Hubay Miklós
Madách-jegyzetek
„…statisztikai számadatokkal is bizonyíthatnánk,
hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a metafizika, az
ontológia,
az ismeretelmélet, az etika vagy a történetfilozófia körébe
utal a tudós gondolkodás, vérré vált vélekedéseink
meglepően nagy hányadát mi, magyarok, legalább egy évszázad
óta egy drámaírótól kaptuk és kapjuk: Madách Imrétől.”
(Domokos Mátyás: A Madách-rejtély)
„Mi állat él tehát
még a világon?”
A kihunyt állatfajok egy-egy példánya a
Falanszter múzeumában. A mamut és a kardfogú tigris után
idekerült már a kutya, a ló, az oroszlán, az őz…
Ez a múzeumlátogatás hozzászoktatja
szívünket ahhoz a gondolathoz, hogy ugyanígy sorra kerülhet
majd a múzeumi tárlókban a kitömött ember is. De őt már
ki nézi meg?
„Várj, nemsokára nyughatsz, ne félj” –
ahogy Goethe vándora vigasztalja magát az elcsöndesült
erdőn. Igen, ez már az az erdő, amelyikben oly mindegy, hogy
az ember ott lesz-e, vagy sem. Illyés Gyula versében is
megrebbenti szívünket ez az elnémult erdő. Egyetlen szóval
jellemzi: „madártalan”.
József Attila szívébe
honnan tévedt az a feledhetetlen „szelid őz”?
A jelek szerint a Falanszter
múzeumából. A kihalt állatfajoknak ott lesz a túlvilága.
Ott is párban együtt jár békés társával: a tigrissel.
„Im itt a tigris, itt a fürge őz.” Ritka zoológiai csoda
ez.
A múzeumban a Tudós biztatólag mondja
róluk, hogy „jól kitömve” vannak. Attila versében a
magyar nyelv egyik legparádésabb ríme biztosítja ennek az
őznek a tartósságát – halhatatlanságát. A fürge
őzből szelid őz lett (hogy is kéredzkedhetett volna
másként a költő szívébe?).
Elidőz – szelid őz.
Az első ember heideggeri
élményei
„Földünk egy szelete a távolban
látszik, mindig kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a
többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik,
mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg,
Luciferrel repülve.”
Kimásoltam Madách színleírását a
Tizenegyedik színhez. Ez a pár soros instrukció önmagában,
szűkszavúságában is bámulatra méltó látomás. A XIX.
századi magyar irodalomnak egy olyan csúcsa, amelynek „örök
hava” akkor gyúl ki a valószínűtlen magasságban, amikor
– nyolcvan-száz évvel utána – Heidegger filozófiájának
fényében szemlélhetjük. (Most nem is szólva a súlytalanság
állapotát megismerő kozmonauta élményeiről…)
Az Űrbe röptetett Ádám sorsa, szorongása s
egy pillanatra sziderálódása*: tökéletes művészi
kifejezése annak, amit Heidegger akkora erőfeszítéssel írt
körül, s röviden úgy nevezett: beletartottságunk a
Semmibe.
* Sziderálódás:
jelentése többek között meteorittá változás.
Avatási szertartás
Nem könnyű a serdülő fiú szívében
elnémítani az anyaölbe visszasíró gyereket. De hát
megvannak erre az avatási szertartások. Ha a fiú kiállja ezek
lelki-testi próbáit: férfinak tekinthető.
Ilyenfajta próbának veti alá Lucifer is
Ádámot. Végigcsináltatja vele egy leendő világtörténet
esélyeit, bukásait, torkára teszi a kést, a guillotine-t –
mintha mindez igaziból volna. Ha a próbák véget érnek, majd
jöhet mindez igaziból is. Igazi demagógokkal, igazi
pátriárkákkal, igazi falanszterrel.
Varázslat ez az álom. Egyetlen éjszaka
férfit csinál a serdülőből. Elnémítja Ádám szívében a
vesztett Édenért álmában még fel-felsíró kisfiút, és
felkészíti az emberiséget a hetedhét korszakon átvivő
vándorútjára. A Világtörténetre.
– El fogja-e viselni ennek viszontagságait?
– Ádám? Persze. Hisz még én is elviselem.
Együtt esténként a nemzeti színházi nézőtéren ülő
közönséggel. Együtt a Madách iskolájába beíratott magyar
néppel.
Nemlét – visszamenőleg
is
„Uram! Rettentő látások
gyötörtek…” A világtörténelem végigálmodása után
mondja ezt Ádám, a szikla felé indulva, hogy onnét a mélybe
vesse magát.
Ha Ádám most megöli magát, vele együtt
elpusztulnak a látomásai is, örökre. Pedig ezeknek a lét
valamelyik dimenziójában megvoltak a realitásai: Péter
apostol nem pusztán fikció, Danton sem, és sajnos a londoni
(vagy pesti?) vásárok nyegle reklámtudósai sem azok. Az
öngyilkos Ádámmal nemcsak az inkarnálódásai emlékei
tűnnének el visszahozhatatlanul, hanem a sejtjeiben hordozott
esélyei is – a micsoda csúcsokat, micsoda kudarcokat ígérő
esélyek! Hogy ők holmi történelmi szükségszerűség!
