben Kőműves Kelemenné gyanánt
épült be ebbe a várfalba.
Jómagam az irodalomtörténész
eszközeivel próbáltam szembeszállni az elmúlással. Minden
más munkám elébe helyeztem a rég érlelődő feladatot:
nagymonográfiájának megírását. Hiszen első verseinek
olvasása, szíven ütő hatása óta készültem erre.
Egyetemistákként a költészet, költészete jegyében
leveleztünk. Hét éven át csak a lírikust ismertem, ezután
találkoztunk személyesen, s kezdődött, mélyült el
ötvenkét éven át tartó közvetlen barátságunk. Elfogadott,
becsült művei értőjeként, kezéből kaptam a friss
kéziratokat. Hosszú, felejthetetlen beszélgetéseink során
egyre gyarapodtak közös témáink. Előbb csak egymás
között, tréfálkozva emlegettük ezt a monográfiát.
Szokásos morbid élcelődéseink visszatérő témája volt,
hogy postaládát tétetünk majd sírjainkhoz, s aki tovább
él, oda dobja be mindazokat az írásbeli munkákat, amelyek a
magunk elé tűzött tervek, célok közül csak később
valósulhattak meg, s amelyeknek elolvasására,
megbeszélésére már nem lesz alkalmunk. Sokáig kérdéses
volt, hogy ezen a megegyezésen belül mi lesz monográfiájának
sorsa. Már rég nekifogtam megírásának, de egyre
elmélyültebb, időigényesebb feladatnak bizonyult, egyre
késett. Ezért és így írta 2001-ben megjelent verseskötete
ajánlásaként, a rá és kapcsolatunkra jellemző humorral:
„Monográfiás Klárának a Dob utcai kolostorba, Azbeszt
Gergely Aladár lángoló monofizita szerzetes hamvaitól. –
Anno, 2001 hajnalán.” Még rajzot is mellékelt a felirathoz.
Mindent elkövettem, hogy ne késsek el ezzel a kötettel. Fel
akartam venni a versenyt rohamosan fogyatkozó életidőnkkel.
Szerettem volna megelőlegezni az utókor megbecsülését. Hogy
ne a szokásos módon, csak posztumusz életmű gyanánt
derüljön fényre, bizonyítódjék igazán munkásságának
kiemelkedő értékű, irodalomtörténeti helye. Neki magának
szerettem volna felmutatni, hogy mennyire nem élt hiába,
mennyire szükséges éppen az ő bölcsessége, minden
felelősséget, etikus tartást, biztatást sugárzó sora. S
legfőbb reménykedésem az volt: csodát tehet az irodalom, a
szeretet, a méltánylás. Visszahozhatja munkakedvét, élni
akarását. Azt is felelősségemnek tekintettem, hogy ne hagyjam
kárba veszni a nálam lévő dokumentumokat: levelezésünk
összegyűlt részét, kéziratait, rajzokat, fényképeket.
Megszületett a két könyv, a kolozsvári Polis (Dávid Gyula),
illetve a Napkút Kiadó (Szondi György) áldozatos
vállalásának köszönhetően. Kétségbeejtő csalódás volt,
hogy mindez a szándék végletes kudarcot vallott,
hiábavalónak bizonyult. A kötetek megjelenésekor (2005, 2007)
már nem örült a köteteknek. Már nem a régi, jókedélyéről
híres, lelkes barát, hanem egy megkeseredett, elzárkózó
ember kezébe kerültek. Elment a kedvem bármiféle
könyvbemutatótól. Szárnyszegetten, lankadtan figyeltem
(figyelem ma is) a gyatra terjesztést. Csekély vigaszom, hogy
élete utolsó napján, utolsó telefonjaként a régi hangon,
közös hullámhosszunkon beszélhettünk egymással.
Utolsó éveiben (s éppen már a
„rendszerváltás” idején) a legsebezhetőbb oldalán
vágtak belé az őt legmélyebben érő ütések. Lászlóffy
Aladár számára az emberi méltóság megőrzése volt az
elsőrendű tét. S ezen a téren vált legtehetetlenebbé,
legkiszolgáltatottabbá. A fizikai, lelki fájdalmaknál is
többet szenvedett a szüntelen záporozó, vérlázító
megalázásoktól. Életét, életüket folyamatosan mérgezte az
ostoba akadékoskodás, a „hivatalok” átlagos
„packázásait” felülmúló, hatalmi helyzetben lévő
ostobaság. Az okvetetlenkedés, pitiánerség uralma. Azon a
földön kellett ezt megérnie, amelyet hazájának hitt,
remélt. Sem a Kossuth-díj, sem a Magyar Köztársasági
Érdemrend tisztikeresztje nem óvta meg mindettől.
