Mátis Lívia – Szerdahelyi
Zoltán
Beszélgetés Hajnóczy
Péterről
– Magánemberként és
szerkesztőként is közeli kapcsolatban volt Hajnóczy
Péterrel. Egy időben az író az ön lakásában is lakott.
Mikorra esik ennek az ismeretségnek-barátságnak a kezdete?
– Mindenképpen az első kötetének, A
fűtőnek a megjelenése előtti időszakra, valamikor az
1975 előtti hónapokra. Én akkor propagandista voltam a
Szépirodalmi Könyvkiadónál, és Hajnóczy nevét ismertem
már egy-két megjelent novellája alapján. Az első kötetesek
végigolvasása pedig amúgy is feladatom volt, így amikor Mara1
bemutatta nekem őt, már nem volt számomra ismeretlen.
Nagy, hosszú, vékony ember volt, nem éppen
biztató jelenség a hiányzó fogaival, melyeket egy kocsmai
verekedés alkalmával vertek ki. Vékony szájjal, ami, hogyha
rossz állapotban volt, akkor kőkeményre metszett szájjá
változott, rángatózó állal. (A fogait aztán később,
amikor ismertté vált, megcsináltatta, ám akkor sem az írói
keresetéből, hanem a felesége segítségével.)
A kiadóbeli megismerkedésünk után ő nem
jelentkezett újból.
Majd úgy fél év múlva, Az elkülönítő
megjelenése után jött, teljesen kikészülve, másnapos vagy
inkább máshetes állapotban. A szociográfiája körüli
hercehurcákat, bírósági tárgyalásokat ugyanis nagyon
rosszul viselte. Akkor volt egy hosszabb, úgy háromhetes
periódusa, amikor nagyon ivott. A Zöldfában találkoztunk, az
első férjem lakása közelében. Iszonyúan remegett, és
mondta, hogy nem mer följönni. Nem mert, ugyanis mindenkitől
félt. Ott ültünk tehát a Zöldfában. Szegény nagyon ki volt
készülve, mert az üldöztetéses félelme mellé még az is
társult, hogy „rákja van”. Mert pöttyöket talált az
arcán…
A helyzetre a megoldást az jelentette, hogy
elmentünk a feleségéért, és megebédeltek nálunk. Akkor
kiderült a baj: Péter képtelen egyedül maradni a
törökbálinti albérletükben napközben, amíg a felesége
dolgozik.
Mivel az első férjemnek is volt egy lakása,
én a sajátomat kölcsönadtam nekik, úgy 1976 novembere és a
következő év márciusa között. A felesége, amikor hajnalban
dolgozni indult, őt leparkolta ebben a lakásban. Ezalatt azért
fönntartották a törökbálinti albérletet is – a
feleségével többször jártam kitakarítani meg rendbe hozni
ott mindent.
Szóval Péter reggel érkezett, ott
tartózkodott napközben, vagy onnan járt el az ügyeit
intézni. Akkor már abbahagyta a fűtőmunkát. Fizetés
nélküli szabadságot vett ki, amit az abban az évben elnyert
Móricz Zsigmond-ösztöndíj2 tett lehetővé
számára. A hangulatától függően aztán volt, hogy leült az
íróasztalhoz, és írt keményen egész nap – aminek a
végeredménye esetleg csak egy mondat volt.
Aztán, ahogy hozta, ugyanúgy jött is érte a
felesége munka után, és együtt mentek el.
– Elvitte-e az ön lakásába azt a
bizonyos, sokak által emlegetett bőröndöt, amelyet
állandóan magával hordott?
– Igen, volt neki egy szürke
bőröndje, amit mindig akkor hurcolt ide vagy oda, amikor
rájött valami szorongás. A bőröndre emlékeznek még azok
is, akik a főiskolára jártak, amikor Péter modell volt.3
Nekik is megmutatta ugyanis a benne tartott írásait.
Igen, egyszer, amikor ismét rossz állapotban
volt, mert valószínűleg összeveszett az anyjával, elhozta
ide is, a Zsámbéki útról. Egyik délelőtt rájött, hogy:
„Most elhozzuk a bőröndöt!” Oda kellett kísérni hát a
Babi nénihez. Ő meg fogta a bőröndöt, rendkívül szigorúan
ránézett az öregasszonyra, aki meg sem merte szólítani őt.
Elhoztuk, és akkor elkezdte mutogatni a
tartalmát.
Úgy tudom, az volt az egyetlen hely, ahol a
tárgyi emlékeit tartotta, amelyek aztán meg is maradtak. Mert
őneki volt egyszer egy olyan rohama, hogy elégette az összes
kéziratát, még valamikor a hatvanas években, amikor
albérletben élt.
A bőröndben az anyukájának dedikált,
szöveges magyarnóta-kották, családi vonatkozású fényképek
és levelek voltak, valamint átütőpapírra gépelt saját
írások.
Ezek az írások aztán teljesen eltűntek.
A halála után kiadott gyűjteményes kötetet
én szerkesztettem,4 az addig kiadatlan művek Hátrahagyott
írások címmel a kötet végére kerültek. Ám azok
mások, közülük egy sincs ezekből az átütőpapírra gépelt
írásokból. Erre Domokos Mátyás is hasonlóképp emlékezik.
Később aztán a bőröndnek is nyoma veszett.
