A rendszerváltozás
irodalmi megjelenítése
Ekler Andrea
„Holtvágányra
döcögött-e?”
Költői
reflexiók a rendszerváltozásokra a magyar költészetben
(Kányádi
Sándor versei és más példák, ország-, nemzedéki és
szemléleti határok nélkül)
Az 1989–90-es fordulat sok szempontból
nem hozta meg a várt változásokat sem Magyarországon, sem a
határainkon túl. Nem szűnt meg a nemzetiségi probléma, az
iskolák, a nyelv kérdése problematikus maradt. Ehhez társult
egy általános morális válság, veszélyeztetettségérzet,
félelem a letűntnek remélt „rendszer”
folytathatóságától. Az átjárhatóság az anyaország s
főként „nyugat” felé radikális (ellentmondásos)
változást okozott fizikai és szellemi értelemben egyaránt.
Az új szituáció, szellemi hatások szembenézésre, az
alkotói önértelmezés újragondolására késztették az
írók nagy részét, így Kányádi Sándort is. Az új
szellemi, poétikai irányzatok zöme az úgynevezett népi,
nemzeti hagyománnyal szemben definiálta magát, az új
kánonokból negligálva az irodalom e szegmensét,
megkérdőjelezve létjogosultságát. Akadtak azonban szerzők,
akiknek a polarizált irodalmi életben sikerült az
önazonosság, identitás megőrzésével, egy megkezdett út
töretlen folytatásával elnyerni a szakma osztatlan
elismerését. Így például Kányádi Sándor a Felemás
őszi versek1 című kötetével adott erre
példát. Pécsi Györgyi megfogalmazásában: „A »népi«, az
»elkötelezett«, a »nemzeti sorsirodalom költője«
hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött
mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor
költészete – ahogy Csiki László fölfigyelt rá – mintegy
megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a
népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől
Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a
20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a
posztmodern szövegirodalomig.”2 Nem radikális
változásról van tehát szó, Kányádi Sándor költészete
organikusan fejlődik, alakul. Az 1989–90-es változás azonban
befolyásolta Kányádi Sándor költészetét3 is.
Összegző tanulmányában Bertha Zoltán is kiemeli,4
hogy Kányádi Sándor verseiben az 1989–90-es fordulatot
követően is hangsúlyosak a közérzeti diagnózisok, morális
ítéletek, melyek azonban konkrétságuk mellett, abból
fakadóan általános értékválságra, fenyegetettségre
utalnak.
A már jelképpé vált Kuplé a vörös
villamosról prognózisa, a mellékdal költői kérdései
nyilvánvaló bölcs emberismereten, történelmi tapasztalaton
alapuló beteljesült látomásokká váltak. A „döcögést”
érzékeltető ritmus már önmagában is ironikus, de a vers
egészét meghatározza a keserű irónia, önirónia. Múlt és
jelen jövőbe mutató egybevetése, összehasonítása gyakori Kányádi
Sándor költészetében. Az idősíkok eggyé olvadva oldják
múlt és jelen oppozícióját, a változatlanság veszélyét
hangsúlyozva. Rendszerek, hatalmak külsőleges játékában az
ember idomított játékosként száll le és fel ugyanarra a
„villamosra”. A vers könynyednek tűnő játékossága
fokozza azt a feszültséget, amely vágyott, várt és
bekövetkezett között feszül. „belül történt mi
megesett”, így marad a céltalan tülekedés, „hite-volt-nincs
nincstelen” állapotban, magára hagyottan. Nemcsak a szűkebb
közösség felé irányul az (ismétlem szó
kurziválásával, megtörésével jelentéstöbbletet nyerő,
korok kritikáját összegző megszólítás, jó tanács: „nem
szeretném ha lépre mennél / félre ne értsd ismét/lem
testvér / nem sirató csak szomorú”. A mellékdalban
módosulva visszatérő ismétlés poétikailag is kifejezi a
költői kérdésre („de holtvágányra döcögött-e / vajon a
veres villamos / eljárt-e az idő fölötte // s nem lesz-é
vajon visszatérte”) történelmileg érkezett sajnálatos
választ. A válaszok pedig emlékeztetnek azokra a
problémákra, amelyekről például Sütő András is szól az Erdélyi
változatlanságok5 kötet több
írásában. „jó Herceg mondd mikor lesz vége / és lesz-e
új a nap alatt / és akaratunk ellenére / még meddig