Szétloccsan még az az agyvelő is, amelynek
álommunkájában előre felfénylett Egyiptom, Athén, Róma,
Bizánc. Ádám szakadék mélyén széttört koponyájával
együtt elrohad.
Persze megszűnik az a genitália is, amelyből
a mag kiszökhetne egy ilyen rémálom-emberiség
prokreálására. És így nem lesz többé reális lehetőség a
világtörténetre. De még a róla való onirikus sejtelmekre
sem.
Píár – trombitaszóval
Rendezői instrukció a londoni vásár
jelenetéből: „Egy nyegle – taligán, trombitaszóval,
tömegtől környezve megjelen, s a szín közepén megáll:”
„– Félrébb az útból – Tisztelet nekem / Megőszült
tudománytól a fejem…”
Hogy stílusosak legyünk: „No comment.”
Nagy elme, tüzes hazafi
Huszonöt éves volt Schiller, amikor
1784-ben közzétette hitvallását választott hivatásáról: a
drámaírásról. Már mögötte volt a Haramiák
mannheimi bemutatójának sikere; és időszerű a Mannheimből
való menekülése. A színház: morális intézmény! –
ebben az előadásában kifejtett eszméjéhez ezután egy
életen át tartotta magát. Ha végigtekintek a magam írásain
a Magyar Csillag egyik legelső számában publikált Megváltó
mutatványtól a mostanában körmölt Madách-jegyzetekig,
még azt is mondhatnám, hogy én is a schilleri eszméket
vallottam vagy hét évtizeden át.
A drámaíró öntudatosodásának remekműve
ez a tanulmány. A magyar Nemzeti Színház új épületének
igazgatói szobájában falra kéne vésetni belőle –
emlékeztetőül – néhány idézetet.
Van egy passzusa, ahol arról ír, hogy milyen
igényű és eszméi tekintetében milyen ölelkezésű legyen a
jövő drámája, amelyért érdemes a színházi kultúrát
fenntartani. „Éppen itt, e magasabb szférában tudja csak
igazán használni a felvilágosodást a nagy elme, a tüzes
hazafi. Vet egy pillantást az emberi nemre, összehasonlít
népeket népekkel, évszázadokat évszázadokkal, s meglátja,
hogy a nép nagyobb tömegét fogva tartják az előítélet és
a vélekedés rabláncai, melyek örökre ellene hatnak
boldogságának – hogy az igazság tiszta sugarai csak egyesek
elméjét világítják meg…”
Az a nagy elme és tüzes hazafi, akitől
Schiller ezt a drámát várja, akár Madách Imre is lehet majd.
Koncepciójának magas szférájában ő is összehasonlít
„népeket népekkel, évszázadokat évszázadokkal”, és
Madách Imre művének végső konzekvenciája semmiben sem
különbözik a schilleri tanulságoktól.
És felvilágosodást hozó drámai mű lesz a
magyarnak Az ember tragédiája.
A madáchi
történetfilozófia iskolájában
Hogy a magyar gondolkozásban a
legmagasabb szinten is milyen felismerhető tisztasággal
jelennek meg a madáchi alapgondolatok – az ideológiák
haláláról és az ideológiák ígéretes hajnaláról –,
erre is találtam újabb példát, ezúttal Bibó Istvánnak
egyik utolsó írásában – röviddel a halála előtt írta
egy romániai magyar politikai gondolkodó naplóinak
glosszájaként. (Egy párizsi magyar kiadványban olvasom.)
Bibó arra figyelmeztet, hogy az
eszmerendszerek romlása láttán ne essünk manicheus
túlzásba, és ne kezdjünk „valami feltételezett egységes
gonosz ellen harcolni, mert hiszen a különböző eltorzult
ideológiák mind egy-egy feltételezett gonosz elleni ádáz
harcból születtek meg és váltak ilyenné. Az »eszme
következetes végigvitele«, a hatalmi akarat és az alantas
érdek az a három torzító tényező, amely a legjobb programot
is értelmetlenné és kegyetlenné képes tenni.”
Emelkedett történetfilozófiai
nézőpontjából Bibó, miként Madách is, sine ira et
studio veszi számba a századok uralkodó eszméit –
egymással szemben álló eszméket. Megvesztegethetetlen
luciditásában is – mégis – Bibó optimistább Madáchnál.
Az ideológiák romlásának a veszélye megvan, de ez – én
úgy olvasom ezt a szöveget, amelyhez nem lehet most már nem
asszociálni az utolsó szó pátoszát – az említett három
torzító tényező kizárásával el is kerülhető.
Csak épp a dogmatizmust, a hatalomvágyat és
a korrupciót kéne elkerülni.
Csak.
(Firenze,
1980)
A nonkonformista
„Madách remekművével, a Tragédiával
mindig is sok baj volt. Ez a mű hol így, hol úgy, de
valahogyan kilógott azoknak a jól körülhatárolható
sajátosságoknak a kereteiből, amelyekkel mi – koronként
ugyan változóan – a magyar irodalmat jellemeztük.”