Szerencsére a tárgyak nagyobbrészt előkerültek Péter
halála után, amikor a feleségével megkerestük a Zsámbéki
úti lakásban. A családi vonatkozású fényképek és levelek
hiányoztak egyedül, de ezeket lehet, hogy még az anyja
válogatta ki Péter életében vagy közvetlenül a halála
után. Az írások és e fényképek kivételével tehát mi
tulajdonképpen mindent megtaláltunk.
Ezért sem hiszem, hogy még olyan nagy
rejtélyek lehettek ott ezeken kívül!
De ha már a tárgyainál tartunk: a
bőröndön kívül volt egy bőr vadásztáskája is, abban
hordta a műfogsorát is, amit bár megcsináltatott, de nem
használt. Ezenkívül volt még neki egy belül műszőrmével
bélelt, zöldes színű ballonkabátja, amit farkasbőrnek
hívott. Évekig ez az egyetlen télikabátja volt. Utálta már
nagyon, de nem volt más, ha fázott, muszáj volt fölvennie…
– Gondolom, az együttlakás során
ön valamennyire belelátott az írói alkotásfolyamatba is.
– Több szoba volt, úgyhogy én is
tudtam élni a saját életemet, neki pedig megvolt a helye
annál az asztalnál, ahol írt. Ha olyan állapotban volt, ha
éppen nem ivott. Mert ha ivott, akkor soha egyetlen sort sem
írt, egyszerűen nem tudott írni. Jegyzeteket készített, de
akkor nem írt. Elmentek a feleségével ide vagy oda, vagy
valakivel találkozni, de előfordult, hogy csak aludt.
Időnként rájött valami, hirtelen elrohant, de hogy hova, azt
nem tudom. Nem volt hajlandó elárulni, de feltételezem, hogy
lement a sarki kocsmába.
– A lakásba is vitt föl italt, vagy
ez azért nem volt jellemző?
– Nem, mert tartott a feleségétől.
Akitől nagyon függött, mert ő volt mellette mindig,
nemegyszer egész éjszaka. Az is előfordult egy ilyen
leszokási időszakában, hogy megkérte őt, ne aludjon el,
maradjon vele. A felesége aztán engem is áthívott, hogy
segítsek, mert Péter még úgy is félt, hogy ő mellette volt.
Akkor úgy hajnali négyig-ötig bírta, hogy
nem ivott. Aztán elkezdett könyörögni, hogy kapjon egy
kortyot legalább. Hoztam neki egy fél vodkát, amitől
megnyugodott.
– De hiszen ez már annyira súlyos
alkoholfüggés, ami orvosi segítséget igényelt volna!
– Természetesen, mi ezt tudtuk, bár
neki az égvilágon semmi betegségtudata nem volt! Így okot sem
látott arra, hogy idegorvossal beszéljen. Egy feltáró
beszélgetés vagy egy mélyterápiás kezelés nála
elképzelhetetlen lett volna. Ugyanis ha ő nem akart beszélni
magáról – és többnyire ez volt a helyzet –, akkor
semmilyen kommunikációra nem volt hajlandó.
Hogy alkoholista lenne, azt is tagadta.
Hát ő iszik, ő időnként iszik, s akkor
látomásai vannak! Elment néhány elvonókúrára, aminek
időlegesen meg is lett az eredménye. Az ezzel kapcsolatos
élményvilág a Freedomban és a többi írásában
pontosan nyomon követhető.
Hivatalosan persze nem is voltak ideggondozói.
Dr. Kárpáti Klára is tulajdonképpen
barátilag segített neki.5 Pétert én mint a
barátomat vittem el hozzá. Bekopogtam az ablakon, és Klári
soron kívül beengedett bennünket. Ellenőrizte a testi
állapotát, és gyógyszerelte is, de nem nagyon tudott vele
kommunikálni a betegségéről.
Péter az ilyen alkalmakkor úriemberként
viselkedett. Az orvossal is úgy beszélt, mint egy társasági
kapcsolattal. Mint az én barátnőmmel, akihez eljött egy kis
vitamint kapni. Az is előfordult, hogy olyan idegállapotban
volt, hogy azonnal kellett valami segítség. De nem, ő ilyenkor
sem adta föl magát!
Ha én kísértem, nem a felesége, néha
súgtam Klárinak. Arról, hogy most ez meg ez történt vele,
meg a felesége ilyennek meg olyannak látta, és ezt meg azt
üzeni. De csak titokban lehetett, mert különben, hát
följelentjük, és az micsoda dolog…
Előfordult, hogy Péternek sürgősen kellett
valami erős nyugtató. Elmentünk, Klári beadta az injekciót
azzal, hogy vigyázzak, az első taxiba ültessem be, mert
gyorsan hat. Ő meg – minden várakozással ellentétben –
annyira föl volt dobva, hogy nem volt hajlandó taxiba ülni,
azt mondta, menjünk inkább busszal. Fölszálltunk a 6-os
buszra, de a Vadász étteremnél közölte, hogy enni akar.
Leszálltunk, azzal kezdte, hogy megivott egy krigli sört a
leveshez. Mindezt olyan féktelen erővel, hogy megszólalni sem
mertem. Közben remegtem, hogy mi lesz, ha itt nekem összeesik,
körülnéztem, hogy vannak-e a közelben olyanok, akik meg
tudják tartani…
Ő pedig, amikor végzett, fizetett, fölállt,
s kilőtt, mint a nyíl, és elkezdett egyedül rohanni, végig a
Deák téren át a Semmelweis utcáig, alig bírtam a lépést
tartani vele. Este 11-kor aludt el. Baromi erő volt benne, és
egy olyan önfenntartó rendszer, ami egészen rendkívüli. Az
összes önzésével, rámenősségével együtt.
