Hegedűs Imre János
Szávai Géza: Valaki
átment a havon
Pont Kiadó, 2008
A recenzens munkája rendszerint
szöszmötöléssel kezdődik. Keresgéltem a térképen, hol van
Küsmöd (itt született Szávai Géza), mennyire van a Firtos
lovától, melynek hátán, lehajtott fejjel, elaludt a
Gondviselés (Tamási Áron); az is kiderült szöszmötölés
közben, egyedül ennek a székely falucskának a templomát
említi XV. századi oklevél; kuriózum is begyűrűzött: a
Küsmöd-kő sziklaüregeiből, adó fejében, a török
császárnak évente egy pár sólymot kellett küldeni, aztán
– ez is ízletes mazsola – egy küsmödi lakodalomból
mozgósították annak idején a Napóleon elleni háborúba
táncos kedvű, első regényírónkat, Jósika Miklóst.
Mégsem lett volna egykoron olyan isten háta
mögötti hely ez a Küsmöd?
Az bizonyos, hogy Szávai nem engedte le úgy
itt a horgonyt a szülőföld kokány agyagjába, mint korábban
Tamási vagy Nyirő, ellenkezőleg: ő úgy ír, mint „egy,
az európai kultúrát ismerő japán vagy egy, a japán
kultúrát jól ismerő hollandus”. (Pécsi Györgyi,
Magyar Napló, 2007/3.)
Vagy mégsem csak úgy?
Messzire vezetne az út, ha nyomon követnők,
hogy jutott el Szávai az álomszép, de elzárt székely
falutól a világirodalomig. Károlyi Csaba megkísérelte
kibogozni azt a folyondár-hálót, amelyet ez a furfangos
székely szőtt maga köré, de bevallása szerint csak részben
sikerült (Élet és Irodalom, 52. évf., 36. sz.), sokkal
üdvösebb hát beállni a hermeneutika, a szemiotika, a
műfajelmélet, a regénypoétika stb. keverőpultja mögé, s
módszeres kutakodásba kezdeni a Valaki átment a havon
című rendhagyó regényhalmaz szövettanában.
A jó írásnak mindig van legalább
két-három olvasata. Mivel első olvasásra nem jelentkeztek
tisztán a variációk, ezért, mint annyiszor zárlat esetén,
újraolvastam Umberto Eco A címe és a jelentése című
zseniális esszétanulmányát a regényírásról, mely szerint:
„A világ megalkotása a fontos, a szavak azután szinte
önmaguktól adódnak. Rem tene, verba sequentur. Ez, azt hiszem,
ellentéte annak, ami a költészetben történik: verba tene,
res sequentur.”
Magyarul: a dolgokat tartsd kézben, a szavak
maguktól jönnek. Illetve: a szavakat tartsd kézben, a dolgok
maguktól jönnek.
Forró talaj. Nehéz megmondani, melyik utat
járja Szávai: a „rem tene” vagy a „verba
tene” útját. Világot teremt, és várja, lesi a szavak
szabad áramlását? Vagy szavakkal zsonglőrködik, s hagyja,
hogy spontánul alakuljanak az események?
Példát lehet idézni mindkettőre. Szerelmes
versek antológiájába illő például a következő
szövegtest, amelyben a verba, vagyis a szó az
elsődleges: „Édesem, egyetlenegy szerelmem, nem
elbolondítasz, hanem okossá teszel. Egyszeri vagy, hidd el,
soha ilyen vállat, ilyen csípőt, ilyen combot. Nekem elég
kimondanom ezeket a szavakat, máris előttem vagy; mikor
jelenlétedben ejtem ki őket, akkor téged gyakorollak,
memorizállak, hogy beletapadj a szavakba is.”
Szavakká lényegíti a világot.