Lengyel Balázsnak ez a nagyon pontos jegyzete
újabb oldalról mutatja Madách művének egy szinte másik
világból jövő meteorit voltát. Üzenete – és ezt nem
lehet elégszer ismételni – kiáltóan nem kvadrált a
korszellemmel: a haladásba vetett hittel; és nem lehet eléggé
tapintatosan elhallgatni, hogy egy nagy csapás után lesújtott
országban (miért is? miért is? miért is?) univerzális
igényű drámájában szinte egyetlen szót sem ejt a
magyarságról.
Lengyel Balázs most a Tragédia
műfajáról mondja, hogy ilyet nem pipáltak Magyarországon.
Csakugyan: mintha egy gótikus katedrális nőtt volna ki a
földből a Kálvin téri templom és a Nemzeti Múzeum között.
Csoda ez. De nem ez a legnagyobb csoda. Ami
szinte hihetetlen: a XIX. század közepén a félig agyonvert
magyar társadalom egyből értette és értékelte a Művet,
amelyben nem zengett sem korának, sem honának érzeménye, és
egyáltalán nem hajazott a korabeli regények és színdarabok
stílusára.
A szorongás fogalmát
olvasva, Kierkegaard-tól
„Amikor már minden egybeesik vagy
összemosódik a saját ellentétével – sziklaszilárd
szuverenitással áll egymással szemben az emberiség
fogalma és az egyéné.”*
*
Rácz Péter fordítása.
A kétmilliárd párosult magány mindegyike
elfogadhatja és fogadhatja keblére a többi egy híján
kétmilliárdot.
Madáchnál a kettő, mondhatni végig: egy.
Az ő Ádámja kérdezve állítja: „Nem
egymagam vagyok még e világon?”
Kierkegaard-on élesítve gondolatainkat: jó
volna tudni, hogy ezt vajon a szegény árva Ádám kérdezi-e,
vagy az árva emberiség.
*
„Ádám az első ember, egyszerre
önmaga és az emberi nem.”
Ez sehol a világirodalomban nem evidens
annyira, mint A szorongás fogalmának szinte kortársi
művében: Az ember tragédiájában.
Itt Ádám személyes élete-halála mindig az
emberiség létét-nemlétét jelenti.
*
„Miközben tehát az emberi nem
története előre halad, addig az individuumé mindig
újrakezdődik – hiszen ő önmaga és egyben az emberi nem
–, ezért mindig újrakezdődik az emberi nem története
is.”
Lásd a Tragédiában a negyedik,
ötödik színt és így tovább…
*
„Az emberi létezés lényege éppen az,
hogy az ember individuum, és mint ilyen egyszerre képviseli
önmagát és az egész emberi nemet, oly módon, hogy az
individuumban egyúttal jelen van az egész emberi nem, az emberi
nemben pedig az individuum.”
Mint az emberi nem tagja, mint magyar és
különösen mint aki drámaírásban próbáltam reflektálni a
sorsra, Kierkegaard-nak ezt a definícióját az életem során,
azt hiszem, tökéletesen átéltem. Mi volna ez, ha nem: a
humanista felelősségünk?
*
„Az emberi nem története
fantasztikusan kezdődik, a történetből Ádám fantasztikusan
emelkedik ki; a jámbor érzés és a fantázia megkapták, amire
vágytak, egy épületes előjátékot, de a gondolkodás semmit
se kapott.”
Itt mintha az Egyiptomi színről beszélne
váteszként Kierkegaard. Ám a Tragédiának ebben az
első álomszínében egy halálra korbácsolt szép, szerelmes
rabszolga kimond egy szót, amelyen a következő évezredek
mindhiába rágódnak: „Milljók egy miatt.”
*
„A fantasztikus az, hogy Ádámnak abban
a kitüntető megtiszteltetésben van része, hogy több, mint az
egész emberi nem, másrészt abban a kétértelmű
megtiszteltetésben, hogy kívül áll az emberi nemen. Minden
pillanatra igaz az, hogy az individuum egyszerre önmaga és az
emberi nem.”
Több az emberiségnél, kívül van az
emberiségen, azonos is vele… Amikor aggastyánként Ádám a
hóvilágban vonszolja magát, talán mindennek a tudatára
ébred, mondván: „Első, utolsó ember a világon.”
Egy mondat dobol a
fülemben
Soha nagyobb okom nem volt Párizsba
utazni, mint akkor, amikor Firenzéből mentem oda megnézni Az
ember tragédiája előadását, amelyet a Conservatoire, a
Színművészeti Akadémia növendékei vittek színpadra a
város egyik nagy színháztermében. Talán először francia
nyelven. Előzőleg a Magyar Intézetben bevezető konferenciát
tartott az előkészületekről Jean-Pierre Miguel úr, akkor a
Conservatoire s hamarosan a Comédie Française igazgatója. Hogy
a Tragédia előadása Párizsban mily jelentős és
szokatlan haditett, arra utalt az igazgató úr ezzel a szinte
bocsánatkérő, szinte mentegetőző mondatával: „Mi,
franciák nem szoktuk elvárni egyetlen kis nemzettől sem, hogy
nagy drámai művet produkáljon…”
Ez az őszinteség szíven ütött. Hisz
átláttam, hogy nemcsak a franciák, de más nemzetek se
várják egy kis nemzettől, hogy nagy tragédiákban
nyilatkozzék meg. Hiába adott erre örök érvényű példát
kétezer-ötszáz éve az athéni nagy triász.
