Sturm László

Az idő sodrása

Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek

Ha valakinek régebbről ismerős a regény, nem téved: „Ez a könyv új, átdolgozott kiadása egy regényciklus első darabjának, amely éppen húsz évvel ezelőtt látott napvilágot” – igazít el a szerző a bevezetőben. Ugyanitt megfogalmaz néhány észrevételt, amely a mű értelmezéséhez adhat fonalat. Az egyik szerint a múlt század vége felé, már a jugoszláv háború előtt érezhető volt, hogy korszakforduló zajlik a drávaszögi magyarság életében: „Az 1980-as évek közepén úgy éreztem, hogy egy korszak végén járunk, még éppen hogy meg tudunk menteni valamit elődeink szellemi örökségéből.” Ebből következik a kitűzött cél: „Autentikus drávaszögi miliő megteremtésére törekedtem.” A valós események és hagyományok (például archaikus imák, hiedelmek, szokások) szövegbe dolgozásán alapuló írói módszert a szerző a posztmodern változataként javasolja megfontolásra: „Akkoriban számomra ez az eljárás a posztmodern egyik lehetséges útját vetette fel, amely nem irodalmi előképekből szívja a hagyományát, hanem a saját gyökereiből.” Ha tényleg megfontoljuk, akkor kiderül, hogy nem másról van szó, mint a mágikus realizmusról. (Hogy aztán ez a posztmodern alesete vagy épp ellenlábasa?…)

Az elbeszélő gyerek- és ifjúkori emlékeit idézi, nagy nyarakat és teleket, a tanyát, majd a falut, ahová átköltöznek iskolakezdésre, végül a menekülést, át a folyón, a csak futólag megemlített háború elől. Csak itt, a legvégén van utalás a kisebbségi létre, történelmi eseményekre: az „autentikus miliő” az egyes sorsokból, a kisközösség szokásrendjéből, kedélyéből és a táj kisugárzásából teremtődik meg. A valós így válik példázatossá, aminek csak az egyik lehetséges vonatkozási pontja a forrásul használt tájegység a maga embereivel és eseményeivel.

A szöveg erős líraiságát az emlékező helyzet alapozza meg, amit később tovább árnyal a gyermeki nézőpont térnyerése, majd az egyre baljósabb sorsesemények balladaian kihagyásos megjelenítése. A tanyasi gyerekkor idillje kezdetben örök jelennek látszik (illetve látszanék, ha az emlékezés nem vonná be eleve az elveszett Paradicsom elégikusságával). Az idillt nem zavarja, sőt, inkább a valódiságát szavatolja, ha a kisgyerek kezét földagasztja egy darázscsípés, vagy baromfivészben elhullanak a szárnyasok. Még a szomszéd tanya leégése is jóvátehetőnek tűnik, akárcsak a kárvallott fiatal házaspár szétválása: az elhagyott férfi – Pista – a kezdeti alkoholmámor után új családot tud alapítani, és gyerekei is születnek. A látszólagos mozdulatlanságban aztán sorjázni kezdenek az újabb csapások. Mindig váratlanul jönnek, a közösség tehetetlen belenyugvással tudja csupán fogadni őket. Ahogy az elbeszélő bolyong a félelmetesen sűrű ködben, vagy a szomszéd pék disznóölésre hazautazó fia téved el a hóviharban, éppolyan megzavarodva és tehetetlenül tévelyeg az egész közösség a kiismerhetetlen események között. (A kisfiú szerencsésen hazaér, a másik viszont megfagy.) Pedig látszólag csak egyedi esetekről van szó, a faluközösség összetartása, egymást segítő barátsága a régi. Mégis, egyre inkább csak enyhíteni tudják a bajt, és nem elkerülni. Szilárd szokásrendjükkel méltóságot adnak az egyre gyakoribb gyásznak, de a pusztulás eláradása érthetetlen marad számukra. Valaki jégvágás közben vész a folyóba, van, aki fölköti magát egy fára (az említett tanyaszomszéd Pista), egy lány kiszáradt kútba zuhanva zúzza halálra magát, a megesett Szalma Mariska rámegy a gyerekelhajtásra (pedig, nem tudta, a csábítója feleségül vette volna), az egyik szereplő megöli részeges feleségét, majd magukra gyújtja a házat, és a kocsmai verekedéskor kitörő tűzben szintén többen bent égnek. Az összezavarodott tudat könnyen önmaga, „az élet ellen fordul” – mint Szalma Mariskáról mondja az elbeszélő. Mégis a tűz a legnagyobb romboló, de mit jelenthet ez (egyfajta statisztikai valószínűségen vagy hiteles véletlenszerűségen túl)? Az emberekbe befülledt szenvedély tör magának pusztítóan utat? Vagy ellenkezőleg, az életerő szikkadt ki az emberekből? Ahogy a férjét elhagyó feleség sem véletlenül használja a tűz igéjét: „Valami örökre elszakadt, elégett, hiába hittem, éppen ez tart majd örökké, mondta Anna.” Ugyancsak Annáról szólva nem sokkal a kihamvadt szerelemről (életértelemről!) szóló rész után a másik lehetőség, a félelmetessé növekedő elfojtás is szóba kerül: „Mégis, a tűzeset mintha kapóra jött volna valamire, amit Anna tudat alatt egy ideje tervezgetett. Mégse merte korábban végiggondolni. Félt a saját érzéseitől, a saját érzéseibe vetett hitétől.” Talán nem is ellentét a kettő, szűrheti le magának az olvasó. Talán az érzelmek félresiklása és az életerő sorvadása összefüggenek?

