Pósfai György
Anyuka,
ugorjon!
Kicsi vagyok, de okos. Legalábbis így
mondják a felnőttek, és én figyelek ám, amikor a felnőttek
beszélnek. Különösen amikor a szüleim azt mondják, das
Kind, és német szavakat kevernek a beszédükbe, hogy ne
értsem őket. Hegyezem a fülem, mert nemcsak okos vagyok, hanem
kíváncsi is – ilyen a természetem. Felőlem pedig
beszélhetnek németül is, értem azt is. Persze ezt nem kötöm
az orrukra. Azt se tudják, hogy olvasni is tudok. Hogyisne,
kikotyognám, mi mindenre vagyok képes, és még mindenféle
feladatot adnának, idő előtt iskolába küldenének, képesek
lennének képeztetni! Nem, jobb szeretem a magam útját
járni, figyelni, következtetni, tanulságot leszűrni. Tudom,
amit tudok, és másnak csak annyit kötök az orrára, amennyi
rá tartozik.
Jól indult a napom, az óvodába menet négy
piros autót láttam egymásutánjában. Ez jó, ha havonta
egyszer előfordul. Jó passzba kerültem, és ez egész nap
kitartott. Sikerült nyolc hosszú kortyra kiinnom a kakaót (se
a hetet, se a kilencet nem kedvelem), és az ebéd utáni
kötelező pihenő alatt érdekes ritmusokat találtam ki a
szememet nyitogatva-csukogatva.
Mondom, jó napom volt, és amikor a nővérem
értem jött, hogy hazavigyen, előreszaladtam – kifulladva
próbált követni, persze jól lemaradt. Házunkba toppanva
anyámat és apámat csendes, feszült vitatkozásban találtam.
Ők soha nem hangoskodnának; veszekedni, kiabálni sose láttam
őket. Amilyen törékeny, halk szavú teremtés anyám, olyan
hozzá illő, háttérbe vonuló, rosszallását legfeljebb egy
nono fejcsóválással kifejező, de azért határozott férfi
apám. Persze mindketten a csend és ihlet emberei: a
Zenetudományi Intézetben dolgoznak, ahol vastag, piros, a futó
lábak dobogását tompító szőnyeg borítja a folyosót, és
ahol sorban elszaladva a régimódi, magas, fehér ajtók előtt
sebesen átszelem a korokat és stílusokat, az ajtók mögül
kiszűrődő zenefoszlányokat.
Most azonban a vak is láthatta – vagy talán
inkább a süket is hallhatta –, valami nem volt rendjén.
Fojtott, remegő hangon panaszkodott anyám, sőt, ha jól
láttam, néha elfordulva a szemét is törölgette, apám pedig
kicsit tehetetlenül, dünnyögve próbálta nyugtatni,
csitítani. Sajnos, akármennyire is igyekeztem, nem tudtam
kivenni, miről is van szó, mindössze annyit sikerült
meghallanom, mielőtt – meglehetősen korán – fürödni
küldtek, hogy Anyukát emlegetik.
Anyuka, vagyis az anyai nagyanyám éles
ellentéte volt lányának. Ha beviharzott a lakásunkba – amit
elég gyakran megtett, mert csak egy emelet választott el
bennünket –, rögtön felgyorsultak és megszínesedtek a
dolgok; intézkedett, utasított, és mesélt: vele mindig furcsa
és éles események estek meg. Állítólag nem volt mindig
ilyen, úgy hallottam, nagyapa halála után – őt én már nem
ismertem – nyílt így ki. Kétségtelen, hogy jelenség
volt a tarka kalapjával, virágos, fiatalos ruhájában, bár a
piros színt általában mellőzte. Tíz-húsz évet biztosan
letagadhatott volna, és én büszke voltam életerős, tettre
kész nagyanyámra, különösen ha összehasonlításokat tettem
a többi gyerek csoszogó, erre-arra görbülő nagyanyjával,
mikor értük jöttek az óvodába. Kedélye, humora sem hagyta
cserben soha, kivéve egyes péntekeket. Csütörtök esténként
ugyanis hasonló korú barátnőivel jött mindig össze – hol
egyiküknél, hol másikuknál – kanasztapartira, és ha rossz
volt a lapjárása, másnap ugyancsak pokróchangulatban volt.
Állítólag én voltam a kedvenc unokája, és
én szívesen is töltöttem nála az időt. Csak egy emeletet
kellett feljebb mennem, és néha csak úgy pizsamában is
felugrottam hozzá egy kis teasüteményt majszolni vagy a régi
fotóalbumokat böngészni.