Szíven ütött, mert eszembe jutott, hogy még
Magyarországon is hányszor kellett éreznie Csokonainak,
Katonának, Füst Milánnak, Sarkadinak és nekem magamnak is,
hányszor, de hányszor, hogy a magyar kultúrpolitikusok és a
magyar színházi emberek mily szépen felérik az
igényességben a franciákat, és egyáltalán nem várnak nagy
drámát egy kis nemzet íróitól.
Elragadóak voltak a francia fiatalok, a
Lettres Françaises hasábjairól egykor oly ismert
Teremtés-sorozat – Peynet rajzai – szellemében csupa
játék lett a frissen teremtett Mindenség, még az
üstökösök is madzagon húzott gurigán jöttek be. Az első
szín tökéletesen megfelelt Lucifer kritikájának: „Játék,
melyen csak gyermekszív hevülhet…”
A színházból kiáramló nézők között
megéreztem, hogy hiába minden, hogy a sok fiatal
színinövendék minden igyekezete és tehetsége édeskevés
volt ahhoz, hogy Madách művével megváltoztassa a közönség
megcsontosodott nézetét: kis nemzettől mi nem várunk nagy
drámát.
S hogy rárímel erre aztán idehaza az, hogy
kitűzték elénk a jelszót: „Merjünk kicsik lenni!”
Elkezdődik a
világtörténelem, és ami utána következik
Mielőtt a függöny legördül, az
utolsó előtti pillanat Éváé.
Most hangzik el váratlanul a Tragédia
eddigi menetének teljes fordulatát bejelentő mondat
(drámaírói trouvaille-nak is bravúr!): „Anyának érzem,
óh, Ádám, magam.”
Az eddig csupa szexszel, csupa coitus
interruptusszal, csupa halálfélelemmel feltöltött cselekmény
után Éva – abszolút nóvumként – a világtörténelem új
szereplőjét jelenti be: egy anyaszülte lényt. (Feltehetőleg
Káint.)
Kis magyar ontológia
A Tragédiában (akár a Tragédiával
kapcsolatban) felvetett minden kérdés létkérdéssé,
sorskérdéssé, tragikus vagy-vaggyá mérgesedhet (illetve
szublimálódhat). Madách kérdései ontológiát virágzanak:
lenni vagy nem lenni.
L és M
A végén még egymás mellé kerülnek.
(Mint Péter és Pál, akik – tudjuk – nyáron összeférnek
a naptárban.)
Lukács György és Madách Imre.
Ők meg bibliográfiákban.
Most jelent meg Ernesto de Martino hatalmas
posztumusz kötete, mely a XIX. századi ember
világvég-fantáziáiról szól. A nagy etnográfus úgy kutatta
ezt, mintha a századvégi embernek ez volna a folklórja.
(Einaudi kiadása, 1978.)
A bibliográfiában persze hogy szerepel
Lukács György – az L-lel kezdődő nevek között az övé az
utolsó. És mindjárt az ő neve után következik Madách
Imréé. A szerző őt a modern világvégélmény
megfogalmazói, előfutárai között méltatja.
A Tragédiát telibe
találó látomás
Nietzsche írja: „Ahogy mármost a
filozófus a létezés valóságához, a művészet iránt
fogékony ember ugyanúgy viszonyul az áloméhoz; pontosan és
örömest figyel rá: mert az álom képeivel értelmezi az
életet, az álomeseményekkel készül fel az életre.”
(A Tragédia születése. Kertész Imre
fordítása.)
Akin nem fogott a XX.
század megannyi megpróbáltatása…
Vajon igaza van-e Németh Lászlónak,
amikor azt mondja, hogy a Tragédiában az Ördög
világtörténelmével szemben áll Isten világtörténelme?
Én egész hosszú életem során hajlottam
arra, hogy egyetlen érvényes világtörténetemnek elfogadjam
az Ádám látta kudarcokat, amelyek londoni haláltáncba,
falanszterbe, Eszkimó-színbe torkollnak. Bizonyára segítette
ebbéli, pesszimista opciómat az, hogy végigéltem a XX.
századot. Az álomban látott történelem súlyosabb és
hitelesebb (csak nekem? vagy mindenkinek?), mint ellensúlya, a
fináléban felhangzó isteni szó: a bátorítás, hogy
vállaljuk igaziból, ha mégoly kétséges is…
Németh László azt mondja, hogy hihetek az
Úrnak.
Bízva bízzak?
Megpróbálom.
Az utolsó pillanat –
vagy legelső?
Az ember tragédiája: előjáték
a világtörténelemhez. Amit a mítoszok, az eposzok, amit
Hérodotosz, amit Anonymus, Hóman–Szekfű leírtak, már csak
azután jöhet, hogy Ádám hallotta a végszót: „Ember,
küzdj!”
Ennek a végszónak az indokát még
színházban sem a Tragédia 15 színe adja meg – tehát
e végszó evidenciáját ne magában a műben keressük, hanem
abban, ami utána következett, és még csak ezután fog a
nyakunkba szakadni…
A dráma utolsó színe: a férfiavatás.