Néha zavarónak tűnhet, hogy nem mindig világos, ki beszél, vagy kivel történik az elbeszélt esemény. Rendszeresen egymásba mosódik beszéd és cselekvés, egyszeri és ismétlődő, személy és személy, sors és sors. Nem írói fogyatékosságról van szó, és a rejtvényfejtő buzgalom fölkeltése sem igazán jön számításba (bár a figyelmes olvasásra való késztetés mint mellékes cél nem megvetendő). A – mágikus realizmusra oly jellemző – egybemosást mindenekelőtt az indokolja, hogy az elbeszélő, akitől egyébként is többször veszik át mások a szót, csupán a szereplők egyike. Az igazi főszereplő maga a közösség. Ami nagyjából egységes, így sokszor esetleges, hogy mi kivel esik meg éppen. A kontúrok bizonyos elmosódása a közös tudat álomszerűségét is érzékelteti, amelyben egységessé ötvöződnek a köznapi tények a hiedelemmel és a csodaszerűvel. Általános a helyivel, ahogy az irodalmi nyelv a nyelvjárási kifejezésekkel. (Többnyire a beszéd, a párbeszéd sem különül el a leíró részektől külön sorba szedéssel vagy gondolatjelekkel.)

Már az első két fejezet modellezi ennek a tudatnak – és léthelyzetnek – a két oldalát. Az első a csillaghullást néző család csendes idilljével zárul. A csillagokéval felesel a másodikban a tűzvész fénye, a látással a vakság (a kocsma leégésekor többen megvakulnak), az idillel a borzalom. (Az utóbbi fejezet olyan jelenettel indul, hogy almafáról eszik annak első termését: a bűn megismerését előlegezné ez?) Mind a kettő, aranykor és apokalipszis benne van a sok vonatkozásában archaikus vonásokat őrző hagyományos szemléletben, és nem lehet tudni, mikor merre csúsznak a dolgok, és miért arra. A második fejezet aztán átvezet a következőhöz, és benne a regény egyik csúcspontjához, az álomban átélt halottcipelés iszonyatához. Ezt Ronec Mihály meséli el: álmában éjszaka az erdőben sétál, az apja által rákényszerített házasságon emésztődve, amikor összetalálkozik hét emberrel – talán a hegyen néha átjövő baljós zarándokokkal? –, akik rákötöznek egy hullát, elvitetik vele egy elhagyatott temetőbe, és ott eltemettetik. Ha a sokfelé ágazó szimbolikát le akarjuk szűkíteni, akkor a megszólaló halott talányos szavai látszanak a legjobb kiindulópontnak: „Úgy éreztem, mindjárt összeesek. Már az út végén jártam. A halott ragacsos ajkai váratlanul szóra nyíltak a fülem mellett: Temess oda! Tehát ez lesz az a hely. Aztán azt lehelte még: Azért öltek meg, mert nem árultam el a titkomat.” Ki a halott, és mi az a titok, ami talán azonos azzal, ami a falu végzetét is irányítja? Az egyéni vétkek tudat alatti fölhalmozódása, amely már azért sem árulható el, mert birtokosa is öntudatlanul cipeli? Vagy a természet, a létezés titkáról van szó, amelyet az uralomvágyában erőszakos modern világ inkább elpusztít, mintsem hogy a kiismerhetetlenségével kelljen szembesülnie? Megöli, mert csak így tudja tanulmányozni (lásd a technicista tudományt, a diktatórikus hajlandóságú újkori társadalmakat vagy a többség számára fenyegetően titokzatos kisebbségi helyzetet)? Mindez önkényes képzettársításnak hathatna, amennyiben Ronec Mihály nem erre hajazó következtetésre jutna: „Ezért nem tudjuk a világot uralni, mert kiszámíthatatlan.” Pár oldallal később visszatér a kérdésre: „Ami velünk történt, azt hiszem, az egyfajta kulcs, mondta Ronec Mihály. A rejtély helye az ember életében. Hogy semmit se tekintsünk eredendőnek. Olyan világba születtünk, ahol semmi sem bizonyos.”