Nem, hiszen – saját kordiagnózisát idézve
– olyan világba csöppent, ahol a „középszer” kezébe
adatott az uralom „az egész emberiség sorsában”. Ahol s
amikor a döntési helyzetbe kerülők, többségükben, akár
„progresszívek”, akár „liberálisok”, akár „trónok
vagy demokráciák dúlnak”, azokat emelik vezetővé, akiket
„ha végre koronájuk, kormányuk, mandátumuk, frakkjuk és
funkciójuk van”, hidegen hagynak a történelmi analógiák,
akik leintik a felelősségérzőket. S ezek, az
„elitlátszat” emberei „már nem Napóleonok, Metternichek,
Churchillek, még csak nem is De Gaulle-ok és Kissingerek, vagy
legalább Mitterrandok. Még az aljas diktatúrák
kontraszelekciója is legalább a nagystílű gazembereket és
hóhérokat engedte kiválni valamilyen negatív
csúcsteljesítmények ellenében; de itt csak a szürke
patkányok tömege […] szólongatta és marta egymást.” „A
sok középszerű makimajom okoskodása” nem csupán élre
tör, hanem egyúttal ádáz ellensége a tehetségnek. Saját
érdeke szerint, fontoskodva „a köz, a haza, az érdek, a
pénz vartyogó kórusába kényszeríti” a jó, a legjobb
képességűeket is. Mindenütt és mindenkor az „elmaradt
számonkérésekről, rendteremtésről” van szó. Akár
háborús bűnökre gondolunk, „melyeket itt, frissen annyi
törvény, tapasztalat s annyi állig felfegyverzett szolgálat,
kommandó, testület, hadsereg, rendészet szeme láttára még
mindig el lehet követni; akár a nagy hűhóval bejelentett,
meghirdetett igazságtevésről”.
„Világ izzása” hőmérséklete. Mint
annyiszor: József Attila idézése kívánkozik jellemzéséhez.
Saját szavaival:
…Már ne jöjjetek közelebb,
itt minden messziről a szebb,
az egész bősz történelem,
benne beletört életem…
Ez a vele született történelmi, társadalmi,
humanista elkötelezettség, akárcsak a szociális
érzékenység, nemcsak műveit határozta meg, hanem
létezését, életmódját, mindezek „különcségeit” is. A
hozzá közelebb állók előtt közismert volt
gyűjtőszenvedélye. Ez az igen tág köröket felölelő
megszállottság, amelynek alárendelt minden más igényt. Sokan
ugratták vele, érthetetlennek látták, komikusnak. Igaz,
ellentmondott minden ésszerűségnek. Hiszen nemcsak (és nem
főként) műértékeket halmozott fel kis
padlásszobácskáiban, hanem rengeteg olyan tárgyat, papírt,
rajzot, képet, fényképet, amely mellett az emberek többsége
ásítva megy el, mert lomnak számít, amitől szabadulni kell.
Csak Lászlóffy Aladár írásainak, személyiségének
fénykörében jelenik meg többnyire pótolhatatlan
művelődéstörténeti, történeti értékességük. Mindazok,
akik rendszeresen, de akár csak egyszer is láthatták ezt a
„padlást”, s érzékenyek voltak erre az élményre,
vallhatnak erről. Ezt a – messziről valóban egzotikumnak is
tekinthető – életteret, művészműhelyt elveszíteni,
szétszórni rendkívüli pazarlás lenne. Viszont megőrzése, a
maga eredetiségében, értékes forrásanyagot, kutatóhelyet,
netalán múzeumként is látogatható nyereséget jelentene,
magyar és román oldalról – s az együttműködés jegyében
– egyaránt. Hiszen Lászlóffy Aladár nemcsak a Magyar
Művészeti Akadémiának, hanem a Román Tudományos
Akadémiának is tagja; nemcsak a Magyar Köztársasági
Érdemrend tisztikeresztjének, hanem a Románia Csillaga tiszti
fokozatának is birtokosa. Hozzá kell tennünk: az Erdélyi
Örmény Gyökerek Kulturális Egyesülete különösen nagy
becsben tartja.
Lászlóffy Aladár pazar örökségének
puszta körvonalazásához is szűknek bizonyulnak az adott
keretek. Képtelenség ilyen hamarjában fölmérni, mivel
gazdagította a magyar irodalmat: költőként, gondolkodóként.
Azért is oly nehéz, mert merőben újszerű, öntörvényű
kifejezésmódjának, magasságainak és mélységeinek
átélése megköveteli a nem mindennapi szellemi igényességet.
Aki életében ismerte, élvezte társaságát, vagy akár
előadóként hallhatta, személyisége varázskörébe került.
Emberi kisugárzása, sokoldalú, hatalmas műveltsége nem az
imponálás eszközeivel hatott, hanem megejtő
közvetlenségével, sziporkázó humorával, káprázatos
rögtönzéseivel, szeretetreméltóságával. Kincstárat
hagyott ránk.
…mint fogolyvonat mellett futva
falatkenyérrel tömve rést
adnál mindenkinek, ha jutna
magadból bár egy szívverést.
Ma, tudtommal, egy kötete sem kapható. Sem
Budapesten, sem Kolozsváron. Néhol gyermekverseinek
utánnyomása bukkan fel: a legkevésbé jellemző, lényegéből
szinte semmit fel nem mutató melléktermék. Legutóbbi, művei
javát őrző öt kötete – A repülés a zuhanásban-tól
a Gyarló és kalapácsig, A Magyar Költészet
Kincsesháza sorozatban megjelent válogatásig – a Litera
Nova, a Kortárs, az Unikornis Kiadó raktáraiban porosodik. (Ha
még be nem zúzták.) A 2004-es évszámot viseli utolsó
könyve. Azóta sűrűn megjelenő versei, esszéi még kiadásra
várnak.
„nincs banálisabb szöveg, mint egy név,
alatta két évszámmal”, mégis „lélekbe markoló, életbe
vágó közlemény” – írja ő Házsongárd-albumában. Annak
a kolozsvári temető-panteonnak a szokatlan műfajú:
lírai-tudósi monográfiájában, ahol immár maga is ott
nyugszik, végakarata szerint. Úgy érzem, tengernyi
megpróbáltatása ért véget, s helyükön új ünnep
születésének vagyunk tanúi. De még hátravan az, hogy Lászlóffy
Aladár neve, két évszáma igazán és érdeme szerint
„lelkünkbe markoló” legyen…