Szóval van valami Anyuka-ügy, ami még az én
halálnyugodt szüleimet is kiborítja. Többet nem sikerült
megtudnom, de ettől kezdve még több időt töltöttem
nagyanyámnál délutánonként.
És nem is hiába. Hét-nulla-nullakor szoktam
lemenni vacsorázni, de egyik nap már öt-húszkor kiállt
anyám a gangra, és felkiáltott, hogy azonnal menjek le, ne
zavarjam Anyukát. Anyuka éppen a komódból szedett elő
különféle iratokat, és szerintem én egyáltalán nem
zavartam – úgy is tettem, mint aki nem hall semmit. Zümmögő
hangokat hallatva elmerülten folytattam a kis piros Ferrarim
tologatását Anyuka nagyszobájának szőnyegén, melynek
geometrikus mintája izgalmas, csupa váratlan akadállyal teli,
kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtó úthálózatot
biztosított hozzá. Anyám türelmetlenül ismét felkiáltott,
de Anyuka kihajolva a gangra nyíló ablakon visszaszólt, hogy
ugyan hagyjad, hadd játsszon, nem zavar senkit; anyám egy
darabig még erősködött, aztán el is ült a dolog.
Öt-harminckor csöngettek, és egy jól
fésült, öltönyös fiatalember lépett be. Anyuka szemmel
láthatóan már várta, mindjárt le is ültette a
nagyasztalhoz, a kikészített iratok mellé. Én elmerülten,
hasalva folytattam a kocsi tologatását, de persze csupa fül
voltam. A fiatalember lehajolva barackot nyomott a fejemre –
utálom, ha barackot nyomnak a fejemre –, mondott pár udvarias
semmiséget Anyukának, aztán, kipakolva néhány brossúrát az
aktatáskájából, a lényegre tért.
Kedves hölgyem, engedje meg – még ha ártok
is ezzel az üzletmenetnek –, hogy gratuláljak a szemmel
látható jó kondíciójához – kezdte a fiatalember –, ön
húsz évet biztosan letagadhatna ahhoz képest, amit az
adatokból látok, mellesleg most jövök attól a
barátnőjétől, aki beajánlott – tette hozzá sokatmondóan.
Nocsak, ez itt udvarol Anyukának? Anyuka felnevetett – ugyan,
ugyan –, és én úgy döntöttem, megnézem közelebbről,
miféle papírok susognak az asztalon. Felmásztam Anyuka
ölébe, és az asztallapon kezdtem tologatni a zümmögő
Ferrarit, de Anyuka oldalra tolt: eredj játszani, ne zavarj
bennünket. Én nem hagytam magam, visszamásztam, és
minimálisra fogva a zümmögést, a papírok szélén folytattam
a tologatást. Ettől kezdve nem is törődtek velem,
belemélyedtek a számolásba.
A statisztikák szerint – mondta a
fiatalember a grafikonokra bökve – az ember egészségére
fordított pénz felét az utolsó év viszi el. Azaz amit egész
életében a gyógyszerekre, a fogorvosra, a vitaminokra, a
vakcinákra, a gyógyfürdőkre – és még sorolhatnám –
költ ő maga, illetve az egészségbiztosító, annak az
összegnek a fele élete utolsó évében megy el. Ugye, a
hanyatló egészség megszedi a vámot: rakoncátlankodik a
szív, víztartási problémák, meszesedő vagy éppen ritkuló
csontok, begyulladó ízületek, itt-ott elburjánzó sejtek,
hadd ne folytassam, és már ott is találja magát az ember a fenolszagú
kórteremben, körülötte csövek lógnak a szobatársakból,
és kap két szelet kenyeret, hogy ossza be egész napra. Műtét
műtétet követ, a gyerekek, unokák be-bejönnek, párszor
talán egy időre haza is engedik, de aztán már csak az
éjszakás nővér jóindulatában bízhat, hogy ad valami
szabálytalanul extra pirulát, mert a fájdalom lassan
elviselhetetlen…
Tegyük fel a kérdést: kinek jó ez?