Hogyha Ádám álmát már ennek tekintjük (ezt bízvást
megtehetjük), az utolsó szín a férfiavatás ceremóniájának
a vége.
Mondhatni: ez Ádám második teremtése…
Isten itt megint lelket lehel Ádámba, és a
mű végszavával felbátorítja egy mindig borotvaélen vezető
útra, a világtörténelemre, tehát az „Ember küzdj és
bízva bízzál” olvasata nem az előző 14 szín felől, hanem
az utána következő vízözön, trójai háború, alexandriai
könyvtárégetés, muhi csata, Világos, Trianon felől van.
Ezt a próbatételt kell majd Ádámnak
kibírnia – a függöny legördülése után. És vele persze
nekünk is – olvasóinak, nézőinek.
Ha én a darabot rendezhetném: Isten ott ülne
az ébredező Ádám mellett a földön, egy még meg sem
őszült, fiatal Isten…
Becsvágy vagy
megsemmisítés
„Aut Caesar, aut nihil.”
A legkihívóbban, mondhatnám éppúgy, a
legszemérmetlenebbül nagyra törő figura a Tragédiában
az a francia forradalmi tisztecske, aki, amint látja Párizsban
a Gręve piacán legurulni egy tábornok fejét, már nyújtja az
ujját, kéri, követeli, hogy őt nevezzék ki a lenyaktilózott
helyére.
Danton hiába inti őt némi türelemre.
Ambícióitól elragadva a fiú már tarsolyában érzi a
marsallbotot.
Egy elő-Napóleon.
Danton lefricskázza.
A tisztecske egy elegáns retorikájú
végszóval („Tanulj felőlem jobban vélekedni, polgár!”)
főbe lövi magát.
A gesztus is elegáns. Hisz Dantont is
lelőhette volna…
Honnan a patvarból vette Madách ezt a
sikerlázas tisztecskét, aki a legtelibetalálóbb metaforája e
színben a francia forradalomnak? Pszichológiailag is
telitalálat. Már az antik Rómában ismerték az abszolút
siker vagy megsemmisülés vagylagosságát.
Ez a jelenet a Tragédiában (Ádám
álmában) azt a mechanizmust is szemlélteti, hogy az egyik
erőszakos halál – a nyaktiló alatt – szinte automatikusan
váltja ki a másikat.
Végzetesen.
Tíz perc se telik el a tábornokhatnám
tisztecske öngyilkossága után, és már Danton is dughatja
fejét a guillotine lezuhanó bárdja alá.
Őt majd Robespierre követi ez úton.
Ádám rémálmában nem szükséges e véres
események sorozatára indok.
Ha a végzet elkezdi a maga mesterségét
folytatni – folytatja.
„Csak az a vég…”
Hogy a vég milyen rettenetes, Jézustól
is tudom. Nem a négy evangéliumban megszeretett, paradoxonjait
szóró Jézustól, hanem az apokrif evangéliumokban
megjelenőtől.
Nem hiteles a Józsefről szóló sem, de
nagyon szép. Soha nem felejtem el az öreg ácsmester
haláláról szóló passzusát.
Jézus temetésre készíti elő apjának
holttestét. És zokog, zokog, vigasztalanul.
A tanítványai rákérdeznek:
– Miért nem támasztod fel? Mint Jairus
lányát? Mint Lázárt? Mint a naimi ifjút? Megteheted…
És akkor az apokrif Jézus valami olyasmit
felelt volna nekik, ami nagyon, de nagyon az Ember fiára
vallott:
– Hogy még egyszer keresztül kelljen majd
mennie a halálon? Inkább nem!
Egy félreértés
Goethe ide, Goethe oda, mégis, hogy a
manóba jutott eszébe Giorgio Strehlernek, hogy engem
Budapestről Milánóba citáljon egy nemzetközi konzultációra
az ő készülő – talán soha el nem készülő – Faust-rendezéséhez?
Honnan tudta, hogy a világon vagyok? És hogy jutott eszébe –
ha mégoly alaptalanul is –, hogy a Faust és a Tragédia
közti kapcsolatnak kívánjon utánajárni? Ez nálunk ugyan
közhely, de Olaszországban kit érdekelhet ez a nem létező
párhuzam?
Más szóval: csakugyan, hogy kerültem én a
Milánóban összehívott germanista filológusok díszes
társaságába? Nem csoda, ha Italo Alighiero Chiusano a
reggelinél még azon lovagolt tovább: „Mondja Hubay,
egyáltalán tudja maga, hogy mi az a der-die-das?”
Olaszországban néhány színdarabom megjelent
ugyan könyvben, folyóiratban, párat színre is vittek
közülük, de a Néró játszik emlékezetes római
bemutatója mellett a többi nem keltett különösebb
visszhangot. Úgy-ahogy jelen voltam az olasz színházi
életben, és néha meghívtak színházi vitákra, ahol aztán
nagyképűen fel-felszólaltam…
Olaszországban persze Madách is jelen volt a Tragédiának
négy-öt fordításával, de a nagyon esedékes áttörése a
színházban is és a XX. századi közgondolkozásban is
hiányzott.