A túl gyakori sorscsapások ellenére valami csendes békesség járja át a szereplők világát. A közösség meghittségét a környező természet ősi nyugalma keretezi. A pusztulás is kibékítő távlatba oldódik: az elpusztult tanyára vissza-visszajár egykori tulajdonosa; az elhanyagolt falusi ház még őrzi az egykori lakók emlékét, és izgalmas felfedezőutakra csábítja a kisfiút; a kiásott római erőd rögtön legendák forrásává válik; az omladozó templom harangja mintha húzatlan megszólalna… Saját ideje, saját sorsa: a rozsdás Krisztus-kereszt megtestesítette saját keresztje van a falunak. (Erre és a szaporodó sírkeresztekre utalhat a könyv címe.) Ebből az időből szakad ki a menekülő család, és ettől a kereszttől búcsúzik el nevükben a kortalanul öreg nagymama: „A nagyanyám feltekintett a rozsdás Megváltóra: Ha elmegyünk, Uram, ki fejezi be a templomot? Hol találunk otthonra majd mi, hazátlanok? Hagyod, hogy elmenjünk, mert mindenki költözködik. Add, Uram, hogy túléljük ezt az újkori népvándorlást. Eddig is messze éltünk az ünneptől. Bocsásd meg, Uram, hogy csendben megyünk el, mert hallgatásunk több mint bűnrészesség. Mégsem értünk szegeztek keresztre. […] Már sohasem tudjuk meg, hol hibáztuk el. Mert annál veszélyesebb a bűnlajstrom, minél alaptalanabb. De adj lehetőségeket is, Uram, hogy összeterelődjenek azok, akik mostanra nagyon szétszóródtak. Legyél nekünk az örök harangszó, mely elkísér, mert mi már csak rossz felé indulhatunk. Szavai szétszóródtak a szélben, akár egy sosemvolt legenda.”

Mindenben valamiképpen az idő testesül meg, ezért árad el az eseményeken a sorsszerűség bágyasztó ereje. A falusiak értelmes létezését évszázadokon át megszabó ritmus egyre gyorsabban szakad bele az egyetemes idő emberen átcsapó léptékébe. Jelentése van, hogy a regény az ősi időszimbólumnak számító folyam mellett kezdődik és végződik (a kocsmatűz csoportos tragédiáját is a dunai jégvágás előzi meg!). A kútba zuhant lány anyja még a hagyományoknak megfelelően „a konyhába ment, hogy leállítsa a láncos faliórát, mert az ő lányának többé nem jár az idő”, az egykori tanyaszomszéd, Pista ravatalánál már nem érvényesül a szokás, mintha az egyéni idő beleveszett volna az érzéketlen, idegen időbe: „Régi falióra ketyegett a szemközti falon. Csodálkoztam, hogy nem állították meg. Az inga meg-megvillanva járta monoton útját a fabordák mögött. A ketyegő, sötét falióra talán éppen a körülmények hatására emlékeztetett még inkább a mulandóságra, a szobában szétgurultak a percek, és minden olyan időtlenné, mesterkéltté vált, mint a művirág koszorú a tetem lábánál.”

A korforduló előtt mintha megállna az idő. Idillien tikkadt a nagy nyarakban, szüretkor ünnepien vidám, és mozdulatlanná dermed a telekben. A tél jelképes szerepére az írói kommentár is ráirányítja a figyelmet: „A teleket kellett számolni, a telek mondták meg az időt”; „A mérhetetlen idő, mint valami tehetetlen óriás, ránehezedett a tájra, mozdulni képtelen hóteste belemerevedett a télbe. […] Lusta és kényelmes évszak, nincs miben reménykedni.”

A fenyegető átmenetiségben mindenkiben ott él a római kori, de a falusiakban Aladdint idéző lámpa ürügyén megfogalmazódó vágy: „Mondani kellene valami végérvényeset, valami visszavonhatatlant.” De: „Hiába törtük a fejünket a bűvös mondaton, elköltözött belőle a cselekvő szellemóriás, katakombák beomlott járataiban bolyongott valahol.” Ám hogy az elbeszélőt és családját mégsem éri – a menekülést nem számítva – nagyobb baj, talán annak köszönhető, hogy ők közelebb lehetnek a szabadító szóhoz: nagyanya jósolni tud, a szülők csillagünnepe kozmikus érzékenységre utal, a kisgyerekből pedig történetmondó lesz. (Életjel – HunCro – Magyar Napló, 2008)

Nyitólap