Nyilvánvaló: senkinek. A betegnek meghosszabbítjuk egy
értéktelen évvel az életét. Mi az az egy év az összeshez
képest? Érdemes ekkora árat fizetni azért a nyomorúságos
pár hónapért, ami csak szenvedés, csupa fájdalom, s a vége
már csak homályos kábulat? És a rokonok? Mennyit vesz ki
belőlük az együttérzés, a tehetetlenség és önvád kínzó
érzése, az állandó aggodalom terhe? Hát ha még –
irgalomból – otthon ápolják a magatehetetlen beteget,
pelenkázzák, mosdatják az esendő, megalázottságba
aszalódó testet! Szabad-e ekkora gondnak, tehernek kitenni a
rokonságot, hiszen megvan a maguk élete, munkája, gondja. És
vajon mit lát egy ilyen kisgyerek – bökött rám a
fiatalember –, ki tudja megmérni, hogy riadtsága, a számára
még meg nem érthető dolgokkal való szembesülése nem
eredményez-e valami maradandó lelki sérülést, örök
károsodást? Megéri? És akkor még nem is beszéltünk a
társadalomról, egészségbiztosításról, GDP-ről… Tudja,
mekkora ez a fél egészségügyi kassza? Hány kilométer
autópálya, hány energiatakarékos családi ház, hány ingyenebéd
a rászorulóknak?
Nagyon beleélte magát a fiatalember a
szónoklatba, Anyuka eddig szóhoz sem jutott, most azért
félbeszakította, és egy kis teával és süteménnyel
kínálta. A fiatalember megköszönte, és amíg a süteményt
majszolta, váltottak pár szót az időjárásról meg az
esedékes városi választásokról.
Nekem közben járt az agyam. Logikus,
amit mondott, és én szeretem a logikus dolgokat, magát a szót
is előszeretettel használom. Amikor az óvodában az új
építőjátékot a csoportunk legerősebb gyereke –
mindenkinél magasabb egy fejjel – kicsavarta a kezemből, és
elmagyarázta, hogy az új játékokkal mindig a legerősebb
gyerek játszik elsőnek, én is azt mondtam neki, hogy ez
logikus, és egyúttal úgy fejbe vágtam a fejes vonalzóval,
hogy folyni kezdett a vér belőle. Azóta, félreértve a
dolgokat, az óvodában mindenki azt hiszi, a logikus azt
jelenti, valakit jól fejbe vernek. Nap mint nap felhangzik az
üvöltés valakitől, hogy logikus, és fejbe vágja az
aktuális ellenfelet. Rájuk hagyom.
Szóval logikus, amit mond, de hova akar
kilyukadni? Mi van még ezekben a brosúrákban?
De a fiatalember nem a brosúrákhoz nyúlt,
hanem – befejezve a teakortyolgatást – üres papírlapot
kért, azon kezdett rajzolgatni. Na, ebbe már én is úgy
belefeledkeztem, hogy az autótologatást-zümmögést is
abbahagytam. Rajzolt először is egy vízszintes egyenest, és
alája írta: életkor. Majd az egyenes bal végéből felfelé
húzott egy másikat, emellé odaírta: pénzösszeg. Aztán a
metszéspontból jobbra indulva rajzolni kezdett egy görbét,
mely először igen-igen lassan emelkedett, aztán egyszer csak
elkezdett egyre meredekebben felszökni, egészen egy
csúcspontig, ahol rövid hatásszünet következett. Innen
azután visszafordultak a dolgok, a görbe lassan, majd egyre
gyorsabban ereszkedni kezdett, végül rövid úton egészen
lezuhant a nullába.
Na, itt a lényeg – mondta elégedetten a
fiatalember, és a toll végével követve a görbét,
magyarázni kezdett. A reformrendelet értelmében mindenki
megkaphat egy bizonyos összeget, amit amúgy az egészségére
fordítanának. Természetesen ez az összeg a termináció
időpontjától függ, ezt ábrázolja a rajz. Könnyen
belátható a logikája, hogy akkor a legmagasabb az összeg, ha
a termináció a természetes elhalálozás előtt egy évvel
következik be. Ilyenkor a teljes életútra számított
egészségügyi összeg felét megkaphatja! Ha valaki ennél
hamarabb száll ki, kisebb összeget kap, minél
fiatalabb, annál kisebbet. Érthető, hiszen akkor még
többnyire jó egészségnek örvend, nem kell sokat költeni
rá, és a társadalom hasznos, munkás tagja. Ha pedig túl
későn száll ki, akkor már nyilvánvalóan valakinek állnia
kell a megugró egészségügyi ellátás számláit, fogy a
felszabaduló pénz. Érdemes tehát a maximumon kiszállni,
hiszen ez az optimális megoldás mind az egyén, mind a család,
mind a szélesebb társadalom szempontjából.