boldogítanak” – írja Kányádi Sándor a villoni Ballada
Ajánlásában. A változatlanság frappáns
összefoglalása a Jövendőmondás, A. E. lapjaiból,
Ady szeretetteli, aggódó kegyetlen kritikusságával,
kívülről szemlélni tudó, cselekvő bennlétével, mégis
inkább petőfis indulatával. Noha Kányádi Sándor kritikus
szemléletű verseit ebben az időszakban az irónia hatja át,
ezúttal a keserűség, reményvesztettség kerekedik felül:
„csak kussolás csak senyvedés / a bátrak belehalnak / újabb
ámítók jönnek és / nem lesznek forradalmak”. / A
történelemben többször ismétlődő, nemzedékek
tragédiájává váló „változatlanságot” konzerváló,
számító, elvtelen szélkakas-magatartás kritikája a Mintha
csak tréfa, melynek a „fele se tréfa”, mesteri nyelvi
játékával, mely „nem babra megy”: „itt vagyunk ahonnan elin-
/ dultunk bekötött szemmel vissza- / érkeztünk hihihi oda
ahonnan / elindultunk csak éppen az / életünk telt el
időközben”. A nincstelen magányállapotot idézi a Nagycsütörtökön
is, felelevenítve a Dsida-vers drámáját, nagycsütörtök
feszültségét. Az egymásra torlódó sorok mintha egy szuszra
kiszakadt egyetlen mondattá állnának össze. A keserű
korkritika egy tendenciát jelez, kíméletlen iróniával, a
közbeszéd, néhol a szleng nyelvi „erejével”. Súlyosabb
ez egyén és közösség szembekerülésénél, mely valójában
az egyén beláthatatlan következményű kiszakadása a
közösségből, mindennemű szakrális és profán
hagyományból, közösségi életből. Az időhiány felszínes
léttapasztalatával a „nagycsütörtöktől” az
örökkévalóságig terjedő idő helyeződik szembe, a
rohanással a várakozás, szemlélődés, elmélyülés
létélménye. A nyilvánvaló kritika mellett az ember
létminősége a tét, az egyetemes megváltás reményének
elvesztésével egy általános értékvesztés, a semmi felé
vezető út beteljesülni látszó látomása vetül az olvasó
elé. Újabb „zord idők”-et idéznek a „körömversek”
is. A fizikai lehetőségek és a szellemi, mentális, morális
tendenciák ellentétes úton járnak „új esztendő új /
évszázad új évezred / időkarambol”-jában (Lerágott
körmökre). A kiüresedő töredezettség, melyet a nyelvi,
formai „minimalizmus” hangsúlyossá tesz, kiemeli a
teljességigényt, az igénytelenség, hiábavalóság, állandó
hazugság tapasztalata mellett a lehetőségek
behatároltságát. A depoétizált Két makáma „lejegyzője”
az ember vélt hatalmából, az „egyenlőbbek”
visszaéléseiből eredő bűnök, különösen az erőszak ellen
tiltakozik. A Konkrét költeményben is értékrendek
ütköznek, a vallási, népi, archaikus, kulturális tradíció
és a több versben is feltűnő, tisztelt, szeretett édesapa
példája a mindennapi praktikum, panel-civilizáció álságos
létformájának áldozataként életképtelennek bizonyulnak. A
lépcsőházi karácsonyeste-éjszaka ideje, tere múltbéli
történetek és egy fenyegető új évezred felé nyílik. Olyan
világ felé, amelyben a szent család nemcsak hajlékot, de
takarót sem kapna… Olyan világ felé, amelyben tours-i Szent
Márton, az édesapa, a kalendáriumi „bölcsesség”, a
gyermek bizonyosságát megtöri a relativitás. Miként a
kalendáriumi megfigyelés, a „nehéz idők” tapasztalati
tudása is elhalványulni látszik, pedig az is, ki hol
„fázik”, lakásban-e vagy lépcsőházban, esetleges. Nem
érvek, ellenérvek, letűnni látszó és eljövendő létmódok
viaskodása ez. A vívódó ember drámai lelki tusájában a
harc az emberhez méltó emberi létért, a morális, fizikai
pusztulással szemben folyik. A motívumból életművében
jelképpé nőtt fa a népek, a nyelvek, a vallások, az élet
metaforájaként a vers legerőteljesebb képe, mely
univerzálissá növeli a „féreggé zsugorodott” két
hajléktalan sorsát. „a terebélyes bükkel együtt / él a
szíjas gyertyán a mindig remegő / nyárfa és az örökösen
egyenruhában / feszítő fenyőfákra föl-fölpillogó /
szűzies nyír […] de jaj ha valamelyik félét-fajtát /
kivágják tépik-nyüvik kiszorítják / közülük mert akkor
még a föld a / talaj összetétele is megváltozik”.