– Vissza tud emlékezni a
gyógyszerekre, amiket szedett?
– Klári megtette azt, hogy felírta
neki az Anticolt. Ilyenkor nekünk a feleségével nagyon kellett
vigyázni rá. Bár Péter ezt a szert pontosan ismerte, az
összetételét is tudta, azt is, hogy mekkora veszélynek teszi
ki magát, ha arra iszik. Ettől félt, féltette az
egészségét!
Valahol le is írta, hogy patkányméreg. És
amikor rászánta magát, hogy szedje, akkor vigyázott is az
ivással. Ha viszont inni akart, akkor nem volt az az isten, aki
bele tudta volna diktálni!6
– A magánéleti mellett önt
szerkesztőként is szoros kapcsolat fűzte az íróhoz.
– A magánélettel szorosan összefügg
az úgynevezett irodalmi kapcsolatunk. Ez akkor kezdődött,
amikor már nem tudtam vele annyit foglalkozni, nem főztem rá,
nem mentem vele a városba, és nem vittem őt el a
feleségéhez, hanem megkértem, hogy ő jöjjön el érte. Az
időben kezdtek albérletet keresni, de nem találtak, így
aztán visszaköltöztek Péter anyjához Budára, a Zsámbéki
utcába. Ott aztán fokról fokra alakult ki az önálló
életük. Igaz, a szomszéd szobában ott lakott az anyja, akivel
állandóan veszekedett, de legalább nem érezte magát
egyedül.
Akkor a különköltözés miatt hosszú ideig
nem találkoztunk. Aztán 1979–80 táján egyszer csak eljött,
és megmutatta ezeket a rövid, kései novelláit, amiket akkor
kezdett írni. Néhány kisebb írást mutatott meg, amiről én
magamban pontosan tudtam, hogy ezek tulajdonképpen inkább csak
forgácsok, nem tudatosan megszerkesztett művek. Meg is mondtam
neki, hogy ezekben én egy nagyobb írásnak a részleteit
látom. Gondolván az M-re mint korábbi példára,
amelynek a szerkezetében az itt is meglévő elemek érvényes
műegésszé álltak össze.
Ő erre fölrobbant: „Te hülye
szerkesztő!”
A mai napig is állítom, hogy e munkái jó
kis miniatűrök, de inkább egy nagyobb lélegzetű művet
kellett volna írnia.
Attól kezdve Péterrel nem beszéltem az
írásairól. Nem azért, mert én sértődtem meg, hanem mert ő
sértődött meg. Ezek után nem mutatta meg az írásait nekem.
Azelőtt pedig, amikor még az én lakásomban
dolgozott, nyitva hagyta a füzetét, és megkért, hogy:
„Légy szíves, olvasd el, és holnap mondd el a
véleményed!” És akkor pontról pontra mindent
végignéztünk.
De amit ezekre a rövid írásaira mondtam, az
olyan halálos sértés volt, hogy ezt nem tudta lenyelni.
– Az, hogy nem tűrte a bírálatot,
azért is furcsa, mert amúgy közismerten igényes volt magával
szemben. Ön is említette, hogy előfordult, hogy egész nap
csak egyetlen sort tudott megírni, annyit tartott
elfogadhatónak…
– Igen, Péter nagyon szigorú volt
önmagához. Ha valamit ő nem akart, akkor ott nem volt mese!
Például ezek az úgynevezett automatikus írások (eléggé
rossz meghatározás), amiket én a halála után kiadott
kötetbe bevettem, kizárólag azért kerülhettek be, mert
határozott nyomaim voltak arra, hogy Péter maga is közölni
akarta őket folyóiratban.
Csalog Zsolt már hosszú ideje próbálta
rábeszélni, hogy közölje ezeket. Sokáig nem járt
eredménnyel, de végül is Péter beleegyezett, hogy jó, le
akarja őket közölni.7
Eredetileg Vargha Balázsnak akarta elküldeni,
meg is címezte a borítékot, és beletette az írásokat – de
már nem érkeztek meg.8
Ez a halála előtt pár hónappal történt.
– Említette Vargha Balázs és
Csalog Zsolt nevét, akikkel jó viszonyban volt. Ugyanakkor az
is közismert, hogy nem mindenkivel volt barátságos. Mégis,
írótársai közül kik voltak a kivételek?
– Neki eléggé határozott
elképzelése volt arról, hogy mi az, ami tisztességes, és mi
az, ami nem. Íróilag. Én mégsem éreztem azt a fajta
acsargást benne, ami annyira jellemző manapság mindenkire. De
ezzel nem isteníteni akarom őt! Péter egyszerűen magával
törődött csak, meg azzal, amit ő maga csinál, és még
talán azzal, aki rokonszenves volt neki. Aki meg nem volt az, az
nem érdekelte különösebben – ha nem került a közelébe.
Azért ha valaki nekiugrott a kocsmában, vagy csak eljárkált
előtte, és billegette magát, arra tett néhány nagyon maró
megjegyzést.
De szerette például Göncz Árpádot, aki
1976 tavaszán a József Attila Színházba, a Magyar Médeia
drámájának a bemutatójára küldött is neki meghívót. Ide
én kísértem el, mert a felesége éppen dolgozott. Göncz
Árpádot Péter a Malcolm Lowry-regény, a Vulkán alatt
fordítójaként kereste meg, innen eredt a kapcsolatuk.
