Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Petrinjska utca
Itt van a rendőrség. Az idegenrendészet
is. Évente egyszer el kell ide jönnöm. Ha szerencsével
járok, megúszom egy-két órával, s nem kell visszamenni. Az
utca egyébként ott van a város közepén, az Alsóvárosban. A
Tér mellől induló Jurisich utcától a pályaudvarig tart.
Hat-hét perc, amíg az ember végigsiet rajta az egyik
végétől a másikig. A régi városból (Káptalan, Gradec)
déli irányba vezető út. II. József járt 1775-ben erre, még
trónörökösként, az ő nevét viselte az utca addig, amíg
meg nem orroltak rá itt is németesítő rendelkezései miatt,
olvasom egy helytörténeti dolgozatban. Ekkor kapta a mostani
nevét, merthogy erre vezetett az út Petrinja felé. Zágráb
növekedésének több rétegét láthatjuk itt egymás mellett,
néhány lépésnyire az előkelő és gondosan megtervezett
Zrínyi sétánytól. Ebben az utcában meg némi
összevisszaság, parkoló autók a járdán, XIX. századi
kisvárosi házak, komoly régi városi középületek: van a
két háború közötti modernitásból, és láthatunk
századfordulós bérpalotákat. Továbbá: régimódi kis
üzletek régimódi udvariassággal.
Látom már messziről az utcán posztoló
rendőrt. Abban az épületben kell nekem is fölmennem a
második emeletre. Sokan jönnek-mennek ebben a házban, itt
lehet kiváltani a személyi igazolványt és a jogosítványt.
Egy nagyobb teremben tájékoztató hölgyek, előttük rövidebb
és hosszabb sorok. Külföldieknek szóló tartózkodási
engedélyre van szükségem. Elmondják nekem is, mit kell tenni.
Nem könnyű átlátni a bonyolult eljárás minden
összefüggését. Pláne, ha nem tudja eleinte az ember a
horvát szakszavakat. A dolog lényege a hosszabb időre szóló
tartózkodási engedély. Így vállalhatok munkát, így köthet
velem munkaszerződést az egyetem. Kapok egy igazolást a
dékáni hivatalban, miszerint alkalmazni kívánnak engem –
óvatosan, mindig csak egy tanévre. Ötször járhatom majd
végig az ügyintézés stációit. Ezzel a levéllel mehetek a
rendőrségre. Az első lépés az igény bejelentése, némi sorbanállás
után. Harminc, negyven, ötven perc, mikor hogy.
Egyesével-kettesével hívják be az embereket. A legtöbben a
szomszédos országokból állnak itt velem a lépcsőn, nekik
vízumra van szükségük. Boszniából, Macedóniából,
Szerbiából. Néhány keleti arc még, talán arabok. Nekünk
már régóta nem kell vízum, az új személyi igazolvány is
elegendő a határ átlépésekor. A munkavállalás azonban nem
megy tartózkodási engedély nélkül. Magyar mivoltomat a
hivatali szobában mosollyal nyugtázzák. Kérdezi a kedves
hölgy, tudok-e horvátul. Bólintok, valamennyire igen. Nehéz
volna megmagyarázni, hogy többet értek, mint amit én el tudok
mondani. Eligazít, s mehetek űrlapért, illetékbélyegért a
házban működő postára. Másolatra is szükség van az
egyetemi „megbízólevélről”, ugorhatok ki a szomszédos
irodába. Az űrlap egyik-másik kérdésével sem vagyok
teljesen tisztában, majd a kolléganőktől kérdezem meg a
tanszéken. Nem tudom, valaha megtörténik-e még velem, hogy
arra a kérdésre is válaszolnom kell személyleírás gyanánt,
hogy milyen a bőröm színe. Itt most kell. Furcsa odaírni,
hogy fehér. Viszem vissza a dokumentumokat, s megint beállhatok
a sorba. Nagy szerencse, ha átveszik. Ezután már csak arra a
boldogító pillanatra várhat az ember a folyosón, amíg
behívják, s a tisztviselő gondos mozdulatokkal beleragasztja
az útlevélbe a tartózkodási engedélyt. Ezzel azonban még
nem fejeződött be az eljárás, hiszen ezt a dokumentumot még
közjegyzővel hitelesíttetni kell. Lemásolják ekkor az
útlevél frissen bélelt lapját, és iktatják a
hitelesítést. Illetékbélyeg, munkadíj. Az egyetem majd
téríti. A közjegyzői irodában szintén kijut az ügyfélnek
egy-két magyarokkal rokonszenvező mondat. Azt csupán némi
magyarázkodás – és persze írásbeli igazolás
nyomatékával – tudom elfogadtatni a rendőrségen, hogy nekem
a zágrábi lakásom a Vrbani´eva utcában van, ám csak
kéthetente töltök benne három-négy napot. Ideiglenes
állandó lakhely vagy egy évre állandó ideiglenes lakhely.