Sorsköltészet ez is, nem példázat, hanem kritikus
szembesítés. Az Azt bünteti, akit szeretben is a
sorsközösség válik hangsúlyossá, ezúttal a pogrom utáni
zsinagóga képéből kiindulva. A Gázkorszak e
megváltozott összetételű föld, „a most még vegetáló
vegetáció”, az ember pillanatnyi látszaturalmának,
kiszolgáltatottá válásának, pusztításának,
önpusztításának apokaliptikus látomása. Ez teljesedik ki a
korszak egyik meghatározó – a recepció által méltán
preferált – hosszúversében, a Sörény és koponyában.
Az 1990-es évektől, ahogy ezt Nagy Gábor is
megállapítja, korántsem apad el érdeklődése a szülőföld,
az identitás kérdése6 iránt. Kányádi Sándor
látja a hatalmi harcokat, a kisstílű ellenségeskedést, annak
veszélyeit, hogy az emberek nem „egy hatalom” ellen, hanem
egymással szemben foglalnak állást, különböző
vehemenciával. A változatlanság, a fenyegető
folytatólagosság mellett ennek is hangot ad az Előre
gyártott elemek hattyúdalokhoz pilinszkysen lényegre
törő soraiban. A tudatlan, felkészületlen szélsőségek, a
tudás, megélt lét nélküli üres szófutamok, hangoskodó
pillanatemberek felelőtlen játszadozásának bírálata a Tojáshéj
fölirat és a Földigérő kokár dapántlika.
Nem véletlen Kányádi Sándor költészetében a történelemi
példák nagy száma, a történelmi létösszegzések sora.
Kétirányúak ezek a versek, a konkrétból nyitnak az
általános felé, s az „ember” történetei a „saját”
történetben összegződnek. A párhuzamos történetek
különböző nézőpontokból láttatják az adott pillanatot,
párhuzamosan létező világok feszülnek egymásnak úgy, hogy
lényegében nem is tudnak egymásról. A lírai én ekkor
krónikás, kapocs, összekötő szerepbe kerül (Ólomrajz).
Ez nyilvánvalóan társul egy vállalt értékőrző,
értékmentő attitűddel. Ezért is olyan hangsúlyos Kányádi
Sándor költészetében az emlék, emlékezés szerepe. Ebben öszszegződnek
a személyes, családi, közösségi történetek, történelmek,
mitológiák, magánmitológiák, az ember ismétlődő
történetei.
A számvetés része a hivatás,
költészetfelfogás, kanonizáció kérdése is. A Szelíd
fohászban az alkotás maradandósága, a befogadás válik
hangsúlyossá, hogy az alkotó ne valljon szégyent műveivel.
Számos versben firtatja Kányádi Sándor a költő, költészet
szerepét, lehetőségeit (Vagyunk amíg, Földigérő kokár dapántlika,
Fehéringes vers, Affektált ars poetica). Márkus Béla
felveti a költészet társadalmi szerepének kérdését:
„bár Kányádi Sándor a romániai magyar olvasók körében a
legnépszerűbb élő költő, a költészet társadalmi
szerepéről neki sincsenek a jelenkor által visszaigazolt jó
tapasztalatai.”7 A Kuplé vagy a Rövid
fohász is erre utal. Az Eretnek táviratok
„dialógusaiban”, monológjaiban vagy a Ballada
néhány sorában viszont a költő- és költészeteszményhez
való hűséget emeli ki: „mint csökönyös szamarak /
megvetettem büszkén a lábam / nem fogott jó szó jobb falat /
sem ostorra sem ösztökére / föl nem hagytam az utamat”.