De a könyv tíz fejezete lekerekített,
félbehagyott, csonkán maradt vagy el sem kezdett történet,
tehát próza, amelyekkel elsődlegesen világot teremt: „rem
tene”. A G. páter alakja köré szőtt elbeszélés (Szívünket
átlőtte az idő, avagy A HÓEMBEREK MEGGYILKOLÁSA)
kedves, térben és időben elhelyezhető olvasmányos
eseménysor. Okos, bölcs pedagógus a páter, csintalanok a
diákok, akik éppen az időmérés tudományával viaskodnak
számtanórán, s szent őrületben akarnak tökéletes órát
szerkeszteni (s elúsztatni a matematikaórát!) valamikor az
első világháború előtt.
Az úgynevezett „történelmi
regényében” (MEGFIGYELNI A HABSBURG CSÁSZÁRT) csupán
I. Ferencz József portréja készül el: „felcicomázott,
gőgös, ostoba arcú öregember”, diákzsargonban Minovaddisznó
a neve, az osztály bármelyik tagja „könnyű szívvel
lelőné”, aminek a következménye: „Bármelyikünk
kirobbanthatta volna az első világháborút.”
Van tehát egy időpont, egy történelmi kor,
amely laza keretbe fogja a történeteket, és ez az első
világháború. Szávai nagyon vigyáz arra, nehogy holmi
szakállas mesemondó alakjában tűnjön fel, nem is állna jól
neki, de érezzük, 1914-ben olyasvalami történt, amellyel új
időszámítás kezdődött, akárcsak az Úr születése után.
Rendhagyó szépségű természetleírások („muskátli a
jégkunyhó ablakában”, illetve: „hópelyhek
hullottak gyöngyvirágos rétre”) és hol profán, hol
ironikus (de sohasem cinikus!) eszmefuttatások sorjáznak,
viszont a történetek sajátos módon mind megsemmisülnek. Egy
golyó lyukat üt „a föld fehér leplébe” (ez egy
történet), de negyvenezer golyó már akkora rést üt, hogy „ezerszám
röpülnek” a semmibe, és: „A fehér leplen
ütött-égetett hatalmas lyukakban a történetek is
megsemmisülnek.”
S itt, ezen a ponton érdemes elidőzni egy
kicsit. Szávai kis- és nagyregényeit úgy látja el
címkékkel, mint botanikus kertben a fitológusok a
növényeket: kisregény, nagyregény, bűnügyi regény,
családregény, regényfolyam, életregény, leányregény,
töredék, a különbség csak annyi, hogy a botanikus kertben
valóban növények a megjelölt egyedek, Szávai könyvében
viszont – éppen a fenti elmélkedése szellemében – semmi
sem pontosan az, ami, itt szabadon értelmezhető a szövegek
műfaja, sőt rá is dupláz erre egyik regényelméleti
gondolatfutamában, s ezt a verdiktjét hátlapra, fülszövegbe
is kiemeli: „vagy abba kell hagyni a regényírást, vagy
meg kell változtatni a regény fogalmát”.
Szerintem Szerzőnk itt érintkezik leginkább
a posztmodern kísérletezőkkel, de hál’ istennek nem
azonosul velük sem eszménytelenségben, sem céltalanságban,
sem öncélú szövegek észtelen (ki)kavarásában, a Valaki
átment a havon asszonyai (Helga, Julia) szépek,
kívánatosak, a férfiak (Herbert Quain, Maciej, Tadeusz)
okosak, szerelmesek, kísérletezők, kíváncsiak a világ
titkaira, mint általában minden regényben az ifjak, szó sincs
tehát arról, hogy ne születhetnének továbbra is nagyszerű
művek a nagyepikában. Változni bizonyára fog ez a műfaj (oratio
prorsa), ezért érdemes odafigyelni Szávaira, de ne
higgyünk neki. Amíg lesz irodalom, addig lesz király is, aki
– a fűben hasaló és hahotázó diákot látván –
kijelenti: az az alak vagy bolond, vagy a Don Quijotét
olvassa. Derűsen és gyanútlanul hasalhat hát neki az olvasó
a Szávai-könyveknek, nemcsak ennek a jóízű szöveghalmaznak,
hanem a Székely Jeruzsálemnek (2000), a Torzmagyarnak
(2005), gyermekeknek szánt munkáinak, eszmében, szívben,
lélekben (be furcsa szavak már!) gazdagodva érkezik meg az
utolsó oldalra.