Különös eset, amelyre nincsenek paragrafusok. Fantomszerű
jelenségnek láthat a hivatalnoknő, még odahívja egy
kollégáját is. Kissé aggodalmasan ingatják a fejüket,
végül is hol lakom, Budapesten-e vagy Zágrábban.
Hozzám hasonló jogállású magyarok
mesélték azután, komolyan szokott érdeklődni utánuk a
horvát rendőrség. Fölkeresi őket a lakásukon, leül velük
beszélgetni. Fölmérik a körülményeit, tájékozódni
igyekeznek itteni kapcsolataik iránt. Néhány évvel a háború
befejeződése után. Horvátországban a fölületes
szemlélőnek nem tűnik föl, hogy mennyi feszültség gyűlt
össze az emberekben, hogy sok minden megmaradt a háborús
pszichózisból. Mint minden ilyen történetben, óhatatlanul
fontos szerepet játszanak a titkosszolgálatok, elharapózhat a
korrupció, erőre kaphatnak maffiák. Így hát nem
indokolatlan, gondolhatja az ember, az óvatosság. Abban a
Horvátországban, mely a függetlenség kinyilvánítása után
fegyveres agresszió áldozatává vált. Azzal a Jugoszláv
Néphadsereggel szemben kellett fölvennie a harcot, amely az
akkori Európa öt legjelentősebb katonai ereje közé
számított, olyan titkosszolgálati háttérrel, mint a
híres-hírhedett Udba. Hogy kerestek-e engem a horvát
rendőrségtől a Vrbani´eva utcában, nem tudom. Legalábbis
nyoma nem maradt. Azon a heti két-három estén nem sok
esélyük lehetett megtalálni engem. Legalább két év múlt
el, míg valahogy összejött egy ilyen beszélgetés. Üzenet
várt az egyetemen, keressem föl a lakóhelyem szerinti
rendőrséget. Nemigen ismertem a járást, de nem volt nehéz
megtalálni. Vidéki gazdálkodónak gondolta volna az ember azt
a középkorú, civil ruhás urat, aki csak kérdezni kívánt
tőlem néhány dolgot. Mentegetőztem, hogy nyelvismeretem
viszonylag szerény. Biztatott, hogy egyáltalán nem. A
személyes adatokat megtudhatta volna a korábban kitöltött
kérdőívből. Lehet, hogy azt kívánta ellenőrizni, ugyanazt
mondom-e szóban. Barátságos hangnemben beszélgettünk.
Kérdezte, mi a véleményem Horvátországról, és otthoni
pályámról, munkahelyeimről is érdeklődött. Szinte
automatikusan válaszoltam, mint egy nyelvvizsgán, nem akartam
szégyenben maradni szegényes szókincsemmel. Hova akar
kilyukadni, töprengtem rajta, mi haszna lehet ebből a horvát
rendőrségnek vagy belügyminisztériumnak? Jegyzetelt néha,
kitérőket tett, közömbös dolgokat emlegetett. Talán kaptak
rólam valami jelentést, villant eszembe a képtelen ötlet,
lehet, azért, mert 1967-ben a Magyar Belügyminiszérium minden
magyarázat nélkül visszautasította az útlevélkérelmemet
Jugoszláviába. A napfényes délelőtt a világos irodába
mintha kafkai árnyak lopóztak volna be. Fogalmam sincs, minek
gondoljam ezt a kissé különös beszélgetést. Volt mögötte
valami „ügy”, valami cél? Talán ha akad néhány évtized
múlva egy jelenkortörténész, akinek lesz módja a horvát
belügyi irattárban utánanyomozni, ő megoldja a rejtélyt. Ha
éppen nem került a följegyzés a papírkosárba. Így hát nem
marad más számomra, kérdéseim megválaszolását egyelőre
bizonytalan időre elnapolni.