Szász Imrét is szerette, gyakorta fel is
kereste. Lehet, hogy épp akkor, amikor nem volt pénze, vagy
amikor inni akart, de őt mint írót is szerette.
Persze hozzá kell tegyem, hogy különösebben
nem elemezgetett ő senkit…
Jóban volt még Mezei Andrással, aki annak
idején az ÉS számára tulajdonképpen felfedezte őt, és
Lengyel Péterrel is. Ők ketten sokáig, hosszan harcoltak az
ÉS-nél, hogy Péter ott megjelenhessen.
Petrit nagyon szerette, hogyha bajban volt, őt
hívta mindig – meg Keszthelyi Rezsőt.
Mészöly Miklóssal is jóban volt, úgy
tudom.
Ezzel együtt azért ő nem volt társasági
ember, semmiképpen sem lehetett szalonembernek nevezni. Pedig
én próbálkoztam vele annak idején, hisz hozzám elég sokan
jártak. De ő nem, nem volt az a fajta, akit ha beültetek egy
társaságba, ott jól is érzi magát!
Mert meg sem fordult benne, hogy mást
csináljon, mint ami ő maga. Viselkedni tudott, tehát adott
esetben a viselkedő álarcot nagyon jól föl tudta venni. A jó
középosztálybeli úri nevelést ugyanis megkapta. De hát
annyira kívül élt a társasági szituációkon, hogy erre az
álarcra igazán szüksége sem volt, úgyhogy ha lehetett, akkor
inkább kikerülte az ilyen helyzeteket. Nemigen élt társasági
életet, hisz soha nem volt olyan a lakásuk, ahol embereket
lehetett volna fogadni. Az az egy-két barát pedig úgy ment
hozzá, hogy Péter odarendelte őket, ha nagyon vágyott
valakire…
– És akivel összebarátkozott,
azzal mennyire volt tartós a kapcsolata? Azaz: mennyi
feszültséget, ellenkezést viselt el Hajnóczy Péter a
barátaitól?
– Egy ilyen emlékem van, Krassó
Gyurival kapcsolatban. Amikor én megismertem Pétert, akkor ő
elkezdett dicsérni egy embert, akivel együtt ült a börtönben
még 1964-ben, hogy az milyen fantasztikus, milyen csodálatos
ötvenhatos, és milyen kitartó. Ráismertem, hogy ez a Krassó
Gyuri. Őt Hajnóczy mintaképnek tekintette.
És az egész barátság ott fulladt meg,
amikor Gyuri – aki persze világéletében kekeckedő volt –
írt neki egy lapot, hogy: „Péter, légy szíves, a tollamat
küldd vissza!” Valószínűleg fönt volt nála Péter, és a
tollát véletlenül elvitte. Lehet, hogy Gyuritól ez nem volt
több hülyéskedésnél, de aztán, mivel választ nem kapott,
még egy lapot írt Péternek – a toll már nem is volt
lényeges a dologban. Na, attól kezdve Krassó Gyuri mindennek
el lett mondva!
– Mészöly Miklós szervezte
1979-ben Bécsben – fiatal magyar írók bemutatására – azt
az estet, amelyre végül is Hajnóczy, bár ígérte, mégse
ment el…9
– Ő tulajdonképpen nagyon nem mert
kimenni. Mondott valami kifogást, de én már akkor sem hittem
el. Valójában attól félt, hogy a felesége nélkül, egyedül
menjen, de ezt nem vallotta be. Ehelyett olyanokat mondott, hogy
szállodában nem tud lenni…
Ráadásul az orvosnője se ajánlotta neki ezt
az utat. Igaz, ezt nem mondta meg neki, hanem csak nekem és a
feleségének. Ez megint példa Péter fantasztikus önvédelmi
rendszerére. Anélkül, hogy ezt bárki elmondta volna neki, ő
magától arra jutott, hogy nem megy el. Mert lebeszélni, azt
egyébként nem lehetett volna!
Egyetlenegyszer jártak külföldön, a
feleségével Londonban, de onnan is alig egy hét múlva
visszajöttek.10
– Petri Györgyhöz pedig egy másik
nevezetes mulasztása fűződik, amikor annak ellenére
„kihagyta” közös irodalmi estjüket az Egyetemi Színpadon,
hogy előzetesen már beleegyezett a részvételbe.11
– Elemi félelmek működtek benne! A
félelmet persze egy ekkora ember nem meri bevallani. Mert hogy
jönne ki, hogy kimondja, hogy fél a színpadtól?! Inkább
tekergette magát, hogy nem, ez őneki nem való, ő ide nem megy
el – de ezt is az utolsó pillanatban. Mert előzetesen úgy
látszott, hogy sikerült rábeszélni, bár nem ment egyszerűen
az se. Aztán nem! De ezen a döntésén már nem volt hajlandó
lelkizni, egyszerűen lezárta a dolgot.
– Az olvasmányélményeit
megosztotta-e önnel?
– Az egyetlen dolog, amiről hajlandó
volt beszélni, ha valamit olvasott! Akkor egyfolytában azt
hajtogatta, hosszan-hosszan, egy-egy olvasmányélményét.
Eléggé széles körű olvasottsága volt, néha meg is
lepődtem rajta. Persze ha az ember elkezdte volna vizsgáztatni,
akkor bizony nagy hézagokat lehetett volna felfedezni.