No és Borges? És mi lesz Umberto Ecóval? A
feresztővízzel nem lehet kiönteni a csecsemőt.
Szerzőnk nem naiv. Tud eltévedésünkről,
könyvbéli diákhősei (Csíkdánfalván hallottam arról,
milyen kiváló tanár [lett volna] Szávai Géza!) szerkesztenek
egy úgynevezett „valószínűségi labirintust”,
amelynek az a lényege, hogy az első végénél egy újabb
kezdődik.
Jorge Luis Borges, a nagy argentin Az
elágazó ösvények kertje című jeles írásának
szereplője, Csui Pen „szimbolikus labirintust”
teremt, amely: „Az idő láthatatlan útvesztője.”
Borges köztudottan megvakult a sok
olvasástól, és a tanítvány, Umberto Eco A rózsa
neve regényében mint vak (és gyilkos!) könyvtáros bukkan
fel Jorge néven. Meg is jegyzi Eco az említett, utószónak
írt esszétanulmányban: „Mindenki azt kérdezi tőlem,
hogy miért emlékeztet Borgesre az én Jorgém neve, és Borges
miért ilyen gonosz.”
Ha élünk a jegyzetíró (korlátolt)
szabadságával, akkor besorolhatjuk Szávait tanítványnak ebbe
a sorba (Károlyi Csaba feltételezi, hogy Joyce, Bruno Schulz,
Musil és Wittgenstein is mesterei közé tartozik). S még egy
adalék: Deák Tamás írja A titokban végbement csoda
utószavában: „Vico és Spengler nyomán
[Borges] hisz abban a gondolatban – vagy eljátszik vele,
hogy »az időnek titkos formája, ismétlődő rajzolatja van«
… s az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen,
és egyetlen ismétlődés elég annak bizonyítására, hogy az
idő csalás.”
Így talán-talán ki lehet következtetni a Valaki
átment a havon keletkezéstörténetét, illetve föl lehet
vázolni azt az elméletet, amelynek alapján létrejött. Más
szavakkal: hálót bogozhatunk a fenti adalékokból, hogy
befogjuk, egyberántsuk Szávai Géza igen-igen furcsa, mégis
megszokott, nagyon emberi, sőt itt-ott klasszikus történeteit
és a labirintus(ok)ban megtett utak rajzolatait. Az idő
megfoghatatlan, és az ember kiismerhetetlen rendszerekben
bolyong, s Szávai még azt is megkockáztatja, talán boldog
lehet az egyén, ha nem tudja ezt, vagy ha tudja is, de nem akar
mindenáron kijutni onnan: „Ha nem vállalja a kockázatot,
akkor maradhat, és úgy élhet, mintha nem is labirintusban
telne az élete.”
De mit kezdünk ezek után Küsmöddel?
A szülőfalu is jelen van. Nyelvében él a
regény. Ott, a Nyikó, a Küküllők forrásvidékén nem is
olyan rég még acéllal, kovakővel csiholtak szikrát, s
Szávai tudja, hogy a tapló parazsa nélkül nem igazi füst a
pipafüst, azt sem felejtette el, hogy baromvásárkor a
főtereken lógané és posztókabátok szaga csípős, izgató
egyveleggé vegyült össze; a mánus szót még a
szótárak sem közlik, de ő használja, az asszonyok, ha lehűl
az idő, hárászkendőt viselnek (Magyarhon nyugati
felében nem ismerik, vállkendőt mondanak!), a gyerekek
borókaháncsból sodornak cigarettát, Maciej megbízásából a
főhős – hiába Herbert Quain a fantasztikus ír neve, amit
már Borges is használt – lőcsöt (!), szekérkereket,
kocát, kiskutyát, kancát, csikót rajzol…
Bizony, a labirintusokat kiötlő, kieszelő
íróknak – ellágyuló pillanataikban – felrémlik (vagy
fölsajog, mint a katona elveszített lábában a fájdalom?),
hogy minden labirintus kiindulópontja – a Pont.