A milánói meghívás talányára csak jó
néhány évvel később találtam magyarázatot.
Amikor a pesti Katona József Színház
vendégül látta a milánói Piccolo Teatrót, Goldoni Két
úr szolgájával, ezzel a már világhírű és méltán
örökbecsű rendezéssel jöttek. A társulatot Pestre kísérte
Giorgio Strehler is. Az előadás után a színházi
előcsarnokban kis beszédet tartott, és elmondta, hogy ő
kisfiú korában élt Budapesten, mert amolyan zenei
csodagyerekként hegedűművésznek készült, és Hubay Jenőt
szemelték ki mesterének. Édesanyja idehozta őt, és a nagy
névrokonom vállalta, hogy virtuózt farag belőle.
Az egyik Duna-parti hotelben laktak, onnét
talpalt naponta a Lánchídon a túlsó parti Hubay-palotába.
Arra én is gyerekkoromból emlékszem az
újságokból, hogy legendás események voltak akkoriban az
irodalmi és zenei délutánok vasárnaponként Hubay
Jenőéknél. És mostanában, hogy Madáchcsal többet
foglalkozom, került elő számomra váratlanul az a meglepő
adat, hogy annak idején Az ember tragédiájának új
fordítását Mohácsi Jenő éppen a Hubay-palotában mutatta
be, az egyik ilyen vasárnap délutánon. A francia
forradalomról szóló színt olvasta fel, az ezt keretező
prágai színekkel együtt.
A beszámolókból kiderül, hogy ünnep volt
ez a délután: mindenki érezte, hogy ezzel a fordítással
immár félreértések nélkül indulhat Madách Európába.
A kis Giorgio számára bizonyára érdektelen,
talányos teadélután lehetett ez. Folyton egy nyaktilóról van
szó, mindenkit lefejeznek, és a jelen lévő dámák borzongva
élvezik.
– Mi ez?
– A magyar Faust – magyarázták
neki.
Mi mást is mondhattak volna? Hisz eladdig ez
volt a banális címkézése Madách művének. Ebből a
skatulyából épp azon a felolvasáson kezdett volna
kiszabadulni, hála az új fordításnak, amelybe nem
csengtek-bongtak bele a Madáchtól idegen Faust-reminiszcenciák.
Hubay Jenőnek szépreményű kis növendéke
aztán egy fél századdal később, amikor színházi-rendezői
pályájára egy világraszóló Faust-rendezéssel
kívánta feltenni a koronát: visszaemlékezhetett pesti
gyermekkorára, és talán valami sugalmat is remélt… Vajon
csakugyan létezik-e a Faustnak magyar párja? Ki tudhat
róla?
Ehhez egy másik tévút is kínálkozott
Strehler számára: egykori mesterének neve…
Így kerültem Pilátusként a krédóba.
Elég legyen!
Az ember tragédiája lezárását
az Isten rendeli el.
„Ne kérdd tovább a titkot!” –
szól rá Ádámra, és ez az utasítása Madáchnak is szól.
Ne firtassa ez az okvetlenkedő nógrádi
földesúr se, hogy mi jön még ránk a londoni vásár, a
falanszter, az űrutazás és az éghajlati változások után…
Ha olyan nagyon kíváncsi, olvasgassa el az
Apokalipszist Szent Jánostól.
Mit akar még előre látni? Pláne:
váteszkedvén előmozdítani? Az oly esedékes
atom-világháborút, amit sikerült Jaltában és ’56-ban
eljegelni hidegháborúvá?
Gravitáció
A röghöz, földhöz kötöttség
Ádámnak visszatérő panasza. A gravitáció őt megalázza –
mintha az első ember eleve súlytalanságra, levitációra,
szárnyalásra született volna. „Nézd, ugranám, és testem
visszahull…”
Nem csoda, hogy a gravitáció rövid
pórázán folyton a földre rángatott Ádám végül is a
gravitációt választja maga (és faja) megsemmisítésének
módjául.
„Előttem szikla, alatta a mély, egy ugrás,
mint utolsó felvonás…”
*
Az öngyilkosság elmarad, Ádám térdre
esik.
„Ím porban vagyok” – mondja.
A földre hullás – a meg nem
valósított mélybe ugrás helyett – az öngyilkosság
„gesztusának” szimbolikus felajánlása az Isten színe
előtt. Vajon az alázatban nincs benne az, hogy semmi vagyok,
nem létezem?
Egy életen át kísért, amit gyerekkoromban a
Barátok temploma kórusán énekeltünk. Máig ható
viszolygást kelt az emléke is: „Hát én, szegény földnek
férge, mit építsek nevednek?… aki por és hamu vagyok,
érdemetlen bűnös vagyok, hogy a lábam földet nyomja, méltó
arra sem vagyok.” Mindig visszatér: a föld és a test
viszonya.
Kosztolányinál is, amikor egy kivégzést
néz végig: „saját teste súlya ölte meg, a Test, melyet
kínnal szült édesanyja.”
Hiába tanultam meg aztán Newton törvényeit.
Máig se értem, hol van az a lánc vagy láthatatlan fonál,
amellyel a Föld magához ránt minket.