A történelem nagyon érdekelte, a XIX.
századra kapott rá egy időben. Elindulva a Martinovics-féle
összeesküvéstől, eljutva egészen a reformkorig. Azóta is
keresi szegény Szabolcsi Miklós a világtörténetét! Mert
kölcsönkérte tőle, aztán levitte, eladta – így járt
apám bibliája is.
A francia egzisztencialisták közül Sartre,
Camus biztosan érdekelte, olvasta is őket. Ám pontos
idézeteket a műveiben föllelni bajos, ugyanis ő nem egy
jegyzetelő alkat volt, aki kiír szövegeket. Jelzéseket írt
ki, és azokat dolgozta fel. Amikor írt valamit, mindig a bal
oldalra jegyzetelt, s ezeken a jegyzeteken ment végig, ezeket
dolgozta bele a szövegbe. Ezek egy része emlékfoszlány volt. A
parancs című kisregényben található például Szexételek,
bájitalok címmel egy szövegbetét. Ez az Élet és
Tudományban megjelent egyik cikkből való, amelyet kivágott,
és aztán szépen beillesztette a szövegébe.
– A művei közül kulcsfontosságú M
című kisregénynek viszont nem olvasmányélmények, hanem
konkrét események szolgáltattak élményhátteret. Úgy tudom,
hogy szoros az összefüggés Hajnóczy emez írása és az ön
esküvője között…
– A már korábban megidézett
lakásunk, ahol Hajnóczy egy időben élt és alkotott, a
Semmelweis utca 9. szám alatt, egy nagyon keskeny emeletes
házban volt, ahol a lépcsőházból nyílnak a lakások.
Mindegyik emeleten egy nagy lakás helyezkedik el, és a
lépcsőház egyik oldalából nyílik még a fordulóban egy-egy
kisebb lakás. Ezek most garzonok, valamikor azonban
cselédlakások lehettek. Péter otthon tartózkodott aznap
délelőtt, amikor az alattunk lévő emeleti fordulóban az
egyik lakás, iszonyú detonációt követően, fölgyulladt.
Éppen apámmal reggelizett, mert a család is följött hozzám.
Tíz óra körül lehetett, Péter látta, hogy az ott lakó
asszony fájdalmában kinn fetreng az ablakpárkányon.
Előzetesen nyilván kieresztette a gázcsapot, csak még,
szerencsétlenségére, egy utolsó cigarettára rágyújtott, s
a robbanás az ablakpárkányig vitte. Nyilvánvalóan
öngyilkosságra készült. Aztán egyszer csak levetette magát
az udvarra. Odarohantak hozzá élesztgetni, ám inkább csak
ártottak neki, a belső sérülések miatt. A mentőt még
megérte, de a kórházban belehalt sérüléseibe.
Az persze merő véletlen, hogy éppen az
esküvőm napján történt mindez. Semmi köze az esküvőmhöz,
hogy a szerencsétlen nő pont akkor …
– Az imént említette, hogy Az
elkülönítővel kapcsolatos vegzatúra mennyire megviselte
az írót. De mi lett a rengeteg nyersanyaggal, amelyet e
szociográfiához hátterül készített?
– A szociográfiája miatt hivatalos
helyekről feljelentették, s per is lett. Mindennek a komplett
anyagát, történetét, dokumentumait még Péter maga
állította össze. A Magvető részére, a megkötött
szerződés alapján. Le is adott valamilyen nyersanyagot, a
szinopszist, amelyet még megelőzően a Balázs Béla
Stúdiónak írt. A megjelent szociográfia tehát a stúdiós
munkának a mellékterméke, amit a balázsbélásokkal vettek
fel a szentgotthárdi elme-szociális otthonban. Rengeteg magnós
anyagot, hogy ezzel előkészítsék a filmet. Pétert már a
szentgotthárdi tartózkodás megrendítette, és emiatt
készítette a magnófelvételek alapján a szociográfiát.
Később a perben óriási szerencséje volt, ugyanis a
felvételekkel bizonyítani tudta, amit leírt. Azt hiszem, ez az
első esetek egyike volt, hogy magnós anyagot elfogadtak a
bíróságon bizonyítékként.
– De miért maradt ki ez a
szociográfia az író halála után kiadott, gyűjteményes
jellegű kötetből, melyet már ön szerkesztett? Ezt a
kritikusok is zokon vették akkortájt.
– Igen, ez az én rovásomra írható!
Egyfelől én ezt soha nem tartottam szépirodalmi alkotásnak,
ez a kötet pedig Hajnóczynak a szépirodalmi írásait
gyűjtötte össze. Másfelől viszont már első kötete, A
fűtő szerkesztésekor tudtam a Magvető Kiadónál lévő
szociográfiakötetről, s én azt szerettem volna külön
kötetben megjelentetni. Akkor ugyanis már várható volt, hogy
Kardos György igazgató visszaadja a kéziratot. De hát abban
az időben én sem tudtam saját kiadómnál, a Szépirodalminál
külön kis kötetben kiadni.12
– Hátrahagyott írások
gyűjtőcím alatt, külön fejezetet képezve a végén, a
korábban nem publikált szépirodalmi művek is befértek
viszont e vaskos kis könyvbe. Ezt az anyagot hogyan sikerült
összeválogatnia?
– Ezek egy része olyan írás, amelyik
egyik kötetbe se fért bele. Valamilyen okból (általában
politikaiból) ki kellett hagyni őket.