Két kérdés merülhet most fel, de mindjárt
meg is válaszolom őket. Először is, minek a pénz, ha az
illető a termináció mellett dönt? Hát nem is neki jön jól,
hanem a gyerekeknek, unokáknak, erről szabadon rendelkezhet.
És nem nagyszerű érzés, hogy úgy búcsúzik tőlük, hogy
egy szép summát hagy rájuk? Hogy nem a saját agóniájára
költi azt a pénzt, hanem az unokája jövőjét alapozza meg
vele? Hát nem felemelő érzés?
A másik kérdés már fogasabb. Hogyan lehet a
jövőbe látni, és azt megmondani, mikor jön el az a pillanat,
amikor valakinek már csak egy évet ad a természet? Szögezzük
le, nem lehet a jövőbe látni. Itt csak a statisztikák
segíthetnek, meg persze az orvostudomány. Ennek valójában
jól kidolgozott metodikája van. Egy független orvosi
bizottság – naná, majd az illető maga vagy pláne a
rokonsága – mondta a fiatalember, és közben kétértelműen
kacsintott! – állapítja meg, kinek mennyi ideje van hátra a
statisztikák szerint. Alaposan megvizsgálják, majd kiadnak egy
igazolást a személyes életgörbe-projekcióval, aztán
mindenki a saját belátása szerint dönt a terminációról.
Én nem is azért vagyok itt, hogy bárkit bármire
rábeszéljek, nekem semmi jutalékom nincsen, erre kínosan
ügyelünk. Nekem teljesen mindegy, hogyan dönt az ügyfél, én
csupán a lehetőségeket vázolom fel, és segítek az az
optimális megoldás megtalálásában.
Olyan vehemenciával magyarázott a
fiatalember, hogy egészen kifulladni látszott. Anyuka öntött
még egy kis teát neki, majd óvatosan közbekérdezett: mondja,
hogyan reagálnak az ügyfelek? Mit választanak általában?
A fiatalember visszavett a vehemenciából,
fáradtan sóhajtott. Tudja, megmondom őszintén, viszonylag új
konstrukcióról van szó, egyelőre még sokan idegenkednek. Az
igazság az, hogy általában túl késői időpontot
választanak, és az összeg jó részétől elesnek. Úgy
látszik, a döntések inkább érzelmi alapon születnek, s a
józan belátáshoz még sok felvilágosító munka szükséges.
De azt elmondhatom, hogy a bizalom fokozatosan erősödik, és az
a tendencia, hogy a termináció az optimális pont felé mozdul.
Akkor jó – mondta Anyuka, és jelezte, hogy
neki nincsen több kérdése, és tulajdonképpen be is
fejezhetik a beszélgetést. A fiatalember megköszönte a
lehetőséget, átadta a brosúrákat meg a névjegyét –
hívjon bármikor, ha kétségei támadnak –, és még valami
park vagy micsoda címét is lediktálta. Elköszönőben még
visszafordult, hogy szombaton tessék menni, mert a hét többi
napján nincsen nyitva a publikumnak a hely.
Nagyjából világos a dolog, mondhatnám,
logikus, de azért van néhány homályos pont. Mi lehet az a termináció,
és hová akar szombaton látogatni Anyuka? Valamit ugyan
hallottam rebesgetni az óvodában egy új parkról a
városszéli dombok között, páran már jártak is ott, úgy
hívják, Nyugalom Park. Majd meglátjuk.
Sok újat hallottam, az információt fel
kellett dolgozni, aznap nehezen jött álom a szememre. Hiába
töprengtem, nem állt össze a kép, ráadásul elbóbiskolva
szürke és zöld autókról álmodtam, elárasztották az
utcákat, teljesen kiszorítva a pirosakat.