Ha én a Tragédia utolsó
utáni pillanatát megrendezhetném…
Ádám megrettenve, ujjal mutogat a
nézőtérre, a közönség felé. Bizonyára rémeket lát.
Talán az Apokalipszis lovasai közelednek a nézők feje
fölött?
Ádám és Éva szemük elé kapott tenyérrel
térdelnek a porban, szemben a közönséggel.
Mi az, amit látni sem bírnak? Mi közeledik?
Az Úr (hangja szelíden, bátorítva)
…Ember, küzdj és bízva bízzál.
Éva (elfödött arccal, sikít)
Az Úr (suttogva) …bízva bízzál!
Ádám leereszti kezét, és rámered a
közönségre. A valóra.
(Itt tartott az írásban Madách, amikor ő is
szeme elé kapta kezét, és elejtette a tollat.*)
* Én is – H. M.
Impotencia és Halál
Két pólus energiája. Az egyik:
„Miért vonz a kéj Tantaluszként, ha Herkulesnek ereje
hiányzik?” És a másik: „Miért, miért e percnyi öntudat?
Hogy lássuk a nemlét borzalmait?”
A fajfenntartás minden mohósága, ám hiába:
Ádám soha célját el nem érő kéjvágya megannyi
reinkarnálódása során – ez lesz a dráma energiáinak egyik
gerjesztője…
És minden élő menthetetlen halála lesz a
másik örökmozgató erő.
Az értelmetlen életek értelmetlen halála.
Létkérdések a Tragédiában
„Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében
Jő világra…?”
„Megy-é előbbre majdan fajzatom…?”
„Miért, miért e percnyi öntudat…?”
„Oh, e
zűr között
Hová lesz
énem zárt egyénisége…?”
„Aztán mi végre az egész teremtés?”
„Több-é, mint álom, a lét…?”
„A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz?”
Maradék életemnek értelmet adna, ha ezek
közül bárcsak egyre is felelni tudnék.
„Apát hívtál
esetten…”
Az Isten kegyelme a Tragédia
utolsó percében felemeli Ádámot a porból.
Ez az a pillanat, amikor az Úr így
szól: „Emelkedjél, Ádám…”
Ha ez elmarad, ha Isten ekkor másfelé
néz, ha nem esik meg a szíve Ádámon, ha nem találja a
megfelelő szót: Ádám végül mégiscsak az öngyilkosságot
fogja választani.
Micsoda „istentelen” volna a dráma vége,
ha az Úr itt, percnyire a függöny legördülése előtt, nem
nyúlna a hóna alá az emberiség ősapjának, s Ádám valami
olyasmit volna kénytelen magában mormolni, mint József Attila:
Négykézláb másztam. Álló istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Pater absconditus
(Az előzőhöz)
De ha tovább olvassuk és
„elméljük” a József Attila-verset, lehet, hogy más,
messzibbre mutató konzekvenciákra jutunk. Továbbra is az
Istenről van szó:
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
[…]
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Micsoda újabb evangéliumi paradoxon! Ez
lehetne a nyolc boldogság után a kilencedik: Boldogok, akiket
az Atya elhagyott, mert ők Isten fiainak hívatnak.
De itt már nemcsak Ádámról, Jézusról,
Attiláról van szó. Az Atyaistenről is. Ez a talányos két
sor átvezet az Ember tragédiájából az Isten tragédiájába.
Ez után az „antropozóf” olvasat után
próbáljuk ezt a két sort mint rettenetes Isten-sorsot olvasni.
Miért is hagyja magára egyetlen fiát az Isten? Erről az Atya
sohasem számolt be. Minthogy nincs az az irodalomtörténész,
nincs az a részvéttel beleérző költőutód, aki bármiféle
magyarázattal tudna szolgálni arra nézve, hogy mi az
ördögnek tűnt el gyermekei mellől József Áron is –
nyomtalanul, sőt, hamis nyomokat hagyva maga után, hadd
higgyék, hogy ő már túl van az Óperencián, holott a
szomszédban, épphogy csak a trianoni határ mögé kerülve
olvashatja a vasárnapi, pesti lapokban az elhagyott Fiú Atyját
hívó költeményeit.
Golgota. „Éli, éli, lama sabaktani!”
Sok az eszkimó…
Az ember tragédiája erőterében
percenként szikráznak fel telibe találó mondatok. A dráma
menetében ezek is segítenek röptetni előre a cselekményt,
ám a cselekményből kiszabadultan is önállóan élnek –
élhetnek – a nép ajkán.
Például az a túlnépesedésre és az
ökológiai katasztrófákra utaló „aranyköpés”: „Sok az
eszkimó, kevés a fóka.”
Bár Malthus jóval Madách előtt valóban
megírta a túlnépesedés veszélyéről szóló elméletét, ez
csak a XIX. század végére lett közkeletűvé. Konkrét
tünete sem a túlnépesedésnek, sem a biodiverzitás
megszűnésének még nem volt Madách korában. Az emberi fajra
még javában érvényes volt a „Sokasodjatok és
szaporodjatok!” bibliai parancsa.