De például a Da capo al fine, mely A
fűtő előzményének tekinthető, – minden kritikusi
vélekedés ellenére – azért nem került be az első
kötetbe, mert maga Hajnóczy ellenezte ezt. Itt jegyzem meg,
hogy félreérthető a kötet végén az a megjelölésem, mely
szerint ez a novella vélhetőleg 1973 és 1980 között
készült. A hozzám került töredékekből meg a
kidolgozottból is az derül ki, hogy valamikor 1973 körül
kezdett neki, aztán félretette, majd 1980 körül tovább
dolgozott rajta, és ez a végleges változat. Volt egyébként a
Jézus menyasszonya kisregénynek is egy korábbi
változata, melyet A szakács címmel kezdett írni. De
aztán vadul félredobta az egészet. Később azt, amit ebből
értékesnek tartott, beledolgozta a kisregénybe.
A többi hátrahagyott írást viszont
csakugyan politikai okból nem lehetett közölni akkor. Ezek
közül néhány csak mostanában jöhetett le a Magyar
Naplóban.13 De négy évvel ezelőtt például még
nem lehetett közölni őket! Mányoki Endre Géczi Jánossal
együtt Veszprémben szerkesztett egy lapot, ahová ezek még nem
férhettek be. Ezt a veszprémi lapot például már négy szám
után – még Hajnóczy nélkül is – betiltották azzal, hogy
ellenforradalmi. Pedig csak jó írókat hoztak.14
De hát akkoriban tört ki a Tiszatáj-botrány
is Nagy Gáspár verse miatt, tehát az ilyen időszak volt
akkor.15
Mindenképpen szerencse, hogy előzőleg, még
1982-ben azért mi kiadhattuk ezt a szépirodalmi jellegű
kötetet, benne ezekkel a még korábban szintén
közölhetetlennek tartott írásokkal.
– A nehézkes, késleltetett
közlésekből is látszik, hogy a szerkesztők nem mindegyike
rajongott Hajnóczyért. Lehet-e ezt csak politikai okokkal
magyarázni, amikor azt látjuk, hogy a művei kritikai
fogadtatása sem egységesen pozitív?
– Ő valami miatt a mai napig nem
szalonképes. Nem politikai vagy művészi értelemben, hanem
inkább azért, mert nem tartozott bele semmibe, ő nem volt
benne az úgynevezett irodalmi körökben. És azért ez
számít.
Elfelejtődött. Nem jelentkezik.
Kifelejtették.
Pontosabban csak a rövid, kései írások
idejében figyeltek föl rá, akkor kezdték értékelni. És a
nagyon fontos művei, A fűtőtől kezdve az M-ig,
amit én az egyik legalapvetőbbnek tartok, az csak úgy
kimaradt! És ezt a hiányt, az esztétikai befogadás hiányát
még nem pótolta senki. Akik most publikálnak, azok
udvariasságból megemlítik Hajnóczyt, de nem dolgozták föl
az életművet az őt megillető helyen és szinten. Ő nem
épült be az irodalmi köztudatba, s ettől nem épült be az
esztéták agyába se.
– Nem játszhat ebben a
mellőztetésben az is szerepet, hogy többen antiszemitának
tartják?
– Erre egyszerűen csak azt tudom
válaszolni, hogy ezek szerint antiszemitának minősül, mert
nem zsidó. Mert a történet akkor erről szól. Arról, hogy ha
valaki nem zsidó, akkor le ne írja azt, hogy „zsidó”, mert
ha leírja, akkor antiszemita!
Mindösszesen annyi ugyanis az ő
„antiszemitizmusa”, amennyi a műveiben benne van.
Ezenkívül élt benne az a természetes megkülönböztetés,
ami minden ilyen, középosztálybeli nevelést kapott
úrifiúnál megvolt abban az időben. De ez semmiképpen nem
volt aktív, a zsidózás egyszerűen hiányzott az ő
szótárából.16
– Korai halálával kapcsolatosan
különféle mendemondák kaptak lábra. Hogy orvosi műhiba
okozhatta esetleg…
– Tihanyban nyaraltak a feleségével
(ugyanis Péternek Tihany volt a mindene, a második felesége
óta), illetőleg Füreden, mert éppen akkor ott kaptak szobát.
Az egyik reggel aztán rátört egy erős láz,
egészen váratlanul: 39 fok fölötti láz. Előző este még
békésen vacsoráztak, arról beszélt, hogy mit fog írni,
hogyan fogja befejezni a drámáját17 , szóval a
legnagyobb béke és nyugalom honolt náluk.
A betegség észlelésekor elmentek a körzeti
orvoshoz, aki közölte, hogy ez influenza, ami nagyon magas
lázzal jár. Erre a felesége kért egy beutalót a
szanatóriumba, arra hivatkozva, hogy Péternek a szívével
korábban problémái voltak. Mire az orvos: „Nem, nincsen
semmi probléma, meghallgattam a szívét, semmi!” Fölírt
neki lázcsillapítót meg valamilyen vitamint.
Hazamentek, a felesége húslevest főzött,
mert azt kívánt, megebédeltek. Aztán hirtelen leszállt a
hőmérséklete: 3 fokot zuhant. Lefeküdtek aludni. A felesége
arra ébredt, hogy Péter hörög. Azonnal nekilátott az
élesztésének – értett hozzá, mert az orvosin elvégzett
néhány évet. Bekiabált a háziaknak, hogy szaladjanak
orvosért. Közben ő élesztgette tovább. Aztán egy
szívószálat kért, hogy a légcsövén keresztül tudja
lélegeztetni. Nem találtak semmit, erre kérte, hogy a
szódásszifonból szedjék ki. Méltatlankodva, de kiszedték.