A következő nap sok dolgom volt, karácsonyra
készültünk, az óvodai műsorban fel kellett lépnem egy
ostoba mókusjelmezben – még jó, hogy nem kellett mókusként
a fenyőfán ugrálnom –, aztán az otthoni izgalmak vonták el
a figyelmemet: kapok-e kisautókat karácsonyra, milyen színű
lesz a korcsolyám, amit minden bizonnyal már ott rejtegetnek
valahol a ruhásszekrény alján? Az igazság az, hogy nem
látszott történni semmi Anyuka körül, el is feledkeztem a
fiatalember látogatásáról. Aztán az ünnepi
gyertyagyújtásnál ismét valami feszültség költözött a
lakásba, és megint eszembe jutott szüleim fojtott hangú
vitatkozása. Mintha a szokottnál nagyobb figyelmet kapott volna
Anyuka, ő pedig látványosan, kimért ünnepélyességgel adta
át az ajándékokat nővéremnek és nekem. Én mindenféle
játékot kaptam, amit kisgyerekek szoktak kapni, mutattam, hogy
nagyon örülök. Nem kerülhette el azonban a figyelmem, hogy
Anyuka rólam sugdolózva édesanyám kezébe csúsztatott valami
könyvecskét vagy bizonyítványt, mire anyám szemét elfutotta
a könny, és gyorsan kifordult a konyhába. Az ünnepi vacsora
azonban rendben lezajlott.
A tél nagyon különös volt, tavaszias napok
és farkasordító hideg váltogatta egymást. Többször be
kellett zárni az óvodát járványok miatt (valami influenza
szedte az áldozatait, főleg a kisgyerekek és az idősek
között), ilyenkor napközben vagy a Zenetudományi Intézet
folyosóján rohangáltam, vagy Anyukánál autóztam a
szőnyegen hasalva. Rendkívüli esemény máskülönben nem
történt.
Kitavaszodva aztán meglódultak a dolgok.
Anyám és apám között a fojtott hangú vitatkozás szinte
rendszeressé vált, majdhogynem veszekedéssé fajult. A furcsa
az volt, hogy mintha egyetértettek volna, mégis ingerülten
vitáztak. Anyám kisírt szeme meg olyan megszokottá vált,
szinte már fel sem tűnt. Az óvodában egyik nap az egyik
jelentéktelen, kövér kisgyerek kijelentette, hogy neki saját
bankszámlája van. Nem tudtuk, ez mit jelent (mondjuk, én
sejtettem, mert okosabb vagyok a többinél), de irigykedtünk.
Egy másik gyerek meg egyenesen azt mondta, hogy az ő
nagymamája már leugrott. Nem mondta, hova vagy miért,
bizonyára nem is tudta, de olyan dicsekedve mondta, hogy őt is
irigyeltük.
Csak Anyuka körül nem történt semmi
különös. Ugyanúgy eljárt kanasztázni, csak egyszer
említette, hogy új kártyapartnereket is be kell szervezni a
Joli meg a Böbe helyett, aztán áprilisban egy hétre – ahogy
minden évben teszi – gyógyfürdőbe vonult, ahonnan – mint
mindig – frissen, kipihenten, feldobottan jött vissza,
egyszóval élte megszokott, fiatalos lendületű életét.
Egyik szép április végi szombaton –
szüleim elutaztak vidékre, és nővéremet is vitték, csak én
maradtam Anyukával – feladta rám a kabátom Anyuka (piros
kabát, de van benne sárga és zöld csík is), kézen fogott,
hogy gyere, fiam, sétálunk egyet. Máskor is teszünk ilyesmit,
de csak gyalog, a közeli parkban. Most azonban kibuszoztunk a
város szélére, és én a gyér forgalom ellenére alig
győztem számolni és osztályozni az autókat. Nem volt
különösebben szerencsés nap, az autók többsége szürke és
kék volt.
Az idő azonban szép volt, madarak vagy mik
füttyögtek a fákon, egy mókust (amit különben utálok)
mutatott Anyuka, ahogy kézen fogva sétáltunk. Nézd, hogyan
éled újra a természet, minden kizöldül, a madarak párt
választanak – mondta Anyuka furcsán elérzékenyülve. Én
azonban nem vagyok érzékeny az ilyesmire, inkább
előreszaladtam, Anyuka követni próbált, de csakhamar
kifulladt – hiába, azért őrajta is fog az idő.
Egy bekerített, szépen parkosított
területhez érkeztünk. Csengetni kellett a kapunál, mire
előbújt egy kék munkásruhás, szakállas, elég mogorva alak,
és beengedett bennünket. Anyuka kérésére szűkszavúan
megmutatta, merre menjünk, és közben kicsit rosszallóan
méregetett engem. Anyuka elkapta a pillantását: a kedvenc
unokám, nagyon okos fiatalúr – mondta büszkén. Akkor jó
– mondta a munkásember kicsit felengedve. Arra tessék,
legyintett a hátsó parkrész felé, felmenni nem lehet, de alul
megtekintheti a helyet, ma üzemszünet van, látogatási nap.