A végső nyüzsgés
Az Eszkimó-színt mindig úgy
ábrázolják a színpadon, hogy az egy kihalt, elnéptelenedett
földgolyó képzetét kelti. Ahol már nincs állat, nincs
vegetáció, ember is alig. Ez a kép csak félig igaz. A
természeti környezet pusztulása igaz, de ezzel szemben az
ember túlnépesedőben van. „Sok az eszkimó, kevés a
fóka.”
Ma már tudjuk, hogy a demográfiai robbanás
nagyon is együtt járhat a környezet tönkretételével, a
természet lerobbanásával. A XIX. századi ember ezt nem tudta.
Csak Madách tudta. De lelkük mélyén valami pániksejtelemmel
az apáink is megérezhették már ezt. Máskülönben nem
válhatott volna ez a sor az eszkimók és a fókák számában
beállt vészes aránytalanságról – amikor még semmiféle
tapasztalati tény nem szólt mellette – oly korán a Tragédia
legtöbbet idézett sorává.
Ha én a Tragédiát rendezném, az
Eszkimó-színben annyi terepszínű eszkimó rezsegne a
színpadon, mint a nyű. S ugyanolyan mindmegannyi „magának
rág mind, aki rág” igyekezettel. S ugyanazzal a rovaroknál
néha megfigyelhető magukritkító agresszivitással. Ezek a
rovarmód nyüzsgő antropoidok már a piacgazdaság gyermekei.
Az eszkimó legbanálisabb mondata: „Szomszédimat már mind
agyonverém.” Kezdünk beletanulni.
Százötven éve
Madách Imre olyan talpig liberális volt,
hogy nem kímélte a liberalizmust sem, könyörtelen
kritikájától. Tollhegyre veszi a liberalizmus és a vele
járó szabadpiac jó néhány kinövését, a gyárosok bizalmas
kartelljét, a munkások fokozottabb kizsákmányolását, az
osztálybíróság nem részlehajlás nélkül hozott halálos
ítéletét, a szépreményű ifjúság cinikus
elközönyösödését a pénzhajhász pályákon, az emberi
nagyságot ironizáló és deheroizáló trendeket, az igazi
művészetet elsilányosító népbutítást, a szabad
párválasztást is bemocskoló anyagi faktort… stb.
A londoni színben mesteri kézre valló
pillanatképek nagyívű sorával fűzte szorongató horizonttá
kora köré ezeket az ember voltunkban degradáló
jelenetecskéket – mondhatni, dickensileg.
A dráma, az
öntörvényű
Ha egyedül tudok maradni Sztregován a
kastély Oroszlánbarlangjában*, mindig megkísérlem a
lehetetlent: próbálom elképzelni, kitalálni, átélni, hogy
tizenhárom hónapon át, hogyan kapta Madách Imre az
impulzusokat műve írásához. Mindig előre, mindig felfelé,
mindig a kompozíció mágneses terében maradva – mellékútra
nem tévedve, egyetlen fattyúhajtás nélkül…
Tizenhárom hónapon át a motívumok,
gondolatok szakadatlan áradásában…
Az első három színhez támaszt adott a
Biblia. Azután Ádám álmának első nyolc színéhez támaszt
adott a történelem Egyiptomtól Londonig.
Ám az utána következő három színhez – a
falanszterhez, az űrhöz és az Eszkimó-színhez – nem adott
fogódzót semmiféle élmény vagy értesülés.
És most, jó százötven évvel a Tragédia
megszületése után láthatjuk, hogy e három, annak idején
információk nélkül megrajzolt jövőképnek szinte minden
sora célba talált, beteljesedett.
Nem tudok más magyarázatot adni erre a
csodára, mint azt, hogy a dráma architektúrája – ha egyszer
megleljük a kristályosodási képletét – az öntörvénye
szerint kimozogja magát, és magától is felépül a
katedrális, anélkül, hogy szüksége lenne másolnia,
tükröztetnie az úgynevezett valóságot.
Az Igazsághoz a dráma belső logikája
biztosabban elvezet, mint a tapasztalat vagy egyéb adalék.
* Így hívták
Madáchnál a nagy dolgozószobát.
„…und keine Ende”
Hallomásból (Vas Istvántól) ismerem
ezt a goethei sort (remélem, jól idéztem). Eredetileg
Shakespeare-ről szól ez a gyönyörű mondat. Én Madách
művében éltem át a végtelennek – hajszálnyival pontosabb
talán a madáchi szó: a végetlennek – élményét.
Egy hosszúra sikeredett élet során
útitársam volt Madách. Ennek megmaradt (fennmaradt)
emlékeiből – ám az emlékeknek is inkább csak a
foszlányaiból – rostáltam össze e jegyzetsorozat anyagát.
A XX. századnak nem volt olyan viszontagsága,
amelynek érintése-csapása ne Madáchtól remélt – és
kapott – volna választ, vigaszt vagy fölébe kerekedő fanyar
mosolyt…
A megpróbáltatások közül hátravan még
egy és más.
Szeretném remélni, hogy abban a végtelen
pillanatban (hisz nem jön utána másik) Az ember
tragédiája is kibontja rejtve maradt értelmét, és nem
marad talánynak többé sem a világmindenség, sem benne az
életem.
Tehát: FOLYT. KÖV.