És ő még mindig élesztgette, amikor végre megjelent a
körzeti orvos, aki közölte, hogy: „Mit akar? Már halott!”
A felesége még aznap délután, azonnal jött
hozzám, tőle tudom a történteket.
Igen, vitathatatlanul orvosi hanyagság volt.
Mivel otthon halt meg, ezért felboncolták, és a boncolási
jegyzőkönyvben egyértelműen a szívelégtelenséget
jelölték meg a halál okaként. A körzeti orvosnak azt a
beutalót meg kellett volna adnia!
Én is hallottam: beszélik, hogy
túlgyógyszerezte magát. Egy frászt! Semmi erre utaló nem
volt a gyomorban. Abban az influenzajárványban előfordultak
ilyen halálesetek, amikor a gyengébb szív egyszerűen nem
bírta a hőmérséklet hirtelen leugrását…18
(Az interjú hanganyaga
a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található.)
Jegyzetek
1 Ács Margit,
Hajnóczy köteteinek szerkesztője a Szépirodalmi
Könyvkiadónál.
2 1976-ban
nyerte el a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, amit az akkori
Művelődési Minisztérium hozott létre pályakezdő írók
támogatására. Az ösztöndíj egy évre szólt.
3 1960.
október 4-e és 1961. május 26-a között Hajnóczy a Magyar
Képzőművészeti Főiskolán segédmunkásként állt
alkalmazásban. Vélhetőleg ehhez kötődik a modellkedés is.
4 Hajnóczy
Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982. A
kötetet összeállította és gondozta Mátis Lívia.
5 Az író
kezelőorvosai, dr. Kárpáti Klára és dr. Samu István is
megnyilatkoznak kapcsolatukról. In Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések
Hajnóczy Péterről. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 77–88.
6 Az Anticol
(Antaethyl) és a hozzá kapcsolódó halálfélelem az egyik
elbeszélésben szó szerint is megidéztetik: „Lázasan
számolni kezdett, hogy mikor vett be utoljára Antaethylt.
Ha Antaethylre iszik, akkor meghal – minden
erejével erre igyekezett gondolni. De azt is tudta, hogy már
legalább két hete nem vett be egy szemet se; »biztos« volt
magában, és megalázónak tartotta, hogy csaknem három év
kemény absztinencia után is a tabletta mankójára
támaszkodjon az akaratereje helyett. Nagyot, szárazat nyelt,
ivott egy korty kávét. Remegtek az ujjai. És ha mégis inni
fog? »Magas vérnyomás, a kötőhártyák belövelltsége,
nehéz légzés, aztán hirtelen vérnyomásesés, szédülés,
ájulás és HALÁL.«
»Dolgozó népünk a
halálfélelmet a gyógyítás szolgálatába állította.«
Rémülete, hogy INNI
FOG, még nem múlt el, de gyorsan, idegesen elmosolyodott az
agyából gépiesen kipattanó »elmésségen«, mint aki abban
reménykedik, hogy amíg valami másra is képes gondolni, nem
történhet meg vele az, amitől vadul, vijjogó szirénázással
óvja az életösztön.” (Freedom. In Hajnóczy
Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982,
41–42.)
7 Minderre
Csalog Zsolt is emlékezik (némiképp másképpen). In
Szerdahelyi Zoltán: i. m. 104–105.
8 Vargha
Balázs (1921–1996) író, irodalomtörténész. Ez idő tájt
a Budapest folyóirat szerkesztője, ill. a Kortárs
rovatvezetője volt. Hajnóczy az írásait
valószínűsíthetően ez utóbbi folyóiratban kívánta
megjelentetni, és ezért küldte el neki.
9 Mészöly
Miklós: Bevezető egy irodalmi esthez. Mozgó Világ,
1980. 1. sz.
Az 1979. június 6-i
bécsi irodalmi est résztvevői: Bereményi Géza, Esterházy
Péter, Lengyel Péter, Mészöly Miklós és Nádas Péter.
Hajnóczy Péter művét távollétében olvasták fel.
10 1979
januárjában töltött néhány napot Londonban, a
feleségével. Az ottani benyomásokról tudósító három kis
írása halála után megjelent a Magyar Napló 1989. december
22-i számában. Címek: Egy pár cipő, A térkép, Hotel
Hobbs.
11 Az Egyetemi
Színpad Alkotóműhely sorozatáról van szó, melynek
programjában (a két író mellett) Kósa Gábor zeneszerző is
szerepelt. Időpontja: 1977. április 12. Szerkesztők: Kiss
Endre és Takács József.
12 Tudomásunk
szerint ebből a kötettervből máig sem lett kiadás.
13 A Magyar
Naplóban az idő tájt publikált írások: Az 1989. október
20-i számban A farmer, majd az 1989. december 22-i
számban – Hajnóczy Péter utazása cím alatt – Egy
pár cipő, A térkép, Hotel Hobbs (lásd még: 10.
jegyzet). Megjegyzendő, hogy ezen írások inkább a
publicisztika, mintsem a széppróza kategóriájába tartoznak,
esztétikai érték szempontjából nem vetekedhetnek az író
szépirodalmi műveivel.