„Hogyan tovább?” – kérdezi Sütő
András. „ugyanúgy, mint eddig. […] sorskérdéseink
foglyaként, […] Kollektív létünk omlásának
krónikásaként […] sajátosságunk méltóságának
védelmezőjeként. Az emberhez méltó emberi lét egyetemes
igazságának megszállottjaként.”8 Ezt az utat
járja Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a „Hetek” és
„Kilencek”, ezt járták Baka István, Nagy Gáspár és
mások nem programszerűen, hanem emberi, esztétikai igényből
fakadóan. (Sokrétű, gazdag költészük e szempontból való
értelmezése nem lenne hiábavaló. Nemzedékek tagjai, akik
többek között éppen alkotásaikkal készítették elő a
„változást”, útjuk, sorsuk, alkotásaik sorsa, kanonizációs
kérdései, sorsvállalásuk, csalódottságuk szembenézésre
ösztönzi a következő generációkat is, annak felelős
átgondolására, hogy egy szűkebb közösség pillanatnyinak
tűnő sorskérdései emberi létkérdésekké válhatnak.) Akár
Vári Fábián László, aki mint egyik versének címében is
jelzi (Összefoglalás), frappánsan ragadja meg a
változatlanság mindennapi létélményévé váló
látszatszabadságát, a mindent behálózó hazugságból
fakadó kiüresedést, szembenézve egy reménytelibbnek vélt
korral, amely Ördöglakatnak mutatkozik, s amelyben „A
pogány papoktól mentséged nem lesz / alakot váltva
visszajárnak / varangytestükből szemközt hugyoznak / eszelős
lidércként utadba állnak / ködöt huhognak rád vihognak” (Ajánlás
nélkül).
A fájdalom, csalódás költeménye a Nagy
Gáspárnak ajánlott Útravaló is, mely egy tendenciára
hívja fel a figyelmet. A rendszerváltozás utáni időszakra
közvetve vagy közvetlenül reflektáló szerzők többsége
emléket állít 1956-nak mint visszatekintésükben a legutóbbi
olyan csodás történésnek, mely valóban alapjaiban rengette
meg a diktatúrákat, mely valóban, ha kis időre is, de
reményt adott. Az ifjabb nemzedékek nem véletlenül nyúlnak
vissza a hősi halált halt költőtehetség, Gérecz Attila
alakjához, mint Szentmártoni János, Rózsássy Barbara, Falusi
Márton is teszi. Végh Attila rendkívül találóan utal Szóversével
(„címer frei”) a korlátok közé szorított emlékezetre,
iróniája felfedi azt a felszínességet, a tudás, szabad
akarat hiányát, igényét, mely többek között akadálya egy
valódi változásnak, vagy A sírás öregkorában a
főhajtás mellett hangsúlyozza: „Negyvenöt évvel később kimégy
/ az utcára és látod: nem sikerült a mentés”; Barna T.
Attila több versben állít emléket a forradalomnak, s von
párhuzamot a rendszerváltozás ellentmondásosságával. S
ugyanígy idézik meg többen (például Nagy Gábor, Szentmártoni
János) az 1956 és napjaink között összekötő kapocsként
élő, következő nemzedékeknek fizikailag is kezet nyújtó, a
diktatúra aláaknázásában, a változást követő időszakban
is töretlen munkájával már ikonná vált, a
változatlanságok fojtogatásának áldozataként is tekintett
Nagy Gáspár alakját, intertextusukba vonva költészetét.
Hasonlóan visszatérő kérdés a nemzedékek
közötti feszültség, a felelősség, a mentegetőzés
problémája. Ennek legmarkánsabb példája Szálinger Balázs
lírai pamfletje, A százegyedik év. Vitányi és Hahóthy
beszélgetéseiben nemcsak két generáció sorsmodelljei
bontakoznak ki, nézőpontjaik, érveik, ellenérveik,
élettörténetük élesen megrajzolt, ironikus korkritikává
alakulnak, rámutatva a látszatdemokrácia, látszatszabadság
rákfenéire, hangsúlyozva az álság, hazugság, megalkuvás
mindenre kiható, gépezetet működtető erejét, a háttérben
tipikus szereplőkkel: örök győztesekkel és vesztesekkel.