Közép-európai és
mediterrán
A horvát géniusz két arca. Közhely.
Elég ránézni a térképre, vagy keresztülutazni az országon,
le a tengerig. Egykönnyen meggyőződhetünk róla, hogy két
világról van szó. Még a kilencvenes évek elején Varasdon
vettem egy nyolcadik osztályos földrajzkönyvet. Horvátország
európai helyét így határozza meg: fő jellemzője, hogy
összeköti Közép-Európát és a mediterrán térséget.
Tehát egyszerre Közép-Európa és mediterráneum, illetve a
kettő között található. Bármennyire természetes
elválasztó vonalnak érezzük Magyarország és Horvátország
között a Drávát, civilizációs szempontból mégsem teljesen
az. A nyelv és a rajta nyugvó nemzeti azonosságtudat persze
alapvető különbséget jelent. Száz-százötven év alatt kis
lélekszámú szórvány lett mind a dunántúli horvátságból,
mind pedig a drávántúli magyarságból. A politikai határ
kétségkívül homogenizáló tényező volt a folyó innenső
és túlsó oldalán is. De mentálisan korántsem akkora az
eltérés. A gasztronómiában pedig inkább átmenetről van
szó. Az arcok, a hajszín, a testalkat sem mutat nagy
különbséget az itteni magyarok és horvátok között.
Átjárható határ volt ez századokon keresztül, természetes
emberi kapcsolatok és gazdasági közvetítés széles körű
hálózatával. Valójában a tengert őrző nagy hegyláncot
sokkal inkább határvonalnak érzi az ember. Mintha ma is csak
kemény küzdelem árán lehetne eljutni a túlsó oldalára.
Vagy legalábbis mintha az egykori-jelenlegi útépítők, utat
törők erőfeszítését érezné a mai utazó, amikor a magyar
hagyományban csak Karsztoknak nevezett hegységen átverekszi
magát kocsival vagy vonattal. Az utak, az alagutak, a kővilág,
a föntről integető hegycsúcsok, a zöld fenyvesek, a friss
hegyi levegő – összeáll belőlük egy szigorú gyepű képe.
És áthaladva ezen a purgatóriumon megérkezik az ember egy
olyan tájra, ahol olajfák és fügeligetek üdvözlik. És
nekünk szokatlan méretű leanderek meg píneák, pálmák s
minden, mi szem-szájnak ingere. Északról jőve: Délsziget. De
milyen lehet azoknak, akik éppen onnan jönnek, elhagyják ezt a
paradicsomi tájat, és a kőrengetegen átkelve följutnak
Közép-Európába? Ahol hideg van, titkok, észak-fokok meg
idegenség.
A horvát történelem nagy útja ez. Délről
vezet északra. Váltig úgy érzi az ember, hogy Zágrábban a
Dalmáciából valók rendre visszavágynak a tengerhez. Néha
mintha bujdosók volnának itt, Közép-Európában. A
szenvedélyes temperamentumnak, a bőbeszédűségnek, a
széles gesztusoknak bele kell simulniuk valaminő polgári
szabályok közé. Kétféle mentalitás találkozik itt, nem
minden feszültség nélkül. Benne van talán valamelyest a
művész és a polgár különbsége is. Tonio Kröger sorsa ez.
És a horvát elvándorlás drámája: újra és újra. Mert ott
délen, a tengermelléken született meg a kora középkorban a
horvát állam. A dalmát városok mellett vagy éppen közvetlen
fölöttük. Olyan helységekben, mint Nin, Šibenik (Sebenico)
vagy Tengerfehérvár (Biograd na moru) és Knin (Tinin; ki
tudja, miért, így mondták a régi magyarok). Ott volt lent
Horvátország. Virágzó településekkel, pompás
szigetvilággal, latinitást őrző városokkal, ahol már a XV.
században kezdett szárba szökkenni a horvát irodalmi
kultúra. Fönt pedig az egykori Szlavónia – Zágráb, Varasd
és Kőrös –, szorosabb szimbiózisban a Magyar
Királysággal. A dráma első felvonására Korbávia mezején,
az udbinai síkon került sor. 1493-ban a török áradat szinte
elsöpörte a báni horvát sereget. A harcmezőn maradt, ahogy a
krónikások följegyezték, a horvát nemesség színe-virága.