14 A Visszhang
című folyóiratról van szó, melynek első száma 1985
novemberében, negyedik s egyben utolsó száma pedig 1986
februárjában jelent meg. Géczi János volt szerkesztő –
személyes megkeresésem alkalmával – már nem tudta
visszaidézni, mely Hajnóczy-írásokat küldhette el nekik
Mátis Lívia akkortájt.
15 Nagy
Gáspár A Fiú naplójából című, 1956-ot idéző
verse (mely az 1986. júniusi számban jelent meg) volt a
közvetlen oka a szegedi Tiszatáj betiltásának, e lapszám
bezúzásának s a folyóirat-szerkesztők leváltásának.
16 Csalog
Zsolt ugyanerről:
Az igazság az, hogy
mind a regényben (A halál kilovagolt Perzsiából – Sz.
Z.), mind Péternek a privát megnyilatkozásaiban éreztem
néha olyan hangütéseket, amelyek tagadhatatlanul idetartoznak.
Természetesen nagyon nehéz a dolgot attól elválasztani, hogy
ő általában véve is rossz modorú és kellemetlen ember volt.
Számomra ez úgy vetődött föl, hogy mennyiben lehetek én
kényes arra, hogy benne az antiszemitizmus határát súroló
gesztusok is felrémlenek, ha arra nem vagyok kényes, hogy
velem, a barátjával, úgyszólván csak komiszul bánik.
Tehát, ha az egyiket el tudom viselni, akkor a másik iránt is
toleráns lehetek, főleg ha az mindig bizonyos határon belül
marad. Én ebben a dologban nem ismerem a tréfát, ezért is
gondolom, hogy részéről durva vétségről nemigen volt szó:
nem hiszem, hogy súlyos indulatokat táplált volna magában e
kérdésben. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az egész világ
elleni általános rossszérzésének egyik megnevezhető – de
nem különösebben hangsúlyozott – célpontja lehetett. Ha
meg arra gondolok, hogy összehasonlítást tegyek a napjainkban
tényleg ocsmányságig vitt antiszemita megnyilatkozásokkal,
akkor csak azt lehet mondani, hogy Péter ezt a dolgot
meglehetősen kulturált színvonalon tudta kezelni. Azt hiszem,
senkitől sem kívánhatjuk, hogy szeresse a zsidókat vagy a
cigányokat, de azt igen, hogy tudjon viselkedni. (In
Szerdahelyi Zoltán: i. m. 108.)
17 Kérdés,
hogy melyik ez az utolsó darab, műfaját tekintve dráma.
Reményi József Tamás szerint Hajnóczy utolsó műve a Last
train című dráma, amelyet 1981. június 30-án hagyott
abba, befejezetlenül. (Reményi József Tamás: Egy szerep
keres egy szerzőt, Hajnóczy Péter portréjához. In H.
P. Összegyűjtött munkái. Századvég Kiadó, Budapest,
1993, 336.)
Saját tájékozódásom
alapján viszont bizonyosra vehető, hogy az író élete utolsó
napjaiban (heteiben?) egy másik drámájával, a Dinamittal
foglalkozott, mégpedig annak kiegészítésével,
megjelentetésével és színpadra vitelével. A
kiegészítenivalót ifjú barátja, Bognár Botond A Könyv
és a Pálcika című rajzsorozata jelentette, amelyet
Hajnóczyval közösen illesztettek a dráma végére.
Közvetlenül eme munkamegbeszélések után utazott le az
író a Balatonra. Erre mind Bognár Botond, mind édesanyja,
Bognár Éva hasonlóan emlékezik. (In Szerdahelyi Zoltán: i.
m. 150–151. és 153.)
18 Mindezzel
kapcsolatban érdemes még idézni Géczi János
megemlékezését, amely – ha a diagnózist illetően nem is
egyezik – annyiban igazolhatja Mátis Lívia véleményét,
hogy szintén nem említi a gyógyszer-túladagolás
lehetőségét a halálokok között:
Ha lettek volna lakói
az épületnek, innen láthatták volna azt a csődületet, amely
körbevette az óriás termetű Hajnóczyt, amikor rosszul lett.
Az alkohol annyira legyengítette a szervezetét, hogy az enyhe
mellhártya- és tüdőgyulladás ölte meg. Köhögött, nem
jutott levegőhöz. A felesége szódaszifoncsövet dugott le
férje torkán, azzal szívta le a slejmet, tisztította a
tüdőt a váladéktól. De urát az orvos sem tudta megmenteni.
A városka kórházában boncolták. Halotti maszkot senki nem
tudott csinálni róla. A boncnok, aki nap mint nap a házunk
udvarába települt drinkbárba jár kávézni, sietve
készítette el s adta ki a jegyzőkönyvet. Nem szeret szesztől
puffadt tetemet trancsírozni. […]
A parkban, amelynek
közepén áll az épület, ahol valamikor dolgoztam, s a helyiek
csak Davidikumként ismerik, éltek mókusok. Azokat etetve ért
a telefonhír, hogy Hajnóczy meghalt, és a kérés, hogy
segítsek intézni a temetkezési vállalatnál a Pestre
szállítást. Nem akartam (mertem! – javítom magam)
megnézni. A szobrászok egyébként sem találtak
alabástromgipszet a maszkvételhez.
(Gégecső. In Géczi
János: Esszék. Orpheusz Könyvek, Budapest, 1995, 150.
Ezúton mondok köszönetet a szerzőnek, hogy felhívta
figyelmemet e megemlékező írására, mely – nyilván a hely
szellemei okán – a Cholnoky fivéreket is megidézi.)