Meghatározó vers ebből a szempontból Nagy Gábor Litániás
levél a Parnasszusra című hosszúverse. A hét részből
álló kompozíció valamennyi része más-más aspektusát
mutatja a nagy nemzedék iránti tisztelet- és szeretetteljes,
ugyanakkor ambivalens viszonyulásnak. Többek között
megfogalmazza az ifjabb nemzedékek tehetetlen dühét,
nyomorúságát: „Elharcoltatok minden harcot, / s ránk
hagytátok, mint génhibát, / az örökös kudarcot. // Ránk a
dermedt tétlenséget, / média-idétlenséget, // Hitetek
bennünk hitetlenség lett […] magunkra / maradtunk hőkölő
elszánással, fogvacogva, / Tibennetek bíztunk eleitől
fogva.” Megejtően szép, már a jövő nemzedéke felé
forduló vers Szentmártoni János Anna, én és a forradalom
című költeménye, mely a saját és előző nemzedékek
közötti kapcsolat dilemmája mellett a jövő nemzedék előtt
saját szerepét, felelősségét, cselekvőképességét
firtatja. Feltűnik ez a kérdés többek között Térey János,
Orbán János Dénes, Petri György és Falusi Márton
költészetében is. Oszt modern vagy posztmodern?
– Orbán Ottó szellemes verscíme is utal arra, nem ez a
lényeg, hanem Deák László szavaival élve: „Minden volt és
új borzalom”, az egyes ember, a közösségek s az ember
általában. Hasonlóan a hajléktalankérdéshez, melyben
szintén összpontosul a rendszerváltozás problematikája.
Nemcsak azért, mert nagy vesztesekről van szó, ezek a versek
nemcsak a szegénységről, nyomorról szólnak, mely kortünet,
s világszerte megoldatlan probléma. Kányádihoz hasonlóan Petri
György, Szentmártoni János, Iancu Laura az anyagi világra, a
pénz diktatúrájára, a jóléti államok negatívjára, az
ember emberi voltára kérdez rá; aki nem teszi, amire morális
késztetése lenne, sodródónak, kiszolgáltatottnak érzi
magát is, s cselekvésképtelensége miatt szembekerül
önmagával, nyomasztja a változtathatatlanság tudata.
„Állunk derékig a nemzethalálban” – írja Vasadi Péter,
majd másutt: „Magad miatt élj. Ne magadnak.”
Kit az elviselhetőség, kit a
költészetszemlélet vezet az iróniához. „Mély válságban
van, bizony, a regény is; / a nyájas olvasó, a Föld, egy
képernyőre mered hülyén – […] Kevesebb a remény és
több a cinizmus, / mint más korokban? Alig hiszem. De túl sok
a mindegy; / hiába a több tudás, ha kevesebbet ér ma tudni, /
mint tegnap bízni alaptalan reményben” – írja Orbán Ottó
a Most, mikor a vers épp kimegy a divatból soraiban. Vanitatum
vanitasa Kölcseyig nyúlik vissza, a világos folyamatból
egyértelmű választ kapunk arra, „holtvágányra
döcögött-e”: „Körbe, körbe, körbe, körbe, / ez a
világ körbejár, / ha előre néz, tükörbe, / ha tervez, csak
visszavár. […] Ember embert ma is enne – / nincs új,
csak új változat / rád, gyilkos, rád, áldozat.” A
beszédes című A minden zárat nyitó kulcsról a
birodalmi információáradatból ironikusan egy választ
hiányol: „hogy a statisztikák szerint / nagy átlagban meddig
marad fönn / egy örök időkre alapított birodalom”. A
változásokra hőse, mondjuk, korunk antihőse:
„megtagadni korábbi magunkat, a tévedést / az egészséges
életműködés jele.” Mint Petri György írja: „Felelős
hülyék és felelőtlen gazemberek / virágkora” ez. És a
Tompa Gábor megfogalmazásában „Voltam elvtárs, úr vagyok,
/ köpönyeget forgatok” egykori ezredeseké. Kovács András
Ferenc Az diktatúr’ dicséreti „hét fanyar
költeményében” az ismétlődések mechanizmusáról, a
hatalom működéséről, kiszolgálásáról rántja le a
leplet, a költemények csak látszólag szólnak a középszerű
diktátorokról, valójában az őket felemelő, kiszolgáló,
bábként rángatott emberek, haszonleső, számító pártok
kerülnek középpontba. Térey János a Koronában az
álság, hazugság alapjain működő, kimozdíthatatlannak
tetsző örök hatalmi összefonódást, körforgást
ironizálja: „Hivatal koronázza a középszert. […]
Sikerdíjukat ugyanazok osztják, / Kik téged tüntettek ki.