Jött azután a vészterhes XVI. század, és kettévágta a
horvátság történelmét. Mohács veszedelme és Buda eleste
nemzeti tragédiájuk volt nekik is. Nem véletlen, hogy
klasszikus irodalmi művekben siratták ezt a veszteséget. Raguza
reneszánsz poétája, Mavro Vetranovi´ Buda városának
panaszáról énekelt.
Az ország egyre nagyobb területén a török
lett az úr. A kortársak az egykor nagy és híres Horvát
Királyság maradékainak maradékáról (reliqiuiae reliquiarum)
beszéltek. Werbőczy Tripartitumát 1574-ben fordította kaj-horvátra
Ivanuš Pergoši´. Ajánlásában ő Zrínyi Györgynek az
ország szerencsétlen, elhanyagolt maradékairól írt. Mohács
után a század végére Horvátország és Szlavónia
területének csupán alig több mint egyharmada maradt a török
hódoltságon kívül. Hatalmas méreteket öltő elvándorlás
kezdődött észak felé. Kiürült a Magyar Királyság egykori
délvidéke és a Horvát Királyság tengermellékének
jelentős része. Északra menekültek a nemesek, a katolikus
egyház papjai. A nagybirtokosok szerették volna legalább
jobbágyaikat nem elveszíteni, ha már a föld odalett.
1533-tól kezdve nagy horvát csoportok kerekedtek föl új
hazát találni. A Dunántúlon, sőt egészen Pozsony
környékéig megtalálhatók ennek a menekülthullámnak a
maradékai. E folyamatoknak lett az eredménye, hogy maga
Horvátország fogalma is északra vándorolt, föl a három
egykori szlavóniai vármegyébe. Így sikerült megtartaniuk a
horvát rendeknek a királyság folytonosságát. A száborokat
ezentúl itt tartják, Varasdon meg Zágrábban, és a török
kor végétől Szlavónia fogalmán mindinkább már csak
Alsó-Szlavóniát (Verőce, Pozsega, Szerém) kezdik érteni.
Annak a folyamatnak, amelyet egykor szívesen
neveztek nemzeti ébredésnek, ma pedig a modern nemzetté
válás kezdetének mondunk, természetesen az ekkor már
egyértelműen fővárosnak számító Zágráb volt a
központja. Itt volt a horvát bán rezidenciája, meg a
püspöké. Jogakadémia és papi szeminárium. A nemzet
megteremtői, az írók és tudósok azonban visszatekintettek a
napfényes Dél felé, ahol nemcsak babérligetet és olajfákat
láttak, hanem a ragyogó múltat is. Az illír ősöket és a
horvát királyokat. És egy nagyszerű várost, az Adria egyik
csodáját. Azt a Raguzát, a szláv Athént, amely bámulatra
méltó szellemi örökséget hagyott az utódokra. Politikai
örökséget – a városköztársaság függetlenségét,
Európa-hírű diplomáciát. Egykori gazdagságát, melyről ma
is képet alkothatunk, ha végigjárjuk bevehetetlen erődjeit,
városfalait, palotáit és templomait. A reneszánsz és a
barokk irodalom pompás művei szintén odatartoznak ehhez az
örökséghez. Írók, akiket világirodalmi
összehasonlításban sem kellett másodrendűnek tartani.
Aranykornak látszott ez a világ a XIX. század harmincas
éveiben. Visszavágytak oda a modern nemzet tervezői. Vissza
Délre. A majdan megteremtendő horvát jövő képét látták a
hajdani Raguza és a dalmát városok arany ragyogásában. Az
egységes modern irodalmi nyelv normája is Raguzából való,
hiszen a város horvát írói što nyelvjárásban vetették
műveiket papírra. Ugyanakkor a horvát Dél, egész Dalmácia
vidék volt, mégpedig meglehetően elmaradott, szegény vidék a
XIX. században. Ahonnan a karriert keresők a központ felé,
északra indultak. Még sűrűbb lett ez a rajzás a XX.
században, amikor Zágráb nagyvárossá kezdett nőni.
Közép-Európa és Mediterráneum.
Összetartozás és különbözés. A horvát sors
szétfejthetetlen, titokzatos szőttese.