Hátul magas dombok közé érkeztünk.
Jobboldalt, a domb alján alacsony kerítés húzódott, rajta
kis kapu felirattal: Az ösvényt csak ügyfelek
használhatják! A kapu mögött valóban ösvény
húzódott, kanyarogva meredeken felfelé indult a dombra. Anyuka
megállt pár pillanatra a kiskapunál, de aztán nem léptünk
be, hanem alul haladtunk tovább. A dombnak ez az oldala
tulajdonképpen egy égbe szökő, függőleges sziklafal volt.
Itt alul szépen elgereblyézett homok borította a szakadék
fenekét. Valahonnan előkerült megint a munkásruhás ember,
és most már szinte barátságosan mutogatott: tessék nézni,
ez itt a másodosztályú hely, mindennap rendbe tesszük,
elgereblyézzük a homokot. De ott a beugróban, tessék nézni,
ott van az első osztály, mindennap friss gyeptéglával
borítjuk – mondta egy kis szakmai büszkeséggel. Valóban,
odasétálva láttuk a szép, zsenge füvet, a szép időben
szinte megállt, rezgett a meleg a szikla aljában. Anyuka szinte
elkábult – nekem úgy tűnt – ettől a tavaszi melegtől,
sarjadástól, madárfüttytől. Aztán felocsúdott,
köszönöm, mondta a szakállasnak, és szinte futólépésben
kivonszolt a buszmegállóba, pedig én még futkostam volna
kicsit a szép, zöld gyepen.
A következő hetekben egyre melegedett,
tavaszodott. Az óvodában a legerősebb gyerek is azzal jött,
hogy az ő nagyija már leugrott. Aztán egyre többen mondták,
hogy az övéké is, és mi, akik ilyet nem mondhattunk, ha jól
számoltam, már a kisebbséghez tartoztunk.
Résen voltam, és egyik éjjel arra ébredtem,
hogy a szomszéd szobában anyukám hangosan zokog, apám
csendesíteni próbálja. Reggel – vasárnap volt –
felszaladtam Anyukához, aki azonban szokatlan keménységgel
hazaparancsolt. Annyit láttam, hogy néhány ruhát terített ki
az ágyra, azok között válogatott. Figyeltem, és kisvártatva
megláttam, ahogy sietős léptekkel lemegy az utcára, nekiindul
a városnak. Kihasználva, hogy nem figyelnek rám, utánasiettem.
Felsurrantam utána a buszra, nem nézett semerre, pedig könnyen
észrevehetett volna, én meg még a piros autókat is
elfelejtettem számolni. Kiértünk a parkhoz, ahol körbe
kellett szaladnom, hogy a hátsó kapunál bemászhassak.
Megelőztem Anyukát, és elbújtam egy bokorban a kis kapunál.
Egyedül érkezett, a szakállas ember sehol nem mutatkozott.
Benyitott a kis kapun – be sem volt zárva –, és felfelé
indult a tekergős ösvényen, én kicsit lemaradva utána. Most
is szép, napsütéses tavaszi nap volt, enyhe szellő legyezte a
frissen lombosodó fákat, bizonyára a madarak is énekeltek, de
én nem figyeltem az izgatottságtól. Előttem haladt Anyuka,
egyre nehezebb és egyre rövidebb lépésekkel. Az ösvény az
elején még jól ki volt építve, karfával és deszkákkal
megtámogatott, földbe faragott lépcsőfokokkal, de följebb
egyre gondozatlanabbá vált, elfogytak a lépcsőfokok is, egyre
nehezebb volt a meredek domboldalon felfelé haladni, a kis
kavicsok miatt csúszóssá, veszélyessé vált a kapaszkodás.
Közvetlenül Anyuka mögött haladtam, de ő nem vett észre
semmit, egyre jobban zihált, többször meg kellett állnia.
Egészen megsajnáltam, hiszen már milyen idős, nehéz lehet
neki, most hirtelen olyan meggyötörtnek látszott. Végül
felértünk a csúcsra, ahonnan mindenfelé szédítő kilátás
nyílt. Anyuka kicsit megállt, kifújta magát, majd a szakadék
pereméhez lépett. Itt azonban mintha elbizonytalanodott volna,
mereven állva maradt, hosszú másodpercekig nem mozdult.
Odaléptem mögéje, hogy valami biztatást súgjak neki.