Láthatod, / A közép koronája is ragyog.” Vagy Petri Nosztalgiájához
hasonlóan A gyönyörű gyár ciklus versei nemcsak az elüzletiesült,
hajmeresztő retrohangulatot teszik szóvá, de felhívják a
figyelmet a velünk és bennünk élő történelemre is. Arra,
hogy még ez az idő, ez a néhány nemzedék is kevés volt,
nagyobb távolságra van szükség a tisztánlátáshoz, persze,
ha az addig következő újabb érdekrendszerek, új hatalmi
játékok ki nem törölnek mindent az elkövetkező nemzedékek
fejéből. Végh Attila Korénekében minden eladó,
kiüresedett, a művészet patrónusok nélkül maradt, a
költészet, mint annyi más, elvesztette értékét: „Tébé-költség,
nagy adó, / nem magyarnak lenni jó. / Szegény költő eladó,
/akármire kapható.” Szepesi Attila is a költőszerep
megingásáról ír A kilencvenes évek című versében.
Összefoglalva: már ebből a korántsem teljes
körű áttekintésből is kitűnik, hogy gazdagabb a
rendszerváltozásra, az utána következő időszakra közvetve
vagy közvetlenül reflektáló költészet, mint gondoltuk
volna. Természetesen a hivatkozott művek értelmezése nem
merülhet ki annak vizsgálatában, hogyan tematizálódik
bennük a rendszerváltozás, érdemes azonban megfigyelni a
tendenciákat, amelyekre ez az értelmezői szempont hívja fel a
figyelmet. Nemzedéktől, politikai, irodalompolitikai,
szemléleti kötődéstől függetlenül látható, hogy a
költői közérzeti leírástól a filozófiai, ontológiai
mélységekig nyúló költészetig a szerzőket – akár
tudatosan vállalt, belülről fakadó sorsköltészetről, akár
költői szerepjátékról van szó, akár az ember, egy
közösség vagy csupán saját létét érzi fenyegetve –
húsba vágóan foglalkoztatja a kérdés, hogy – Szepesi
Attila sorait idézve – „Jön-e új kor új hitekkel, / új
szörnyekkel s istenekkel? / vagy csak romlás, patkányokkal, /
csótánnyal meg liliommal.”
Jegyzetek
1 Jelenkor
Kiadó, Pécs, 2002; jav. kiad. uo. 2002.
2 Pécsi
Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony, 2003, 9.
3 Kányádi
Sándor verseivel kapcsolatban részletek szerepelnek „a
vers értelme az élet értelme” – Kányádi Sándor lírája
1989–90 után című írásomból (Bárka, 2009/2.).
4 Fekete-piros
versek költője. In Bertha Zoltán: Fekete-piros versek
költője – Kányádi Sándor. Hungarovox Kiadó, Bp.,
2006, 31.
5 Sütő
András: Erdélyi változatlanságok. Szerk.: Cs. Nagy
Ibolya. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001.
6 Nagy Gábor:
A szülőföld és az anyanyelv. Forrás, 2004/5.
7 Márkus
Béla: Bot és batyu. In Tanulmányok Kányádi
Sándorról. 154.
8 Sütő András: Mert
minden madár… In Erdélyi változatlanságok.
Szerk.: Cs. Nagy Ibolya, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001,
10.